vissza a főoldalra * Vissza Százak Tanácsa előlaphoz

SZÁZAK TANÁCSA , 2005 február 2.

1989 - Gondolatok a nemzeti zenéről[1]

Létezik-e, létezhet-e nemzeti zene a XX. század második felében Magyarországon:

A XX. század elején született és egyre inkább tért hódító művészetideológia, a kozmopolita jellegű modernizmus megkérdőjelezte a nemzeti kultúra és ezen belül a nemzeti zene létjogosultságát. Ez a nézet különösen a II. világháború után vált uralkodóvá. /Darstadti iskola/. Évtizedeken keresztül mást sem hallottam, először rejtett csatornákon, majd egyre nyíltabban, - ellentétben a hatalom felfogásával is - hogy a magyar zene, a magyar stílus az a múlt századhoz, a romantikához tartozó provinciális konzervatív szemlélet terméke. Mára már történelmi szerepét betöltötte, folytatni nem lehet, passzé. Aki korszerű, haladó, humanista és főleg modern akar lenni, s ha azt akarja, hogy műveit nyugaton is el lehessen adni, akkor szakítania kell ezzel a hagyománnyal. Ajánlatos máshova csatlakozni, másokhoz igazodni.

A magyaros hang lényegében Kodály és Bartók művészetében is egyre inkább bűnnek és árulásnak minősült. /Adorno/ E felfogás nem vett tudomást arról a tényről, hogy ők ketten a magyarság és egyetemesség szintézisének megteremtői, egyúttal példaképei minden későbbi nemzedéknek.

Természetesen az ötvenes évek Magyarországán a pártállam erőltetett egy népi hangvételű stílust, ám ez a buzgalom, a hamis alapok miatt hamar összeomlott. Még elképzelni is nehéz népi kultúrát egy olyan országban, ahol a népet elnyomják, kizsákmányolják, jogait semmibe veszik, ahol idegen érdekeket szolgál minden.

A modernizmus, mint baloldali köntösben jelentkező nyugat-európai avantgárd ideológia több forrásból táplálkozott, melyek közül egyik sem szolgálta a nemzeti kultúra ápolását. Ilyen volt például a tudomány és a technika forradalma, vagy a nemzetközi kapcsolatokban erős, de a magyar lélektől idegen városi polgárság ízlése, valamint az internacionalista jellegű kommunista mozgalom. Néhány évtized alatt megváltozott a világ. Ami a század elején rendíthetetlen erejű új és igaz eszmének látszott, mára elfáradt és a fejlődés gátjává hanyatlott. Örök igazságokról kiderült, hogy nem örökek és nem igazak, csak igaznak látszottak, hamis dolgok ügyes elleplezésére szolgáltak.

A tudományos forradalom túlnőtt hatáskörén. Mára az emberiség számára alig megfékezhető, romboló erővé vált. Többnyire a politikai hatalmat és a tőke koncentrációját szolgálja, sőt kiszolgálja. A jelenlegi és a közeljövő túlnépesedési anarchiája és az a már-már visszafordíthatatlan károsodás, amely a technikai fejlődésből kifolyólag az élővilágot éri, önmagáért beszél.

A kommunizmus eszméjét, vezetői tették tönkre. A kelet-európai országokban nemzetellenes, antihumanista erők jutottak hatalomra. Ezek az ellenséges erők, az elnémított milliók költségén építettek ketrecet az elnémított milliók számára. Ugyanezek a vezetők, a hitványság támogatásával, mint keleti fejedelmek önnön dicsőségük mámorában éltek és élnek néhány helyen még ma is, osztogatván bőven kiváltságokat szolgalelkű vazallusaiknak.

Érthető az a válság, amibe egy magát modernistának tartó művész került, amikor rájött, hogy a fasizmusellenes baloldali ideológia, melyet minden erejével szolgált, maga is fasizmust szül. /Szervászky/

A történelmi tapasztalat segíti kijelölni a ma művészetének útját. Bizonyosnak látszik annak igazsága, hogy jelen korunk formálását, a jövő építését nem irányíthatják múlt fantomképei. Az elnyomó kezek ereje gyengül. A Földön egy új világmérető szabadságharc kibontakozásának vagyunk tanui.

