vissza a főoldalra *

From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com]
Sent: Wednesday, July 04, 2012 5:40 AM
Subject: A pénzhasználat mint az emberi szabadság (szerződési szabadság) eszköze --- VÁZLAT

A pénzhasználat
mint az emberi szabadság
(szerződési szabadság)
eszköze --- VÁZLAT

a gyakorlati társadalom- és gazdaságpolitikának elméleti (régi szóval) politikai gazdaságtani tájolásra van szüksége mint egyik megalapozásra

Az európai fejlődés egyik sarokpontja volt legalábbis a lovagkor óta eltelt majd ezer évben, hogy a hatalom gyakorlói tudomásul vették, hogy erkölcsi és tudományos kérdésekben hatalmi erejük nem jelent számukra értelmes hivatkozást. Tudomásul vették, hogy a hatalom akkor tölti be „hivatását” ha nem terjeszkedik túl kompetenciáján. Mindig voltak sérelmek ezen az elven, de alapvetően ez határozta meg a szemléletet. Ez volt az európai alkotmányosság egyik lényege.

A hatalmi, erkölcsi, tudományos tekintélyek, érvek, hivatkozások külön választását őrzi a magyar alkotmányos hagyomány is. És ennek a létét vonja kétségbe például a hatalom, erkölcs, tudás szétválasztása a hatalmon belül a hatalmi ágak különválasztásának sehol sem betartott, értelmetlenségig torzított elve (a hatalmi funkcionalitás megtartásának minimuma nélkül!). Ezt az értelmetlenséget képviseli a gazdaság szabályozási részletekben az uniós szabad tőkemozgás követelés (ami önmagában egy lelketlen birodalmi elv, már David Ricardo sem értett egyet vele, mert az volt a véleménye, hogy gátolja a komparatív fejlődést – nem félre értés!). Ennél is tovább megy a termőföldnek szabad mozgású tőkeként értelmezése, ami lényegében a klasszikus termelési tényező felosztást mondja fel (föld-munka-tőke), amely egy gyarmattartó hatalom követelése lehetett ideig-óráig a kiszolgáltatott gyarmaton, de nem Európában – vagy az már nem Európa.

A xx. századi totális diktatúrák felmondták a régi korok szemléleti alapállását és az emberiség vesztére, de legalábbis Európa vesztére nem csak a gyarmatokon, hanem magában Európában is elvesztettük szemünk elől az emberi értékekhez igazodó hatalmi-politikai funkcionalitást. A hatalom értelmét régen legalább keresték, és ha olyan válaszra jutottak, amely az emberi alapértékekkel ütközött, akkor abból botrány lett, azt ellentmondásként élték meg, és küzdöttek az ellenmondás feloldásáért. A merkantilizmus, amely a gazdagságot nagyra tartotta, és az aranyban vélte megtalálni a gazdagság forrását, amelyért mindent elfogadhatónak tartott megtenni a politika, a hatalom, az állam részéről – a fiziokratizmushoz vezetett. A merkantilizmus embertelenségét botrányként élték meg és a kor legkiválóbb politikusai, államfilozófusai keresték a kiutat belőle. Ennek az erőfeszítésnek volt köszönhető Adam Smith, az erkölcs-bölcselő fellépése és nagy műve a közgazdaságról.

Miféle botrány kell ahhoz, hogy a mai kortárs emberiség (vagy tekintsünk csak szűkebben Európára illetve azon belül hazánkra) botránynak érezze az emberi létjogtól, az ember alanyiságától elszakított tőke fogalmát, sőt ezen embertelenné elszabadult tőke szabad mozgását követelő, kikényszerítő politikát? És mi kell ahhoz, hogy tegyen is azért valamit, hogy helyükre kerüljenek a dolgok? Miféle botrány kell ahhoz, hogy a magyar termőföldet szabad tőkeként értelmező politika megkérdőjeleződjön? Milyen katasztrófa vagy milyen felismerés kell ahhoz, hogy a magyar politikai vezetés európai politikai színpadra lépés illúziójáért ne dobálja oda olvasatlan szerződésekben a magyar földet (tehát a magyarság természeti erőforrásokhoz való jogosultságának elvét)? Miféle botrány kell ahhoz hogy a magyar politika ne adja fel továbbra is eleve a magyar emberi alkotó erőben rejlő potenciális öntőkésedést üres varázs-szavak bűvöletében hamis tartozások tudatával és a pénzeszköz mibenlétének totális nem-értésében, következésképpen elbizonytalanodjon legalább a magyarság léthez való alanyi jogának feladásában?

