From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com] - Sent: Tuesday, May 20, 2014 9:31 PM - To: 'mindenkinek.akit.erdekel@gmail.com' - Subject: A születés titkai - egy színházelőadáson
Műfaj születése?
25 év után először voltam színházban – és azt hiszem egy igényes műfaj születésénél voltam jelen. „A fény éjszakája” c. darabot láthattam. Váratlan, elképesztő élmény volt. Nekem legalábbis ismeretlen műfajt jelentett. Tömény bölcselet. Bölcseleti vita, tépelődés. És a siker teljes.
Nem a makulátlan technikai tökéletességével, hanem egyáltalán a megszólalásával, színre lépésével, a bátor téma választásával arathatott sikert. Mint egy modern népszínmű, amelyet bízvást nevezhetnénk politikai-bölcseleti színműnek. A magyarság önképét kereső, fogalmazó mű, amely összefoglalja a szerző (Kocsis István) fél évszázados munkáját, szóvá teszi megannyi kötetének tanulságát egy-egy mondatba sűrítve. Lázálom-szerű kavargásaiban vet fel fontos, alapvető kérdéseket.
A fővárosban eldugott kis színházban (a mellékutcában megbúvó Új Színházban) igen kényelmetlen, próbára tevő széksorokban hallhattuk a szerző útkeresését, nemzeti meditációt, önképünk letisztulását keresve. A módszer meglepő és nem is irodalmilag, hanem politikailag fogalmaz élesen. Németh Lászlót szembesíti hőseivel. Hogy mit szólna Németh László maga, azt nem tudom, én őt keveset olvastam. De a színpadon elhangzó kételyek, viták, önmarcangolások legtöbbünknek nem ismeretlen gondolatok, tusakodások. Csak eddig nem vetültek ki a színpadra. Németh László szinte csak apropó. Kiinduló pont, nulla azaz kezdő változat. Az est önállóan járja körül a világi és lelki erővonalakhoz igazodás kérdését. Németh László vitatott meglátásait egy korszak vallotta magáénak. Azok előtt sem ismeretlen dilemmák ezek, akik őt nem olvasták, mert közismert tételekkel szembesülhetünk az előadás során. Az előadást értettem és köszönöm. Az előadás reményt akart ébreszteni, utat keresni, bátorítani, rámutatni.
Kocsis István a lelki igazságok és a világi erők közti ütközés drámáját hozta be a színházba. Úgy is mondhatnánk, hogy a kortárs magyar dráma? Hol szólalnak meg sorskérdéseink?Sehol. Általában sehol. Nem szokványos témaválasztás a mai színjátszásban. Nincsen elcsépelve. Főleg nem olyan közvetlenül kimondva, néven nevezve, narrátor szerű fogalmazásban mint ebben az előadásban is történt. Nagy sikerrel. Ámulva tapasztaltam, hogy egy ilyen színházi estét a közönség megtölt. S mintha nem is először történne. Több vidéki előadás előzte meg. A szünetben nem ürült ki a nézőtér, és végül vastaps zárta az estét.
Körülöttem ülők a színészek teljesítményét nem győzték méltatni. Az alapvetően száraz, deklamálós előadásban időről időre már-már a népszínműveket idézően játékos karaktereket csillantottak meg a szereplők. Emlékezetesek voltak mind: Galilei, a császár, a pápa, a grófnő, Széchenyi, az ő felesége, Bolyai a létra tetején és időnként Németh László alakjában. Aztán a játékos lazítás után megint kemény, nehéz gondolatok. Olyan szövegek, amik egy átlag diplomásnak, egy átlag bölcsésznek nehéz diót jelentenének. A színészek pedig nemhogy értőknek tűntek, de élettel tudták megtölteni a mondatokat, bonyolult érveket. A kiadványban megjelent szövegkönyvet olvasva bevallom nehezen tudnék eligazodni. De a színpadon a szöveget megbecsülő, értő és megértetni akaró színészeknek köszönhetően lubickolhattunk a gondolatokban.
Lubickoltam abban, hogy ilyen gondolatok elhangozhatnak. Régen jártam vagy tán még nem is jártam efféle színházban. Ami nem sikerült, ami kicsit elfáradt, egy előadás alatt összerogyó szék, a díszlet megingása, egy-két elcsúszó szó – mindez nem számított, mert nem ez volt a lényeg. A lényeg átsütött az esetlegességeken. S ami a színészeknél is jobban meglepett: a közönség. Hogy nemhogy haza nem ment, de láthatóan örült, a lelkének legmélyebb rezdüléseivel együtt lüktető, a nemzetével, magyarságával foglalkozó előadásnak.