Az államok által rosszul megrajzolt határokon belül számos nép vergődik. Keresi jogait, függetlenségét, jelenét, jövőjét, kulturális örökségét, mert élni, túlélni akar. Ez a népek azért nem semmisültek meg a megpróbáltatás évtizedei, évszázadai alatt, mert nem húnyt ki, munkált bennük a belső összetartozás ősi ereje, a tradíció. Ezt a gyökeret nem tudta körtani az önkény sem tűzzel, sem vassal. Nem fogott rajta az agresszív modernista ideológia sem. A jelenlegi világpillanatban van egy új fontos elem: hatalmas küzdelmünk nem valaki, nem valakik ellen, hanem saját lelkünk megtalálásáért folyik. Megtanultuk a leckét.

Mi magyarok, akik ebben az országban élünk, /idetartoznak az elszakított milliók is/ felelősek vagyunk a Föld eme kis darabjáért. Helyettünk nem fogja senki megteremteni, megépíteni, elmondani és elénekelni azt az eposzt, melynek létrehozása itt és most a mi kizárólagos feladatunk.

Mi is része vagyunk az emberiség hatalmas kórusának. Ebben a kórusban nekünk külön, másokkal nem helyettesíthető szólamunk van. A karének hangzása nélkülünk szegényesebb lenne.

Ha hallgatunk, magunkat is megfosztjuk attól a felemelő érzéstől, hogy vagyunk. A létezés teljessége és emberi melege magasabb rendű a némaságnál és a halálnál.

Az első pillantásra nem látszik, de a zene is követi a filozófia és a társadalom változásait.

Bizonyos az is, hogy a művészet: szolgálat. Szent szolgálat, melyet a közösség felemeléséért, az igazság mindenkori leplezetlen kimondásáért vállalunk. A művész minden körülmények között köteles megőrizni katarzisteremtő mágikus erejét.

A XX. században a zeneművészet, hasonlóan a testvérművészetekhez, az izmusok és ideológiák romboló hatására, elvesztette közösségformáló képességét: kiürült. Működését önként korlátozta, erőteljesen hangoztatva társadalmonkívüliségét. Ezt a tényt nem cáfolja az sem, hogy egy másik önmagát korlátozó zenei irányzat, a politikum szolgájává vált. Az eredmény ugyanaz: önkasztráció.

Bármely változatot, a l’art pour l’art-szerűt, vagy a politikát szolgáló utat, de lényegében a népétől, a gyökerektől elszakadó magatartást választhatja egy nagy, gazdag ország alkotója, de magyar soha. Nekünk minden időben teljes erőnkkel az életbenmaradásunkért kellett küzdenünk. Mi ma sem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy lemondjunk a kommunikáció tiszta érthetőségéről, csak azért, hogy imponáljunk egy múltban fogant idegen életérzéseket magába foglaló művészeti ideológia kisszámú letéteményeseinek, azzal a félre nem érthető céllal, hogy bármit, bárhogy csinálhatsz, csak jobb lehet, mintha azt magyarul csinálnád.

Ahol zeneszerzőink feladták a közös nyelvben gyökerező, tehát közérthető elemek használatát, ahol nem hallják meg a szülőföld hangját, lemondtak a meséről, a nemes szórakoztatásról, ott csatát vesztettünk; a zene nem találhat utat az emberek szívéhez. A művészet által feladott területeket azután benépesíti a dilletáns, butító hatású, idegen gyökerű művészeti ipar. /lótuszevők/.

Vissza kell hódítani a közönséget, meg kell nyerni az emberek bizalmát, utat kell találni legbensőbb világukhoz. A kapcsolatteremtésben az első lépést a zeneszerzőknek kell megtenniük. A második lépésben az előadóknak kell vállalniuk koruk zenéjét. Hittel, tehetségük legjavával az emberek elé tárni azt.

A zenész-társadalomnak segíteni kell népünket önmagára találásának hősi erőfeszítésében.

Vagy együtt tudunk haladni a teremtő megújulással, vagy növeljük elszigeteltségünket és ezzel együtt lemondunk legfőbb hivatásunkról.