Vagy fordítsuk meg a dolgot? Olyan körülmények közt, amikor megbolondult a világ, össze-vissza beszélnek, nemzetközi egyezményekben alapvető közgazdasági tételeket hazudtolnak meg, csakhogy valóságos rabszolga szerződéseket, gyarmati ukázokat leplezzenek vele (saját politikusaink együttműködésével), akkor mit lehet tenni? Legalább a valós összefüggéseket sejteni kell. A kettős beszéd tényéről tudni nem elég, érteni is kell a különbséget is a valóság és a tukmált fedőbeszédek között.

Könnyebb a dolga annak, aki tisztában van a hatalmi törekvésekkel és a valós összefüggésekkel. De nekünk felemás a helyzetünk, csak sejtjük-keressük a valós összefüggéseket – de ebben jókora akadályt jelent a felelőtlen politika által meghamisított közgazdasági ismeretek örvénye, szemünkbe hordott piszkos törmeléke. Kissinger és Gorbacsov emlékezetes tudományos konferenciáján a 90-es évek elején bejelentették, hogy az emberiség 80 %-a felesleges a gazdaság és államigazgatás működtetésében, tehát le kell őket szedálni, butítani kell őket szórakoztatásnak álcázott kényszerű és parttalan időtöltéssel. Csakhogy a felesleges embert a 20% nem fogja finanszírozni. Sőt. Az egyetemek, a tudományos fórumok többségét is sikerült értelmetleníteni a jelek szerint.

Milyen érdekes, hogy Simonyi Károly műegyetemi tanár véleménye az volt, hogy a XX. század elején egy vasúti kocsiban, ahol utasként két fizikus beszélgetett, messze magasabb szintű szellemi tevékenység zajlott, mint korunkban bármely nagyívű nemzetközi tudományos konferencián. Azaz azt mondotta, hogy maximum a technológia fejlődését éljük meg, nem a tudományos elméletekét. Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a véleménnyel. Nemrég egy reklámot olvastam egy ugyancsak vagy 100 éve épített bauhas stílusú családi házról, hogy eladó. A bauhaus építészeti törekvésekhez miféle vissza zuhanás volt a házgyári lakótelepek korszaka? Az egyik a kockával az embert akarta szolgálni, közvetlen az emberi életfunkciókat mint bauhaus. A lakótelepi házgyári épületek meg éppen az emberi funkciókat megnyomorítva, elszorítva kőbe zárt kényszert jelentettek az emberi életfunkciók beszűkülésére, feladására. 100 éve zuhanunk egyre lejjebb? Az alkotmányosság elméletében Timon Ákos is egy romantikusnak mondott, de kétségtelen csúcsot jelentett, és utána azóta szinte csak a sötétség lett egyre teljesebb. Kis fázis eltolódással ugyanez volt a zenében, hallani véleményeket, hogy hasonló fordulat következett be az orvoslás emberképében is. Nem tudom mindezt a zavarba ejtő párhuzamot szintetizálni, együttesen értékelni. Csak azt tudom, hogy mindez nem fogadható el. Sehol, például a pénzről alkotott felfogásunkban sem.

Tudjuk, hogy a világ (a földi emberiség) egyre kevésbé létezik elszigetelt egységekben, tudjuk hogy az európai fejlődés sok tekintetben önmagát megszüntetve az egész glóbusz fejlődését alapozta meg – de ennek ellenére felmerül a kérdés, hogy kell-e Európának vagy a magyarságnak mindenáron, művileg saját felszámolását a tökélyre vinnie?

Elég ritkán de lehet olvasni olyasmit, hogy Antall József azért tette amit tett, mert a határokon páncélos csapatok állomásoztak. Vagy páncélos kacsák. Nem tudom a tényt. De egyik lehetőségből sem táplálkozik a kötelesség, hogy számoljuk fel önmagunkat mind tudatilag mind fizikailag (akár ott voltak-e a páncélos csapatok akár nem).

A társadalmi gondolkodást a magyar politika olyan szinten műveli, mintha ama Kissinger-Gorbacsov 80%-ának készült akciós játékban kellene pontokat gyűjtögetnie. Az elméleti tájékozódás lehetőségét pedig egészen általánosan és egyetemlegesen tagadják a szélesebb közvélemény előtt. Nem tekintik lehetőségnek a magyar társadalom alanyokból való építkezését oly mértékig, hogy a nemzetközi rendszernek az ország egy valós szereplője lehessen.

