New Page 1

A történelmi alkotmány Szentkorona[2]-tan néven összefoglalt közjogi eszmerendszerének egyik legfőbb sajátossága, hogy a koronával megjeleníti a társadalom egészét, mint filozófiai „egy”-et, vagy mint az arisztoteleszi szubsztanciális létezőt.

Az „egy”-et értve abban az értelemben is, hogy annak mint létezőnek belső szerkezete van. E belső szerkezet a vizsgálati szemponttól függően további (alacsonyabb szintű) egységeket (szubsztanciális létezőket) tartalmaz.

Az „egy” a nemzet, a társadalom egészét tekintve azt jelenti, hogy mint szuverén egészet vesszük a társadalmat (a politikailag nemzetté szervezett nép állama által szabályozott társadalmat).

A szuverenitás kérdése felé fordulva a társadalom egészét, a szentkoronával jelzett nemzet egészét vagy annak alkotóelemeit[3] vizsgálhatjuk. Ezen a módon számtalan egyéb kérdésben is egy egységesen kezelhető társadalom-elmélet (egységes szemlélet és leíró nyelvezet) lehetőségéhez jutunk, ahol rendszerbe lehet foglalni a különböző szuverenitások egymáshoz való viszonyát. Ez a szemléletmód nem mechanikusan idéz fel egy hajdanvolt gondolatrendszert, hanem a szükséges alapokat újra felelevenítve próbál a mai helyzetben használható megoldásokat kialakítani.

A maguk szintjén szuverén egységekből álló Európa (általánosabban: társadalom) elleni érvek átgondolatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint a gazdálkodó egységek liberális vagy általában kortárs közgazdasági szemlélet szerinti önállóságának fontossága. Elkülönülő gazdálkodó egységek nélkül nincs értelme a pénzhasználatnak, nincsen piaci viszony. Az önálló gazdasági egységek, jogi személyek gazdasági szuverenitását összevonni például egy gazdasági minisztériumba vagy „összállami” szinten olyan képtelenség, értelmetlenség, amelyet a kommunizmus 70 év alatt körültekintően kipróbált, és bizonyította értelmetlenségét. Nagyon hasonló lenne az európai államok, nemzetek szuverenitását elvonni egy Uniós bizottság számára! Ami nehezebben érthető az az, hogy ennek a törekvésnek a képtelenségét nem érzi a művelt Nyugat- és Közép-Európa.

Ellenkező irányból pedig: a gazdálkodó egységek önállósága (amit a középkorra visszanyúló elnevezéssel máig önálló jogi személynek mondanak) sem lehet a társadalom létének felszámolója, nem nőhet túl rajta, mert a társadalom életképtelenségéhez vezet – aminek a veszélye a tényleges piacot felszámoló monopol-gazdaságban régóta ismert.

Az önálló jogi személy léte (a szuverén gazdasági egység léte) a társadalom egészének rendszerébe kell illeszkedjen. A magyar történelmi alkotmány, azaz magyar fogalmak szerint a szentkorona szuverenitásának rendszerébe kell betagozódjon mind a gazdálkodási egység önállósága, mind a természetes személy szuverenitása. A társadalom egészének rendszerét alapvetően a természetes személy és a szentkorona szuverenitásának, mint két szélső érték-pólusnak a kettős rendszerébe helyezi a magyar alkotmány – amit például az országgyűlési képviselet útján egészít ki a további tagok (testületek, közösségek, jogi személyek) képviseletével.

A skolasztikus fogalmak szerint az emberi fogalomrendszer minden területén az emberi kezelésen, beláthatóságon kívül eső, az emberi fogalmak rendszerének mintegy keretet adó alapvető határfogalmak (végső ok, végső cél, időn kívüliség, a legfőbb jó vagy legfőbb, legteljesebb szuverén stb) magát az Úristent idézik, illetve vele azonosak („kezdetben vala az ige…”, mármint a végső vagy határoló fogalmak, amiken belül lehetünk képesek a gondolkodásra).

Ebbe a magasságba, a határfogalmak mintegy az emberi képességeken túli világába az ember józanul nem törekedhet, az ember nem lehet teremtője az őt tartalmazó világnak – és ezt az isteni szuverenitás fogalmával a skolasztika egyértelműen kifejezte.

