Vissza a főoldalra * egyéb levelek
Wolfgang Petritsch, Bosznia volt ENSZ protektora a Neue Zürcher Zeitungban „felvilágosult gyarmatosításnak” nevezte az új világrendet. Robert Cooper, az angol miniszterelnök külügyi tanácsadója könyvet írt, amelyben kifejtette, hogy a volt gyarmattartóknak az „imperializmus egy új változatát” kell megvalósítaniuk, és a „nem megfelelően” uralkodó kormányokat, amelyek vonakodnak a tőke korlátlan szabadságát biztosítani, fegyveres erővel kell jobb belátásra kényszeríteni. Ezt a programot az ENSZ, a NATO és az EU is a magáévá tette. Brzezinski azt írja, hogy „Nyugat-Európa, Kelet-Európával is kibővítve, amerikai protektorátus marad, amelynek szövetséges államai a vazallusokra és adófizetőkre emlékeztetnek”. Továbbá „a birodalmi geostratégiának a három parancsa a következőképp hangzik: A vazallusok közötti megállapodásokat megakadályozni és megőrizni a függőségüket a biztonság kérdésében, a sarcfizető államokat engedelmesen tartani és megvédeni, valamint arról gondoskodni, hogy a „barbár” népek nehogy összefogjanak”. Ehhez van az USÁ-nak Európára szüksége, mert „Európa Amerikának nélkülözhetetlen geopolitikai hídfőállása az eurázsiai földrész felé”. Ez annyira komoly, hogy Bush Berlinben azt is bejelentette, hogy Oroszország és Ukrajna is rövid időn belül az EU tagja kell, hogy legyen egy esetleges „kinai, iráni, orosz tengely” létrejöttének a megelőzésére.
Miután a nyugati politikusok ilyen brutálisan arcátlan őszinteséggel mondják el céljaikat, miután azt is egyértelművé tették, hogy hátrányosan megkülönböztetett tagjai leszünk az EU-nak, miután Bush teljes politikai kultúrálatlansága újabb bizonyságaként a tavaly bejelentett „hosszú háborúra” bevezette a nálunk ugyancsak rosszul csengő „békeharc” kifejezést (ugye, emlékszünk még, hogy ”Egy a jelszónk, harcos béke!”), ami után már nagyon várom, hogy a NATO mikor minősül át Béketáborrá, nem tudom megérteni, hogy a magyar nemzeti politizálásnak miért legfontosabb „nemzeti feladata” az EU csatlakozás. Vagy talán 56 példájából tanultak a mai politikusok és ezért mindegyikük, a jobb és baloldal egyaránt, lázasan azon igyekszik, hogy a 21. század Kádár Jánosának a szerepét kaparja össze a maga számára, mielőtt még a Wall Street-ről vezényelt „felvilágosult gyarmatosítás” Nagy Imréét lőcsölné rá? Kérem, próbálja meg formálni a tudatomat, hogy ezt meg tudjam érteni.
------------------
Montesquieu óta általánosan elfogadott, hogy a demokráciákat a hatalmi ágak szétválasztása és a hatalom megosztásának intézményi garanciákkal való kiegyensúlyozása különbözteti meg az önkényuralomtól. Ma már a társadalom széles körében ismert az állami élet mindennapjainak a folytonosságát biztosító három hatalmi ág. Kevésbé ismert viszont, és a hazai „demokrácia propaganda” gondosan kerülte is a kérdést, hogy van egy negyedik hatalmi ág is, az alkotmányozó hatalom, amely a hatalomgyakorlás kereteit szabja meg, és amelynek betartása fölött az ötödik hatalmi ágnak is tekinthető alkotmánybírói hatalom őrködik. Az alkotmány jellegű törvényeket a magyar történelem folyamán mindig a mindenkori nemzet hozta, amelyet Kölcsey úgy definiált, hogy „nemzetnek neveztetik egyenként s öszvesen a közügyekre befolyással bíró”, vagy pedig a nemzet képviseletében egy e célra összehívott, a társadalom széles rétegeit képviselő és semmiféleképp sem a pártokrácia érdekeltségét magán viselő alkotmányozó nemzetgyűlés. A zsarnokságra viszont az jellemző, hogy a hatalomgyakorlás kereteit megadó törvényeket maga a hatalom birtokosa határozza meg. Ez készül most Magyarországon, amikor kormány előterjesztésre a Parlament fogja az EU igényeinek megfelelően, illegitim módon átszabni a Magyar Köztársaság Alkotmánynak nevezett, pártpaktumból született illegitim alaptörvényét. Mondja, Kövér úr, nem szégyellik magukat, hogy az átmentett bolsevoliberális garnitúra partnerei egy ilyen, a demokráciát megcsúfoló és a nemzetet az alkotmányozásból kizáró akcióban?