A társadalom önreprodukciójának intézményeit leépítik – takarékosság meg egyéb jelszavakkal. A hivatkozás az, hogy a fejlett országok társadalom szervezési know-haw-ját kell alkalmazni (bele értve a Kissinger-Gorbacsov kettős 80%-os remekléseit), nem pedig nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt. Ennek a tanulás- és alkotáskerülő törekvésnek túlzott, kritikátlan alkalmazásával oda juthatunk, hogy pld az unió saját önigazolásaként képtelen eljárásokat akaszt a nyakunkba, olyan elvárásokat hangoztatva, amiknek egyik nyugat-európai ország sem tudna megfelelni – de őket, az uniós vezetést nem ez érdekli, nem az előírások racionalitása, hanem a frissen csatlakozott és cserben hagyott (a 80%-ba utalt) Magyarország örökös leckéztetése a céljuk. Kérjünk bocsánatot azért, hogy elgáncsoltak minket. Ez az út adódik, ha meg akarjuk spórolni a gondolkodást, akárcsak a nálunk jobbak példáinak, tanácsainak átültetésében.

Minden külső szempontot félre téve (hiányzó tudással nem blöffölve) próbálom meg elgondolni a következőket a pénz mint eszköz szerepéről:

Sokszáz oldalnyi tanulmányt, gyűjteményes válogatást itt nem lehet megvalósítani, ezért kissé töredezett módon, vázlatszerűen veszek sorra tájékozódási szempontokat.

Középiskolából jól ismert koordináta tengelyek és a koordináták össze tartoznak, egymás nélkül semmitmondóak. Az adatokhoz mindig tartozik vonatkoztatási rendszer. A koordináta tengelyből a lehető legegyszerűbb a számegyenes vagy a két dimenziós derékszögű koordináta rendszer. Ugyanaz a pont más-más koordináta rendszerben más-más számokkal (koordinátákkal) adható meg. Az érdekesség az, hogy pld mozgó pontokat mozgó koordináta tengelyekkel könnyebb megadni (mozgó vonaton a vonatablak). A koordináta rendszerek gyorsulhatnak, foroghatnak, tágulhatnak és szűkülhetnek. De ha nincsenek, akkor a pontok koordinátái nem kapnak értelmet.

A koordináta rendszer (tágabban vonatkoztatási rendszer) lényegében egy leképezési eszköz. A vonatkoztatási rendszer a gondolatiságot segítő absztrakció eszköze, amely a társalgást, egymás megértését segíti ellenőrizhetőségével (amennyiben nem titkos, egyedi, hanem általánosságban használatos, használható eszközről van szó).

Egy gép használati utasítása is tekinthető olyan leírásnak, amely akkor értelmezhető helyesen a felhasználó számára, ha a tágabb vonatkoztatási, értelmezési rendszerben a használati utasítás azonosan értelmezhető mind a felhasználónál mind a készüléket gyártónál.

Ebben a megállapításban lényeges, hogy az értelmezést az alanyok, az élő ember végezheti el. Alany (szubjektum) – jel – valóság. Ettől az alapvető szerkezettől semmilyen társadalomtudományi, közelebbről közgazdasági, pénzügyi vagy éppen politikai tételnél nem lehet eltekinteni. Bármely eszköz elemzése, használata végső soron ebben a viszony rendszerben értelmezhető alany (szubjektum) – jel – valóság.

Ez a trivialitás szót sem érdemelne, ha általános iskolai tananyag volna, ha nem arra épülne társadalmi önismeretünk legtöbb hibája, nehézsége, hogy képtelenek vagyunk idáig vissza vezetni problémáinkat. A jel fogalom körébe tartozik a beszélt nyelv, a az írás és a kép, derékszögű koordináta rendszer. A valóság és az alany nem úgy válik el, hogy egyikben van az ember, a másikban meg minden egyéb, hanem ismeretelméleti megközelítésben, az emberi megismerés szempontját követve az alany a megismerő (és cselekvő, érző stb ontológiai sarokpont), a valóság meg amire az ismeret irányul. És ha az ismeret az alanyra önmagára irányul, mint önismeret, akkor a megismerendő valóság adott esetben az alany maga.

