New Page 1

From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com]
Sent: Wednesday, June 13, 2012 8:49 PM
Subject: Tudtok valakit, aki ez ügyben érdekes? Megszólítható? Olvasható?

A pénz még mindig szokásos leírása – amely nem alkalmas a pénzhasználat jelenkori lényegi kérdéseinek megközelítésére

A pénz feladata a gazdasági élet szereplői közötti kapcsolatok megteremtése, a közvetítés

1, Értékmérő v. elszámolási egység (általános egyenértékes, az ár az érték pénzbeni kifejezése).

5, Nemzetközi pénz (a valuta: külföldi ország készpénze, a deviza: ugyanez számlán)

A pénz jelenkori legfőbb problémája: mint eszköznek a használó alanyhoz való viszonya

Mire használjuk a pénzt? Jogos vagy nem jogos egy pénzkövetelés? Értelmes vagy nem értelmes valamit pénzben kifejezni? Hol a pénzben való kifejezés értelmi határa? Mire való a pénzhasználat?

Ilyen és hasonló kérdésekre a hagyományos 5 pénzfunkció felsorolása semmilyen válasz lehetőségét nem kínálja. Márpedig országok, kultúrák léte forog azon, hogy képesekké válunk-e ezen kérdések áttekinthető tárgyalására, egyértelmű kezelésére. Az új korban és a még ezután következő jövőben a pénztechnika szinte határtalan eszköztárként fog rendelkezésünkre állni. De mire használjuk? És ki használja?

Jelölő-jelölt-jel

A felsorolás tartalma szerint, ontológiai fontosság szerint Jelölő (alany), jel (eszköz), jelölt (tárgy, környezet, az én környezeteként a világ, a körül ölelő, az én által tárgyalható, jelölhető valóság kisebb-nagyobb részleteiben)

Az alany (a jelölő)

Az alany, a jelölő a létével felelős az eszközért, az eszköz helyes használatáért – meg az általa kitűzött egyéb célokért, amelyek függvényében próbál eszközöket (adott esetben pénz) használni.

Az alany az ember és az emberek élő közösségei. Méghozzá talán meglepő módon kiemelten a megváltott ember. A megváltott ember ugyanis felelősen szabad (még a saját megbánt bűneitől is szabadulhat, sőt még a környezete akár mintegy áteredő vétkességéhez is önállóan viszonyulhat a megváltott ember). A bűn, az eredendő bűn alatt nem csak a tudatos kártevést, erkölcsi vétket értsük, hanem a gondolat-szó-tett mellett a mulasztással is megvalósítható vétket. A mulasztás pedig, a vétkes mulasztás közel esik a tehetetlenséget eredményező tanulatlanság, felkészületlenség, alkalmatlanság fogalmához. Nem vagyunk tökéletesek, esendők vagyunk, de esendőségünk, más oldalról nézve és súlyosabban fogalmazva alkalmatlanságunk mértéke viszont rajtunk is áll. Ez ellen küzdeni végtelen emberi feladat. Az elmélkedést hosszan lehet folytatni. A lényeg, hogy a megváltott ember személyes felelős szabadságának egyik társadalmi következménye, levetülése, következménye a szerződéses szabadság.

A szerződéses szabadság személyes alapszabadság, amelynek nyilvánvalóan csak emberek között, társadalomban van értelme. Egy szerződés Istennel, természettel bármi vagy bárki emberen kívüli féllel a költészetben helyet kaphat, ám semmi köze nem lehet a valós emberi kölcsönösségen, a felek önálló akaratán-vállalásán alapuló szerződéses szabadsághoz. A szerződéses szabadság tehát csak emberek közti viszonylatban értelmezhető. Talán több mint kétezer éve a római birodalom hajnalától alaptételnek vehető. Ezen túlmenően, mintegy a szerződéses szabadság ideájának további finomodása során vált fontossá hogy a szerződő felek mennyire lehetnek egyenlőek. A rabszolga szerződés tilalma ma már kiindulási pont a szerződési szabadsággal élés határainak értelmezésében.

