Egzisztenciafilozófia.

Az egzisztenciafilozófia a filozófiai gondolkodás magas szintjét érte el. Jóllehet fejlődésének csúcspontján túljutott, hatása még napjainkban is érezhető. E bölcseleti módszer kezdetei a XIX. század első felére nyúlnak vissza. Maga az egzisztenciafilozófia, világos formában a XX. századra alakult csak ki. Az egzisztenciafilozófia a —> német idealizmus egyoldalú hatásai ellenében tett válaszlépésként született meg. HEGELt sokan értették úgy - s ennek veszélye magában HEGELben rejlett hogy rendszerében az egyén az abszolút eszme kibontakozásának puszta mozzanatává válik,  <<<(((ez lehet hogy „veszély” volt a filozófiában, mint ideák világában, de a konkrét valóságban aztán, mint valami megromlott iránytű a kommunizmushoz, az államterrorizmushoz vezetett! -FÁ)))>>> aminek folytán a létező valóság teljessége szükségszerűen fogalmi összefüggéssé értelmeződik át. Az általános uralmával szembeni válaszlépésben a konkrét egyén önállósága és másból való levezethetetlensége jutott érvényre. Igaz, a pozitivizmus és az elsekélyesedett polgárság ezt a lépést eleinte következetlenül és határozatlanul tette meg, mert elvetette ugyan az eszmei általánost, ám új alapot nem kínált helyette. Ekkor lépett színre az egzisztenciafilozófia, lényegi tartást és mélységet kölcsönözve az egyénnek, mikor „egzisztenciája” vállalására szólította föl.

Az egzisztenciafilozófia útjait a romantika egyengeti, amennyiben az embert konkrét egzisztenciájába állítja, hogy a lét teljessége áramolhassék belé, és felébreszti a történeti lét levezethetetlensége iránti érzéket. A kései SCHELLING még élesebb formában veti fel e kérdéseket: a létezés problémája az általános logikai szükségszerűséget meghaladva a szabadságra vonatkozik, és eredetként a puszta észen túl az akaratot követeli meg: „Az őslét akarás.” <<<(((Hegellel szembeni ellencsapásként? -FÁ)))>>>

A döntő áttörés az egzisztenciafilozófiához KIERKEGAARD egzisztencia- teológiájában ment végbe, amely az egyes embert létezésének teljességéhez, vagyis az egzisztenciához igyekszik elvezetni (így használva e fogalom első ízben KIERKEGAARDnál fordul elő). Az egzisztencia az ember önmagát tételező, illetve megragadó szabad döntése és a biztos fogódzót Istenben remélő hite nyomán valósul meg. A szorongás mint megrendülés előtte jár minden véges valóságnak, és úgyszintén megelőzi a semmi tapasztalatát. Kierkegaard a hitet keresztény hitként értelmezi, és ugrásként fogja föl. A hit levezethetetlensége paradoxonná fokozódik azáltal, hogy a keresztény hívő a többi emberrel szembeni ellentmondásként jelenik meg a világban. <<<(((? -FÁ)))>>>

Kierkegaard tételét gondolatilag rokon áramlatok viszik tovább. Az életfilozófia e tézis alapján akarja az életet önnön konkrét teljességében és mélységében az általános fogalom erőszaktételétől megmenteni. Az élet csak a ráció előtti vagy feletti megragadásnak, valamiféle ösztönnek (Nietzsche), illetve intuíciónak (Bergson) tárul föl.  

<<<(((minden jel szerint túlterhelték a természettudományos axiomatikát. Elfeledték, hogy eredetileg az akár hipotetikus közös képzetek voltak az axiómák – nem pedig valami kétségtelen objektív külső tények.

A filozófiatörténetet teszi korszakolhatóvá, hogy a deduktív matematikában nagy sikerre vezető megegyezéses, közös képzetre támaszkodó axiomatika alkalmatlannak bizonyult a természettudományok világában (lásd például az alkimisták korszakát).

Aztán jött a nagy felismerés és a tényeket össze tudták illeszteni a matematikával meg a teóriákkal. Annyira tetszett az új játékszer, hogy mindjárt el is dobáltak sokmindent a korábbi időből, ami az induktív axiomatikának is nevezhető „új játékszerhez” vezetett (mint a mesében, amikor a gyerekek kenyérmorzsát szórnak az útra, hogy kitaláljanak a nagy erdőből vagy még azt se). És feledve az alapokat, mint aki maga alatt vágja a fát, mindent, még az ontológiát is meg az ismeretelmélet legáltalánosabb alapjait meg erkölcsöt meg mifenét a tényekből akartak kiolvasni úgymond természettudományos objektív, az emberi léttől független (embertelen, az emberi megismerés és az emberi lét természetétől elszakítani vágyott) külső tényekre támaszkodó módszerekkel.

