Nyilatkozat
Még ma is, nyugdíjasként
tagja kívánok lenni egy közgazdasági szakmai társaságnak.
De olyat nem találok, ami nem lobbicsoportként működne – ellenem, és
értelmezésem szerint az ország ellen,
és általánosságban az érdemi, nem-hamisított közgazdaság tudomány ellen.
Tehát
vagy létre kell hozni egy Nemzeti Közgazdasági
Társaságot,
vagy felül kell vizsgálni a jelenlegi (MKT) működését.
2017 05 28-án Fáy Árpád közgazdász
Indoklásul a következőket tudom fogalmazni:
Beszélt valaha is az MKT a pénzhasználati jogról például?
Hadigazdaság a gazdaság végső alanyaival szemben vagy hitelpénzrendszer?
Elsőnek a nyolcvanas évek elején merült fel bennem, hogy jó lenne a közgazdasági társaság tagjának lenni, ám hamar kiderült, hogy meglehetősen zárt körként működött, és ott olyan sajátos paradigmák érvényesülnek, amelyek tőlem az érthetetlenségig távol álltak. Akkor azzal magyaráztam meg magamnak az ügyet, hogy nem vagyok eléggé tájékozott.
Eltöltöttem hat évet az MTA-MKKE-VKKCs munkacsoportban vitaszervezőként, ám a paradigmatikus távolság nem csökkent. A 90-es években az úgynevezett Magyar Közgazdasági Társaság úgy tűnt, zárta előttem sorait, úgy tűnt szelektálja a tagságot. Tehát nem egy kamara jellegű szakmai szervezetként működött, hanem egy lobbi-szellemű, társadalmi és gazdasági kérdésekben elkülönült véleményt erősíteni kívánó szervezetként.
Elvégeztem levelezőn a pénzügy szakot, de a rendszerváltás utáni években egy-két súlytalan szakosztályt kivéve egyes hangadó vezetők nyilatkozatait alapul véve már-már nemzetellenes, a privatizációt társadalmi szempontból meghamisító érdekkör lobbicsoportjának tűnt az úgynevezett MKT. Érdeklődésem, illetve tagsági szándékom a szervezet iránt közömbösséggé vált.
Az MKT-ra most hívta fel a figyelmemet a hír, miszerint az új vezetőséget lényegében a banki érdekkör adja. Például egyetlen egy ember sincsen az új elnökségben az országos katasztrófát jelentő devizakárosultak érdekképviseleteiből. Más szavakkal az ügyfeleivel szemben tisztességtelenül eljáró banki kartell kihelyezett tagozataként működik az MKT elnöksége. Nem a sikert irigylem tőlük, hanem az országnak aggodalmas, hogy a jogszabályban tisztességtelennek deklarált banki kartell képviselői adják az MKT elnökségét. És mivel az MKT elvileg a legfontosabb szakmai fórum kellene legyen közgazdasági kérdésekben, azt mondhatjuk, a magyar közgazdasági szakmaiság intézményrendszere a felszínen deklarálthoz képest jelentősen beszűkült (eddig sem volt elkényeztetve az ország a közgazdasági felkészültséggel).
A közgazdasági gondolkodás tudományos megalapozottsága elengedhetetlen a sikeres gazdasági talpra álláshoz. Az ország elmúlt negyedszázada több statisztika szerint nagyobb veszteséget okozott, mint a második világháború az anyagi eszközökben, termelési potenciálban, az ország életképességében. Nem véletlen. A nagypolitikában leszerepelt szovjet megszállási, magát proletárdiktatúraként megnevező korszak közgazdasági alapvetései mintha sértetlenül élnének tovább. Kicserélődtek a feliratok, és még kegyetlenebbül folyik az ország gazdasági életképességének felszámolása.
Teljes probléma-horizontból kiragadom az ország lakosainak ügyét, a közgazdasághoz való viszonyát. Az egyes emberek és legkisebb közösségeik, a család életfeltételeit oly mértékig központosították, hogy már szinte nyoma sincsen a természetes állapotnak. Mondom ezt a nemzetközi családkongresszus idején. Két külön törekvés hozta létre a családkongresszust és eredményezte az MKT új vezetését.