A modern kor embere számára a modern gazdaság (alanyi, szubjektív, emberi) valósága: TABU. Kerülendő kérdés. Nem helyes, nem korrekt megközelítés. Tabu, hogy mi a kapcsolat az alany és a valóság között. Ha viszont eltekintek az alany és a valóság közti viszonytól, akkor a megismerés lehetősége kizárt[1]. Ezt valahol a skolasztikusok már tudták, meg még régebbi gondolkodási iskolák is hangsúlyozták. De mit jelent a mi számunkra?

Térjünk vissza a gazdasági-közgazdasági kérdésekhez.

A valóság és annak képi (nem égi) mása, irányítási-szabályozási eszköze – a fogalmi rendszerünk.

Lehet nekilátni és kanállal kimerni (ha nem is a tengert, de) egy úszómedencét, meg erős szivattyút is lehet használni. A megválasztott fizikai vagy éppen fogalmi eszközök tekintetében az ember választhat a készletből vagy éppen az elvi lehetőségből, ha a készlet szűkös. De az elvi lehetőséget fel kell ismerni, valóra kell váltani, meg kell alkotni.

Szemléletes példa az elterjed technológiára, amely azonban nem az egyedül lehetséges eszköztár a vezetékes telefonok rendszere – amely a vezeték nélküli mobilokkal éppen a közelmúltban vált felválthatóvá.

Hizsák Tamás közkézen forgó tanulmánya[2] egy adott közgazdasági és jogi fogalmi eszköztárban tárgyalja a devizahiteles bankok eljárásának tisztességtelenségét, kifogásolhatóságát. Nagyszerű, iskolában oktatni kellene, mert évszázados fogalmi eszköztárral érvel a banki uzsora elfogadhatatlansága és megtámadhatósága ellen.

Másrészt ez nem az egyedül lehetséges út. A Hizsák Tamás által vázolt érvelés ismerete számonkérhető a gazdasági kormányzaton, ügyészségen és bíróságokon, bankokon. Ahhoz, hogy ettől eltérő eszköztárral érvelhessenek a banki károsultak, egy másik fogalmi eszköztárat kellene megfogalmazni (ami még viszonylag könnyebb) és elfogadtatni, elismertetni (ami a sokkal nehezebb feladatnak tűnik).

A devizahiteles banki visszaélés tágabb problémák megnyilvánulása, kitüremkedése. Ezen nagyobb problémák miatt majdhogynem szerencsés, hogy a banki károsultak között felrémlett annak lehetősége, hogy talán át kellene gondolni, mire is való a pénz, miként segíthet illetve gátolhat gazdasági folyamatokat – a pénzhasználat esetleges megoldása, adott változata.

Az alapvető tényezők:

·         alany (jelértelmező, kódoló és dekódoló) –

·         jel (szabályozási eszköz) –

·         valóság (jelzett, szabályozott, irányított).

Azonban a valóság bonyolult, sokszintű.

Különböző mélységben lehet elemezni a helyzetet gazdasági kapcsolatokban, pénzrendszerben és egyéb társadalmi viszonylatokban. A lényeg, hogy nem lehet elszakadni véglegesen, értelmet zavaróan az alanytól (amire pedig korunkban világpolitikai szinten hajlamosak, méginkább olyanokkal szemben, akik így kiszolgáltatottá válnak)[3].

Más szóval a gazdaság az ember (emberi én, személy) és a természet közti kapcsolaton „dolgozik”. A piac egy gazdaságon belüli intézmény, árunak csak olyasmit lehet tekinteni, amit a természettől már elvontak, aminek már van tulajdonosa (aminek már egy alany a tulajdonosa, tulajdonos csak alany lehet). A természettől még el nem vont erőforrás vagy gazdátlan, talált jószág, és vagy a megtaláló viheti piacra, vagy pedig vetélkedés (katonai erőszakot is bele értve) dönt arról, hogy ki viheti a piacra. Amennyiben a vetélkedés nem nyílt erőszak, akkor lehet akár sok nemzedéken át tartó „örök ármánykodás”, trükközés tárgya is, vagy társadalmilag elismert, olykor jól működő játékszabály (el-birtoklási szabályok).

A piac tehát cserefolyamatokat jelent, cserefolyamatról pedig csak személyek, emberek között beszélhetünk (vagy emberek csoportjai közt). Pénzt a természet a maga eredetiségében nem használ. A pénz emberi találmány. A pénzhasználat emberek, élő személyek, alanyok között értelmezhető. Az emberi közreműködéstől elszakított pénz nem pénz.

