Tartalom

 TOC \o "1-3" \h \z \u Bevezető. PAGEREF _Toc463079068 \h 1

Az indukció definíciója – az indukció mint módszer PAGEREF _Toc463079069 \h 2

A „közvetlen”, eszköztelen absztrakció és az indukció különbsége. PAGEREF _Toc463079070 \h 3

Az emberiség indukcióra alkalmasságának nyelvi előfeltételei PAGEREF _Toc463079071 \h 4

Az indukció fajtái vagy korszakai PAGEREF _Toc463079072 \h 5

Az u. n. „sokratesi indukció”, PAGEREF _Toc463079073 \h 5

„… Aristoteles szerint két módja van a következő (következtető) megismerésnek. PAGEREF _Toc463079074 \h 5

A skolasztikus filozófusok véleményei PAGEREF _Toc463079075 \h 9

Alapvető megállapítás az indukció és dedukció kapcsolatáról – a skolasztikáról szóló részben. PAGEREF _Toc463079076 \h 11

Az indukciót a deduktív következtetés egyik alakjának is tekintették. PAGEREF _Toc463079077 \h 12

A természet egyforma menete mint az indukció tartalmi alapja. PAGEREF _Toc463079078 \h 13

A skolasztika után. PAGEREF _Toc463079079 \h 13

A modern korban. PAGEREF _Toc463079080 \h 15

ÖSSZEFOGLALÓAN.. PAGEREF _Toc463079081 \h 15

Bevezető

A személy és közgazdaság viszonyát alapvető elméleti kérdésnek tekintem (érzem).

E kérdéskör kitárgyalásához szükség lenne a deduktív axiomatikus rendszerelméletre, legfontosabb alapfogalmának a deduktív személy fogalmát véve. A nehézséget az okozza, hogy deduktív axiomatikus rendszerelmélet tárgyalása nem közkeletű annak ellenére, hogy Ludwig von Bertalanffy például jelezte, a rendszerelméletet a matematikához érzi közelállónak (nem találkoztam azzal, hogy a deduktív kifejezést használta-e, de körülírta).

E kérdéskörrel való foglalkozáshoz viszont tisztázni kell a deduktív és induktív érvelés, következtetés mibenlétét, egymáshoz mért különbségét, összekapcsolhatóságát. A nehézséget megint az okozza, hogy nem közkeletű a kétfajta következtetési módszer ismerete, vagy mondjuk úgy számon tartása, tehát jobbára intuitív alapon, afféle paradigmatikus sejtésként kezelik legtöbben e módszerek mibenlétét (természettudományos és társadalomtudományi kutatók is).

A paradigmatikus háttérismeretekről pedig az derül ki az indukció történetét szemlélve, hogy az nem csupán egy „ősleves”, amelyből kellő előfeltételek esetén kiemelkednek és jól megfogalmazhatóvá válnak addig csak készség szinten érvényesülő megfontolások, hanem hogy kiérlelt, bevált, evidenciaként kezelt eredmények oda vissza is tudnak süllyedni. Már nem nagyon vizsgálják egy idő után a bevált válaszokat, módszereket, hanem elvárják azok paradigmatikus alapul vételét.

Talán így járunk az indukció számos sajátságának tudatosításával is. Azért botlottam bele ennek a paradigmatikus alapigazsággá süllyedt általános kérdésnek az elővételébe, mert problémafelvetésemben az indukció és dedukció olyan összefüggése válik tárgyalandóvá, amellyel a természettudományok már nem is foglalkoznak jószerint, mert az hosszú ideje számukra megnyugtatóan rendezett evidencia, más szóval mondhatni paradigmatikus alapok közé értendő. A személy fogalmára épülő deduktív axiomatikus rendszerek elmélete illetve a személy és gazdaság kapcsolatának elméleti áttekintése azonban felveti ezen alapösszefüggések áttekintését.

Legalábbis én így érzékeltem.

Mivel nem módszeres felkészülési utat követően találtam magam szembe ezekkel a kérdésekkel, ezért teszek egy kirándulást az induktív és deduktív következtetés értelmezése felé. Nekem Várkonyi Hildebrand Az indukció filozófiája című évszázaddal ezelőtti (1927-es) tanulmánya vált kiindulási ponttá. Nehéz szövegezésű munka, amely azonban mint egy zilált cédulagyűjtemény úgy tűnik tartalmazza a legfontosabb szempontokat.

A „Courier new” betűkkel a Várkonyi tanulmányából átvett, idézett szövegeket jelzem,

A „Times new roman” betűkkel viszont a saját szövegemet – Fáy Árpád

Az indukció definíciója – az indukció mint módszer

„Az indukció … bizonyítási és következtetési eljárás s mint ilyen mindig „közvetítő” ismeretekkel dolgozik.