Isten és a nemzet, a magyarság. Isten és más nemzetek? Arról keveset tudok. De ha Istennel minden ember közvetlenül keresheti a kapcsolatot, akkor ez a nemzetekre is igaz – nem? Akkor kimondhatjuk, hogy Isten és a magyarság! Lehet ez olyan fontos nekünk, hogy beszéljünk róla, otthon, egymás között, színházban és másutt. És erről beszélve kerülgetjük a „szakrális hierarchiát” és „világi hierarchiát” mint fogalmakat. Szentség és világi esetlegesség.
Feleségem hazafelé megjegyezte, hogy a szakrális hierarchia biztos fontos szakszó, de a lélekhez közvetlenebbül szóló megfogalmazás jobb lett volna. Egyetértek. Már vagy 15 éve nem értem, miért a szakralitás kifejezést használjuk úton-útfélen valami más helyett. Például a szentség helyett. Lehet hogy mások már végig gondolták és a félre értéseket akarják elkerülni vele. Mégis a „világi hierarchia” egy fokkal érthetőbb kifejezés, bár éppen az ellenpárja a szakrális hierarchiának. A „világi” nekünk, egyszerű embereknek szó gyanánt élményszerűbb mint a „szakrális”, ha már a magyar lélekről, nyelvről esik szó. De a fontosabb a lelki valóság – miért ne lehetne a használt szóban is az az érthetőbb, szívünkhöz közelebb álló?
A táltos paripa dolgában a Kocsisnak valószínűleg igaza van. A színészek ezt a szövegrészt minden bizonnyal a szerzőre való tekintettel elfogadták. Itt egyetlen helyen megbillentek a dolgok, elbizonytalanodtak, kevésbé tudtak mit kezdeni vele. Amikor viszont II. József döngeti a mellét, hogy ő milyen álságos nagy gazember sőt buta volt a magyarok dolgait illetően, derű lepte el a nézőteret.
Tehát a mű a tiszta belső lelkiség és a külső világi hatalmi kényszer ütközése, drámája, konfliktusa. A lényeg azonban akárhogyan is mondjuk, a lelki, a belső eszmeiség, a tiszta ideák, a szubsztancia világának elsüllyedése, kataklizmája, felszívódása, módszeres felőrlése, kigúnyolása elleni felszólalás – éppen a világi, a véges tér-idő kényszerek, a lelkileg indokolhatatlan, értelmetlen oksági erőszak, a hatalmi önkény túlzott térnyerése által…. Ami egyébként meddő, képtelen társadalmi összeomlási folyamathoz (kollapszushoz) vezet, hiszen a téridő oksági világához csakis az eszmei alapokból kiindulva tudunk értelmesen, emberileg viszonyulni (mint egyes emberi személyek és összességünkben mint például nemzet). Mert ilyen az ember. Általában. Sőt. Akkor is ha magyar.
Gondoljunk a kiterjedés nélküli, tovább nem osztható, lényegében okságon és téridőn kívüli eszmei pont példájára, amely állócsillagként fénylik gondolkodásunk egén, és amely nélkül a kimérhető fizikai pontokat nem tudnánk kezelni, számítani. Az ugyancsak téridőn és okságon kívüli eszmei természetű lélek dolgai az ember számára még sokkal fontosabbak a matematikai pontnál (ha lehet vagy szabad sorrendet felállítani). Társadalmi létünk korszakos alapkérdéseit feszegeti Kocsis István – egy szívet melengető előadásban.
Töprengésre késztető előadás, színdarab, szöveg, színészi játék, rendezői teljesítmény. Ha minden színházi előadás legalább ennyire tiszta szívvel volna útkereső, közülünk, értünk szólni kívánó, akkor volna kultúra Pesten. Akkor a kultúra nem az eszközök öncélú tobzódása volna, eltulajdonított jogosítványokkal való visszaélés, hanem az emberi lét, a társadalmi élet fontos megnyilvánulása. Amelyre érdemes oda figyelni.
Mindenkinek ajánlhatom, ezt a meglepetést ne mulassza el. Jó volna ha videón, interneten, TV-ben is hozzáférhető volna. Mindezt írom átlelkesült nézőként, aki legszívesebben állva tapsolt volna a végén (de nem nőttem fel az eseményhez ott ahelyt, tehát ülve vettem részt a hosszú tapsban – pedig megérdemelte volna az est, a szerző, a színház – és a közönség).
Fáy Árpád, a kényelmetlen széksorokból