A pénz az emberi szerződéskötési szabadság eszközrendszerének egy modulja. Minden számszerűsítés csak a számszerűsítés feltétel rendszerének azonosítása, figyelembe vétele mellett lehetséges. A számszerűsítés feltétel rendszerét sokminden analógiával próbálhatom szemléletessé tenni. Nevezhetem absztrakciós hídnak a valóság és az értelmező, a számoló egyén, szubjektum között. De a valószínűség számításra utalva a számszerűsítés feltételeit nevezhetem „kísérleti feltételeknek” (amikor kísérleti feltételekről beszélnek valószínűség számítással kapcsolatban, az lényegében az absztrakciós hídnak, a számszerűsítés feltételeinek felel meg.

A közgazdaságban a számszerűsítés vagy általában a pénzhasználat, a szerződéskötési szabadság feltétel rendszerét nem határozzák meg vagy nagyon homályosan. A gyakorlati életben amikor megszokásokat vesznek alapul, ezek a homályos fogalmi hátterek megfelelők lehetnek. Amikor azonban válság van, amikor a számszerűsítés feltételeit kell átgondolni-átrendezni, mert a megszokott módon használt fogalmak már képtelenségekre vezetnek, akkor tisztább fogalmakra kell törekedni. Az alany (közgazdaságban a végső felhasználó, pénzelméleten a számszerűsítésre jogosult egyik szerződő fél) beazonosítása az egyik legnagyobb hiánya a rendszerváltásunknak, korszakunknak.

A Kissinger-Gorbacsov féle 20-80%[4] eleve kizárja, hogy a 80% emberi mivoltát komolyan vegyük.[5] Nem nagyon inspirál sokakat arra, hogy 100 éve eltemetett kérdést elővegyék: mi a pénz, különösen az új típusú hitelpénz, amely már nem az aranyfedezet mechanikus reteszelési képességére[6] támaszkodik hamisítás ellen. 100 éve azért volt aktuális a mi a pénz kérdés, mert akkor vált képessé technikailag az emberiség elszakadni az aranytól és más nemesfémektől, mint hamisítás elleni mechanikus reteszelési eszköztől. A lehetőséget a statisztika, a nyilvántartási technológiák, az állami irányítási hivatalok szervezési képességes adták meg. Azért válhatott az első világháború kb fél év helyett négy évessé, mert az új elszámolási technikák lehetővé tették a frontok és a hátországok elhúzódó hadigazdaságának megszervezését – alig hihető nyomor, áldozatok árán.

Sokak szerint a békegazdaság nem állt vissza az első háború után a XX. században. Valami öszvér dolog jelent meg helyette, sem béke sem háború a gazdaságban. azt szokták emlegetni, hogy Keynes által összefoglalt módszerekkel az állam minden korábbinál jobban tudta a gazdasági fejlődést szervezni. De Keynes azt is mondta, hogy az ő javaslatai csak átmeneti segítséget jelentenek, nem lényegi megoldást a felmerült kérdésekre.

A gazdaság a merkantilizmus embertelenségéből, abszurdumaiból kilépve hosszú utat tett meg. A gazdagság forrását keresve a termelési tényezők megnevezésében a fiziokraták természeti erőforrásaitól eljutottak oda a XX. század végén, hogy a gazdaság lényegi, meghatározó ismérvének már-már az emberi kultúrát, erkölcsiséget, az emberi szubjektum és a gazdaság viszonyát tegyék meg. Közben sorjázott az emberi munka jelentőségének Adam Smith általi felismerése, majd David Ricardo fogalmazta meg a gyári szervezés, az ipari tőke fontosságát, utána sorra került a gazdasági modellek építésének jelentősége (már David Ricardónál is), a kereskedelem értéknövelő volta, majd a fogyasztó kultúra gazdaság ösztönző volta. Az első világháború idejére a pénzkezelés új eszközeinek távlatai váltak felismerhetővé (a már említett állami szervezés, statisztika, matematikai apparátus), és mind mint újabb tudatosan figyelembe vett termelési tényező bontotta ki a gazdaság lehetőségeit. Mára eljutottunk oda, hogy technikailag szinte bármit fogyasztói szükség szerinti mennyiségben vagy gyártói törekvés szerinti mennyiségben lehet előállítani, piacra vinni, eladni, finanszírozni. DE MIVÉGRE?