Lehetetlen tehát, hogy a logikai alapelveket induktív úton érhessük el.” [2]

– amelyek tehát „közvetlenek” és szoros értelemben „bebizonyíthatatlan” logikai alapelvek: például azonosság, ellenmondás stb.

Hasonlónak tekinthető a tény (a tanulmányban tény-igazság), ami szintén nem bizonyítás kérdése, csak a detektálása nem belátással, hanem méréssel, tapasztalással történik (a logikai alapelvek belátását még nem hallottam belső tapasztalásnak nevezni, bár a párhuzam kínálja magát).

Amint a belátható logikai alapelvek kiválasztásával, megnevezésével is körültekintőnek kell lenni, úgy a felhasználható tények, a tények felhasználható jellemzőinek kiválasztásával hasonlóképpen körültekintőnek kell lenni.

A közvetítés legalább két valami között közvetít. Ha egyik oldalon a logikai alapelvek (és tapasztalati tények) vannak például, akkor a közvetítés másik végén olyan általános igazságok lehetnek mint a természettörvények (Várkonyi szóhasználatában „egyetemes fogalmak”).

Furcsa módon az indukció művelete nem generálja a megismerhető természeti törvényszerűséget (helyettünk), hanem a sejtések válogatásában, elrendezésében lehet segítségünkre.

Ha tehát nincsen kiinduló szempontunk a külső és belső (logikai) tények kiválasztásában valamint a sejtésekben, akkor maguk a tények, amikkel szembe találjuk magunkat, amik hatásának ki vagyunk téve, nem vezethetnek semmiféle elméleti felismerésre, tehát ezekkel a tényekkel kapcsolatosan az indukció eszközrendszere hasznavehetetlen - mert sejtés és kiinduló elvek, paraméterek nélkül nincs értelme bizonyítási eljárásnak.

De nagyon távoli hasonlattal gondolhatunk a nem-gondolkodó tárgyakra is, amelyek ugyanazon tényekkel vannak körülvéve mint mi, mégsem fogják tudni értelmezni őket.

Várkonyi szavaival Arisztoteleszt tárgyalva:

„Az indukció nem arra való, hogy általa végső logikai alapelvekhez vagy axiómákhoz jussunk el. De arra sincs ereje, hogy a dolgok lényegét feltárja...”

A „közvetlen”, eszköztelen absztrakció és az indukció különbsége

„az abstrakció közvetítő diszkurzív[3] mozzanat nélkül jut el az egyetemes fogalomhoz, az indukcióhoz ellenben nélkülözhetetlen valamely közvetítő (pl. egy észelv)”[4]

Itt tetten érhető Várkonyi tanulmányának egyik formai nehézsége, a következetlen szóhasználat. A lényeget kereshette, puhatolhatta írás közben és nem törődött egy utólagos átfésüléssel. Nekem a lényegre tapintó „jó” minősítésnek az indukcióról a skolasztika résznél olvasható: az indukció bizonyítási és következtetési eljárás. Feltételezem, hogy későbbi korok indukciómeghatározási (továbbfejlesztési) fejleményei ezt nem korrigálják sem ezen tanulmányban sem ezen tanulmányon túlmenően). Tehát a „közvetítőhöz nélkülözhetetlen közvetítő” nehézkes megfogalmazásnak tűnik, amikor az észelv szerepét határozza meg a fent idézett mondatában (talán latin és egyéb idegen nyelvből magyarra fordítási nehézségek érhetők itt tetten).

A lényeg azonban a skolasztika idején egyrészt az intuitív absztrakciótól való elhatárolás, másrészt az „észelv” fogalma.

Az absztrakciónál spontaneitást, követhetetlen „automatikus” értelmezési folyamatot sugall Várkonyi skolasztikáról szóló ismertetése. Szemben az indukcióval, ahol egy sajátos, formalizált bizonyítási, következtetési eljárásról van szó – bár lehet mondani, hogy mindkét esetben egyetemes fogalmak, törvényszerűségek feltételezése, megállapítása az eredmény.

Sőt, talán lehet arról beszélni, hogy alapvetően az általános absztrakciós művelet egy sajátos, kiművelt, gonddal megformált szegmensét (bizonyítási, következtetési szegmensét) láthatjuk az indukció formalizált műveletében.

A lényegi sajátossága az indukciónak, hogy műveleti sajátosságai miatt ellenőrizhető. Az absztrakció feltétlenül szubjektív, megfejthetetlenül spontán, egyéni művelet. Az indukció viszont reprodukálható, ennélfogva a kommunikáció egyeztetett módja lehet.