Modernebb stúdiumok ugyanezt Gödel tételével is kapcsolatba hozhatják a formális logika tárgykörében, tehát máig tartós szemléleti, fogalomalkotási szabályról van szó.

A szentkorona szuverenitása kifejezi azt, hogy földi hatalom alkalmi taktikai megfontolásból nem játszadozhat az alkotmányos elvek tekintetbe vételével, tagadásával, azaz nem kísértheti meg a hatalom mindenható teljességét: sem az isteni magaslatokat, sem a nemzet egészének sokgenerációs létét, történelmi teljesítését, tudati létezését kockáztató végletet.

Az alkotmány önálló létezése a szentkorona szuverenitásának az egyik feltétele.

Jelenleg hivatalosan nem ismerik el az alkotmány anyanyelvhez hasonlatos létét, kollektív alkotásként, „alkotmányként” (!) tagadják - különben nem igyekeznének illetve nem tudnák pótolni az alaptörvénnyel.

Az állam nem szuverén a koronával szemben (amint az uralkodó vagy a hatalom bármilyen birtokosa sem lehet szuverén a szentkoronáéval szemben). Ez tulajdonképpen azonos a diktatúra, bármilyen önkény tilalmával. Az állam a magyar alkotmány szerint nem jogosult hatalmi önkény kiszolgálására a nemzettel szemben.

Folyatva a kérdéssort: a nemzet sem szuverén a szentkoronával szemben, mert a nemzet sem jogosult „népi önkényre” az állammal, a hatalom gyakorlóival szemben. Lényegében ez a forradalmi önkény tilalma. Más kérdés, hogy a hatalmat gyakorlók alkotmányellenes diktatúrája esetén nemcsak jogos, de szinte kötelesség az ellenállás (legutoljára 1956-ban).

Magyar fogalmak szerint sem az állam sem a nép egymással szemben nem igényelhet szuverenitást (tulajdonképpen ez nem a diktatúra tilalma, hanem a diktatúra képtelensége – vagy még sarkosabban a tömegszerűség és a részvétlen, elidegenedett hatalom tilalma).

A politikailag szervezett nép a nemzet, amelynek teljességét fejezi ki a szentkorona, amelynek hatalmából részesednek a különféle állami intézmények – a nemzet szolgálatára.

A gazdálkodó egységek és jogi személyek közötti különbségtevés sok szempontból igen lényeges kérdés, azonban jelen táblázat erre nem tér ki, tehát szinonimaként szerepelnek.

A jogi személyek „szuverenitása” a természetes személyek szuverenitásából származtatott. Akkor tekinthetjük tehát létezőnek, jogosnak, ha kapcsolatuk a természetes személyek világával rendezett, az alkotmányos alapelveket nem sérti. Amennyiben a jogi személyek szuverenitása a természetes személyek sérelmére jut érvényre, akkor ez a konstrukció értelmét veszíti, és a természetes személyek szuverenitása közvetlenül válik érvényesítendővé. A nagy monopóliumok jogi személyiségének előnyben részesítése a természetes személyek szuverenitásának sérelmére tehát egyfajta elfajulásként értelmezhető.

Rendkívül fontos a közgazdasági folyamatok, összefüggések, szabályozási alapelvek megértése szempontjából, hogy hangsúlyozzuk a jogi személy szuverenitásának, önálló működésének anyagi feltételét, a más tulajdoni és gazdálkodó egységektől elhatárolt jogi személy tulajdonát, bevételeit és kiadásait.

Egyszerű modellben gondolkodva (az állam nem gazdálkodik) állami szinten a jogi személyi tulajdont külső szabályozási feltételrendszerként kiegészíti az a szabályrendszer, amit az állam kebelében alkotnak, amit az állam működtet.

A gazdálkodó egységek közötti kapcsolatokat szabályozó pénzrendszer megalkotója, felelős szabályozója kifejlett formában az állam. A gazdálkodó egység szuverenitása tehát alapesetben nem terjed ki a gazdaságot szabályozó rendszerek módosítására (mert azon belül szabályozott elem a gazdasági egység), míg a szentkorona szuverenitásán belül értendő állam szabályozóként a pénzrendszer felelőse.

