vissza a főoldalra * Vissza Százak Tanácsa előlaphoz
Kultúrpolitika, kis nemzetek, nemzeti kisebbségek a közép-kelet-európai régióban 1990-2002
A nemzeti-népi kultúra megőrzése, ápolása, nem öncél, hanem eszköz az egyes ember egyéni életének kiteljesítésében, tökéletesítésében. Az állam feladata abban áll, hogy elősegíti, lehetővé teszi minden embernek azt, hogy kiteljesítse, tökéletesítse életét, egészséges lelkületű, emberhez méltó, gazdag életet élhessen meg. A teljes élethez természetesen hozzá tartozik egy nemzethez, néphez tartozás tudata, élménye és programja.
Minden ember fennség,- Ady Endre szavaival. Egyedi, pótolhatatlan, megismételhetetlen csoda. Ez azonban önmagában nem elég. Ezt nemcsak tudnia kell minden embernek önmagáról, hanem azt meg is kell mutatnia, hogy „látva lássák”. Látva lássák, hogy ő kicsoda, micsoda értékek, egyedülálló tulajdonságok, gondolatok, feladatok hordozója. Mert így kap csak méltó megbecsülést és helyet a társadalomban, csak így megismerve szerethetik meg a többiek és lehet valakié, valakiké. Azé, akit élete társául választ, és azoké, akiktől megkapta emberségének, egyéniségének, fennségének kifejezésére, megélésére szolgáló eszköztárat, a nyelvet, a nyelveket. Mert nemcsak beszélt nyelv, jelrendszer van, hanem van a dallamnak, a zenének, a mozdulatoknak, a viselkedésnek, az arányoknak, a színeknek, formáknak is egy századok, évezredek alatt kialakult nyelve, melyet gyermekségünkben megtanulunk használni, gondolataink, indulataink, érzelmeink kifejezésére, megélésére és közlésére. (A szeretetnek vannak „körzetei”. A szülő és gyermek kölcsönös szeretete még az állatvilágban is megfigyelhető. Később ennél nagyobb szeretet támad. Választok valakit, kiért az ember elhagyja apját-anyját is, „és lesznek egy test és egy lélek”. De nincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja barátaiért. A régi magyar nyelv ezt igen pontosan kifejezte. Barátaim helyett a feleim szót használta. Az én felem, feleim azok, akik nélkül nem tudom megélni emberségemet, akiktől az emberi léthez szükséges eszközöket, nyelveket kaptam. Ezek közt az engem egésszé tevő felek közül a hitvesem a legelső, ő a feleség, de egyedül ő sem több, mint a felek sokasága, akiktől megtanultam nyelvemet, az énekeket, a táncokat, a viselkedés módját, az értékek rendjét, a formák és színek használatát, ízlését, egyszóval a kultúrát, emberré tevő műveltségemet. Ezekért ha kell, otthagyom feleségemet és gyermekeimet, mint azt Eger hős védői tették 450, és a pirossapkás honvédek 150 évvel ezelőtt feleik, nemzetük szabadságáért.
Az államnak, a művelődés-politikának kell elősegítenie, biztosítania ennek a műveltségnek, a nyelvek összességének nemzedékről nemzedékre való átadását, az azonosságtudat megerősítésére, egy nemzethez tartozás tudatának büszke vállalására. Ezenkívül gondoskodnia kell a megélhetéshez szükséges tudás és az egész emberiség szellemi kincseinek megismerésének, megszerzésének lehetőségéről. Az állam kötelezettségei ezzel nem merültek ki, mert ugyancsak az állam feladata az istenhit és erkölcsök átadásának akadálytalanságát, a nép- nemzet épségének és egészségének biztosítása is. Tehát a szabadság-, a nemzetvédelem, a honvédelem, az egészségügy és az oktatás állami, központi feladat, nem adható át vállalkozásoknak, zsoldosoknak de még a helyi önkormányzatoknak sem. Az oktatás nem függhet a helyi önkormányzatok nagyonis eltérő pénzügyi, vagyoni feltételeitől és a változó politikai vezetők kényétől-kedvétől, párt-érdekeitől. Az oktatás, az iskola nemzeti közügy, ugyanúgy függetlennek kell lennie, mint az igazságügynek, a bírói testületnek, az egészségügynek és a honvédelemnek .