Össze lehet vetni a példaként kínálkozó nyelvvel, mint kommunikációs eszközzel.

Az absztrakció úgy vélem, nem feltétlenül igényli a nyelviséget sem. De ha van nyelvhasználat, az valószínűleg javítja, növeli az absztrakciós képességet.

Az indukció azonban, ha a nyelvi jelentések elsődleges jelentésbeli megállapodottságáról beszélünk, ehhez képest elvontabb és speciálisabb sokadlagos reprodukálhatóságot jelent, mert valamifajta logikai ellenőrizhetőséget hivatkozik meg (nem pedig bármilyen alapú jelentésbeli megállapodást, aminek tudatosításáról Szókratész korában volt szó, a tudatosítás önreflexiója nélkül pedig akár a megelőző százezer év is szóba jöhet – Bérczi Szaniszló elemzéseiben kifejtve).

Az emberiség indukcióra alkalmasságának nyelvi előfeltételei

Bérczi Szaniszló az emberiség nyelvi fejlődésének elmúlt mintegy százezer évi periódusát vizsgálja abból a szempontból, hogy a hangokkal kísért mutogatásból feltehetően milyen lépésekben juthatott el addig, hogy a klasszikus görög filozófia máig alapvető megállapításaira lehessen képes.

Ezzel persze azt is mondhatjuk, hogy az általa vizsgált nyelvi fejlődés korszaka és kialakult eszközei, módszerei jó részének az axiomatikus fogalomhasználat révén már nincsen jövője, megszűnt (pótolhatóvá vált) nélkülözhetetlen funkciója, mert innen már a hipotézisek és bizonyítási módszerek lehetnek az emberi gondolkodás nyelvi eszközeinek fejlődési iránytűi. Sokan gondolták így, többek közt effélét pedzegetett Madách Imre a Falanszter jelenetben, vagy a XX. századi „szarkasztikusok” az 1984-ben, de különösen a Kazohiniában, és egyesek szerint ide tartozik Rejtő Jenő is a maga kedélyes-fanyar történeteivel.

Erre a következtetésre legalább két okból mégsem juthatunk. Egyrészt az ember érzelmi alkata nem változott, márpedig az emberi nyelv nem csupán tudományos megfogalmazások céljára jött létre. A tudományos fogalom használati nyelvezet egy specializálódott oldalága az emberi nyelvhasználatnak.

Másrészt a tudományos nyelvezet sosem szakadhat el az emberi spontaneitástól, intuíciótól, érzelmi-élményi alapoktól, mert mint az indukcióról szóló skolasztikus tételek ismertetésében előkerült, a végső feltételek és végső igazságok megfogalmazása, kimondása az emberi elme feladata, amihez a tudományos módszerek igen hatékony segédeszközként veendők tekintetbe. Ami a kereteket illeti, a spontán absztrakció forrásai és eredménye nem változik a tudományos eszközök használata közben sem (nekem is váratlanul adódik a gyerekkoromban sokat használt és szemléletes protézis hasonlata, miszerint az absztrakciónak végső soron valamiféle protézise, kiegészítője, szerszáma lehet, de nem kiváltója az indukció és más tudományos fogalomkezelési sémák).

A skolasztika idejéből vett definícióhoz nyúlva az alapelvek és sejtések megfogalmazása mindig „ember-konform” kell maradjon ahhoz, hogy az ember megérthesse, kezelhesse őket. Ebből következően Bérczi Szaniszló korai nyelvi fejlődési logika keresése szinte nélkülözhetetlen, sőt annál fontosabbá válhat, minél jobban kiteljesedik az axiomatikus fogalomszerkesztési képességünk, mert a foglalat mindig az eredeti emberi szerep marad, amiben ha nagyon elismerően akarunk beszélni az indukcióról és hasonló sémákról, akkor a tengeri kagyló gyöngyét említhetjük. Önmagában nincsen gyöngy, csak kagylóval együtt.

Az indukció fajtái vagy korszakai

Az u. n. „sokratesi indukció”,

az induktív fogalomalkotásnak első nyoma a gondolkodás történetében, nem valódi indukció.

·         A vitatkozás, az ellenfél nézeteinek puhatolása,

·         a gondolkodásnak előfeltételektől való lehető mentessége,

·         a szavak hagyományos jelentésében való kételkedés:

ezek a sokratesi indukció előfeltételei.

Amit ezen a néven emlegetnek, az nem egyéb, mint a vitatkozással közösen meghatározott szójelentés, a jelentés tapasztalati köre alapján. Röviden kifejezve: polemikus módszerrel kidolgozott tapasztalati definíció.