--------------------
Hogy a kérdésem mindenki számára érthető legyen, idéznem kell néhány mondatot. Amit mondok, az Kövér úr számára nyílván nem újdonság, de a jelenlévők többsége számára biztosan az.
„Az EU Bizottság és a Minisztertanács egyszerre törvényhozó és végrehajtó szerv, maga a törvénykezés zömmel titokban folyik: a döntést a demokratikusan meg nem választott tisztségviselők, szakértők stb. készítik elő, a közvélemény arról csak esetenként, sajtó-kiszivárogtatásokból értesülhet és az indokok sem jutnak tudomására
A legfontosabb érdemi ügyekben a tagállami beleszólást (ezzel a demokratizmust) 1987-től kizárja a Tanács minősített többségű döntéseinél a súlyozott szavazás rendje.
A közösségi jog egyszerre vonja el a tagállam törvényhozói és igazságszolgáltatási hatáskörét. Mégpedig nem olyan értelemben, hogy jogharmonizáció címén a belső jogot összhangba kell hozni az uniós joggal, ill. a hazai bíróságoknak számolni kell az Európai Bíróság gyakorlatával. A tényleges kötelezettség az idegen jog átvétele, vagyis az uniós jog nem a hazai mellett, hanem helyette és felette érvényesül, nem vitatható kötelező jelleggel. A jogdogmatika bármiképp is színezze az alaptényt, egyértelmű, hogy a hazai jog az EU jogrendjében szolgálati (szolgai) szerepre kényszerül: feladata az uniós jog szigorúan számon kért végrehajtása.
Az EU kötőerővel bíró 3 jogforrása (a rendelet, a direktíva és a határozat) kötelező érvényében mit sem különbözik, hanem csak abban tér el egymástól, hogy közvetlenül hatályosul-e (mint a rendelet és a határozat) avagy előirt időn belül át kell írni a belső jogba (mint a direktívát). Az EU több évtizedes gyakorlata, hogy az életviszonyok legfontosabb rendezését tanácsi vagy bizottsági rendelettel teljesíti. A rendelet általános érvényű, a tagállamra kötelező és közvetlenül végrehajtandó, még csak be sem kell illeszteni a hazai jogforrásokba. Nyilvánvaló, hogy ilyen jogalkotási rendben fel sem vetődhet a tagállam joghatósága, önrendelkezése az egyes tárgykörökben, hanem maga a jogismeret és a jogkövetés is válságba kerül: már pusztán jogtechnikailag kizárt, hogy a jogszabály-dzsungelt, (180 ezer oldal) az át nem látható és idegen nyelvű normatömeget az érintett uniós állampolgár megismerje.”
Mindezt azért kellett felidézni, hogy mindenki előtt világos legyen, hogy miért nevezik sokan az EU-t új szovjetrendszernek, és hogy a csatlakozás a magyar állami lét teljes fölszámolását fogja jelenteni. De nem is ez a problémám, mert ehhez hozzászoktam a szocializmus évei alatt, bár a „demokratikus centralizmus” a „Béketáborban” korántsem volt olyan fejlett, mint az Eu-ban, hiszen a jogalkotás akkor nem Moszkvában folyt és nem kellett 180 ezer oldal szovjet joganyagot kötelezően átvenni. A szovjetek sokkal nagyvonalúbbak voltak az EU-nál: megelégedtek azzal, hogy elfogadtatták velünk azt az alkotmányt, amelynek a felhatalmazása alapján most a Magyar Parlament, követve Rákosiék példáját, lemond a magyar állam szuverenitásáról, és amelyről Sztálin azt mondta Milovan Gyilasznak, hogy „az alkotmánnyal a magyar nép gerincét kell megtörni”.
Kérdésem a következő: ha megszűnik a magyar jogalkotás, akkor feleslegessé válik a Magyar Országgyűlés is, hiszen feladatait átveszi a Brüsszelben működő 27 ezer jólfizetett bürokrata. Mire fogják akkor használni az Országház épületét? Ha megengedi, mindjárt teszek is egy javaslatot: az ötödik kerületben nincs még plaza. Nagy hiány, ami az Országház privatizálásával a beépítettség fokozása nélkül megszüntethető volna. A koronázási jelvények nyugodtan ott maradhatnának, hiszen mit sem fognak már számítani az Eu- és világpolgároknak, viszont közönségcsalogató hangulati elemnek, mint a szekérkerékből készült mennyezetlámpa a kocsmában, még használhatók lesznek.