Nem csupán és elsősorban az anyagi jólét, a gazdasági, műszaki hatékonysághoz szükséges ismeretek átadása a közoktatás feladata, hanem az emberek boldogságának, szellemi, érzelmi műveltségének kibontakoztatása, erkölcsi nevelése is, a közösségek és egyének kapcsolatának alapját adó szolidaritás, szeretet, a jó és igazság eszméjének szolgálata is. Hogyan?
Az óvódában a szép, választékos, költői nyelv megszerettetését, hogy minden gondolat és érzés kifejezhető legyen. Ezt mindenekelőtt az énekes, táncos, szerepválasztós-osztós gyermekjátékokkal kell elérni. Kodály Zoltán írta: „Ez ősi játékok fenntartása elsőrendű kultúrális és nemzeti érdek. Egyrészt valóságos tárházai a tudatalatti magyarságnak. Tudatalatti elemeknek eddig még alig méltatott nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: magyar vagyok minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek, egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad. Másrészt nagy e játékok tisztán emberi értéke is: fokozzák a társas érzést, életörömet. A mai gyermek koravénsége ellen nincs jobb orvosság.” Hozzátehetjük, ugyanezt minden nép, nemzet elmondhatja a maga hagyományos gyermekjátékairól: nemzettudatot, hazafiságot ad, anélkül, hogy mások gyűlöletére, lenézésére, legyőzésére nevelne.
Miért?
Mert a hagyományos, népi gyermekjátékokban nincs győztes és legyőzött, első, második, harmadik, utolsó helyezett. A játék öröme nem a másik legyőzésében van, - mint ma minden játékban; az olimpiai játékokban, a sport-versenyeken, a „ki-mit-tud”-jellegű, a hangszerszóló-, énnekkari-, a tánc-, a szépség-, a tanulmányi-versenyeken, a társas játékokban, a „ne nevess korán”-ban, a sakkban, a kártyában, a „memory”-ban stb. A hagyományos népi játékok a közösségi, az összetartozás „élvezetét”, élményét adják. Különösen az énekes körtáncokban együtt kapják a közös éneklés és összehangolt mozgás élményét. Látni kell azt, hogy a kisgyermekek milyen átszellemült arccal fogják egymás kezét, járnak körbe és énekelnek. Látszik rajtuk, hogy végtelenül élvezik ezt. Szerepet kaptak, fontosnak érezhetik magukat, egynek a közösségből, érzik a társak kézfogását, „szolidaritását”, szeretetét. Ugyanakkor, tapasztalatból tudom, unokáim megfigyeléséből, hogy mennyire elkeserednek, ha egy ártalmatlan, egyszerű, játékban, versengésben nem ők győznek. Sírtak! Azt mondják, hogy az életre kell nevelni a gyermeket, mert az élet kegyetlen küzdelem, hozzá kell szoktatni a vereség elviseléshez is. De mikor? Majd ha már megismerte a közösség, a szolidaritás élményét! Az 5, 10 éves gyermekeket még nem világosítjuk fel a nemi élet szabályairól sem!