A gazdasági és pénzügyi szerződésekben további szűkítés az elfogadott értelmezésben, hogy a szerződésben a felek közt olyanképpen sem lehet egyenlőtlenség, hogy a nyújtott szolgáltatás és annak ellenértéke pénzben vagy másban nem lehet aránytalan. Ez tehát a szerződésben nemcsak az egyoldalú diktátum lehetőségének jogi elismerhetőségét, legitimitását zárja ki, hanem a felek egyenlőségén túlmenően a szerződés tárgyában is megjeleníti az egyenlő csere-érték kívánalmát, szempontját. Jelentős kitételről van szó, amelynek értelmezése, gyakorlati megvalósítása, sikeres normává tétele sok tekintetben még a jövő feladata.

És a vizsgálódás, az elemzés, a megoldások keresése ugyanezen logika mentén tovább haladhat az ember és a természeti vagy éppen társadalmi környezetét, ahhoz való viszonyát tekintve. A szerződéses egyenlőség elve annál jobban viselhető el, minél szilárdabb támaszt jelent a társadalom alapzata. Ha az éhhaláltól megment valami alapvető társadalmi juss, például házhely és kiskert joga, akkor kevésbé fog bárki kapaszkodni irracionális módon a havi munka fizetéshez – akkor is, amikor a munkahely már régen értelmét vesztette. A nőnknek sem munkahelyi védelmet kell adni, hogy akár évtized múlva egy megváltozott munkahelyre őt vissza kell vegyék, hanem azért a munkahelyért ő kárpótolva legyen egyebekben, egyéb támaszokban. És sok-sok példával folytatható. Például ha jogbiztonság van, akkor könnyebben bízzuk a jogi eljárásra ügyünket vitás esetben, mint magunk erővel keressük az igazságot (milyen jó példa erre az autós kötelező biztosítás hatása a koccanások kulturált kezelésére).

A szerződésben a szerződő felek sok tekintetben tehát éppen a szerződéses szabadság értelmezésének megerősíthetősége érdekében számos korlátozást kell tudomásul vegyenek. Azaz a szerződéses szabadság nem egy intézmények nélküli éteri elv, hanem intézményekkel körülvett, garantált cselekvési normarendszer. Korunkban a sarkítottan értelmezett liberalizmusnak éppen ez az egyik ütközése a megvalósíthatóság korlátjával, hogy állami, intézményes keret nélküli korlátlan szabadság képzete feloldhatatlan önellentmondást tartalmaz, megvalósíthatatlan, illetve annak hiánya alapvetően befolyásolja a szerződéses viszony alakulását, feltétel rendszerét, kiszámíthatóságát.

A szerződéses szabadság egyik fontos eszköze a pénzhasználat. A pénzhasználat lényegében egy modulja a szabadon kötött szerződésnek. A pénzmodul feltétele, hogy az egyedi szerződés (mai kifejezés hangulatával élve) egy olyan szerződés-felhőbe tartozzék, ahol más szerződésekkel csereszabatos a használt pénzmodul, tehát az egymástól függetlenül kötött szerződések működőképes rendszerbe kerüljenek.

A pénzmodul csereszabatossága mellett fontos feltétel, hogy a szerződés mind egyedileg mind tágabb körét tekintve milyen határig értelmezhető működőképesnek, szabadnak, méltányolhatónak. Mert semmilyen valós rendszer nem végtelen, nem korlátlan.

Aktuálisan sokat feszegetik, bár még ritkán nevezik néven, hogy a szerződéses szabadság (tehát a szerződő felek érdekét és szándékát kifejező, a feleken múló szerződés kötés eszközének kiválasztása is körültekintést, mérlegelést igényel). A klasszikus, szinte örök dilemma a kamat használhatósága vagy éppen tilalma. Mindkét véleménynek fontos valóság tartalma van. A lényeg, hogy a gazdasági tartalomtól semmilyen számítási vagy bármilyen más absztrakciós eljárás nem szakítható el. A szabad szerződéseinknek ugyanis végső soron minden közvetett hatásmechanizmuson át az emberi énnek a környezetével való viszonya a tárgya, ebbe értve a szűkebb kört jelentő emberi környezetét is (amelynek tagjaival köthető bármilyen szerződés).