Még itt-ott szerepel a közgazdasági tankönyvekben a végső tulajdonos és a végső fogyasztó elnevezés. Általánosabban a közgazdaság végső, tulajdonképpeni alanyáról kellene beszélni – értve ez alatt az egyes embereket és azok meghatározó közösségeit, a családot és másik oldalon a nemzetet, az országot. Egyénként és közösségként ezeket kell tekinteni végső, tulajdonképpeni közgazdasági alanyoknak.
A végső, tulajdonképpeni alanyok közgazdasági léte többek közt tulajdont tételez fel (közte jellemzően olyan tulajdont, ami önálló, tényleges létfeltételeket, sajátos funkció betöltést tesz lehetővé), amely tőlük egy mérték után elvonhatatlan.
Az elmúlt évtizedek egyik sajátossága, hogy a tulajdonelvonást a végső, a tulajdonképpeni közgazdasági alanyoktól azzal a módszerrel vették el többek között, hogy összekeverték őket. A funkcionálisan közösségi tulajdonokat magánszemélyeknek privatizálták és fordítva. A lényeg, hogy működésképtelen legyen összességében az állapot. Ez nem más, mint amit most nagy hangon Soros György nevéhez kötnek a nemzetek, országok önállóságának, életképességének felszámolási törekvéseként. A sajnálatosan és értelmetlenül idáig lezajlott eltömegesedés tovább erőltetésének, véglegessé tételének egyik eszközeként.
Felemelte valaha is az MKT a szavát a privatizáció közgazdasági evidenciákat sértő képtelenségei ellen? Tudtommal nem. Illetve volt egy-két szakosztálya, ahonnan erőtlen hangok hallatszottak, eredmény nélkül. Ők nincsenek az új vezetésben, ha jól látom.
A közgazdaság tulajdonképpeni, végső alanyainak szükségletét hivatott kielégíteni közvetlenül vagy közvetve a gazdaság egésze. Nincsen kivétel. Ha pedig ez így van, akkor ennek közgazdaságilag és jogilag is meghivatkozhatónak kell lennie. De nem hivatkozható meg az érvényesülő folyamatokban és intézményekben. Nézzük a devizahiteles katasztrófa esetét. Mindenki értekezik itt mindenféléről, kivéve a legfontosabb, legalapvetőbb kérdésről, hogy a pénzrendszer működésének jogi, közgazdasági alapja a pénzhasználati jog kell legyen. A legerősebb pénzhasználati joga pedig a gazdaság végső, tulajdonképpeni egyéni és közösség alanyainak kell legyen.
A bankrendszer a tulajdonképpeni, elvi rendeltetése szerint ennek a pénzhasználati jognak eszközellátója, szolgáltatója (amiből következően lehet érvelni az ügyfelek képviselete mellett a banki vezetésben, és még inkább a pénzügyi felügyelet intézményeiben). A bankrendszer elvi szolgáltató feladatával szemben a szolgáltató partikuláris önérdekét (önkényes érdekét) drasztikusan, abszurd módon, a közgazdaság és annak végső tulajdonosai kárára túlerőltető, tisztességtelenül viselkedő bankok kartellje adja az úgynevezett közgazdasági társaság elnökségét. A devizakárosultak egyetlen képviselője nélkül (nemcsak a bankok szervezeti rendszerében nincsen ügyfélképviselet, nemcsak a bankfelügyeletben, de még a közgazdasági társaságban sem – amint az országgyűlésben sem. Vajon ki fogják tenni az MKT elnöki tagok a „tisztességtelen” jelzőt a nevük elé a doktori meg egyéb címek mellé? Vagy hogy mely tisztességtelen banki szervezet vezetői?