Az óvódában kell megtanítani az alkotás örömét is. Rongyból, csutkából, papírból,szalmából, csuhéból, agyagból, könnyen beszerezhető, olcsó anyagokból és kipróbált, bevált, egyszerű, századok során kiforrott formákkal, vagyis a néphagyomány alapján. Egy népnek a sajátos nyelvén, ízlése szerint ezzel megtanulja kifejezni, megmutatni magát. Adler, a bécsi pszichológus állítja, hogy aki kiskorában nem tanul meg szépet és jót alkotni, akármilyen kicsiben is, az felnőtt korában másokon való erőszakban, hatalmaskodásban fog kielégülést keresni. Alkotás egy rajz, egy kis hímzés, egy rongybaba, egy szép ének, vers, tánc, játék, bodza-síp, műanyag-flakonból eszkábált autócska, nemez-teritőcske is. Saját keze alkotása. Ha az ember nem tanulja meg az építés, az alkotás örömét, az értelmetlen, számára is haszontalan rombolásban keres élvezetet. Nincs más magyarázat az összekent, összefirkált falakra, az autóbusz-várótermek betört ablakaira, a szétdobált szemétre. Hiszen ráadásul például a szórófesték elég drága is! Ezt nem szűkségből teszik, mert a lopást, betörést, de még a rablást is lehet magyarázni a szegénységgel, de ezt az országos, és nemzetközi rombolást csak ezzel az ádleri tétellel. Nem is lehet ez ellen védekezni drasztikus büntetésekkel sem. Azt sem lehet mondani, hogy ezt a rombolást tudatlan, műveletlen, iskolázatlan fiatalok teszik. Ez a tény figyelmeztet minket arra, hogy a szakmai, technikai képzés, az életben használható, praktikus ismeretek önmagukban inkább elősegítik például a falfirkák és festések terjedését. Valami fontos hiányzik tehát az iskolai oktatásból. A szépre, közösségre, alkotásra nevelés. De éppen az erre lehetőséget adó tantárgyak óraszámát csökkentettük a közelmúltban: az ének, a tornaórák számát. A rajzórákon lehet ábrázoló geometriát is tanítani. Fontosabb a matematika, a fizika, a kémia, a számítógép-ismeret, az idegen nyelvek tanítása, mint az irodalomé, a történelemé, a művészettörténeté, a hittané. A művészeti, a zene-iskolák támogatása csökken, egyre kevesebb az ének-zene tagozatos általános iskolák száma, néhány év alatt 2002-re 24o-ből csak 100 maradt, egyre kevesebb énekkar, irodalmi önképzőkör, színjátszókör működik az iskolában. Éppen ezért nő az érdeklődés a kötelező iskolai oktatáson kívüli alapfokú művészetoktatás iránt. Az ilyen iskolák száma 1990 és 2002 között 175-ről 648-ra növekedett, a tanulók száma 71.725-ről 23o.667-ra. A tornaórákon többnyire a versenyekre készítik elő a gyermekeket, hiszen fontos, hogy az iskola minél több területen bizonyuljon jobbnak, elsőnek, bajnoknak; labdarúgásban, kosárlabdában, úszásban, úgy mint matematikai, fizikai versenyeken, de még zenei versenyeken is, ezért természetesen a tehetségesekkel kell elsősorban foglalkozni. A tornaórán edz az osztály kosárlabda- válogatottja, kicserélik a tehetségtelent, a gyengébbet, a jobbra, erősebbre. Az osztály zöme csak nézi... Nem elszigetelt esetek ezek.
Pedig éppen a sportolásban részt nem vevő, ügyetlen, gyengébb gyerekeknek van szükségük tornára, mint ahogy a természettudományos és gyakorlati tantárgyakban tehetséges gyermekeknek van szükségük azokra a „gyakorlatokra”, melyekkel érzelmeiket, indulataikat, magányosságukat, emberi kapcsolataikat tudják kezelni, javítani. Nemrégiben pszichológusok összehasonlították a zenei általánosban, zenei képzést kapott gyermekeket azokkal, akik nem részesültek ilyen nevelésben. Az eredményekről egy tanácskozáson számoltak be, melyről rádió-riport is készült. Ott hallottam, hogy a zenei nevelésben részesült gyermekek lényegesen kreatívabbak, kiegyensúlyozottabbak voltak, mint azok, akik ebben nem részesültek. Még akkor is jobb volt a zenélni, énekelni tudó gyermek kreativitása, ha az u.n I.Q-ja alacsonyabb volt, mint azé, akivel összehasonlították. A teljesen elkötelezettlen, tárgyilagos, erre a vizsgálatra felkért pszichológus megjegyezte, hogy bizonyos veszélyt is jelent az, ha valaki igen értelmes, okos, tehetséges, de nem elég kreativ, nem tudja felhasználni tudását, tehetségét. Az is elhangzott ezen a tanácskozáson, hogy a zenei műveltségű gyermek a világot egységesebben, összefüggéseiben jobban látja, és kevésbé függ érzelmileg a szülői ház belső ellentéteiből, visszásságaiból kialakult hangulattól, mint az aki, nem tanult „nyelveket” érzelmei és indulatai megfogalmazására, kifejezésére, kezelésére.