A műszaki életben is minden folyamatnak a leírása, a görbéje csak bizonyos határok között értelmezhető, mert a végtelent a maga teljességében nem ismerjük. Lineáris összefüggés szinte nincs is a fizikában csak lineáris szakasz innentől odáig. Az Ohm törvény is csak bizonyos határok közt lineáris. A biológiai életben sem lehet pld az e^x függvényt korlátok nélkül értelmezni a legyek szaporodására vagy bármely sejt-osztódásra. A kamatos kamat függvényének is határt kellene szabni szerződésekben, általában a közgazdasági, pénzügyi értelmezésben.

Manapság hibáztatjuk a civilizáció határán élő cigányokat, hogy bedőlnek az uzsorásoknak havi 100% kamatra és egyébre. Akárcsak mi, mert nálunk sincsen világosan kijelölve a matematikai formulák pénzügyi használhatóságának határterülete. És ebből országok, kontinensek, kultúrák tönkre menetele következhet. Mint a régi korokban a túlhasznált, kimerített termőföldek. Semmiféle eszközt nem lehet kritika, belátás nélkül használni. a pénzt sem.

Az alany rendelkezéseinek, „kezelési műveleteinek”, ténykedésének, a jelölésnek a tárgya (jelölt)

A szovjet érdekszférából szabadult országokban különös erővel merülnek fel a pénzrendszerrel kapcsolatos kétségek és a feladat, hogy nem mulaszthatunk, nem várhatjuk mástól, magunknak kell áttekintést nyernünk arról, a pénz segítségével mit és hogyan lehet kezelni, elszámolni.

Furcsa módon az eszközről, a jel-ről beszélve annak áttekintéséhez a szokatlan és ezért sokat mondó szempontból kell kiindulni, éspedig abból, hogy mely alanyok (kik) milyen célból használják.

Ezután talán könnyebben lesz érthető, hogy a sok lehetőség közül melyek terjedtek el, melyek vannak ma is használatban, esetleg melyek hiányoznak, és mit lehet velük kezdeni, miben kell óvatosnak lenni, minek kiugró mint eszköznek a használati kockázata, melyik a sokat jelentő de drága, nehezen elérhető és melyik az egyszerűbb, kevesebbre alkalmas, de rendelkezésünkre álló eljárás.

Nemcsak az alany, a jel használója és értelmezője, de a tárgy is, a jelölt is szempontot kínálhat a pénzhasználat módozatainak megválasztásában. Például 30 éves projektet nem érdemes (tudottan értelmetlen) szokásos kamatszámítással beruházási gazdaságossági számításokban elemezni.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy vegyük először példának a kamatszámítást. Hol a határ?

[1]Az alábbi ábra a kamatos kamat jól ismert exponenciális ábráját mutatja, azzal a kiegészítéssel, hogy A-B-C zónákat különböztet meg. Eszerint az "A" sávban a kamat használata nem okoz gondot, a törlesztési összeg nem többszöröse a felvett hitelnek. A "B" sávban már elszakad a valóságtól, már meg lehet kérdőjelezni, hogy használata az áruk cseréjének előmozdítását jelentette-é. A "C" sávban azt lehet mondani, hogy értelmetlenség a kamat mechanizmusának alkalmazása, immár semmi köze sincsen az áruk cseréjét előmozdító józan pénzműveletek világához.[2]

A nemzetközi adósságválság ügyletei ma valahol a B és C sáv határán lehetnek.

A határ kijelölésének, vitatásának mindennaposnak kellene lennie. Ehelyett a deviza alapú hitelekben az irreális kamat mechanizmusra tettek rá egy lapáttal az árfolyamokra is hivatkozva, valójában minden számszerű indoklástól elrugaszkodva pénzbehajtássá alakítva a banki üzemmenetet. ami a gazdasági elszámolás, a kalkulálhatóság és méltányos kockázatvállalás végét jelenti. Egy aranypénz nélküli új merkantilizmus örvényét, fejetlenségét idézve fel.