Lesz-e nemzeti zene a XX. század második felében Magyarországon? A kérdés költői, válaszom tudják már. Lesz, ha teremtünk.

Talán már van is, de nem könnyű meghallani azt, ebben az irdatlan lármában, mikor a közvélemény befolyásolása ellenségesen manipulált és hamis.

Budapest, 1989. október 9.

Balassa Sándor

Vissza az oldal tetejére

1999 - ZENEI HATALOMVESZTÉS MAGYARORSZÁGON[1]

Helyzetjelentésem diagnózis. A lármától elgazosodott, valamikor virágzó kertünk beteg. Kártevők pusztítanak benne és oda nem illő növények nyomják el a kultúra virágait és gyümölcseit.

Ha nem állítjuk meg ezt a folyamatot, akkor nem lesz mit leszüreteljünk, mert nem lesz termés.

Igyekszem fékezni indulatosságomat, szeretnék a tényekre szorítkozni. A krónikás felelősségével kell bírálnom és ítélnem, hogy az utánunk jövők nehogy azt higgyék, mi nem tudtuk, nem értettük, mi történt hazánkban a kultúra és a zene területén.

Kodály és Bartók munkássága által a történelem folyamán először sikerült a magyar zenének gyökerein keresztül kiteljesednie és a legmagasabb szellemi régiókba emelkednie, az egyetemes kultúra részévé válnia.

Zenei anyanyelvünk megjelenése, friss hangja meghódította a világot. Zenei oktatásunk e két géniusz útmutatása nyomán szintén virágzásnak indult.

Számos ország követett bennünket azon az úton, amely a zeneoktatás alapjait az illető nép népzenéjére építi és az anyanyelvi szintű alapozással együtt jutnak el a klasszikus remekművekig. Ebben az időben született meg a zenei nagyhatalom mítosza. A magyar zene számára megszerzett világfigyelmet odahagyni - mondván: Bartók és Kodály művészete nem folytatható - több mint ostobaság. A két mester utánzására valóban nincs szükség, de kérdem Schönberg, Boulez, vagy Cage utánzása magasabb rendű feladat lenne?

A két mestert abban kell követnünk, hogy eredeti módon és magyarul szólaljunk meg, figyelmen kívül hagyva az ellendrukkereket. Kodály halála után kezdődött el az a csöndes aknamunka, amely aláásta és akadályozni kezdte a zenei közművelődést. A nemzeti zene kibontakozásának útját gátakkal reteszelte el. Évtizedeken keresztül az óvónő és tanítóképzőkben hallásvizsgálat nélkül vették fel a jelentkezőket. Az iskolákban csökkentették az énekórák számát. A táborozó fiatalok nem is ismernek népdalokat, csak a János bácsit, akinek a testét kukacok eszik.

Kodály zeneszerzői tevékenysége körül mindig volt valami gyanús, a nacionalizmus árnyékát vetítették rá. Adorno egyenesen fasisztának titulálta. Pedagógiai tevékenységének kiemelésére is azért volt szükség, hogy az alkotó rovására a tanárt lehessen dicsérni.

A zeneszerzőket pedig hosszú távon lefoglalta annak a kozmopolita atonális zenei anyagnak a megemésztése, melyet nyugatról hoztak be és hamarosan kötelező zenei stílussá tettek. Az alkotók letértek az elődök útjáról, lemondtak arról a szellemi magaslatról, amelyet a magyar zene elért és ismét utánzókká, epigonokká váltak. A magyar előadókat és zeneszerető embereket egy olyan zene elfogadására kényszerítenék, amellyel lélekben azonosulni nem tudtak. Az írástudók és a kritika segített ebben a veszejtésben, mert az idegen utánzatokat felmagasztalták, az eredeti zenéinket leszólták és aláértékelték, nem egy esetben megbélyegezték.

A zenei terjesztés, a műsorszórás ezzel teljes összhangban, a nyugati divatoknak és azok követőinek kedvezett. A szerkesztői terror kiteljesedett, munkájukon keresztül Aczél „elvtárs" szelleme érvényesült és művészi életünkben mélyreható változásokat hozott. A békéstarhosi zeneiskola bezárásától az úgynevezett rendszerváltásig szép lassan kulturális káosz keletkezett, amelyben nem zene szólt, hanem lárma harsogott.