A kis nemzetek megmaradásának, a nemzeti kisebbségek fennmaradásának az a feltétele, hogy tagjaik boldog, kiegyensúlyozott emberek legyenek. Ehhez kell a népi-, nemzeti kultúra, műveltség eszköztárát, a mindenki számára könnyen hozzáférhető művészeti gyakorlatot, az alkotás örömét tanítani, a hagyományos népi kultúra eszköztárával, a népköltészettel, népzenével, tánccal, tárgyalkotás különféle módszereinek tanításával, mint az érzelmi élet kifejezésének, az érzelmek és indulatok megfékezésének, megnemesítésének módjával. A kiegyensúlyozott, az alkotásban, szépben örömét megtaláló ember nem törekszik rombolásra, mások elnyomására, nem keres ellenséget. A másik ember kincsét, identitását, nemzetiségét is megbecsüli, rácsodálkozik a másságra, hiszen a maga műveltségét is megtanulta használni és szeretni. Csak egy édesanya érti meg igazán egy másik anya gondját és örömét, csak egy igazi tudós egy másik tudós teljesítményét, egy bátor ember egy másik hősiességét, egy sportoló egy másik versenyző bajnokságát. Csak nemzetiségét „gyakorló”, éplelkű ember becsüli meg és védi egy másik műveltségben, nyelvben élő közösség értékeit, a nemzetiség „gyakorlatának” hiánya, az általánossá váló globalizáció, akadályozza meg a térség kis nemzetei közt a megértést, az együttműködést, a kisebbségek jogainak érvényesülését. Tudományos vizsgálatok igazolták, hogy nemzetiségi, kisebbségi műveltségéhez akár anyagi áldozatok árán is ragaszkodó amerikai bevándorlók kiegyensúlyozottabb lelkületűek, megelégedettebbek és magasabb kort érnek el, mint azok, akik elvetik hagyományaikat és mindenben a többséghez akarnak hasonulni.
Az eddig leírtakkal kívántam választ adni az első kérdésre, egyúttal részben megválaszoltam az 5. pontban megfogalmazott kérdést is.
2. Az első pontra adott válaszomból következik, hogy a nemzeti-népi műveltség oktatását, nevelésbeli felhasználását szorgalmaztam hivatali időm alatt is. Meg kell itt jegyeznem, hogy ezért a törekvésemért az akkori, magát liberálisnak nevező ellenzék néhány vezetője ízléstelenül kigúnyolt és igyekezett a népi nemzeti kultúrát nevetségessé tenni. Mint néprajz-kutató foglalkoztam a népművészet különböző területeinek vizsgálatával. Eredményeimet szakcikkekben közöltem, foglalkoztam a néphagyomány jelentőségével, szerepével mai és a jövő műveltségünkben, előadásokat tartottam és tankönyveket írtam. Szorgalmaztam és támogattam a művészeti iskolákat, a zeneiskolák kiegészülését például néptánc és népi játék oktatásával. Pl. Így alakult meg a Fóti Népművészeti Szakiskola 1993-ban.
A fentebb leírt elvekből következett a kisebbségek kultúrájának támogatása,anyanyelvi oktatásának fejlesztése.
A hazai nemzetiségek anyanyelvi nyelvoktatásban részesülő tanulóinak száma növekedett 1989 és 1995 között. Az óvódákban 1.197-ről 20.551-re, az ált. iskolában 39.225-ről 51.034-re, gimnáziumban 882-ről 1.409-re.