Mit tudunk tehát első nekifutásra a pénzjelölésről megállapítani a jelölt valóságot tekintve?

Egy erőmű beruházás megtérülési ideje sok évtized. Ezt nem lehet kamatos kamat számításra építve jelenértékben kimutatott megtérülésre elemezni. A legnagyobb erőművek ezért általában állami projektek. Ha az energiaszektort magánberuházók veszik a kezükbe, akkor egyrészt az államnál szilárdabb pozícióra törekednek, másrészt ettől függetlenül vagy erre ráadásként alig elviselhető módon próbálják monopolhelyzetükkel élve egyenlőtlenné tenni az adott szolgáltatást és annak megfizetését. Energia uzsora veszélye, amelyet a finanszírozás pénzügyi eszközeinek megválasztásával lehet mérsékelni.

Másik jellegzetes példa az emberi életciklus maga. Sokszor felmerül a tévgondolat, hogy ezt is gazdaságossági megtérülési számításoknak vessük alá úgy a szociálpolitikában, nyugdíjban mint az oktatás tanulók általi megfizetésében. Azonban itt nem csak a kamatos kamat számítással van baj (aminek alkalmazása miatt a diákhitel lényegében a rendszerváltás óta nevetség tárgya kellene legyen – most 2012-ben nem tudom miként működtetik), hanem arról is, hogy az ember maga nem lehet tőke, mert az ember alany, a termelő tőke pedig tárgy.

Az olyan mellbevágó megfogalmazások, mint a beruházás az emberi tőkébe, jószándékkal legfeljebb figyelem felkeltésnek tekinthetők, amik abszurditásukban voltak hivatva felhívni a figyelmet arra, amint az emberi képességekkel, az emberi pozícióval a diktatúrában bántak. Ma már tudjuk, hogy másként mint a szovjet rendsszerekben, de a szabad szerződéskötésben megnyilvánuló emberi szabadság elleni diktatúra Amerikában is létezett a XX. században. Tehát ott is a figyelemfelkeltés kényszeredett módszere volt az emberi tőke kifejezés használata. Az ember tulajdonosa lehet a tőkének, ő maga mivel nem tárgy, nem eszköz hanem alany, nem lehet tőke (ezért is tilos a rabszolga szerződés).

Ettől még lehet egy társadalom gazdasági potenciáljáról beszélni, amiben az emberi képességek kulcs jelentőséggel bírnak.

A pénzhasználat határát jelenti a gazdasági művelet ciklusidején, a gazdasági művelet alanyi és tárgyi minőségének elkülönülésén túl például a piac értelmezhetőségének a határa. Vagy másként a klasszikus termelési tényezők hármas felosztása (a pénz közvetítette áru-csere kategórián kívül).

A föld-munka-tőke felosztásban nyilvánvaló a munka kötöttsége az emberhez mint alanyhoz. E kötöttséget nem oldja fel, nem pótolja, nem helyettesíti a pénz. a pénzhasználat e körön túl értelmezhető. Számos sajátosság következik ebből, amit a mai napig nem rendezett a közgazdaság elmélet (legalábbis abból az ami nálunk közkeletű Magyarországon). A munka áru jellege odáig terjed, amíg nem sérti az ember alany mivoltát. Azon túl a proletárosítás, a proletár lét következik). Ebből következne logika szerint, hogy a bérmunkát mint „a vállalkozó” szabad önszervezés „lebutított” változatát kezeljük, mert akkor lehetne szükség szerint tágítani az emberi szerepkört, jogokat és kötelességeket, feltételeket egy széles skálán. Akkor nyílik meg igazán az út a deproletarizálódáshoz. A proletárosító diktatúra ragacsából való kimászáshoz. Ez is egy korlát a munka pénzbeni kezelési módjainak megválasztásakor.

