hitelek

A hitelek (vagy kölcsönök) nagy része lényegét tekintve ugyanis a szó eredeti értelmében nem kölcsön (nem szívességből a tulajdonos által a magáéból ideiglenesen átengedett, kölcsön adott jószág), hanem valamiféle elszámolási módszer, amelyben „jog szerint”, tehát a létünkből (a létünk alaptényeiből) levezetett természetjog szerint a hitel felvevő (vagy ahogyan mostanában csűrik-csavarják a kölcsön felvevő) a saját jogán kezdi meg elszámolni, egyeztetni a kölcsönügylet formalizmusai keretében a társadalommal a maga terveit, vállalásait, költségeit – és majdani bevételeit, törlesztéseit. A társadalommal szemben tehát bizonyos mértékig olyan kölcsönről is kell beszélni a banki műveletek egy részében, amelyek akár kölcsönök, akár támogatások formáját öltik, teljesen nem vonhatók meg az ügyféltől, mert ahhoz neki személyes felelős-szabadsága elvén alanyi létjoga fűződik! Ha már ki kell jelenteni, hogy az a kölcsönpénz kinek a tulajdona eredetileg, azaz lényegében, akkor sokkal inkább a kölcsönfelvevőé, mint a banké! (Akármilyen furcsán hangzik – csak el kell számolnia róla, nem korlátlan rendelkezésű tulajdona, hanem olyan mint az erdő, a termőföld és hasonlók, szabályozott körülmények közt birtokolhatja, rendelkezhet felette a bankok ügyfele.) Elvileg – mondhatnánk illetve mondhatjuk, pontosabban mondanunk kell. DE a mechanikus reteszelésű arany és más nemesfém pénzek letűntével a logikai reteszelésű hitelpénz technikai eszköztárát alkalmazva már tényleges lehetőség technikailag is (már vagy száz éve!)! Már vagy száz éve csak a mi döntésünkön múlik, hogy káprázat és általunk kezelhető logikai rendszer közül melyiket választjuk (nagy szavaknak tűnik, hogy eddig két világháború volt a káprázat, a merő káprázat jegyében, az emberiség sorsát, létét tekintve merőben feleslegesen, iszonyú tanulópénzeket dobva ki az ablakon). Nehéz tehát, de kikerülhetetlen szembenézni a logikai reteszelésű hitelpénz mibenlétével és ebből eredő lehetőségeinkkel, veszélyeinkkel, kötelességeinkkel. A bank tehát itt nem a pénz, különösen nem a hitelfelvevő jövőjének a tulajdonosa, hanem egy szolgáltató, mint az útkaparók, akik szintén nem ellenőrizhetik, hogy a buszokon ki merre utazik (mert akkor őket nem útkaparónak, hanem útonállóknak hívnák), akik szintén nem tulajdonosai az utaknak, hanem legfeljebb kezelői. Legfeljebb az útkarbantartó az út túlterhelését teheti szóvá. Hasonlóan a bankok.

deduktív modell

A XX. században az induktív és deduktív észjárás különbözősége, mibenléte gondolkodás-technikai alapkérdéssé vált. Nem annyira problémaként, hanem inkább mint megoldott, elért vívmányként, amelyre támaszkodva érhette el a mérnöki tevékenység a maga látványos eredményeit. A mérnöki munka tudta felmutatni a leglátványosabb eredményeket. De ez a gondolkodási technika (az elvekből kiinduló, logikára támaszkodó, következtető deduktív és a tapasztalatot feldolgozó. kísérleti induktív sémák teljes mértékű szétválasztása, és mint különféle rész-funkciójú módszerek egymást kiegészítő, támogató, közös fogalmi rendszert eredményező alkalmazása) nem csak a mérnöki tevékenység különlegessége, hanem az emberi gondolkodásra általánosan jellemző lehetőség. Társadalom szervezésben is. A pénz használatában is, az alkotmányozás fogalmi rendszerének kialakításában is. A magyar történelem a földrajzi felfedezések korától, a gyarmatosítás idejétől fogva defenzívában, sodródásban van. Kodály és néhányan hozzá hasonlók az élet legkülönfélébb területein időről időre megpróbálnak fontos reformokat szervezni, kultúrálisan megalapozni., reorganizálni - DE ritkán sikerül az előrelépést az élet egészében, ontológiai teljességében megújítást elérni,megkísérteni. Hogy mennyire rátelepszik társadalmi, világpolitikai kiszolgáltatottságunk az élet minden területére, arra jellemző, amikor átlag mérnökök, de egyetemi tanárok, fizikusok, matematika tanár képzéssel foglalkozók nem tesznek éles különbséget a deduktív és induktív gondolkodási sémák között (ma sem). Ilyen ha az egyenes vonal képzetét egy deduktív axiomatikát tárgyaló fejezetben a fény térgörbületnek kitett útjához kötik. Mérnökileg még nem is kifogásolható, sőt egy vívmány ez a felfogás. De deduktív tételben alapvetően nem fogadható el a fizikai jelenséghez kötés. A dedukcióban ugyanis a mérés, az analógia nem használható eszköz az axiomatikus alapfogalmak (és alapműveletek) megadásakor. Ha tehát egy papírlapra rajzolunk egy pontot, akkor arról meg kell adni a szigorú mérnöki munkában, hogy az deduktív matematikai pont (pld olyan axiomatikus alapfogalom, amelyből a vonal, sík, tér felépíthető) vagy induktív, valamiképpen kimérhető fizikai pont (pld Newton kiterjedés nélküli tömegpontja).