A határon túli magyar népcsoportok ügyében tárgyaltam a román, a szlovák, az ukrán , horvát és osztrák miniszterekkel. Legjelentősebbeknek ítélem a románokkal való tárgyalásaimat. Még 1991-ben sikerült elérnünk, hogy a Romániából Magyarországra átjött, itt egyetemen, főiskolán továbbtanuló diákokat nem tekintették katonaszökevényeknek. Ezeknek a diákoknak gondozására jött létre többek közt a Márton Áron Kollégium. Reményteljes tárgyalásokat folytattunk tanárok és diákok rendszeres cseréjéről, a tankönyvek egyeztetéséről, diplomák és bizonyítványok elismeréséről, magyarnyelvű oktatási intézmények újraindításáról, kétnyelvű könyvek kiadásának folytatásáról, színházak vendégszerepléséről stb. Nem rajtunk múlott, hogy a következő években ezek a tárgyalások eredménytelenül megszakadtak ill. csak kis részben valósultak meg terveink. Hasonlóan eredményesnek tartottam az ukrán miniszter-asszonnyal folytatott tárgyalásokat, a beregszászi magyar gimnáziumról, az ungvári egyetem és a nyíregyházi főiskola együttműködéséről, az oktatók átjárásáról, a Kárpátaljai Magyar Színház felállításáról, melynek színészeit Budapesten képezték ki. A horvát oktatási miniszterasszonnyal is hasonló kérdésekről tárgyaltunk. Említésre méltónak tartom azt a határozott kérését, hogy a budapesti délszláv gimnáziumot és kollégiumot válasszuk ketté, különítsük el a szerb és horvát diákokat egymástól. A szülők és a tantestület azonban amellett döntött, hogy a diákok baráti közösségét ne bontsuk meg az akkor dúló délszláv háború szellemében.
Miniszterségem idején az oroszokkal is jelentős együttműködés alakult ki. Lehetővé vált az, hogy egy magyar néprajzkutató, Schmidt Éva kimenjen legkisebb nyelvrokonainkhoz, az obi-ugorok, a manyszik és hantik közé és éveken keresztül ott kutasson közöttük, megszervezze köztük azt, hogy műveltségük hagyományait maguk gyűtsék és rendszerezzék, létrehozva népköltészetük, hagyományaik korszerű gyűjteményét, adattárát, az ezzel foglalkozó szakemberek képzését. Működése nemcsak nyelvrokonaink számára, hanem az emberiség kultúrájának egésze számára is felbecsülhetetlen jelentőségű. Erre az új, rendkívüli feladatra a rendelkezésemre álló pénzügyi keretből biztosítottam forrást. Moszkvában sor került az 1956-os magyar szabadságharcról rendezett tanácskozásra, melyen többek között felszólaltak az akkor Budapesten harcoló szovjet csapatok parancsnokai is.
Különösen jó, a hivatalos ügyekben és alapvető, elvi kérdésekben is, reményteljes kapcsolat és együttműködés kezdete alakult ki osztrák miniszter-társammal. A kultúrális együttműködésről,a kisebbségi kultúrák védelméről az osztrák kolléga elvi jelentőségű tanácskozást szervezett.
3. Nem látok döntő különbséget a nagy-és kis nemzetek kultúrpolitikai stratégiája között. Ha egy nemzet hangsúlyt fektet a nemzeti kultúra ápolásának ügyére, az ezzel a kisebb népek és nemzetiségek kultúrájának elismertetését is előmozdítja.
4. A rendszerváltás legfontosabb hozadéka a lelkiismereti szabadság hangsúlyozása és biztosítására való elhatározottság kinyilvánítása a politikai hatalom részéről.
Ennek a szándéknak ellentmond az a felfogás és törekvés, mely az egyén személyes magánügyének tekinti azt, hogy milyen nemzetiségűnek, vallásúnak, politikai meggyőződésűnek, származásúnak, /neműnek/, tartja magát. Erre vonatkozóan szabályozták a népszámlálásokkor feltett kérdéseket is. Ha valami eltitkolandó, ez önmagában azt sugallja, hogy valaminek vállalása, képviselete veszélyekkel jár. Meggyőződésem az, hogy a demokrácia és szabadság, az emberhez méltó társadalmi élet csak ott valósulhat meg, csak ott működhet, ahol mindenki, mintegy természetesnek tekinti azt, hogy nincs semmi eltitkolni valója, hogy gondolkodása, származása, meggyőződése, de jövedelme is, mintegy homlokára van írva. Valódi érdek- és értékvédelem enélkül nem képzelhető el.