Különösen a (piac „felett” létező) monopóliumok esetében fontos a különbségtétel. Az úgynevezett természetes monopóliumok (természettől fogva létező, nem az ember által kreált monopóliumok) esetében pedig oly mértékig fontos a szabályozott és a szabályozó szerepkörök egyértelmű megkülönböztetése, hogy alapvető elvként állapíthatjuk meg, ezen monopóliumok magántulajdona természet-ellenes, ütközik az emberi társadalom józan alapelveivel, tulajdonuk (a magyar közjog kifejezésével élve) csak a szentkoronát illeti meg.

Ezek a gazdasági / jogi személyekhez hasonlatosak, de körülhatárolásuk bizonytalanabb, belső szabályzatuk esetlegesebb illetőleg más felelősségi és szabadsági elveken alapszanak.

Korunk egyik alapvető dilemmája a szabályozott keretek között jól elhatárolt „szabályozott egységként”, belső önállósággal működő jogi személy és a szabályozó szerepet betöltő állam szereposztásának mintáját tekintve a következő:

Mennyire és miként érték a természetes személy szuverenitása, és ahhoz milyen feltételeket kell biztosítson az állam? Az egyén szuverenitásához ugyanúgy hozzá tartozik bizonyos mennyiségű tőke, mint egy jogi személyhez? Ha igen, akkor például hogyan ítéljük meg azt a sok évszázados folyamatot, sőt társadalomszervezési törekvést, hogy az egyéntől (állami szabályozási eszközöket is bevetve) elvonják a „tőkeerőt”? Holott az államnak kellene olyan szabályozási feltételeket előállítania, amelyek megoldják az emberi személyiség tőkeellátottságát, mint szuverenitásának egyik feltételét. A rendi korszakban ez megoldott volt a politikai nemzet tagjainak körében. Korábban amíg volt jobbágyteleknek alkalmas elfoglalható föld, megoldott volt ez a tőkeellátottság a jobbágyok körében is. A kapitalizmus hajnalán támadtak olyan ideológiák, amelyek nemhogy szemérmesen hallgattak a tömegméretű szegénységről, de már társadalmi érdekként állították be, hogy legyen elegendő szabad munkaerő, termelőeszközeitől megfosztott munkás.

Az emberi személyiség szuverenitása, felelős szabadsága, ítélőképes önállósága, lehetőségeinek és gátjainak rendszere összefüggő egységes rendszerben egyik kiinduló szemléleti iránya kellene legyen a társadalmi gondolkodásnak. Hallatlanul fontos a szentkorona (kisbetűvel mint egy szakszó) szemléletében meglévő képesség a nemzetet átfogó egység megjelenítésére. Az egység több mint a részeinek összessége. Az egység különféleképpen rendezhető be, át is rendeződhet úgy, hogy megmarad mint egység. Ez a szemléleti sarokpont az egyik legfontosabb sajátja a magyar alkotmányos szemléletnek. Ezáltal válik elemezhetővé, megfogalmazhatóvá az igényrendszer az akár változó társadalmi feltételekkel szemben az emberi teljesség szempontjából.

Mivel az „-izmusok” inkább a társadalmi rendszerekről, divatos intézménytípusokról szólnak mint az egyén személyiségének teljességéről, ezért felbecsülhetetlen az olyan alkotmányos szemléletmód, amely segíti az emberi személyiség teljessége felől elemezni, értékelni a folytonosan átalakuló, mozgásban levő társadalmi intézményrendszert.

Például: minden gyerek, amikor megszületik, igazságos és helyes, hatékony gazdaságszabályozásban egyformán kell hogy potenciális keresletet és potenciális kínálatot jelentsen a maga létével. Tehát a gazdaságszabályozási rendszer szolgálja az ő létét, és nem fordítva, miszerint az ő létének kelljen deformálódnia a számára diszfunkcionális gazdaságszabályozási adottságokhoz (esetenként őrültségekhez)[8]. Természetesen a megszületett (még pontosabban megfogant) személyként létező ember szempontjai mellett még további szempontok hozhatók fel (nemzet, kultúra stb abban az értelemben, hogy az emberi teljességhez ezen ismeretek, kapcsolatrendszerek, lehetőségek is hozzá tartoznak). Azonban végre egyértelműen ki kell állni azon tarthatatlan állapot ellen, hogy a mai kormányok gazdaságpolitikai túszként sőt rabként, zsákmányként kezelik az emberi méltóságot, szuverenitást, és éves gazdaságpolitikai szükségre hivatkozva minden gát nélkül „játszanak” az emberi lét gazdaságszabályozási feltételeivel – a mai szintű szervezési ismeretek korában egyértelműen szükségtelenül.