A deduktív, következtetéses, elvi modell alkotásban az axiomatikus rendszerek alapfogalma a pont. A kiterjedés nélküli, vagy mondhatni belsejében tovább nem osztható pont. Ez a fogalom végig vonul legalábbis a görögség óta az európai gondolkodáson, mint határoló fogalom, mint a szigorú rendezettségre törekvő bármilyen tárgyú gondolkodás fundamentuma („kiinduló pontja”, sarokköve). Rokon fogalom vele az atom, mint tovább nem osztható anyagi szemcse, anyagi pont, de ebből nőtt ki a fekete doboz fogalma is, amelyről már tudjuk, hogy van belső szerkezete, de adott munkálatban, vizsgálódásban megegyezés szerint ez nem képezi vizsgálat tárgyát (nem nézünk bele a fekete dobozba).

Az emberről, önmagáról gondolkodva az európai kultúrkörben a deduktív-induktív fogalmi sémákban gondolkodva ilyen sarokfogalom az emberi személy fogalma. A tovább nem osztható eszményi alapegység, amely belső osztatlanságában az ontologikus egészet, a teljességet „kísérti meg”, azaz ahhoz közelít. Sőt, fogalmi minősége szerint egy kikerülhetetlen deduktív alappont az emberről és az emberi társadalomról való gondolkodás axiomatikus rendszereiben. Ebből a deduktív alappont fogalmi minőségéből következően gondolhatók tovább az emberek azaz személyek közti viszonyrendszerek természetjoginak mondott vonatkozásai. Azok a vonatkozások, amelyekre hivatkozó jogszabályok tartalmuknál fogva erősebbek mint azt jogszabályi hierarchiában elfoglalt esetleges helyükből következne.

magyar észjárás

Megdöbbentő élményem, hogy a magyarság nyelvi adottságainak filozófiai értelmezhetőségét felismerve (Kodály, Bartók, Karácsony, Lükő nyomán) - minden rossz szándék nélkül - a saját lábon állásra filozófiailag is alkalmatlannak (filozófiailag nyelvi alapjukat tekintve primitívnek) nevezhetők lettek az urali nyelveket beszélő népek. Értetlenül állok a primitív szó használata előtt. A korszak legnagyobb veszélyének viszont azt tartom, hogy nyelvi kultúrától függetlenül a mai civilizált élvonal mintha alkalmatlanná vált volna helyzetének filozófiai értékelésére. Éppen az a bizonyos indoeurópai, nyelvi készségeiben filozofikusabbnak nevezett nyugat. Elvesztette az egész, a teljesség iránti érdeklődését, és ennek is köszönhető az a káosz, amibe fordult, amiben nem érti saját helyzetét, helyét, szerepét, amit mintha nem tudna kezelni – tudatilag sem igényelve az átlátást.

Ha jól értem a finnugor sajátságnak nevezett beszéd-szerkesztési módszert, az a következő: az egész részekre bontása, egymáshoz viszonyítása a közlő részéről, majd a befogadásban a részletek újra egyesítése egésszé a befogadó részéről. – Nos ha ez igaz, megfelel a valóságnak, akkor ez olyan filozófiai hozzáállás a nyelvi sajátságokba csomagoltan, a nyelvi sajátságokban érvényesítve, ami a legjobban hiányzik a nyugati civilizációból. Könnyebb természetesen a világ felbontása majd össze illesztése viszonylag egyszerű körülmények között. De elhagyhatatlan társadalmi életfunkció a legbonyolultabb élethelyzetekben is (nyelv-szerkezeti segítséggel vagy anélkül).