5. A nemzetek és nemzetiségek közti együttműködés legfőbb akadálya tehát az, hogy az embereknek hiányos a nemzeti, érzelmi kultúrája, a közoktatásban elhanyagoljuk a művészeti nevelést és a kultúrák kölcsönös megismerésének ügyét és gyakorlatát. Erre a „gyakorlatra” a néphagyomány is megőrzött figyelemre-méltó módszereket./Pl. a különböző népcsoportok, nyelvi közösségek határain áttörő családi kapcsolatok rendje, a gyermekek cseréje stb/.
6. Egész oktatási-nevelési irányunk, iskola-renszerünk újragondolásra, javításra szorul.
a. A közoktatás és nevelés az állam egyik legfőbb feladata. Ezt nem adhatja át az önkormányzatoknak, kiszolgáltatva ezt az ügyet az egyes települések eltérő anyagi helyzetének, az állandóan változó helyi politikai vezetők kényének-kedvének. Az iskola közügy. Iskolákat anyagi megfontolásból bezárni és összevonni nem szabad. Ezzel megakadályozzuk az összetartozó, együttlakó emberek kis közösségeinek, szűkebb, megtartó mi-tudatának kialakulását. Az a település, mely feladja iskoláját, halálra van ítélve. Különösen a vidéki, falusi iskolának segíteni kell a fiatalokat abban, hogy otthon találhassa meg megélhetését, jövőjét, hivatását, közösségét. A nemzeti kisebbségek fennmaradásának is a kis, viszonylag egynemű falvakban van jövője,- és esetleg a nagyvárosokban. A kis falvak védelme, iskoláinak megtartása, tehát egyben kisebbség-védelem is. A kis falvakból jövő tehetségeket különösen támogatni kell, mert esetleg a technikai ismeretek, nyelvek tekintetében hátrányban lehetnek az egyetemeken és főiskolákon. Ez érvényes a nemzetiségek faluról jött fiataljaira is. Ugyanakkor ezek a fiatalok más, a felvételin nem értékelt tulajdonságokkal rendelkezhetnek. /Erről a következő alpontban bővebben./ A falusi környezetből jövők támogatására jött létre Pokorni minisztersége alatt az Arany János program. De a kis falvak megmaradása érdekében újra tanítani kéne a helybeli megélhetés, a természeti környezet felhasználásával, együttműködésével való megélhetés tudományát is, a mezőgazdasági, környezet-gazdálkodási ismereteket, illetőleg ennek a helyi kultúrának a múltját. Ma mindent tanítanak az iskolában, csak azt nem, hogyan lehet vállalkozni a földdel, azt művelni, gyümölcsöt, szőlőt, bort, gabonát, szántóföldi és kerti veteményeket,”hungarikumokat” termelni, állatokat tenyészteni, mezőgazdasági terményeket feldolgozni stb. Valamikor a falusi iskolai oktatásnak fontos része volt a tankert, ahol a tanító tanította a palántázást, oltást, trágyázást, permetezést. Így sikerült annakidején a földművelési, belügy- és közoktatási minisztérium összefogásával helyreállítani a 19.század végén a filoxérától elpusztított magyar szőlészetet, borászatot. A kis falvak védelme, a földműves-őstermelő életforma támogatása kisebbség-védelmet is jelent! Nagyobb hangsúllyal kellene tanítani a helytörténetet, a falvak egykori kultúráját, a paraszti élet múltját és jövőjét is. Példákkal és gyakorlatban is, e helyett a paraszti élet megvetését tapasztalják. Sok faluban nincs már kisgazda őstermelő, sok a parlag, kihasználatlan föld, még a kertek művelését és a szőlőket is felhagyják. A gazdasági körülmények kedvezőtlenségén túl, nincs alapvető ismeret, kedv, indítatás, példa a mezőgazdasági vállalkozásra. Ez is súlyosabban érinti a kisebbségeket.