A zeneműkiadót áron alul titokban eladták a Ricordinak. A Ricordit viszont a Bertelsman vette meg. Amit a Ricordi ígérgetett a rászedett zeneszerzőknek, az új tulajdonos magára nézve nem tartotta kötelezőnek.

Ő piacot vett és nem érdeke, hogy a magyar zeneszerzés a kiadványai között megjelenjen. Az ár, amit a kiadóért kaptunk, időközben eltűnt.

A hanglemezkiadás rendkívül karcsúvá vált, mozgástere beszűkült. Ha van pénzed, csináltathatsz CD lemezt magadnak.

Minőségvesztésünk és hanyatlásunk további okai és bizonyítékai. Magyar zenekarok külföldi fellépéseikben nem játszanak jelenkori magyar zenét. Bartók és Kodály mellett marad a jó öreg Brahms, Beethoven és Csajkovszkij stb., azok a szerzők, akiket a vendéglátó országok talán még nálunk is jobban adnak elő. Megfigyelhetjük, hogy az idelátogató külföldi zenészek, együttesek, minden esetben hoznak műveket hazájukból.

Az idén Belgiumban bemutatkozik a magyar kultúra. Hihetetlen, de nem az kerül a műsorba, amit a magyar fél szeretne, hanem az, amit a belgák akarnak. Miért vállaljuk ezt a megalázó szerepet? Ha nem akarja Belgium az igazi magyar kultúrát, akkor mondjon le a bemutatásáról. Ha a külföldi hangverseny-rendező nem akar magyar zenét hallani a műsorban, akkor ne akarjon magyar előadót felléptetni sem. A magyar előadók legyenek karakánabbak, legyenek szolidárisak alkotó kortársaikkal. Vállalnunk kell egymást. Ha az előadóművészeink lemondanak rólunk, akkor, mit várunk attól az idegentől, akit csak a bevétel érdekel. A Magyar Rádió fontos fóruma és mecénása volt a magyar zenének, de elfogyott a pénz, megrendelés nincs, hangfelvétel is kevés készül. A Rádió még ma is a legnagyobb tudatformáló erő, de tény, soha annyi másod-, harmadrangú zeneszerzőt nem sugároztak, mint mostanság. Figyeljük csak a Bartók adó reggeli összeállítását, magyar zene alig fordul elő. A pálmát a délutáni fecsegéssel összekötött egyvelegműsor viszi el. Rendre híg zenék keverednek a remekművek közé. A szerkesztő politikai nézete, zenei ízlése az ő magánügye. A műsorban a néptanítót, a minőség esküdt szövetségesét szeretném hallani.

Képtelenség az a gyakorlat, amely a Kossuth adóról száműzi az élő magyar zeneszerzőket. Köztudott, hogy a Bartók rádiót csak korlátozott mértékben tudjuk fogni Magyarországon. A vidéki magyarság nagy része soha nem találkozik a kortárs zeneszerzőinkkel.

Néhány zeneszerző túljátszottsága viszont feltűnő és az illető zeneszerzőkre nézve fölöttébb hátrányos. Többek között Mendelssohn, Dvořak, Ravel és Mahler neve álljon itt.

A MTV-ben megjelenő komolyzene oly csekély s teljesen hatástalan. Csak gépzene dübörög állandóan, legyen a műsor bármilyen profilú.

A kereskedelmi TV-k, rádiók az idiotizmus határán egyféle kínálattal élnek. Képzeljünk el egy étlapot, ahol az előétel, a leves, a további fogások és az édességek is mind babból készülnek. A végtermék, ha megeszi a menüt, egy Wozzek-szerű kretén lesz.

A szerkesztés egyoldalúan a külföldi zenéknek kedvez. Jól érzékelhető ez, ha a szerzői jogdíjakat vizsgáljuk.

Külföldön nem igazán kelendő a magyar könnyűzene, lévén teljesen olyan, mint az övék, bevételt csak a komolyzenétől várhatunk, az viszont menedzsment és kottakiadás hiányában vegetál, a hanyatlás elkerülhetetlen.