„… Aristoteles szerint két módja van a következő (következtető) megismerésnek

·         a szillogizmus[5] és

·         az indukció[6].

… Az indukció problémáját nála a következő ismeretelméleti kérdések hálózatába foglalva látjuk:

·         Megismerhetjük-e az első észelveket[7] indukció útján?

·         Megismerhetjük-e a lényegeket[8] az indukció segítségével?

·         S ha e két kérdésre tagadó választ kell adnunk, mi az indukciónak sajátos területe, mit ismerhetünk meg általa?

·         Elemzi Aristoteles azt a kérdést is: mily mozzanatokból áll az indukció logikai szerkezete?

Az indukció struktúrájában Aristoteles szerint is fontos szerepük van a tapasztalás tényeinek. A tapasztalás jelentősége azonban nem abban van, hogy tapasztalás, vagyis hogy konkrét tényeket nyújt megismerésünknek.

Bármily mozzanatnak ugyanis csak akkor tulajdonítunk Aristoteles felfogása szerint ismerés-értéket és logikai jelentőséget, ha valamiképen az igazi megismerést: az egyetemes fogalmakat (vagy az okok megismerését) szolgálja.

A tényekben tehát benne kell lennie valamiképen az egyetemességnek, — csak úgy léphetnek be az indukció logikai szerkezetébe.[9]

A kérdés tehát ez: hogyan foglaltatnak benn a tapasztalás tartalmában s következésképen az indukcióban is az egyetemes fogalmak?[10]

Aristoteles szerint már maga az érzéki tapasztalás is tesz egy lépést az egyetemes fogalmak területe felé. Mikor ugyanis érzékelünk, pl. látunk egy szint, akkor nem fogjuk fel az érzéki tárgy anyagát is (pl. a rózsát), hanem csak ennek alakját (a szint).

Az anyagtól különválasztott forma: ez már az érzéki megismerésnek is közvetlen, igazi tárgya.[11]

·         Már pedig a forma mindig egyetemes valami Aristoteles gondolatvilágában. Igaz, hogy az érzéki megismerésnek ilyetén interpretációjában súlyos ismeretelméleti nehézségek rejlenek, melyek Aristoteles előtt is teljesen tudatosan világítanak, mégis az érzéklésnek ebben a sajátosságában kell megalapozva látnunk az aristotelesi indukciónak tényekből egyetemességre irányuló menetét.   

·         Egy második mozzanatot is kiemel Aristoteles, mikor a tapasztalásnak arról az erejéről van szó, hogy az egyetemes fogalmakat közvetítse a megismerés számára.

„A látás esetlegesen az egyetemes szint is látja, mert ez a látott szin: szin. Ez az alfa is, melyről a grammatikus gondolkodik, szintén alfa.” Aristoteles e helyen az ismerésnek arra a szerkezetére utal, melyben elválaszthatatlanul egybeolvad az egyetemes az egyessel: mikor pl. egy meghatározott szint látunk, akkor szükségképen — de csak mellékes eredményképen — megismerjük a szin egyetemes fogalmát is.

Arisztotelesz azzal a jelek szerint nem foglalkozik, hogy esetünkben a „szín” fiziológiája és tudati fogalmi azonosítása egy megelőző korszak fogalomalkotási eredménye lehet (lásd például a korai nyelvi fejlődési százezer évet). Azért érdekes ez a kis részlet Arisztotelesz érvelésében, mert egy általános jelenséget érint, miszerint minden korszakban kialakulnak jóformán fogalomalkotás és fogalomértelmezési „reflexek”. Amelyek vagy helytállóak vagy nem vagy segítik a kommunikációt vagy nem. Szinte minden nemzedék örököl az elődeitől ilyen modulokat. Amelyeket aztán esetenként felül kell vizsgálni nemzedékenként, mint öreg épületek tégláit, födémeit, falait, hogy megbízhatóan használhatók legyenek. Tehát hogy mi a közvetlen tény az viszonylagos, talán azzal lehet pontosítani, hogy tény az valamely indukció számára, amelynek értelmezését nem vizsgálja, hanem tudomásul veszi.

Az érzéki tapasztalásnak — a tényeknek — s az egyetemes fogalmaknak ebben a viszonylatában az indukció tulajdonképeni problémája Aristoteles szerint már meg is van oldva. Még további fogalom-tisztázásokra is szükség van azonban, hogy az ismeretelmélet ezen alapvető kérdéseiben teljes szabatossággal láthassuk Aristoteles filozófiáját.

Ide tartozik pl.

Ki ne ismerne rá ezekben a logikai előfeltevésekben a „természet egyforma menetének” arra az axiómájára, melyre a 19. század angol filozófiája alapította az indukció minden érvényességét?