Tehát központi alkotmányos kérdéssé kell tenni az egyéni személyes lét szuverenitásának gazdasági, pénzügyi, vagyoni feltételrendszerét – és a szentkorona-tan ennek kidolgozására kiválóan alkalmas elméleti alap, szimbólumrendszer.

Képletesen szólva a szentkorona és a természetes személy szuverenitásának gyújtópontjai közötti erőtérben lehet vizsgálni a társadalmat, a politikát, gazdaságot, kultúrát és minden egyebet – szükség szerint megjelenítve további szereplőket, mint a jogi személyeket.

[1] Önállóság, függetlenség, felségjog, állami főhatalom, legfőbb hatalom, felsőbbség, fölény – Idegen szavak és kifejezések szótára, Bakos Ferenc, 1978.

[2] A magyar helyesírás 1920 utáni normáinak megfelelően a tulajdonneveket nagybetűvel kell írni. A legfőbb hatalom alanyaként megnevezett Szentkorona eszerint nagy betűvel írandó. Azonban részint a történelem során mind magyarul mind latinul mindig kisbetűvel írták, részint pedig közjogi érvelésben szakszónak tekinthető ugyanúgy, mint a „jogi személy” fogalma. Ezért azt hiszem, hogy a kisbetűvel való írás nem jelent semmiféle gyalázatot, és talán érzékelteti, hogy nem közvetlen vallási kérdésről van szó. - FÁ

[3] A történelem során a különböző egységekre különféle kifejezések honosodtak meg, tehát például a szuverenitás és az autonómia szavak esetünkben szinonimaként kezelendőek.

[4] Arisztotelesz nyomán a szubsztancia és az akcidens megkülönböztetésével – dacolva azzal a mai szemlélettel, hogy ezekre a kategóriákra már kevéssé van szükség. Szükség van rájuk azzal a megjegyzéssel, hogy az Arisztotelesz vagy Aquinói szent Tamás korában készült felsorolások a szubsztanciális létezőkről ma már nem írják le elégségesen a világot számunkra. Pontosításra vagy egészen új felsorolásokra van szükség tehát, de a régi listák meghaladása nem ok a szubsztanicális és akcidentális (lényegi és járulékos) minőség közötti különbségtételről való lemondásra. Az egységes, átfogó szemléletre törekvés mindig is feltételezi azt, hogy a részek megjelölésekor képesek vagyunk lényegre törő megállapításokra, szemléletre. A társadalom leírásában, jelen esetben a „szuverenitási piramis” kifejtésénél összekapcsolódik a szuverenitás és a személy fogalma. Tehát azon létezők szuverenitása, autonómiája a kérdéses, amelyeknek régi szóhasználattal személyiség tulajdonítható.

[5] Manapság előtérben lévő példaként hozható fel a gazdaság mint társadalmi alrendszer, amelynek meglehetősen összetett saját szabályozási és intézményi rendszere van (pénz, tulajdon, piac stb)

Szuverenitása azonban a gazdaságnak a társadalommal szemben nincsen, mert a társadalom egészének része, mégha meghatározó része is (tehát ez is relatív fogalom).

Hasonlóan relatív önállóságú alrendszert képez az oktatás, egészségügy, kultúra, honvédelem, rendőrség, bíróság, számvevőszék stb.

Ezek az alrendszerek valamilyen emberi kapcsolatot tipizálnak, ahhoz való eszközöket választanak, fejlesztenek ki, és ezáltal hatékonyabbá, gördülékenyebbé (fajlagosan olcsóbbá), célirányosabbá teszik. A gazdaságban például a termelést és cserét célzó általános emberi kapcsolatokat tették hatékonyabbá. A lényeg azonban az, hogy ezek általában vett emberi kapcsolatok, amelyekre az alkotmányos elvek fenntartás nélkül érvényesítendőek.