A jelenség egyébként általánosnak tekinthető, és formálisan szembemegy sok évtizedes nemzetközi trendekkel is. Gondolok a fogyasztói érdekvédelem második világháborút követő felfejlődésére. Amerikában már az 1980-as években elindult a fejlődés, hogy a vásárlók egyes kereskedelmi és termelő cégek nyilvántartásaiban közvetlenül kereshettek, hogy mi vásárolható tőlük, a fejlesztőkkel közvetlenül tárgyalhattak, hogy mire volna szükségük. Sőt, képviselőiket hívták meg esetenként a cég vezetéséhez tanácsadónak. A cég a vevőinek nyújtott tényleges szolgáltatásból élt. Állami hivatalokban az állampolgárok és az elvileg őket képviselő sajtó munkatársai nézhették át miniszterek és más közszereplők postáit. A devizahitel ügy egyik leglátványosabb fonáksága, hogy nincsen pénzügyi érdekvédelme a legkiszolgáltatottabb, tulajdonképpen végső szereplőnek, banki ügyfélnek, a fogyasztónak (a jegybanki fogyasztóvédelem kb olyan, mint a mostani közgazdasági társaság, megtévesztő elnevezés az indokolhatatlan valóság elfedésére).
Jobb esetben a közgazdasági társaságnak fogyasztóvédelmi szakosztálya kellene legyen, méghozzá a meghatározó fogyasztóvédelmi szervezetek képviseletét is tartalmazóan (vagy éppen minden szakosztálynak fogadnia kellene a fogyasztóvédelmi szervezetek tagsági jelentkezését). A pénzügyekben, banki ügyletekben elvileg Magyarországon törvény zárja ki a legfontosabb fogyasztóvédelmet, a termék minősítést. Tudjuk, hogy nem csak az MKT-nál fonák a helyzet. Immár egy évtizede folyik a nyilvánosság tudtával a pénzügyi törvénykezés a fogyasztók, a devizahiteles katasztrófa károsultjainak a kizárásával (ahelyett, hogy vismajor alapon kártalanították volna őket államilag, és nem hogy nemzetközi szerződésben vállaltan az igazságszolgáltatást tiltották volna le hatalmi szóval, bank-kartelli kezdeményezésre). Bíróság, bankvezetés, jegybank, minisztérium, mindenki egyeztet mindenkivel, legfőképp a formailag egyesületi jogállású bankszövetséggel – kivéve a károsult fogyasztókat. Holott a devizahitelek bevezetésekor, de legkésőbb az első problémák jelentkezésekor kellett volna a fogyasztói érdekvédelmet bevonni a „termék” kialakításába (hiszen a bank létének létrehozó indoka, hogy a végső közgazdasági alanyok pénzhasználati igényét szolgáltatásaival ellássa – kiváltképpen a hitelpénz rendszerben!) Piaci racionalitás szerint feltétlen, mert a tisztességtelen üzletvitelt csak ne tekintsük piaci magatartásformának.
A pénzügyi rendszer formálásából, működtetéséből, racionális használatából jelenleg ki van zárva a gazdaság végső, tulajdonképpeni szereplője. És a gazdaság működésének eredményességét nem is vizsgálják a végső, a tulajdonképpeni szereplő szempontjából. Az MKT-nál történt vezetőség választás tehát beleillik az „általánosabb képbe”, de valljuk be akár beleillik, akár nem, logikai, közgazdasági, pénzügyi és sok minden más szempontból „képtelenség”.
Hogy miből lehetne és hogyan kellene finanszírozni a tényleges fogyasztóvédelem költségét? Miért ne a hamis hivatkozású, tényleges szolgáltatást nem tartalmazó banki költségeket csökkentsük? Ehhez vegyük példának a devizahiteleket. Lényegében, gyakorlatilag az első világháborúban hadigazdasági finanszírozásra bevezetett hitelpénzrendszer a békeidőben nem szűnt meg, ma pedig deklaráltan az van érvényben. A hitelpénz rendszerben a banki hiteleket nem a betétek közvetítéséből adják. Tehát a devizahitelek mögött nincsen betéti tulajdonosi érdek (vagy ha van, az elhanyagolható %-ban). Azaz a bankok pénzteremtő hiteleket nyújtottak meghatározó mértékben fogyasztó ügyfeleiknek. A pénzteremtő hitel közgazdaságilag a hitel felvevő ügyfél vállalására alapozva teremti a pénzt, az ügyfél közreműködése által, könyvelési műveletben dokumentáltan.