És itt kerülünk vissza a lényeghez, hogy akár lovas kocsin fogjuk a gyeplőt vagy autóban a kormánykereket, a közlekedés lényege nem változott, emberi döntés alapján veszik használatba őket közlekedésre. Értelmet a gazdaság egészének, a pénzhasználat egészének az emberi én, az emberi személyiség ad. Ha nem, akkor az embertelen viszonyokat jelent.

Mi a pénz?

Elszámoló eszköz. Egy modul a szerződések szövegéhez. Egy kellék, mint a dátum, a szerződő felek, a szerződés tárgya. Miként kötődik a pénz értéke az emberi személyhez?

A pénz áruérték elméletei közismertek, részei az oktatásnak. És innentől lefagynak a pénzügyi ismeretek. Itt tovább lehet lépni.

A hitelezés például jól mintázza, hogy a pénzhasználati megoldások között mekkora különbségek vannak. Az a gazdaság, amelyben uralkodó a jelzálogos hitel, ahol a pénzintézet nem kockáztat, a bank 100%-ra biztosíthatja magát, az egy megcsontosodott, erodálódó merev gazdaság. A fejlődő gazdaságban a legfőbb biztosítéka a hitelnek az, hogy a felvevője valamit meg akar vele valósítani. Elsősorban valami gazdaságilag kifizetődőt – a reményei, törekvése szerint. Itt a bank, a hitel nyújtó kényszerűen kockázat vállaló, mintegy társ a vállalkozásban. Fejlődő gazdaságban a fogyasztói devizahitel botrány elképzelhetetlen mind a felügyeleti szervek, mind a versengő hitelnyújtók, a hitel felvevők és általában a társadalom számára.

De menjünk tovább. Azok a bankok, amiket ma Magyarországon banknak nevezünk, és amely a deviza alapú hiteleket megengedi magának, azok a bankok egy pusztuló gazdaság szereplőit jelentik. Azok a bankok a maguk részéről az egyik kikerülhetetlen okozói, felerősítői a gazdasági tovább pusztulásnak. Azok a bankok lényegében alkalmatlanok akár egy stagnáló akár egy fejlődő gazdaság finanszírozásában való közreműködésre.

És itt lehet tovább lépni. Ki és mire teremti a pénzt? Az arany hamisítás elleni mechanikus retesz szerepét mi vette, veheti át a modern pénzrendszerben? Van-e bármi potenciális előnye az aranytól elszakított pénznek? Ha van, az bizonyára a finomabb részletekben búvik meg. Hogyan lehet a pénzhamisítás állami vagy azon túli nemzetközi előjog? És hogyan lehet, kellene legyen ennek ellenpólusaként a pénzkibocsátás alanyi jog?

Ha az elsődleges pénzfedezet a jövőre vonatkozó elképzelés, ábránd, vállalás, törekvés, akkor az bocsáthat ki pénzt, akinek van hozzá fedezete. Ez a megfogalmazás azonban félrevihet, mert a klasszikus jelzálog típusú hitel fedezetre emlékeztet, ami félrevezető. Fogalmazzunk tehát úgy, hogy az bocsáthat ki pénzt, aki annak árufedezetét teremti, vállalja, birtokolja. Ez talán jobb. A pénz bővülést a gazdaság akkor nem sínyli meg, ha áru érték növelés kíséri. Az ideális az lenne, hogy az áruérték növekedést vagy éppen csökkenést vagy éppen pulzálást a pénzmennyiség „automatikusan” kövesse.

A gazdaság sokrétű. Nyilván vannak olyan sarkai, peremvidékei ahol a pénzhasználatnak nincs értelme. Ilyen egy családon belüli kapcsolatok működtetése, ilyen a baráti szívességek rendszere. Ellenkező véglet a nemzetközi árufolyamatok elszámolása. A kettő között rengeteg átmenet, közbenső változat képzelhető el, és valóságosan is igényli a pénzelszámolást.

Kinek a sajátossága az olyan emberi érték, mint bizalom, lelemény, fantázia, törekvés, szorgalom? Alapvetően az egyes emberé. Amint az emberi test nem képzelhető el az elkülönült sejtek egészséges léte nélkül, úgy a gazdaság, a pénzrendszer „egészsége” sem képzelhető el az egyéni tervek, vállalások, ambíciók elszámolása nélkül. A szabadságnak ezek az egyéni kis körei nem nagyon érdeklik a közgazdászokat. A makroökonómiai szektormodellben legalább végső fogyasztóként szerepelnek a háztartások (ami mint gyűjtőfogalom az egyént is magába foglalja). A háztartás mint végső fogyasztó nem cserére vásárol, hanem a fogyasztását kivonja gazdasági folyamatokból. A végső fogyasztó e modellben mint végső tulajdonos is megjelenik, akinek többféle bevétele van, köztük a tulajdonosi jövedelmek. Ez így kerek.

