vissza a főoldalra * Vissza Filozófiai Vitakör előlaphoz
dr. Tóth Tibor: Irreverzibilitás és ciklikusság
- resumèe –
Stephen Brush, a XIX. századi fizika fejlődését tanulmányozó tudománytörténész a „visszatérési paradoxonról” szóló Ernst Zarmelo-val és Ludwig Boltzmann-nal folytatott vitája arról szólt, hogy kibékíthető-e a newtoni mechanika múlt és jövő között különbséget nem tevő, az univerzumot isteni parancsolatra felhúzott óraműnek tekintő világképe azzal a ténnyel, hogy a makroszkopikus természeti folyamatoknak határozott irányuk van.
Ciklikusság és irreverzibilitás, állandóság és fejlődés – pusztulás, nyugalom és mozgás, ezek az egymással összefüggő antinómiák nem a XVIII. és a XIX. századi fizika összeütközésének eredményeként jelentek meg először.
A kultúra történelméből ismeretes – Simonyi Károlynak hála –, az irreverzibilis változások fogalmát a világ minden részén sokáig igyekeztek elkerülni. A hindu vallási rendszerekre a ciklikus időfelfogás jellemző, a világ (szanszára) körforgását hirdetik. A buddhizmus sem ismeri el a világ teljes befejeződését, csupán a világ keletkezésének és pusztulásának vég nélküli sorát. A nirvána (a teljes megsemmisülés, az örök nemlét) a szanszárával szemben valami teljesen más: „… a nirvána és a szanszára olyan ellentétek, melyek nem vezethetők vissza valami végső egységre”.[i] A maják gondolatvilágában az időnek központi szerepe volt, felfogásukat a ciklikus időszemlélet jellemezte.
Parmenidész és Zénón vitathatatlan érdeme – Szabó Árpád analízise demonstrálja –, hogy hatásukra alakult ki a deduktív görög matematika, azaz az első igazi matematikai módszertan apparátusa. Az eleai filozófia mindenekelőtt azt hirdette: nem bízhatjuk magunkat érzékszerveinkre, igazi tudást csak a gondolkodás közvetíthet. A mozgás viszont elgondolhatatlan, következésképpen nincs mozgás. Hérakleitosz dinamikus világszemlélete szerint az egyetlen valóságos a dolgok folyamatos áramlása. Azon felfogásunk, mely szerint a dolgok egymásba alakulnak, ijesztő következménye a halál – s e kétségtelen tény mivoltával szembesülve, csak a vallás segítségével tudtak megbirkózni (de nem feltétlenül! Epikurosz és az epikureizmuson nevelkedett Marx szerint: „… a halálhoz nincs semmi közünk. Mert amikor vagyunk, nincs jelen a halál, amikor pedig a halál van jelen, akkor nem vagyunk mi…”). Hérakleitosz teljesítményét csak a széteső, posztmodern világképű XX. század ismeri el, az előző évezredek inkább az eleai tradíciót ápolták.
Talán Izrael prófétái ismerik föl elsőként a történelem irreverzibilis aspektusait, és azt integrálták vallásukba. A zsidó-keresztény vallásfelfogás szerint az irreverzibilis – és gyakorta fájdalmas – történelem két időtlen – imigyen idétlen: azaz értelmet meghaladó – állapot közé ékelődik.
[i] Írja H. Glasenapp: Az öt világvallás. Bp., Gondolat, 1978. c. könyvében.