Erény.

Az erény a talpraesettséghez hasonlítható és az emberhez méltó cselekedetek véghezvitelének készségét, az ebben tanúsított könnyedséget és az erre való hajlandóságot jelenti. Az erény nem velünk született, csupán az erényre való hajlam; maga az erény csak komoly, kitartó gyakorlattal (aszkézis) érhető el. Az erény tartós tulajdonság, a tétlenség vagy az ellentétes cselekedetek azonban csökkentik vagy semmissé is teszik. Ellentéte a bűnös szenvedély, vagyis a helytelen cselekedetekre való hajlam.

Szokás megkülönböztetni az értelmi és az akarati erényeket.

Az értelmi vagy dianoétikus erények az embernek az igazság megismerése tekintetében való tökéletesedésével kapcsolatosak. A tiszta (elméleti) igazsággal kapcsolatban ezek a következők:

·         a belátás (vagyis az ítélkezésben való jártasság;

·         a „tudomány”, vagyis a következtetési készség;

·         a bölcsesség vagyis az igazságok végső és legmagasabb rendű alapjáig hatolásnak a képessége;

·         az okosság vagyis a tevőleges (gyakorlati) igazság vonatkozásában a helyes egyedi cselekedet kiválasztásának a képessége;

·         a „művészet”, vagyis a külső alkotás készsége. –

Az akarati erények az embernek erkölcsi akarásában való tökéletesedését jelentik.

Kardinális vagy angyali erényeknek számítanak az okosság, az igazságosság, a bátorság és a mértékletesség. Az okosság az ész azon képessége, hogy az emberi élet végcéljának vonatkozásában megtalálja a helyes eszközöket. Vezetője az akaratnak, fennállásában azonban függ az utóbbitól. Önmaga és mások vezetése egyaránt hozzátartozik.

Az →igazságosság az akaratnak azon állandó és szilárd állapota, amely arra irányul, hogy mindenkinek az őt →jog szerint megillető részt megadja. Vele rokon erények az Istennel szembeni tiszteletben megnyilvánuló vallásosság, a szülők és a haza iránt érzett szeretet (pietas vagy kegyelet), a jótevők iránti tisztelet, engedelmesség (→tekintély) és hála.

A bátorság vagy állhatatosság azt a készséget jelenti, hogy az ember magasabb javak kedvéért veszélyeknek tegye ki magát, rossz dolgokat elviseljen, és a haláltól se riadjon vissza. A bátorság legyőzi a félelmet, és féken tartja a vakmerőséget. Türelmet, nemeslelkűséget, bizakodást, nagylelkűséget, rendíthetetlenséget és kitartást igényel.

A mértékletesség az érzéki törekvés képességét tökéletesíti, amennyiben az érzéki élvezetre irányuló vágyat az ész korlátái között tartja. Ide tartoznak az evésben és ivásban tanúsított mértékletesség, a tisztaság, az illedelmesség és a tisztelettudás, az önmegtagadás és az önuralom, az alázatosság, a jámborság, a szelídség és a szerénység.

Az erények erkölcsi jelentősége abból adódik, hogy az ember csak egy, a mindenkori pillanaton túlmutató alapdöntésből (optio fundamentális) nyerheti el és valósíthatja meg teljes szabadságát.

Másfelől az erények mint az emberi viselkedés külső formái mindig megőriznek bizonyos kétértelműséget. Az ún. hibák nem mindig morális elvetemültséget jelentenek, hanem gyakran csupán egy talán nem is hibáztatható lelki torzulás (apátia, túlzott szorongás, →agresszió) tünetei, míg az erények is lehetnek olyan szociális alkalmazkodás eredményei, amelyeknek még nem tulajdoníthatunk erkölcsi jelentőséget. Ezen a ponton összefüggés mutatkozik az erények és hibák valamint az egyes ember neveltetése és jelleme között.

Az erények konkrét megjelenési formája és társadalmi értékelése történetileg változó. Erkölcsi megítélésükhöz ezért szükség van egy fölérendelt kritériumra.

·         A sztoikus etikában ez egy eleve adott, szakrálisan értelmezett természeti rendben rejlik.

·         A keresztény etikában a teológiai erények - →hit, →remény és →szeretet - értendők ilyen kritériumként, amelyekben az ember a személyesen értelmezett Istenhez való viszonyát valósítja meg. Ilyen értelmezésben az erény nem fogható föl az ember autonóm erkölcsi teljesítményeként, hanem csak azon, Istenhez fűződő viszony kifejeződéseként, amely az erkölcsiség voltaképpeni lényege. →Erkölcsiség.

M. Wittmann: Die Ethik des Aristoteles, 1920, 43-245.; Uö.'.Die Ethik des hl. Thomas von Aquin, 1933, 217-317.; M. Scheler: Zűr Rehabilitierung dér Tugend, ld.: »Vom Umsturz dér Werte«, I. köt., 1919; H. Klomps: Tugenden des modernen Menschen, 1969; O. F. Bollnow: Wesen und Wandel dér Tugenden, 1958; P. Chauchard: Untugend dér Tugenden - Tugend derUntugenden, 1967; R. Guardini: Tugenden. Meditationen über Gestalten des sittlichen Lebens, ²1967; J. Pieper: Das Viergespann, 1970.

Kleihappl/Rotter/B. D.