A pénzrendszer stabilitását nem a hitelek jelzálog fedezete adja. Tehát az ügyfelek közreműködésével, vállalásával teremtett pénz mögé pénzügyileg tartalmatlan, hamis művelettel tettek jelzálog bejegyzést az ügyfelek maradék vagyonára (mert a privatizációban nemcsak egy termelő tulajdon részt tagadtak meg tőlük, hanem annak termelésben való működtetéséből is kizárták a privatizációból kiszorultakat). Most tehát a maradék lakhatási feltételek elvonásáról van szó, elvileg hamis hivatkozások és műveletek sorozatával.
És ráadásként a meghamisított, elvont pénzhasználati jog árnyékában, a végül is közgazdaságilag és pénzügyileg csaló módon jelzálogosított ingatlanokon túl, ráadásul árfolyamindexet tettek a tartozásokra. „Piaci árfolyamot” emlegetve ott, ahol semmi piac nem volt, sőt éppen a piaci szereplők valódi státuszának meghamisítása az egyik alapvető lépés. Nagyon hasonló számos ügy zajlott az elmúlt negyed évszázad alatt, például az OTP minden jogalapot és gazdasági racionalitást nélkülöző emlékezetes lakáskamat emelésnek mondott rablása. Miben különbözött az a háború utáni zűrzavarban „divatos” kapuk alatt zajló vetkőztetésektől? Talán hogy nagyobb léptékű volt. A jogalap, az erkölcsiség, a közgazdasági és pénzügyi racionalitása kb hasonlatos volt. A lakáskamat ügylet fő felelőse is tagja az új MKT elnökségnek. Nem kért elnézést, nem kárpótolt senki, ellenben meghatározó emberként ott van.
És mi van a hal fejével? A banki kartell zászlóshajója a jegybank. A jegybank mérlegét tekintve a jegybank funkcionálisan szintén nem tölti be a központi bank szerepét. Ugyanis forrás oldalon nem szerepel benne a társadalmi közbizalom, a források meghatározó, például egyharmados vagy ötven százalékos vagy egyéb arányában. Hiszen a jegybank a társadalmi közbizalom alapján vezérelheti a bankok pénzteremtő hitelező tevékenységét. A bankrendszer, a jegybank és a kereskedelmi bankok tehát egy adminisztráló rendszer, amely a társadalmi közbizalom felhasználását adminisztrálja a maga szabályai szerint (most éppen devizahitel néven meghamisítva) – a hitelek tulajdonosi jogosultsági hátterét, eredetét tekintve.
Innen közelítve válik érthetővé, hogy a jegybank alapító leveléből kitűnik, hogy hiányos a magyar pénzrendszer és azon belül bankrendszer felügyeleti rendszere. Mert a jegybank alapító leveléből következően elsősorban az árszínvonal és a bankrendszer felügyelője-képviselője. A gazdaság végső, tulajdonképpeni tulajdonosainak pénzügyi helyzetével nem tiszte foglalkozni. Az ország valós pénzügyi intézményrendszerében egy valós jegybanki szerepkörnek tehát a mostani alapítólevél csak a banki és árszínvonali főosztályait hozta létre. Hiányzik többek között a tényleges, az egyéni és közösségi alanyiság erejéből származó súllyal és logikával működő főosztálynak még a gondolata is.
Itt ha a társadalom eltűnik, a társadalom hűlt helyén ki lehet tűzni, hogy árszínvonal ennyi meg ennyi, és a bankok ez meg az, akkor minden alapszabály szerint működik, ami képtelenség. Tehát semmiféle pénzügy szerkezeti feltétele nincsen meg sem a családpolitikának, sem a nemzetpolitikának, sem az ország autonóm létét kitűző politikának. Ezzel szemben működik forma szerint a banki kartell társadalmi szempontból irracionális, illegitim érdeke.
Állítólag létezik egy statisztika, miszerint szembe állítható az államadóssággal a lakosság vagyona. Nem elvileg, a számokkal való játszadozás erejéig, hanem fedezetként. Ezt nem értem, illetve ha tényleg van ilyen összefüggés a mai felállásban, akkor ez az a legsúlyosabb megnyilvánulás, amire rá lehet mutatni, mint a proletár diktatúrába fojtott társadalmi viszonyok felszín alatti, tudati, intézményi, állam-működési utóéletére.
