Vissza a főoldalra * Vissza 2002 okt 21 konferenciakötethez* Vissza a BEVEZETŐ-höz
A magyar alkotmány gyökereinek egyik szála a tomista filozófiához vezet. Máig aktuális, rendkívül fontos sajátságok következnek ebből.
A skolasztikus (vagy tomista) modellben a világnak van egy végső oka és egy végső célja. A végső ok és a végső cél között a világot egy nagyon szigorú oksági elv uralja. A végső okon és a végső célon túl ott van Isten, aki felül, kívül van az oksági rendszeren. A végső célon és végső okon belül, általuk is determináltan van az ember, aki felismerheti a rendszert amiben él, de nem emelkedhet ki meghatározottságából. E rendszeren belül élhet szabadságával, ami azonban nem ellentmondás, mert az oksági rendszer több szinten értelmezhető, nem csak mechanikus, ember alatti szintre leegyszerűsített módon. Az embernek továbbá alapvető eligazodási pontot jelentett a kinyilatkoztatás, amelyet nem bírálhatott felül, amelyben hinnie kellett - e hitet azonban összeilleszthette a maga logikai képességével, ami akkor az arisztoteleszi világ átvételét jelentette. (A kinyilatkoztatás elismerése fontos sarokpont volt: a mindent a nulláról teljességgel újra kezdés képtelen és mégis a történelemben sokat kísértő, végül mindent Bábel tornyaként maga alá temető illúziója ellen. A kinyilatkoztatás illesztése a tudással ugyanakkor lehetővé tette az újdonságok felismerését, alkotását, az ismeretek újra rendezését. A „tomista kísérlet” végül is egy szerencsés megoldást eredményezett)
A tomista rendszerben ezzel a fogalmi háttérrel nagyon nagy volt a tények tisztelete. Tehát nem elvont, a valósághoz alig kötődő absztrakciós mutatványnak tekintették a skolasztikus tételeket, hanem a valóság és az emberi elme közös, egységes rendszerének!
Mi változott ezután? A természettudományos gondolkodás a skolasztikus alapokon nagy lendületet kapott fejlődésében. Az ellenőrizhető tapasztalati tények, a kísérletek meghatározó bizonysággá nőtték ki magukat. Ennek az lett az eredménye, hogy az okságra épülő gondolkodással a végső ok és a végső cél helyett a kísérletekhez kapcsolódó kisebb fogalmi egységeket alkottak meg. Ezekből lettek a szaktudományos ismeretek.
Egyrészt hallatlan mozgástere támadt az emberi gondolkodásnak, hiszen elég volt a logikai alapokat tisztelni, használni mint módszert, ha ehhez kétségbe vonhatatlan kísérleti tényeket tudott kapcsolni, akkor meg tudott állni a lábán, akkor a valóság irányításában új területre jutott, gépeket tudott alkotni, és ezzel szédületes tempóban tudta megváltoztatni, újjá szervezni az emberi világot függetlenül attól, hogy képes volt-e tágabb összefüggések rendszerében elhelyezni az illető gépet, jelenséget.
Mára azonban felmerült a kérdés, hogy az elaprózott, tényekből és logikából gyúrt valóságos káosz az emberiség egyetlen lehetséges útja, illetőleg még erőteljesebben fogalmazva, hogy ez a káosz egyáltalán emberi világnak nevezhető-e még? Nem a züllés, a degeneráció egy olyan válfajának válhatunk részesévé, amelyet nehéz felismerni, pontosan azonosítani értelmünk számára, de létünket mégis meghatározza?
Mert ha így volna, akkor jövőnk azon múlik, hogy értelmünkkel átlátva helyzetet valahogyan Szent Tamás hitet és tudást egyesítő tevékenységét idézve vegyük tudomásul, hogy az övéhez hasonló feladat előtt állunk, amelyben a technika civilizációját kell illesztenünk az emberi felelősség, az emberi értékek világával.
„Mi a lényeg?” - ez a kérdés mára leértékelődött, és rendkívül viszonylagossá vált. Ami az árral sodródó fadarab számára kevéssé fontos, de az áradatban is önmagáért felelősséget érző, a kiutat, a cselekvési lehetőséget kereső személy (természetes személy vagy a nemzetet megtestesítő szentkorona nevében hatalmat gyakorló testület vagy személy) számára a lényeget megkülönböztetni tudó képesség döntő lét-kérdés.
A tomizmus számára még alapvető kérdésnek tűnt a fecsegés és a komoly mondanivaló megkülönböztetése, a valósághoz kapcsolt, a felelősen vállalt és az üres, felelőtlen beszéd különválasztása. A filozófiai igényű gondolkodásban a substancia (a lényegi meghatározás) és az akcidens (a járulékos tulajdonság) különválasztására már a görögök törekedtek.