A szerkesztők működése nyomán az angolszász könnyűzene dömpingje zúdul ránk.

A szerzői jogdíjak az utóbbi öt évben a következőképpen alakultak (ezer forintban):

A ráfizetés 632 millió 660 ezer forint.

Ezt a pénzt a hazai bevételekből kell kiegyenlíteni, ami a magyar szerzők megrövidítésével jár. A legtöbb pénz az USA-ba, Németországba és Angliába vándorol.

Ezzel már rá is tértem a kertünkben rágó termeszek legnagyobb kártevésére, a könnyűzene területén bekövetkezett értékvesztésre.

Ha a kozmoszból egy kíváncsi fül hazánk fölé hajolna és figyelné, hogy mi szól itt? Nem zenét hallana, hanem lármát. És ez a lárma beteríti az országot. Üzletekben, hivatalokban, veteményes kertekben és autókban egyaránt dübög, pufog valami eszméletlen gépies hangmassza, amely butító egyhangúságával, fizikai kiterjedésével hívja fel magára a figyelmet.

A zeneszolgáltató gépek akkor is szólnak, ha nem hallgatja senki.

Hogyan történhetett meg, hogy ezt a pléhzenét ennyire megszerettük, szinte már élni sem tudunk nélküle?

A beetetés körmönfont módon történt.

A rockzene kezdetben tiltva volt. Úgy kívánatos a gyümölcs, ha tiltva van. Van aki még emlékszik rá, a csőnadrág és a nyugati tánczene nem divat, hanem világnézet volt. Aki az effajta szellemi táplálékkal töltekezett, az szembefordult a szovjetekkel, a kommunizmussal, az a szabadságot választotta, az hazafi volt. Egy távoli világ hamis és hazug csillámpalái hulltak a szemekbe. A beetetést szolgálta az is, hogy a külföldről behozott rádiókat a Külker nem hangoltatta át a keleti URH sávokra, hogy a Magyar Rádió adásait is lehessen fogni. Aki rádiózott, az csak a nyugati frekvenciákon működő dum-dum adókat hallgathatta. Hallgatták is reggeltől estig, az emberek azt hitték, másféle zene nincs is. Rászoktak és ma már követelik, mint Pavlov kutyája a csengőt. Ennek a zeneszerűségnek nincs köze sem a zenéhez, sem a művészethez. Fő tudománya a hangerő és az eseménytelen idő gépies szeletelése. A beetetést szolgálja a sajtóban megjelenő megkülönböztetett figyelem, s kritika, ahol a kérészéletű próbálkozásokat klasszikusnak titulálják, s egy-egy idelátogató kutyaütő banda, mint világhírességek csapata jelenik meg. Itt jegyzem meg, hogy a cigány zenészek is bandákban játszottak, de a cigányok tudtak hegedülni, zenélésükben volt tudás és szellem. Egy dilettáns nótaszerző Beethovennek tűnhet egy mai pufogó-bajnokhoz képest. A kereskedelmi haszon növelését ma már pszichológusok kutatják és tervezik. Pontosan tudják, mivel és hogyan lehet az embereket kiszolgáltatott fogyasztóvá alakítani. A kommunizmus csődöt mondott a tömegzenével, a pénz urai sikerre vitték és íme hasznukra fordítják a zene és az ember eltömegesítését.

Mivel a nemzeti kultúra akadályozza a globális terjeszkedést, meg kellett az embereket hagyományaiktól, zenéjüktől fosztani. Ezért kellett pl. a rádióműsorban lecsökkenteni a népzenét, a cigányzenét, a nemes szalonzenét. Helyette belopni, beerőltetni a kakukktojást, az idegen mintát, az utánzatot és elhitetni velünk, hogy ezt hej de nagyon szeretjük. A fiatal fejgépes korosztályt figyelve az akció sikeres volt. Betereltek bennünket a tömegbe és bambán csápolunk, bámulva a lila gőzöket és az ugrabugráló, tátogó alakokat.