A föld a klasszikus közgazdaság szóhasználatában a fiziokratákig vissza menően a természeti erőforrások összefoglaló fogalma, szinonímája volt. A természeti erőforrások a piacon kívül vannak abban az értelemben, hogy azok bővítetten nem termelhetők újra. A gazdaság tehát a fiziokratákig visszamenően úgy értelmezhető, mint híd, kapocs, közvetítő struktúra a természet és az emberi felhasználás között. A mai bonyolult közgazdasági rendszer ezzel szemben ideájában, módszereiben, elsődlegességeiben (hangsúlyozott prioritásaiban) az emberek közti cserefolyamatokra koncentrálnak. A szerződéses szabadság ideájában is. Mintha az erőforrások korlátlanok lennének.

Már a kamatos kamat számításnak is az a legszembetűnőbb akadálya (az árupénz ötletével összekötve a nyilvánvaló erkölcstelenségén túlmenően), hogy nem korlátlanok sem a források, sem az eszközök sem a lehetőségek. (Az adóstól a korlátlan kamatos kamat exponenciális mértékű vissza fizetés megkövetelése mellett az árupénz tulajdonának szűk körre korlátozott kiváltságára épülő pénzrendszer igazságtalan, gazdaságilag irreális, hosszú távon életképtelen, rövid távon mérhetetlen sérelem a szabad szerződés kötés ideáján és mérhetetlen szenvedés a kiváltságokból kiszorítottak számára). Korlátos valóságunkban a korlátlan ambícióknak nincsen gazdasági realitása – megtévesztésre szolgáló hamis állításként pedig tűrhetetlenek.

Ha a valóságot nézzük, a természeti erőforrások első tulajdonlása nem is piaci műveletekre támaszkodik, hanem hagyományra, megszokásra, esetenként jogilag alaposan körülhatárolt megszokásokra vagy éppen aktuális, napi hadműveletekre, nyílt háborús eszközökre. Tehát hogy kié az olajkút, azt nem a piac, hanem a hadsereg dönti el. Aztán a hadsereg által támogatott, helyzetbe hozott fél jelenik meg mint piaci (általában mint a piaci cserefolyamatokban monopolhelyzetre törekvő) fél.

A pénz ma használatos hagyományos és ezzel együtt használhatatlan definíciója archaikus elnevezésű funkciók (megnyilvánulások) felsorolásából (de nem lényegi meghatározásból) áll:

Aki Verne regényekre gondol, mindenféle rejtelmes szigetekre, az legalábbis a rejtelmekre számíthat, hogy találkozik velük. Sokak szerint a fizetési, forgalmi eszköz funkciót élesen kellene elválasztani úgy kincsképzés funkciójától, mint egyáltalán a természeti (és számost társadalmi) erőforrások kvázi tőkekénti megvásárolhatóságától. És máris a tőke vagy sem a föld, a termőföld kérdésénél vagyunk. A merkantilista szellemiségű pénzügy szerint akinél a pénz, az legyen mindenható a gazdaságban, sőt a természeti erőforrások, egyáltalán az emberi életfeltételek megvásárolhatóságában, szemléletesebben kivásárolhatóságában.

Ez a pénz-fetisizmus a merkantilizmus idején úgy fogalmazódott meg, hogy a gazdagság forrása maga az arany, az arany birtoklása gazdaggá tesz (egészen amíg Spanyolország Európa szegény embere nem lett a maga mérhetetlen aranyvagyonával és amíg ráadásként az európai pénzrendszert is tönkre nem tette aranyával – nehéz volt vitatkozni a merkantilizmus állításával). A hiba, a baj az volt a merkantilizmusban, hogy az arany igézetében mindent megengedhetőnek tartott a gazdagság elérése érdekében. Nyíltan vallotta, hogy a rabló, útonálló és a merkantilista állam közt csak az a különbség, hogy az útonálló nem a nagyobbik rabló, nem az állam képviselője. A ma szokásos hivatkozás, miszerint az állam az erőszak monopolistája, ennek az atavisztikus merkantilista erőszak-filozófiának az utóhangzása, kísértő dallama (a magyar rendszerváltás számos lelki problémájának egyik központi esete).