Hegel világszelleme érdekes, hogyan viszonyul ehhez a szemlélethez.

És jól össze kavarodtak. Ennek az elkavarodásnak éljük meg a kiábrándulási (talán kijózanodási) korszakát, amelynek a parttalan objektivizmusból eszmélni, az egyén létét tudomásul venni próbáló egyik útja az egzisztencializmus. Tehát akár Hegelre is válaszul.

HA ezek után próbálunka „személy” klasszikus fogalma felé tájékozódni, akkor az elmúlt évszázadok tapasztalataival gazdagabban, körültekintőbben tehetjük. Amíg intuitív probléma felvetésként merül fel a személy és gazdaság és alkotmány viszonya, addig ezek a korunkbeli tapasztalatok közvetlenül nem igazán vehetők tekintetbe. Azonban ha a problémafelvetés részletekbe menő elemzésére kerül sor, akkor nagyon érdekes eredményre vezethet a minél pontosabb viszonyítás az utolsó majd félezer év filozófiai, gondolkodási, szemléletbeli irányzatokhoz. -FÁ)))>>>

E gondolathoz kapcsolódik a történelmi valóság → hermeneutikája (Dilthey). A történelmi valóság egyszerisége általános fogalmakkal és törvényekkel nem magyarázható, hanem értékektől meghatározott értelmének feltárása révén válik megragadhatóvá. →Megértés. E módszerrel rokon HUSSERLnek a lényegiségek szemléléséről szóló →fenomenológiája, amely a redukció segítségével kialakított benső adottságok értelmezését maguknak az adottságoknak az alapján végzi el. A fenomenológia a kései SCHELERnél az életfilozófiához közelít, és ezáltal a már Nietzsche, illetve (eltérő értelemben) Bergson számára is központi jelentőségű életösztön újfent az egzisztenciafilozófia középpontjába kerül.

Ha az egzisztenciafilozófia németországi fő képviselői felé fordulunk, úgy KIERKEGAARDhoz Jaspers (1883-1969) áll legközelebb, akire Kant szintén jelentős hatást gyakorolt. JASPERS szerint az egyén mint egzisztencia nem fogható föl az általános felől; egzisztenciaként éppen az ő egyszeri történeti szituációjában, saját magából kell megvilágítani.  <<<((( személy pont ennek az ellentétpárja lehetne? -FÁ)))>>> A szorongásban tapasztalt semmivel szemben az egzisztencia a saját önléte javára történő döntés révén marad fenn.

Ezekkel a határhelyzetekkel (szenvedés, halál, bűn, harc) szembesülve kudarcot vall mindenki, aki az immanenciában keresi a transzcendenciát.  <<<(((? -FÁ)))>>> Igy tehát a határhelyzetek transzcendenciába történő ugrásra késztetnek. A transzcendenciának a fogalmiságot túlszárnyaló „filozófiai hit” felel meg, amely az Isten jelenlétét hangsúlyozó „vallásos hittel” ellentétben csak a távol lévő, illetve rejtőzködő Istenre képes irányulni. <<<(((? Isten ismeretelméletileg nem fogható fel filozófiai határfogalomnak a teljességet megérintő igyekvésünkben? -FÁ)))>>>

A fent említett nézetek mindegyike hatást gyakorolt HEIDEGGERre (1889- 1976). Gondolkodása mégsem egzisztenciás jellegű, nem olyan, amely az egyes egzisztenciára vonatkozó jelentésében világít meg mindent (Jaspers), hanem egzisztenciális, vagyis az egyes által az ittlétre (az emberre), sőt, magára a létre irányul. Heidegger tehát az ontikustól az ontologikus, a ténylegesen létezőtől az e létezőt megalapozó lét felé fordul.  <<<(((keresi az elhagyott lényegi, legáltalánosabb, az egész felé mozdulva mondhatni az idea jellegű alapokat, és elfogadja, hogy azoknem az empíriából nőnek ki? -FÁ)))>>> Az ember egzisztenciális analitikáját így az ontológiát magának a létnek értelmezéseként kidolgozó fundamentálontológiának kell követnie.