És látva ezt az axiómát, ki ne jutna arra a gondolatra, hogy íme, itt az oka Aristoteles azon további alapvető elvének: az indukcióból nem tudjuk érvényesen megalapozni az egyetemes észelveket és axiómákat?

Ez az aristotelesi meggyőződés összefügg az itt jelentkező fogalmakkal, azzal, hogy maga az indukciót megindító tapasztalás már feltételezi a tapasztalás elvi egyformaságát, vagyis az indukció alapelvét. A tapasztalás tehát ugyanazon az alapon nyugszik, mint maga az induktív következtetés.....

..... Az indukció „nem mutatja meg mi a kérdéses megvizsgált dolog lényege, csak azt, hogy valamely tényállás fennforog vagy nem forog fenn..... ”

Mégsem egészen jelentéktelen az indukció ereje és hatása még a lényegek egyetemes fogalmakkal való megismerésében sem. Az indukció ugyan csak tényállásokat ismertet meg velünk Aristoteles szerint, de két irányban mégis tesz szolgálatokat az egyetemes fogalmak kialakítására.

·         Ha ugyanis valamely dolog lényegét meg akarjuk ismerni, tudnunk kell, hogy a dolog, mint tényállás, valóban megvan; erre pedig sokszor az indukció vezet rá bennünket.

·         Másrészt: az indukcióban bizonyos lépéseket tehetünk az egyetemesség felé. Az indukcióban ugyanis tényeket ölelünk fel; a tények megismerése sokszor bizonyos kvantitatív általánosságot tartalmaz, ha nem is nyújt kvalitatíve egyetemes fogalmat, mert ettől egész világ választja el az érzéki megismerést. Így pl. megtudjuk az indukcióból azt az általános tényállást, hogy mindannyiszor holdfogyatkozás van, valahányszor a Föld a Nap és a Hold közé kerül.

Amikor azonban Arisztotelesz konkrét példákat mutat be, akkor

„Aristoteles az indukciót … az egyes esetek teljes számú felsorolására alapítja, tehát „teljes indukcióra” gondol

Azonkívül a teljes felsorolásnál sem annyira az egyes tényekre, mint feldolgozatlan adottságokra látszik súlyt vetni, hanem inkább egy genus összes specieseit törekszik összegezni. Erre Sigwart mutatott rá s ezzel egyúttal arra is utalt, hogy az indukció tulajdonképeni problémáját Aristoteles kikerüli ...

Legalábbis abban az értelemben, ahogyan mi használjuk az indukció fogalmát. Várkonyi tehát a görög filozófusokról beszélve megalapozza az indukció értelmezését, de mind Szókratésznál mind Arisztotelesznél hangsúlyozza, hogy a mai értelmezés súlypontjait még nem ismerték.

A skolasztikus filozófusok véleményei

Skolasztikus szövegrészből vett Várkonyi idézettel kezdtem. Most a történeti fejlemények felől közelítve:

·         általában megegyeznek Aristoteles elméletével,

·         abban azonban különböznek tőle, hogy

Az indukció szóra kétféle jelentést ruháznak:

·         egyrészt a következtetés azon módját, melyet ma is indukciónak nevezünk ellentétben a dedukcióval;

·         másrészt jelenti az abstrakciót is.[15]   

………. A kétféle müvelet — abstrakció és indukció — tehát nagyon hasonlít egymáshoz.

Párhuzamosan, egymás alternatívájaként kezeli az absztrakciót, nem pedig bővebb és szűkebb  halmazzal szemléltethetően, miszerint az absztrakció adná a teljes spontán fogalmi műveletet, az indukció pedig annak „szabványosítható” szakaszát (protézissel söntölhető szakaszát). Az itt következő mondatokból következik még, hogy az indukciót tovább vizsgálva megállapítja Arisztotelesz, hogy annak mind a „közvetítő mozzanatai”, mind pedig az eredménye „ítéletek”. Tehát logikailag az indukció ítéletekkel való műveleteket jelent – de úgy, hogy végső forrásai közt ott vannak a tények és végső eredményei „egyetemes fogalomhoz” (mai szóval talán egyetemes törvényszerűséghez) vezetnek.

A különbség közöttük abban van,

·         az elvonás: közvetlen fogalomalkotás.

Tehát önmagában az elvonás (absztrakció) nem él a definíció vagy a levezetés vagy a konkrét élményhez, tényhez kötés tudatos eszközével (korunkban ez a fogalmi eszközök igen nagy káoszához vezet, mármint a közvetlen fogalomalkotás módszerének kontroll nélküli túlhajtása, mert a közvetlen valóságélmények mellé a másokra hagyatkozó közvetett élmények is szinte egyenrangúként kezelve, különösebb kontroll nélkül társulnak, keverednek – ezt fokozza egyre erősebben az illuzórikus világ egyre jobban fejlődő gépi eszközrendszere).