A kísérleti tudományok mintha alaptalanul háttérbe szorították volna ezt a kérdést, mintha a tényekkel helyettesítették volna be a lényeget, a substanciát. Pedig a kétségtelen tény nem azonos a kétségtelen lényeggel.
Főleg társadalmi kérdésekben vezetett ez a gondolkodási iránytévesztés sok évszázad múltán egyre mélyülő válsághoz. A természettudományos tényekkel nem lehet kezelni, pótolni a társadalmi-emberi élet lényegi kérdéseit.
A XX. század egyik legnagyobb tekintélyű elméje volt Ludvig von Bertalanffy, a magyar nevű német tudós. A század elején ő volt a rendszerelmélet egyik megalkotója, és mint a rendszerelmélet nagy öregje 1967-ben írt egy dühödt könyvet, amely magyarul "Ám az emberről semmit sem tudunk" címmel jelent meg. Ebben azt írta, hogy nem az a kérdés, hogy a kísérleti pszihológia patkánykísérletekkel megalapozott módszereivel lehet-e sikeres gazdasági és politikai reklám-kampányokat szervezni, hanem hogy szabad-e?!
Az ő szavaival élve az embernek van egy pszihikai horizontja, amely véges abban az értelemben, hogy a kísérleti pszihológia tételeire épített reklámokkal tele lehet tömni. El lehet takarni a képnél maradva a tágabb horizontot. Az ember ugyanis (ezt szintén hangsúlyozza Bertalanffy) pszihikailag rendkívül érzékeny, a környezete által stimulálható lény. Ha az embert a környezete úgy ösztönzi, inspirálja, akkor kiteljesedhet lénye. Ha viszont beszűkítő, korlátozó hatások érik, akkor valósággal elkorcsosulhat.
Az emberi pszihikum környezetében kiemelt fontosságúak a társadalmi intézmények, és általában az ember által alkotott világ. A társadalmi intézmények sorában kulcsfontosságú az európai kultúrkörben az alkotmány. Milyen az alkotmány szerepe?
Hasonlattal élve: a műalkotások körében ismert dilemma, hogy vajon a valósággal szembesítsenek vagy valamely ideákat közvetítsenek? Az eddigiek alapján legalábbis tisztázni kell a két válasz különbségét és a csak a kizárólag a nyers valóságot visszatükröző irányzat előtérbe helyezésének abszurditását, egyenesen degenerativitását.
Amellett érvelek tehát, hogy különös gonddal kell ügyelni az emberi értékeket közvetítő, jelképező emlékekre, régi megfogalmazásokra, ugyanis korunkban a közgondolkodás éppen azért van válságban, mert a lényeget, a helyest (az orientáló értéket) sőt magát az emberi célt(!) falanszteri módon széles körben a kétségtelen ténnyel helyettesítette.
Az ellentmondás egészen elképesztő, ha utána gondolunk. Az emberi cselekvésnek mindig csak a jövőben van mozgástere. Az (el nem idegenedett, el nem gépiesedett) emberi cselekvés feltételezi az irányadó értékek világát, különben nem cselekvésről, hanem sodródásról beszélhetünk. A kétségtelen tények viszont jelen vagy múlt idejűek, és arról, hogy a jövőben mit kellene csinálni, semmit sem mondanak. A tények csak arról beszélnek, hogy mi van, mi volt. A fizikai kísérletek tényei pedig a jövő megismételhető, tehát mechanikus, tehát emberi választástól éppen független tényei. Azaz definitíve semmi közük az alkotó, valóban emberi cselekvéshez.
A társadalmi intézményeket az ember alkotja. A megalkotott társadalmi intézmények tények, külső feltételek az egyes ember számára, de változtathatóak (méghozzá felelősséggel!) az emberiség számára. Tehát kísérletileg stabil tények lehetnek a meglévő intézmények, főleg az egyes ember számára, azonban felelős cselekvési terhet jelentenek, kötelezettséget az emberiség (közösségei illetve egésze) számára. Az emberiség előtt álló kihívások, normák, értékek pótlása, sőt elfojtása a tényekkel nem más, mint az emberiség önpusztítása, valóságos öngyilkos, önpusztító kórjelensége, amit egyre nagyobb divat a rákos vagy immunhiányos betegséghez hasonlítani, és nem is minden alap nélkül.
Látszólag a választás szabadsága, hogy kinek ilyen, kinek olyan a kultúrája, hogy ki vallásos és ki nem. Az értékek pluralizmusa címen terjed azonban az értéknélküli felelőtlenség. Ez pedig régi szóval ontológiai kérdés az emberi lét és nemlét határán. Akár van becsülete, kultúrája az ontológiának, akár nincs.