A tulajdonosi szerepkörhöz kötődik a szerződés kötés szabadsága. A szerződéskötés szabadságához (a szabad vállalkozáshoz, ábrándhoz, törekvéshez) valamiképpen társulnia kell a vállalással arányos pénzkibocsátás jogának, lehetőségének, eszközének. Ez teljes homály a mai átlagos ember számára. Mit érthetünk alatta, milyen megoldásokat kellene használni?[7] Azt érezni lehet, hogy ennek a közvetlen egyéni, személy szintű pénzkibocsátásnak (vagy ha úgy jobban tetszik hiteljognak) a megnyírbálása, elvitatása valójában a modernkori pénzdiktatúra sarokpontja. Ábrándozol? Szeretnél valamit tenni? Be akarsz lépni a piacra? És milyen alapon? Nem engedjük. Maradj a 80%-ban. „NEKÜNK NINCSEN RÁD SZÜKSÉGÜNK”, ezért mi elvágjuk a te finanszírozási (önfinanszírozási) lehetőségeidet. Miért? Csak, mert meg tudjuk tenni, mert meg merjük tenni. Kik? Akik döntési helyzetben vagyunk.

Nem része a nyilvános eszmecseréknek, hogy mi alapján rendelkezik egyik ember a pénzcsapokkal és m i alapján nem kerülhet oda más. Volt, talán van is egy erős János nevű, erősen túlsúlyos bankár Magyarországon. A rendszerváltás első éveiben külországból jelent meg nagy hirtelen, beült az egyik legnagyobb bank igazgatói székébe, és elkezdett igazgatni. Vagy fél évig minden kinevezési papír nélkül. Osztotta és elvonta a hitelt. Ellenőrzés és meghatalmazás nélkül. És nem sittre vitték, hanem vagy fél év után kinevezték (ha már úgyis úgy odanőtt a székéhez). Később mint Medgyessy Péter nagy barátja került megint a nyilvánosság elé neve. Ő nem a 80%-hoz számítódik. A karrierje sokat mondó a mai deviza alapú hitelekhez vezető állapotokról. Eszerint nincsen a polgári társadalomhoz illő polgári pénzrendszerünk. Helyette van kibúvó. Orvosi hiányzási igazolás helyett banki nemzetközi szervezetek tagsági igazolása, hogy helyettünk majd ott fogják megmondani, mit csináljanak a bankok hazánkban. Ez el van rontva, nincsen végig gondolva, ez járhatatlan út.

A makroökonómiai szektor modellben szerepel a család mint végső fogyasztó és tulajdonos, és vele szemben, mint tulajdon a jogi személyiségű termelő egység. Azért hangsúlyozom a jogi tulajdonú céget, mert vele párhuzamot vonva említem, hogy szerepel benne a jogi személyek másfajtája is, az állam mint jogi személy. Az állam is fogyasztó, de nem kifejezetten végső fogyasztóként. Valamiképpen felvetődik az emberben, hogy a természetes személy egyén és család végső fogyasztó mintájára a természetes személy egyének más csoportjai is megjelenhetnének mint végső fogyasztók: települési közösség, egyesületek tagsága, autonómiák közösségei vagy a nemzeti közösség. A nemzeti közösség mint végső fogyasztó és tulajdonos tulajdonolhatja a jogi személy állami apparátust.

Tudom, hogy nem általános ez a megfogalmazás, de sok előnye igérkezik. Például a nemzeti lét mint pénzfedezet, mint pénzértéknek tartalmat, mértéket adó élő közösség (amelynek felhalmozott vagyona mellett legfőbb értékforrása éppen jövőbe vetett hite, a jövőbe vetett hit kultúrája, a szolidaritás bizalmi ereje és lehet folytatni). Ehhez nem kell kölcsön valuta. ezt a pénz érték fedezetet országos szinten lehet menedzselni, megbecsülni, megvédeni, érvényesíteni. Ehhez kell az önálló társadalmi lét.