A célirányos intézmények működtetése jelent egy olyan problémát, hogy bizonyos etikai, alkotmányos elveket onnan kezdődően nem az egyes embereknek kell teljesíteniük, hanem az intézménynek magának. Nem abban az értelemben, hogy a kapcsolatokban az ember helyére lépnek az intézmények, hanem abban az értelemben, hogy az intézmények megalkotói, működtetői kell garantálják emberi szempontokból ezen intézmények felügyeletét, ellenőrzését is. Garantálják, hogy amennyiben az emberek ezeket a tipizált megoldásokat használják, akkor nem fognak alapvető alkotmányos elveket gépesítve megsérteni sem maguk sem mások hátrányára.

Tehát az elidegenedett, elszemélytelenedett világban nem marad emberi felelősség nélkül az intézmények kártétele, hanem minden intézmény kialakítója, működtetője a sokszor rejtve maradó tulajdonképpeni felelős.

A magyar alkotmány jó alapot kínál e felelősségi háttér megszólítására.

„Ontológiai értelemben” ugyanis a társadalom szereplői nem változtak meg, azok továbbra is az emberek, akiknek a szabadság igézetében nem lehet kikerülniük az intézmények ellenőrzésének feladatát (beleértve a gazdaság szabályozást, sőt a gazdaság egészét is).

A politikai élet önálló szereplői a szuverén személyiségek (régi meghatározással pl a városok is, de csak akkor, ha van képviseletük az országgyűlésben).

[6] A „személy” mint szakkifejezés a középkorig mindenképpen visszanyúlik, de bizonyára a szubsztanciális létezők emberi világához kötődően fejezi ki a felelős, szabad, ítélőképes létezést mind az egyes embert, mind az emberek csoportjait és tartós intézményeit illetően, határesetben magának az Úristennek teremtésre képes önállóságát és cselekvési képességét kifejezendő.

[7] Az „autonómia” és a „szuverenitás” kifejezéseket szinonímaként kezelem azzal a megfontolással, hogy megszokásból és nem jelentésük lényegi eltérése miatt használják hol egyiket, hol másikat. Ha mégis különbséget kellene tenni, akkor valamely nagyobb egység viszonylagosan önálló egységeként fogható fel.

[8] A kisgyerek mint potenciális fogyasztó és potenciális termelő Liska Tibor megjegyzése volt.

[9] A Európai Unióba való betagozódásunk kapcsán nem az a kérdés, hogy szuverenitásunk hány %-áról mondunk le, hogy kinek a javára mondunk le róla, hanem az, hogy úgy mondunk le a szuverenitásról, hogy azt helyettünk senki sem vállalja fel, azt tőlünk senki nem veszi át, nincs is ilyen szándéka (de nem is érdekli, hogy ha el akarná vonni a szuverenitást, megtehetné-e).

Nem mondhatunk le a szentkorona szuverenitásáról más számára, hanem csak a szuverenitás igényéről mondhatunk le. Ha a történelmi alkotmány jogfolytonosságáról lemondunk, nem küzdjük ki, attól még nem lesz szuverén a Brüsszel-i központ sem. Nekik nem kell olyan hatalmi szuverenitás, amely feltételezi az állampolgárok személyes szuverenitását. Nincs tehát kinek átadni a város kulcsait.

A szuverenitással a jelenlegi kormány nem rendelkezik, mert nem ismerte el a magyar alkotmányt – tehát nem tud mit átengedni Brüsszelnek. Ha viszont elismerte a magyar alkotmányt, akkor sem adhatja át a korona szuverenitását, mert az nem adható át, nem olyan a természete. Nem azért nem adható át, mert mi katonailag vagy gazdaságilag legyőzhetetlenek volnánk, hanem mert ez lényegében nem tárgy, nem hatáskör, hanem életminőség, életszemlélet (kicsit olyan, mint a szeretet), csak megélni, vállalni lehet, de nem lehet átadni, eladni, áttestálni, hogy majd más fogja helyettünk gyakorolni.

IV. A szuverenitási[1] piramis, -hierarchia

IV. A szuverenitási [1] piramis, -hierarchia