A zenei hatalomvesztés nyilvánvaló. A komolyzene nem igazán kell senkinek, bár itt tetten érhető a változás. A diszkóban pedig elvesztettük a tánc kecsességét, bensőségességét, a párok személyes összekapcsolódását, azt, amiért egymást keressük. Nincs beszélgetés, nincs érintés, nincs lélek. Az egész úgy ahogy van, olcsó, idegen utánzat.

Ehhez, nekünk magyaroknak semmi közünk. Ez a kultúra álarcában megjelenő valami, nagyhatású társadalmi jelenség. Ha befogadjuk, aláássa egészségünket, jellemünket.

A zaj halláskárosító hatása nyilvánvaló, de a lárma felelős az idegrendszer és az érrendszer károsodásáért is

Képtelenség, hogy nyilvános zenélési alkalmakon nem tudunk magyarul megszólalni, csak angolszászul.  Lehet az nemzeti ünnep, nagygyűlés, sportesemény, ami szól, az a dum-dum. Miért játszanának az USA-ban verbunkost, ha elnökválasztás van, vagy Japánban miért magyar nótával ünnepelnék a vallásuk szent napjait? Ha mi magyarok összejövünk ünnepelni, vagy nemzeti érzéseinknek akarunk hangot adni, akkor amerikai zenével élünk. Az írek ír zenére ropják, a németeknek, franciáknak őrzött nemzeti tömegzenéjük van. A világ népei Dél-Amerikától kezdve a fekete Afrikáig saját kultúrájuk zenéivel gyülekeznek és ünnepelnek. A világon, ha találunk is diszkókat, azok a turistákat szolgálják, akár a hamburger-sütők. Az amerikaiaknak állították fel ezeket az intézményeket, hogy otthon érezzék magukat a világban.

Az elmúlt negyven esztendőben szovjet típusú indulókra meneteltünk és zakatoltunk. Mi az ördög történik velünk, hogy állandóan mások hangját visszhangozzuk? A magyart leértékeljük, időnként szégyelljük is.

Miért hisszük el, hogy a mi kultúránk alábbvaló?

Miért cseréljük fel értékeinket idegenre? Az idegen lehet szép, ott, ahova gyökerei kötik, lehet szép itt is, mint vendég, köztudottan vendégszerető nép vagyunk. De a mi zenénk helyére ne telepedjen le úgy, hogy minket kiszorítson. Ebbe nem nyugodhatunk bele. Az önfeladás a halál első stádiuma. Még mielőtt a fiatalok szellemi leépülése visszafordíthatatlan károkat nem okoz, tennünk kell valamit. Nem hagyhatjuk, hogy gyermekeinket, unokáinkat szemünk láttára tegyék tönkre.

Kemény szavaim után egy javaslattal szeretnék élni. Íme előterjesztem kulturális vezetőinknek:

Írjunk ki pályázatot a szórakoztató, illetve a könnyűzene nemesítésére, emberiesítésére, magyarítására. Tegyük ezt az alkotói munkát országos mozgalommá. Valamennyi elképzelésnek adjunk nyilvánosságot. Szavazzanak a szakértők, kapjon hangot a közvélemény. Válasszunk magunknak új utat. Teremtsünk olyan kultúrát, amely a miénk. Vessünk véget kiszolgáltatottságunknak, ne engedjük, hogy zeneileg is gyarmattá süllyedjünk. Találjunk ki új társastánc típust, esetleg típusokat. Lassút és gyorsat. Ezekhez a táncokhoz írjunk zenét, amely illik hozzá, amely velük összeforr. Olyat, amelyik kulturált szórakozást biztosít. A magyar koreográfusok és zenészek tehetségek! Kérem a zenésztársadalmat, mozgósítsa erejét és fantáziáját, azt fordítsa igazi színvonalunkhoz. A magyarság ilyetén közösségi megerősödésének semmi és senki nem vethet gátat. Kultúránk sorsa a mi kezünkben van. Szerezzük vissza hangunkat és lelkünket a zene valamennyi műfajában. Tisztítsuk meg kertünket a gaztól és ültessünk virágokat, fákat, hogy virágozzanak és abban gyümölcsök teremhessenek.

Balassa Sándor

Vissza az oldal tetejére