A fiziokratizmust megbotránkozás, egy erkölcsi erőfeszítés szülte. Nevezetesen a merkantilizmus embertelenségéből való szabadulási vágy. A keresztény protestantizmust nemkevésbé e korszak szülte a merkantilista lelkiismeretlenségű búcsúcédulák miatt. Tehát igen szoros a kapcsolat hit és pénzhasználati problémák között. A fiziokratizmus a természetet mint természeti erőforrást még egyedüli erőforrásként jelölte meg. Ehhez társult idővel Adam Smith, az erkölcsbölcselő (fiziokrata erőfeszítés!!!) tétele az emberi munkáról mint másik erőforrásról a gazdaságban. Ma nemkülönben erkölcsi, hitbéli létünk alapjait fenyegeti a mulasztás, az értetlenkedés, az elfordulás a pénzhasználati kultúra alapkérdéseitől.

Azt szokták mondani, hogy Smith még a manufaktúrák korában nem volt képes felismerni a szervezett munka (furcsa nevén a gépesítés és gyári munkaszervezés mint holt munka) jelentőségét, sem a munka minőségi különbségeit (egyszerű és bonyolult munka között), és ezért tekintett minden munkát egyenlőnek. Holott oda kellene figyelnünk rá, még tudott valamit, amit újra meg kellene tanulnunk, éspedig az embernek mint alanynak a feltétlen elismerését a gazdaságban, pénzhasználatban. Hogy aztán nem vagyunk egyforma képességűek, az nem indok ahhoz, hogy bérrabszolgát csináljunk a másikból.

Na de bízzunk rá analfabétákra többre hivatott gazdasági potenciálokat? Ne maximáljuk a társadalom talentumait (bibliai értelemben)? DE! - De maximáljuk emberi képességeinket, azonban nem a hittől, nem az emberségtől elfordulva. Ne vonjuk kétségbe a kereszténység, Krisztus reformját, a megváltás gondolatát. És közelítsünk a probléma felé mai elméleti képességeink szerint. A természeti erőforrások külön mivoltát tartsuk számon.

A fiziokraták még nem a munka illetve tőke néven nevezett egyéb termelési tényezőként különböztették meg a „földet” mint erőforrást. De történetesen ma sem tudunk jobbat. A természeti erőforrásokhoz mindannyiunknak egyforma joga van, mint létfeltételhez. Ugyanakkor nem mind értünk egyformán a természeti erőforrások felhasználásához. És nem mind egyformán törekszünk rá. Aki tehát hozzájut valamilyen szabály szerint, hogy a természeti erőforrást birtokolhassa, használhassa, az teljesítse a társadalmi elvárásokat ezért. Adózzon érte monopoljáradék után, vagy teljesítsen bizonyos szolgáltatásokat, esetleg tartson fel bizonyos életformát, amely a társadalom számára amolyan ősforrásként szolgálhat a megújuláshoz stb. De magántulajdonként a társadalom elől örök áron senki se vásárolhassa ki, ne vonhassa el semelyik természeti erőforrást.

És ezen az úton tovább lépve merülhet fel, hogy miféle életfeltételek táblázata, katasztere, portfóliója fogalmazható meg (akár korlátozásként, hogy nem minden a miénk személyesen, amit csak megkívánunk, amit csak el tudunk venni, amire csak pénzt tudunk adni). Az élethez való egyenlő jog alapján, a szabad szerződés kötési jog alapján, a mások életterét elvevő tiltott cselekvésre tekintettel. Tehát minden újszülöttnek legyen egy portfóliója természeti és társadalmi erőforrásokból, amikhez a társadalom döntése, az érvényesülő szabályok szerint férhet hozzá közvetlen természeti vagy pénz formában, amelyért a társadalomnak pénz formában kell fizetnie vagy valamilyen közvetlen természeti szolgáltatással.

És ha megvan ez a startkő, akkor lehet folytatni, hogy egy emberi életen át mi történhet az egyén és életfeltételei vonatkozásában, halála után a társadalom hogyan juthat hozzá ismét e javakhoz-lehetőségekhez. Illetve hasonló kérdések gondolandók végig alkalmi vagy tartós emberi közösségek dolgában (összeverődött utasközösség egy járművön, család, egyesület, soknemzedékes nemzet, vallási közösség).