A skolasztikusok ezen „indukció”-gondolatában egyébként az az alapvető elv jut csupán kifejezésre, hogy

·         „minden (fogalmi, értelmi) ismeret az érzékléssel kezdődik” s hogy

·         „semmi sincs az értelemben, ami megelőzően nem volt meg az érzéki megismerésben”.

·         Egyszersmind ebből az alapvető ismerettani állásfoglalásból ered az a skolasztikusoknál hol erősebben (Rogerius Baco, Alber-tus Magnus), hol gyengébben hangsúlyozott tétel is, mely a tapasztalat fontosságát jelenti ki a természeti tárgyak megismerésében.

Tehát a skolasztikusok szidalmazásával pont úgy jár el a modern féltudomány, mint a modernnek mondott közgazdaság elméleti féltudomány, amikor meghamisítja A. Smith-t a piacba való beavatkozás tilalmának kérdésében, vagy D. Ricardo-t a komparatív előnyök tanának hirdetésében, amikor nem említik, hogy Ricardo a tőkemozgást kizárva fogalmazta meg gondolatait stb-stb – Itt meg a skolasztikusokról derül ki, hogy ők voltak, akik a tapasztalat elméleti hasznosíthatósága irányában keresték az utat, sőt jelentősen túlesve ama ló túloldalára még a fogalmi ismeretet is az érzékeléssel kezdődőnek tekintettek, lényegében a mechanikus tompa materializmus (átmeneti?) elfajulásának vetve meg az ágyat (nem tudom előttük volt-e ilyen értelemben materializmus). Tehát elég lett volna a tapasztalás helyét megtalálni a természettudományokban (mint kontroll, felmérés stb), az emberi elmélkedés leértékelése nélkül (amivel máig ható zavarokat okoztak).

Azért a skolasztikusoknak a tapasztalás fontosságára vonatkozó minden nyilatkozatát nem szabad az indukció történetébe tartozó adatnak tekintenünk.  --<<tehát a tapasztalás fontosságáig eljutottak, de a valódi indukcióig nem -FÁ>>--

Alapvető megállapítás az indukció és dedukció kapcsolatáról – a skolasztikáról szóló részben[17]

mint pl. aquinói Szent Tamás egy helyen így is nyilatkozik: „A kísérleti tapasztalás arra való, hogy tudást szerezzünk a dologról. Minden kísérletezőnek közvetlen célja a tudomány”, és Albertus Magnus: „A tapasztalás az érzéki tárgyak hasonlóságából, ítélet útján nyert egyetemes fogalom.”

A vastag betűvel kiemelt mondat („Tapasztalás” és indukció csak ott azonos jelentésű fogalmak, ahol a „tapasztalásba” (experimentum) már a közvetítésével alkotott egyetemes fogalmat is benfoglalva értik) végül is nem mást jelent, mint hogy avatott, tanult szem alkalmas megválasztani az észre veendő tényeket. Az iskolázatlan indukció (vagy az iskolázatlan indukciója) nagy általánosságban tehát a hamis általánosítást eredményezheti – ami közismert dolog manapság is, meg régebben is az lehetett.

Az indukciót a deduktív következtetés egyik alakjának is tekintették

A skolasztikusoknál azonban megleljük még az indukció problémaköréből egyéb kérdések tárgyalását is. Ilyen pl. az a kérdés, vájjon az indukció nem a deduktív következtetésnek egyik alakja-e?[19] Már Aristoteles is használ olyan kifejezést, mely az indukció és a dedukció azonosságára utal.

Nekem az indukció és dedukció meghatározásánál az induktív tényekkel párhuzamosan a dedukció eszmei tényei kínálkoznak megemlíthetőnek, hiszen ezen eszmei tényeket általánosan érvényesnek fogadjuk el, mint logikai azonosságok például. az egyén számára ezek az eszmei tények ugyanúgy külső adottságnak tűnnek mint az indukció természettudományos tényei.

Albertus Magnus úgy oldja meg a kérdést, hogy az indukció csak „materialiter” vezethető vissza a deduktív szillogizmusra, de „formaliter” nem, vagyis az induktív következtetés alakja sohasem lehet egyforma a deduktív következtetésével, ...

...de viszont az induktív következtetésben felhasznált anyagot (tényigazságokat és egyetemes igazságokat) deduktív formába is önthetjük.