Konkrét példa, hogy az országot elárasztotta a devizahitel nevű csalás-sorozat. De semmilyen oldalon, legkevésbé az érdekvédőkhöz lassanként csatlakozó közgazdászok oldalán nem merül fel olyan kérdés, hogy (keresve az ontológiai teljességet, a problémakör egész halmazát) a pénzügyeknek ki az alanya? Senki sem kérdez rá a teljes halmazra, a pénzműveletek előtti egészre, aminek kibomlását, differenciálódását kellene ellenőrizni. Úszunk, vergődünk nagy elkeseredettséggel a helyzetünk megértésének törmelékei közt. Tehát szerintem nem az a fontos filozófiai kérdés, hogy a személyt pld nyelvfilozófiai szemszögből magányosnak vagy társaslénynek tekintjük, hanem hogy mindenféleképpen, ilyenként is meg olyanként is elvesztettük szemünk elől, hogy mindenképpen meg kell találni a személyt társadalmi önértelmezésünkben (akár devizahitelről van szó, akár környezeti tényezők birtoklásáról, akár alkotmányossági elvekről, akár egyébről). Nem tudjuk élesen megkülönböztetni az eszközt az eszköz készítőjétől, használójától. A pénz eszköz használatában nem tud megfogalmazódni az igény, hogy tulajdonképpeni társadalmi alanyok közti elszámolási funkciót kell számon kérni a pénzműveleteken. Nem ismeri fel saját tulajdonképpeni szerepét a természetben sem elfajzott individumként sem társaslényként a filozófiailag megzavarodott személy. És első pillanatra mégis úgy tűnik, hogy a finnugor beszéd szerkesztési módszer éppen a szemléleti teljesség iránti igényt erősítheti. Nem terhelhetjük erre a készségre a megoldás terhét egyedül. De tudatosításával egy segítséghez juthatunk önértelmezésünkben.

Milyen nagy a probléma, az eltévelyedés a társadalmi intézmények feladatait illetően? Például a pénzhasználatban? Mintha az áramszolgáltató azt vizslatná, hogy ki mit olvas a lámpafénynél. Mi jogon? Mi jogon kerül idegen, tehát a hitelt felvenni törekvő ügyfél ellenőrzésén teljességgel kívüli érdekeltségű bankhoz a hitelbírálat joga? Univerzális felelőtlenségből, átgondolatlanságból? A társadalmi kontroll gyakorlására egy idegen, a társadalomnak felelősséggel nem tartozó bank miként lehetne alkalmas? Legalább inspiráció erejéig tekintsük a finnugor sajátságnak nevezett beszéd-szerkesztési módszert, amely a következő: az egész részekre bontása, egymáshoz viszonyítása a közlő részéről, majd a befogadásban a részletek újra egyesítése egésszé a befogadó részéről. Ne terheljük túl várakozásainkban ezt a nyelvi sémát, de ne is menjünk el mellette. Mert arról van szó, hogy még az ugor nyelvűek is képesek filozofálni, sőt nyelvileg éppen nem gát magasodik előttük, hanem rendelkeznek olyan beszéd szerkesztési módszerrel, amely éppen nagyon hiányzik az „eltéved” nyugatnak, indoeurópainak mondott „hivatalos” filozófiának. És mi nyelvünkben legalábbis ugor típusúak vagyunk.

tennivaló

Egyik pillanatról a másikra? Az jó megoldás volna, ha volna. De az élet azt mutatja, hogy a gyors megoldás késik. A rendszerváltásban immár 23 éve méregetjük magunkat a két világháború közti reorganizációhoz. Bénító a tehetetlenség.

És mégis, talán van egy halvány rés, ahol hosszabb távon mindenképpen tehető valami, csak munkálkodni kellene rajta. A filozófiai gondolkodás nem nélkülözhető. Nincsen kapaszkodó, vezérfonal, hogy miként is kellene hozzá fogni? A Kodály-Bartók-Karácsony vonal kínálja magát például. Kínálja magát az alkotmány nem alaptörvény tétel, a deduktív és induktív sémák és funkciók közti különbség elvén. Kínálja magát a nagy dilemma, hogy mire jó a pénz és hogyan változtatta meg lehetőségeinket a pénzhasználatot illetően a logikai reteszelésű úgynevezett hitelpénz.

Mit lehet tenni? Vadászni kell. Nem levadászni, hanem keresni az érdeklődőket az utánunk jövő nemzedékekben. Tanszékek, pályázatok, tanulmányi versenyek, doktori iskolák – itt a lehető legbőségesebb és legfontosabb témakörök zavarba ejtő bősége.

Nincs nemzeti talpra állás szellemi igényesség, törekvés nélkül. Egyre fontosabb az adaptáció, a világ kutatásainak megértése, az új találmányok alkalmazása, de nem lehetünk meg a szuverén filozófiai gondolati létezés, magabiztosság nélkül

Vissza az oldal tetejére