A pénzhasználat rutinjai utolérhetetlen gyorsasággal és bonyolultságban képesek működni a társadalomban. Akár egy számítógép belseje. De ez a csodás számítógép belső égvilágon semmi felmentést nem ad sem a hibára, sem a számítógép használó akaratával ütköző működésre, sem a számítógéphasználó esetleges erkölcstelen döntéseire stb-stb. Ugyanez a helyzet a pénzrendszerrel vagy gazdaság egészével. Mindig elkerülhetetlen kritikus szempont az, hogy az ember felelős erkölcsileg azért amit tesz, amit tehet (!), hogy ne fordulhasson az ember ellen a pénzrendszer megannyi automatizmusa, eszköztára, hogy fedezékül se szolgálhasson semmiféle pénzügyi konstrukció a szerződéses szabadság kijátszására.

A pénzrendszernek megvan az a hátránya, hogy nehezen érzékelhető. Amíg egy villamos hálózat, vízvezeték rendszer vagy különösen úthálózat jól értelmezhető, érthető, fizikailag kitapintható, látványos, az úton végig lehet menni, kerten belüli út elválasztható a közúttól, az önkormányzati és országos út feletti felelősség világosan választható szét, addig a pénzrendszerről alkotott képünket könnyű össze zavarni. És a zavart nem csak a nehéz felfogás okozza, hanem begyakorolt zavarkeltők, tévképzet gerjesztők vagy éppen a „tévképzetes illetékesek” fokozzák. Egynémely állami vezető, esetenként miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc közgazdaságtudományi egyetemi előadása például) ijesztő példákat adtak.

Szóval kezdeni kell az autópályák, autóutak, országutak, főutak, mellékutak, járdák és gyalogösvények példáival. Ki csinálja meg őket, ki tartja fent, ki alakítja át, milyen rendszerbe tagolódnak stb-stb. Aztán jöhet a villamos energia rendszer hasonlata, ahol a 200 ezer voltot nem engedjük a lakások 200 voltos konnektoraiba, még kevésbé a zsebrádiókba, mobil telefonokba. És nem mindegy, hogy folyóparti láposon vagy hegytetőn építünk hidat, alagutat. Amit a 6-os úton elkövettek pénzpazarlásban, az megy vagy annál is több pazarlás a pénzrendszerben. Legalábbis a lehetőség, a veszély adott rá, amíg nem törődünk vele, amíg nem fáradozunk a megértésével, áttekintésével, amíg nincsen ötletünk a megértett összefüggések után, hogy mire áldoznánk a javulás érdekében…

Akik tehát a pénz eszköz-mivoltát hangsúlyozzák, azok azt mondják, hogy a pénzhasználó alanyok, azaz a szabad szerződéseikben pénzmodulokat használó alanyok kiszolgáltatottságát a pénzmodul hibái, tehetetlenségei, pénztechnológiai kényszerei felé minimalizálni kell.

Az eszköz (a jel)

Mindezek után (a jelölőről és jelzettről szóló bekezdések után) mit lehet mondani a jelről, a jelrendszerről? Legalább vázlatosan, felvetés erejéig?

Az emberben felmerülnek a rendszerelméletről itt-ott hallott részletek (például hogy a fizikai, biológiai és sajátosan emberi jelenségeket leíró rendszerek bár kapcsolatban állhatnak egymással, de alapvetően nem ekvivalensek, alapvetően nem helyettesíthetők be egymással, azaz alapvetően sajátos, kitüntetett tulajdonságaik vannak – főleg a magasabb rendűnek az alacsonyabbakkal szemben). Tehát a pénzrendszerért számos vonatkozásban felelősséggel tartozunk önmagunk és mások előtt.

Ezt követően (rendszerelmélet kialakulása után) a világháborús híradási, kódolási és dekódolási erőfeszítéseknek megfelelően kialakult a kibernetika, majd a számítógép ma ismert színvonala. Ami nevezhető lényegében a szoftverekben megtestesülő jel-kezelési szabályozási rendszernek.