Ugyancsak találkozunk a skolasztikusoknál a teljes (inductio compléta) és nem teljes (incompleta) megkülönböztetésével is. Ezek egyébként szintén Aristotelesi eredetűek s a skolasztikusoknál a teljes indukciónak is van tekintélye, melyet később Verulami Baco „gyerekes dolognak” nevezett.[20]

A természet egyforma menete mint az indukció tartalmi alapja

Végül az indukció lappangó axiómájára is ráismerünk a skolasztikusok vezető logikai íróinál s ez axióma itt sem egyéb, mint a természet egyforma menetének és a kauzalitásnak alapgondolata?[21] _ _ _ _ 

s a mi a lényegből ered, az szükségképi s ami szükséges, az egyforma.

A természet egyforma, menetének tehát a lényegek működésében rejlő szükségszerűség, egyirányú meghatározottság a végső alapja. Logikai szférába áttolva e törvény azt jelenti, hogy az indukció végső alapja[23] az azonosság elvében keresendő. — Mindezen fénysávok mellett azonban, melyeket a középkor az indukció kérdése vetett, kétségtelen igazság marad mégis az a tény, hogy a skolasztika aránytalanul nagyobb gonddal dolgozta ki a deduktív gondolkodás logikáját, mint az indukcióét. Nincs is a skolasztikusoknak közösen kialakult rendszerük az indukcióról. Hogy ebben mily motívumok vezették őket, az a közismert történelmi ismeretek közé tartozik.

A skolasztika után

Bacon, Francis, Verulami . . . Ismerte id. kortársa, W. Gilbert De magnete c. termtud-os művét, de új módszerét még nem értette meg. Átfogó, propagandisztikus erővel szállt síkra a tapasztalat minden ter-en való alkalmazásáért - beleértve a normatív tud-okét is -, de még nem ismerte föl a mat-nak az új tapasztalati megfigyelésen alapuló módszerrel kapcsolatos jelentőségét. [24]

. . . A 18. század filozófusai általában nem térnek el a Newtontól[25] is alapul helyezett elvtől, a természet egyforma menetének axiómájától. . .

. . . Hume[26] a kérdést inkább csak pszichológiai oldaláról kezeli: az induktív következtetést, mely szerint „a jövő hasonló lesz a múlt-hoz”,^2-[27] csak szokáson nyugvó asszociációs folyamatnak minősiti. . . .

Ε felfogások éles kritikáját adta Lachelier az indukció alapjáról szóló kiváló müvében.^3-[28]

Kant[29] alapproblémája közvetlen összefüggésben van az indukció problémájával. A Tiszta Ész Kritikájának középponti kérdése: hogyan lehetségesek az apriori szintetikus Ítéletek, vagyis mily logikai jogalapon füzünk az alanyhoz oly állítmányt, mely sem az alanyban analitikusan fel nem fedezhető, sem a tapasztalásból készen nem meríthető: voltaképen nem is más, mint az indukció kérdése.

Az indukcióban sem kutatunk mást, mint azt a logikai jogalapot, mely érvényessé teszi az induktív egyetemesítést, egyes tények alapján egyetemes ítéletnek megalkotását.

Minden ismeretprobléma találkozik ebben az alapkérdésben: mi alkotja valamely ismeretünk érvényének jogi igazoló alapját; az indukció problémái között is ez az első és a legfőbb. A probléma azonban Kantnál azért nem nyer megoldást, mert Kant az indukcióban az ismeretnek épen azt a vonását nem találja, mely feltétlenül szükséges a szoros értelemben vett ismerethez: a szükségképi egyetemességet, ki . . . --<<itt valami kimaradt az eredeti szövegben. . .  -FÁ>>-- indukció Kant szerint sohasem vezet szigorúan egyetemes ítélethez, hanem csak „komparativ vagy relativ általánosságot” eredményezhet.

Az indukcióban szerinte csak tapasztalati, vagyis aposteriori ítéleteket alkotunk s ezeket joggal csak arra a körre terjeszthetjük ki, melyen belül a tényeket tapasztaltuk.

A tapasztalatok kiterjesztésére Kant szerint az indukcióban sincs igazi jogalapunk.

A modern korban

Várkonyi Hildebrand az indukció filozófiájának történetét bemutatva Kantot követően modern kori gondolkodókat vesz sorra[30] az 1800-as évekből.

Utolsó megjegyzése a valószínűségszámítás és az indukció kapcsolatát veti fel.