b. Klebesberg idején tanyasi, osztatlan iskolák létesültek. Tudományos vizsgálatok igazolják, hogy az osztatlan iskolákban való oktatásnak, tanulásnak vannak előnyei is. Például a tanulók önállóbban, kreatívabbak. Az óvódákban bevált a korosztályok összevonása: a három korosztály együtt játszik. Az iskola-összevonások nemcsak a kis, helyi közösségek egészséges kialakulását akadályozzák, hanem a gyermekek utaztatásával azokat fizikai és erkölcsi veszélyeknek tesszük ki. Az utazás alatt nem pihennek, nem tanulnak, nem játszanak, csak fáradnak. A befogadó falu gyemekeivel sosem lesznek egyenrangúak, sosem érzik össze-tartozóaknak magukat. A megtartó, az összetartozás élményét adó kis közösségek kialakulásának akadályozása beláthatatlan következményű hiba. Klebesberg idején a miniszter nevezte ki a legkisebb tanyasi iskola tanítóját is, jövedelme független volt tanítványainak anyagi, társadalmi helyzetétől. Munkáját független tanfelügyelők irányították, szakmai szempontok szerint, ez nagy tekintélyt adott neki. Ma sok falusi iskolában, ahol még van iskola, a tanárok a közeli városból járnak ki tanítani. Nem él együtt a szétesett falusi közösséggel. Ez is mélyen érinti a kisebbségi kultúrákat.
c. Nem szabad csökkenteni a művészeti nevelést, a jellem és identitást kialakító tantárgyakat és óráik számát. Nem szabad csökkenteni és kiszorítani a fő-időből az ének, torna, rajz, irodalom, történelem órákat. A hittan tanítás ügye máig rendezetlen. A legjobb megoldás annakidején az lett volna, hogy minden tanuló részesül a vallásokra vonatkozó ismeretekből, erkölcstanból, művelődés-történetből, a világnézeteket meghatározó végső ismeretekből. Ezt ebben az ismeretben kiképzett szakemberek, teológiát, filozófiát főiskolai, egyetemi szinten képzett emberek, különböző felekezetekhez tartozó lelkészek tanították volna. Nem a hitet kérték volna számon a tanulóktól, hanem az ehhez tartozó ismereteket. Ez lett volna az igazi ökumené. A hit-, erkölcs és filozófia-tanár a tantestület tagja lett volna /most ritka helyen az/. Órái nem szorultak volna a délutánra, amikor sokféle, önként választott foglalkozás, szakkör, művészeti tanfolyam, foglalkozás is van. Fizetését mint státusban lévő tanár és nem a leadott órák után kapta volna, az iskolai szünidő alatt is, rendesen, a többi tanárral egyenlő mértékben és nem hónapokat késve. Vagyis az oktatásban, különösen a nagy paphiányban szenvedő katolikusoknál a lelkészeket helyettesítő képzett hittanár meg tudott volna élni fizetéséből. Ez ismét súlyosabban érinti a nemzeti, vallási kisebbségeket. Ezt a rendet fokozatosan kellett volna bevezetni, de ezt a megoldást a történelmi egyházak képviselői sem támogatták. Inkább semmi ismeretet az Istenről, a végső dolgokról, a Világ, az Élet, a szeretet, a bűn, az erkölcsök és eszmék magyarázatáról, ha az nem egy meghatározott egyház képviselőjétől, csak az abba az egyházba tartozó gyermekeknek szól. Ezzel kizártuk a gyermekek egy részét, igen sok helyen a gyermekek többségét, egy, az emberi léttel foglalkozó ismeret-anyagból. Milyen jogon ?
Hogyan válasszon számára ismeretlen fogalmak, dolgok, világnézetek, hitek és hitetlenség között? Látom, hogy vannak kísérletek erkölcsi értékek tanítására. Van ennek már évszázados tapasztalata, módja, miért kell ezt kitalálni most?
d. Támogatni kell az alapfokú művészeti oktatást az általános iskolákban és művészeti szakiskolákban, helyet adva a magyar és nemzetiségi kultúrák népművészetének megismertetésére is. Támogatni kell a művészeti mozgalmakat, énekkarokat, tánccsoportokat, hagyományőrző együtteseket, kézműves és tánctáborokat stb. Mindezek erősítik a kis nemzetek és nemzetiségek kultúrájának, az emberiség egyetemes értékeinek fennmaradását.
Hosszúhetény 2004 április 12.
Andrásfalvy Bertalan