Ez a szembeállítás, a minimális életvitelhez szükséges magánvagyonok, közte lakásállomány nemzetközi nagy hitelekkel szembeni fedezetkénti odatétele, elkötelezése semmiféle gazdasági-pénzügyi törvényszerűségből nem következik, viszont tetten érhetően merénylet az ország ellen. Korábban elhangzott, hogy a baloldal ismételten rátámadt a nemzetre (vagy az országra – nem emlékezem a pontos szóhasználatra). Nos itt a támadás pénzügyi szerződésekbe csomagoltan szintén megtörtént, illetve folyamatos, prolongált merényletként működik).
Tanult, egyetemet végzett, kutatóként hosszú éveket eltöltött stb pénzügyes közgazdászok ezt a fedezeti szembeállítást nem kifogásolják napi rendszerességgel. Hogyan lehet ez? Hasonlattal élve olyan ez, mintha a háztartási konnektorokba 220 V helyett 220 kV-ot (220 ezer Voltot) vezetnének. A rákapcsoláskor leégne a ház. A devizahitelek esetében ugyanez történt – és a folyamat még tart. De ugyanezt volt az OTP lakáskamat ügy is. Évtizedekre leszerződött 2-3%-os hiteleket hirtelen felemeltek „piacinak” mondott kamatozásra.
Az emlékezetes lakáskamatok megemelésének értelmetlen közgazdasági önkény voltára mi sem jellemzőbb, mint a közgazdasági evidencia, hogy a hosszú távú hitelekben lehetetlenség a rövid távú, piacinak mondott kamatokat érvényesíteni, ezért például erőműveket és más sokáig üzemelő drága közműveket valamilyen formában vagy közvetlen állami finanszírozással építenek meg vagy állami kamattámogatással stb. A lakáshitelek tömege, a velük épített lakások tömege állami nagyberuházás volt, amire az OTP akkor lecsapott, és talált pénzként felmondta minden elemi racionalitással szembe menve a korábbi szerződéseket.
A XX. századi kommunista diktatúrák egyik legfontosabb ideológiai alapja az volt, hogy „új embert” kell létre hozni. Ennek az új embernek a célja érdekében minden elpusztítható (állam a saját polgárai ellen is fordulhat - a felelősségre vonhatóságot elvileg vissza utasítva). Ebben a pusztító harcban a meglévő emberek ágyú töltelékként, élő anyagként, termelő erőként és hasonló élő de bármikor feláldozható masszaként kezelhetők minden különösebb felelősség nélkül – az akkori törvények szerint is (az osztályellenség címszó csak címke, felirat volt, nem volt különbség feláldozhatóságban osztályellenség és nem-ellenség osztály között).
Nyilvánvaló, hogy az élőerő lakásállománya és egyéb javai korlát nélkül felhasználhatók hitelfedezetként, mint ahogyan a történelemben nem ismeretlen jelenség, amikor egy államvezetés, uralkodó stb hatalom birtokosa valamilyen meggondolásból a területén engedélyezi idegen vagy saját haderőnek a zabrálást, a hadisarcot, prédálást a saját lakossága ellen. Ha csak a devizahitelek példáját tekintjük, akkor ilyen korban élünk ma is. A manapság sokat hibáztatott Soros féle szemlélet egészen nyíltan vallja a gigamonopóliumok által profitérdekelten vezérelt politika célszerűségét, szükségességét, elfogadandóságát.
Már nyugdíjasként jelzem, hogy még mindig szívesen lennék valamilyen valódi közgazdasági társaság tagja, mert élvezettel figyelnék tényleges közgazdasági eszmecserét. Nem biztos, hogy megadatik. De hogy félre értés ne legyen, ezért jeleztem, hogy nem a „közgazdasági” és a „társasági” szavakat szeretném látni bármiféle olyan intézmény címében, ahová vágyom tagként jelentkezni, hanem a tartalma szerint, akár más megnevezésű közgazdasági társaságba.
Tovább menve: ha az ország érdekét nézem, akkor úgy vélem, hogy a bankfelügyeletnek ténylegesen a pénzhasználati jogot kellene biztosítani annak feltételeivel a gazdaság tényleges, végső szereplőinek (-is legalább), a banki tisztességtelen kartell további térfoglalását pedig le kellene fékezni.