A XIX. századi elméleti fejlemények tárgyalásánál úgy érzem, jobban belemerül a részletekbe. Olyan részletekbe, amelyek fontosak, de eltávolodnak az alapvető, jószerint az európai gondolkodást meghatározó általános kérdésektől, miszerint …

ÖSSZEFOGLALÓAN

az indukció „technikáját” illetően

·         különbséget kell tenni a spontán absztrakció és az indukció között,

o   de úgy, hogy a keret, a gondolkodó emberi tevékenység, képesség mindkettőnek adott (a spontán absztrakciónak is meg a technikájában tudatosan alakított, ellenőrzött indukciónak is)

·         az indukció bizonyítási és következtetési eljárás (amelynek algoritmusa ellenőrizhető)

·         különbséget kell tenni a logikailag megalapozatlan egyszerű általánosítás, az adott kérdéskörben lehetséges minden tényre kiterjedő teljes indukció és a nem-teljes indukció között (hangsúlyozva, hogy az egyszerű általánosítás és a teljes indukció valójában nem tekinthető a valóság tényeit értékelő indukciónak)

·         A megfigyelés és kísérlet, vagyis a módszeres tapasztalás az indukciónak minden esetre módszere, de nem alkotnak kész indukciót.

·         hangsúlyozni kell, hogy a valóság tényeinek értelmezéséhez mindig szükség van előzetes elképzelésekre (az én szavaimmal deduktív inputra),

o   a skolasztikus korból vett szemléletes megfogalmazással: „Tapasztalás” és indukció csak ott azonos jelentésű fogalmak, ahol a „tapasztalásba” (experimentum) már a közvetítésével alkotott egyetemes fogalmat is benfoglalva értik

·         a valószínűségszámítás alkalmazásával sem változik meg az, hogy az indukciónak előfeltétele a deduktív felkészültség, előkészület, keret (tanult ember mást lát meg ugyanabban a jelenségben, adatban mint a nem tanult vagy másként felkészült ember)

·         végső soron tehát saját szavaimmal összefoglalva az indukció kérdéskörének egésze (teljes halmaza) nem szakítható el az emberi gondolkodás intuitív, a módszeres gondolkodási műveletek felől tekintve spontán, esetleges, formalizálhatatlan jellegétől, hanem csak egyes mozzanataiban válhat formalizálttá, akár szabványossá, egyezményessé, az emberi kommunikációt, egymás megértését, munkamegosztását segítve.

o   Várkonyi Hildebrand tanulmánya azért lehet évszázaddal később is érdekes számunkra, mert olyan fordulóponti időszakban készült, amikor még nagyobb volt a rálátása a kérdéskör egészére (a gondolkodó emberi lény egészét is figyelembe véve), de ami után olyan korábban nem is sejtett részkérdések módszereiben következett be előrelépés, amelyekbe elmerülvén a változatlan befoglaló keretek kikerültek az érdeklődés köréből (lassan mint a Majmok bolygója c. filmben alig hihető, gyanús szempontokká válnak – ami nyilvánvalóan káros).

az indukció „természetbeni jogosultságát” illetően

·         Az indukció nem arra való, hogy általa végső logikai alapelvekhez vagy axiómákhoz jussunk el. De arra sincs ereje, hogy a dolgok lényegét feltárja...

o   Az indukció … bizonyítási és következtetési eljárás s mint ilyen mindig „közvetítő” ismeretekkel dolgozik. Lehetetlen tehát, hogy a logikai alapelveket induktív úton érhessük el

o   pl. az okság vagy az egység, a sokaság, a tudomány fogalmakat az indukció a „tiszta filozófiából” meríti

o   az összefüggés tétele: a törvény (természettudományos törvény) nem a tényeket, de a tények összefüggését határozza meg

·         a természet egyforma működése a lényegek változatlanságán alapszik

·         a természet egyforma menetének és a kauzalitásnak alapgondolata

Mi teszi érvényessé egyes tények alapján megalkotott egyetemes ítéleteket? Ez volt Kant kérdése, de idővel a kérdés elhalványult és a mi helyébe a hogyan került. Azaz evidenciává vált, hogy egyes tények alapján képesek vagyunk egyetemes ítéleteket alkotni, és ezen bizonyosság talaján az került előtérbe, hogy milyen eszközeink vannak ítéleteink hatékonyságát javítani (ebben az összefüggésben említette Várkonyi tanulmánya végén a valószínűségszámítást – az 1920-as években).

A mai szempontokat tekintve a hipotézis intuitiv, ötletszerű (spontán) meglátása és megalkotása hozzátartozik tudásunk gyarapításának módszereihez és végülis minden indukciónak és dedukciónak első kiindulópontja. De ez a ma már improvizáló alkalmazás s

em változtat azon, hogy az indukció eszközrendszere az emberi gondolkodást nem pótolhatja, az emberi gondolkodás