Mostanában az euróövezet léte állandó újságtéma. Lehetnek olyan nagy kontinentális vagy annál is tágabb vonzatú nemzetközi beruházások, amelyekhez az Euró mint elszámolási eszköz a legmegfelelőbb. De hogy az Eurónak tartalmilag, logikailag az égvilágon semmi köze nem lehet a kisvállalkozások vagy a hazai nagyobb vállaltok finanszírozásához, az evidencia, gazdasági ésszerűség. Ha mégis Eurótól függ az élet minden apró rezdülése, akkor a valóságunk az élő eleven lét helyett a vízparton szélre kiakasztott kibelezett halakéhoz hasonlatos. A szél lengeti őket, besózva jól kiszáradhatnak, de az élő hal a vízben úszik, nem a szél mozgatja, hanem saját maga mozog az uszonyival (a hasonlat a pénzkibocsátásra is analógia lehet).

Nem lehet a nemzeti pénzkibocsátást feladni a nemzeti lét érdekében. Aki ilyesmit mond, az vagy nem tudja mit beszél, vagy szédíti a hallgatóságát. Legyünk jóhiszeműek. Az unió jelen állapotában sok szempontból értelmetlenséget művel. Ne tetézzük a bajt. Végig kell gondolni, hogy a gazdasági kezdeményező cselekvés szabadságához miként lehet megoldani a szükséges pénzbeni megnyilvánulást, érték megállapítódást, azaz öntőkésedést.

Mint értékforrás pénzfedezetnek tekinthető a leghagyományosabban a termőföld és általában a természeti kincsek. amíg örök és potom áron el nem vesztegetjük őket. ezért jelentős a magyar alkotmányos hagyomány, lét, amely legalább annyit garantál, hogy alkotmányos legitimációval nem lehet a magyar termőföldet szabad forgalmú tőkejószágnak tekinteni.

A történelemben számos nép kihalt, elpusztult. Ilyenre nem lehet azt mondani, hogy megérdemelték vagy hogy igaztalan a pusztulásuk. Levett kalappal kell tudomásul vennünk az élet esendőségét. Arról dönthetünk, hogy saját igyekezetünkben merre tartunk. Az élet, a közömbösség vagy a halál siettetése felé. A magyar alkotmányos legitimitás a magyarságot az élet felé ösztökéli. A szó (katolikusoknál használatos) logikai értelmét véve alapul a magyarságnak az alkotmányos hagyománya egy kegyelmi szentség, egy fontos segítség, hogy életképességét megőrizze, ápolja. Olyan időket járunk, amikor erre kiemelten szüksége is van. Közgazdaságot tekintve úgy a természeti és társadalmi erőforrásokkal való bánásmódban mint a pénzeszköz használandóságának felismerésében.

A pénz elszámoló eszköz a természetes személyek és a természetes személyek közösségei kezében, mint alanyok és alanyi közösségek, mint tulajdonosok kezében. A pénz jogszabályi kezelését ehhez kell igazítani, illetve jogszabályait ennek függvényében kell felül vizsgálni.

Értelmetlenségre a pénzt emberi felelősség, hogy ne lehessen használni. A termőföld szabad forgalmú tőkejószágként való kezelése az emberi létre való alkalmatlanság megnyilvánulása, ha pedig ilyen egyezmények aláírását és érvényesítését tekintjük, akkor a politikai létre való legteljesebb alkalmatlanság megnyilvánulásának kell tekinteni. A jelen helyzetben a termőföld és a pénzhasználat sorsa összekötődni látszik a nemzet, a magyarság, emberi mivoltunk sorsával --- úgy, hogy elvileg mi is részt vehetünk a róla szóló döntésben (formai előírások esetlegességétől függetlenül).

Egyébként ez nem csupán uniós problémakör. Ebben örlődik a világ. Rátalál a korunkhoz mérten kielégítő, értelmes pénzhasználatra, vagy jönnek a Káin-variációk, amikor a jelen pénzeszközeinkhez képesti túlnépesedést az őskorba visszabombázással, a lakosság nemhogy megtizedelésével, hanem a Föld lakosságának tizedére csökkentésével képzelik el. Nem vállalhatjuk fel a világot. De fel kell vállalnunk önmagunkat. Elkerülhetetlenül. A világ nem fog inkubátorba, vastüdőbe rakni minket. Az lehet a reményünk, hogy ha magunkon segítünk, akkor a világ nem feltétlenül fog elpusztítani minket…. Tovább ne is ragozzuk.

 üdvözlettel

Fáy Árpád

-------------------------------

 Vissza az oldal tetejére