A hitelpénz ma már alapvetően szoftverrel kezelt eszköz, amelynek talán legkényesebb vonatkozása a valósággal való kapcsolata. Másként szólva a valóság és az egyén, az emberi elme kapcsolata egy hídnak is felfogható. Nevezzük absztrakciós hídnak. Ezen az absztrakciós hídon át tudunk a valósághoz viszonyulni. Ha a közlekedés megáll ezen a hídon, megszakad a kapcsolatunk a valósággal. Ezen a hídon mi magunk nem tudunk elindulni. Mi a híd egyik végéhez vagyunk kötve, illetve mi vagyunk a híd egyik vége. A hídon jelek jönnek-mennek. A jelek lehetnek ember alkotta jelek, de lehetnek embertől független fizikai jelenségek, amelyeknek jelentést tulajdonítunk. Az emberi elme jelentést tulajdonít a bejövő ingereknek. Az értelmezett bejövő ingerek jel szerepet kapnak az emberi elme számára. A kimenő jelek e hídon pedig lehetnek utasítások (amennyiben azokat automatikusan elfogadó vevő, valóságelem van a híd túloldalán), de lehetnek véletlenszerű, értelmetlen, kódolatlan megnyilvánulások is, vagy ugyan kódolt jelek, amelyeket nem biztos hogy valaki dekódolni fog vagy jól fogja dekódolni – pld egy verset).

A pénz ennek a hídnak a lakója. A pénz mint jel és az ember kapcsolata egy örök kérdés, másrészt a pénz mint jel és a külső valóság kapcsolata, a jel értelmezése, elfogadása egy másik örökké aktuális probléma.

A merkantilista rémállam erőszak monopóliumával dicsekszik. Az állami vagy más a társadalom fölé tett szervezet pénzkibocsátási (sőt már-már pénzkezelési) monopóliuma szintén a merkantilista rémállam modern változata. A helyi pénzhelyettesítők (benzinkút kedvezmény kártyák és hasonlók) valamelyest enyhíthetik a rút valóság kellemetlenségét. Azonban a lényeg a természetes személy autonómiája a pénzhasználatban a pénzkibocsátástól kezdődően a kezelésen át a megszüntetésig – vagy éppen a szó szoros értelemben vett pénzhasználat megkerüléséig.

A kérdés nem csak a bankok, pénzkibocsátók és pénzkezelők monopóliumát jelenti, hanem érinti az ezzel egybeépült adózási hatalmat is. A merkantilista rémállam útonálló adórendszerétől miben különbözhet egy modern, a személy és élő közösségeinek autonómiáját elismerő alkotmányos állam adórendszere? Hogyan tud az adórendszer nem úton állva leskelődni, hanem szervesülve inspirálni a gazdaságot, a társadalom életét? Milyen lehet tehát a viszonyunk egy adórendszerhez, adóhivatalhoz? És milyen lehet a viszonyunk a pénz kezelés másik jellegzetes intézményéhez, a bankhoz? Mik az adóhivatal funkciói? Mik a bank funkciói? Az alany és az eszköz viszonyát keresve, értelmezve bennük?

(A korábbi e-mail címem "fay@tvnetwork.hu" és a fay@ngo.hu azóta megszűnt szerverhez tartozott)

[1] Alkotmányos piacgazdaságot c. 1996-os írásból, megjelent Püski kiadónál 1999-ben

[2] Az irreális kamatos kamat mennyiségekre sok példa ismeretes, a 90-es évek közepén a következőket emlegették.

Ha az amerikai indiánoktól 500 éve elvett nemesfém mennyiséget 10% kamattal számoljuk, akkor jól látható, hogy Európa nem termelhetett ennyi gazdagságot. Pontosabban nemesfémben (aranyban és ezüstben) számolva a Föld tömegénél nagyobb mennyiség adódna.

Ha 2.000 évvel ezelőtt 1Ft-ot adott volna kölcsön valaki évi 5%-os kamatra, akkor most több mint 100 milliárd olyan aranygolyót követelhetne, amelyek tömege egyenként a Földével azonos.

ezen két példa esetében nem kell magyarázni, hogy az 5 és 10% kamatláb növekménye is elképzelhetetlen, kilóg az emberi dimenziókból, nemhogy az ezeknél magasabbaké.