HEIDEGGERnél a későbbiekben az ontológia a létező kutatását jelenti.  

<<<(((Nem értem, ha eredetileg az ontológia (lételmélet) a metafizika része volt, hiszen a metafizika nem a konkrét „árnyékvilági létezőt” vizsgálja fogalmi eredetében, hanem az ideákat, a szubsztanciákat, az abszolútumokat – vagy nem?

https://hu.wikipedia.org/wiki/Ontol%C3%B3gia Az ontológia, más néven léttan, lételmélet, létfilozófia vagy általános metafizika, az a filozófiai tudomány, amely a léttel mint létezők alapjával foglalkozik, azaz elsősorban nem a létezőről, hanem a létről szóló tudomány. -FÁ)))>>>

E vizsgálódás a metafizikával azonos, a fundamentálontológia viszont a lét sűrűjének „fénylő tisztássá ritkítása” [„Lichtung des Seins”], amely (Heidegger szerint) a metafizika meghaladását viszi végbe. A lét mindenekelőtt az ember tervező előrevetéseként [„Entwurf”] az állapotban [„Befindlichkeit”] mint alapmeghatározottságban mutatkozik meg, amikor is az ember ittlétként már eleve a világban találja magát. A lét egzisztenciamódokban, más szóval: egzisztenciálékban világítható meg. Az ember a nem-tulajdonképpeniségben [„Uneigentlichkeit”] vagyis a hanyatlásban [„Verfallen”] a világi dolgok gondozása [„Besorgen”] közepette elveszíti önmagát. E serénykedő tevés-vevés fölé emeli őt a szorongás [„Angst”], amely a semmit minden létező alapjaként tárja az ember elé: a jelenben a mindennapiság semmisségeként, a múltban, midőn az eredet rejtve marad: belevetettség [„Geworfenheit”], és a jövőben, mivel róla az bizonyos csupán, hogy a halálba zuhan bele.  <<<(((? -FÁ)))>>> A semmi tapasztalata tehát átfogja az ittlét valamennyi vonatkozását, s ezzel az embert ittlétének egésze elé állítja. Amikor az ember eltökéltségben [„Ent-schlossenheit”] megragadja ezt az Egészt, akkor sajátlagosságra [„Eigentlichkeit”] jut. Ez az autenticitás értelmetlenséget és így tragikumot jelentene, ha a semmi abszolút űr lenne. Ténylegesen azonban a semmiben - a létező tagadásának fátylába burkolódzva - a lét mutatkozik meg, amely korántsem az ember által fölvázolt terv [„Entwurf’j csupán, hanem olyasvalami, ami minden létező alapjaként megelőzi az embert. Habár a lét teret nyit a szentség, az istenség és Isten számára, az istenkérdés még egyértelmű válasz nélkül marad. Utolsó fordulatként Heidegger végül maga mögött hagyja a létezőtől elváló lét gondolatát, és a gondolkodás számára egyetlen témaként lét és létező ontológiai különbségét, valamint - e differencián belül - az embert érintő eseményt [„Ereignis”] jelöli ki.

A német egzisztenciafilozófia mellett említést kell tennünk a francia egzisztencializmusról, amelyben olyan gondolkodók szellemi öröksége is tovább él, mint Pascal (1623-1662) és Maine de Biran (1766-1824). A francia egzisztencializmus két alapvető vonulatban bontakozott ki:

egy ateisztikus- nihilisztikus irányzatban, amelynek fő képviselője Jean-Paul Sartre (1905- 1980) volt, és

egy metafizikus-teisztikus irányzatban, amely GÁBRIEL Marcel (1889-1973) nevével fémjelezhető.

Sartre főképpen Heidegger, Husserl és Hegel felől jut el saját filozófiájához. Szerinte az emberben az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Ezen állítása azonos értelmű  <<<(((ere nem gondoltam volna -FÁ)))>>> azzal, hogy az ember abszolút, korlátlan szabadságként határozza meg önnön lényegét és létezésének vezérlő értékeit. Mivel szabadként teljesen elhagyatva, Isten és norma nélkül kell a maga útját keresnie, mint a szabadságot teherként élő, szabadságra ítéltetett létező jelenik meg. A szabadság tudattal jár együtt, amely lényegénél fogva szemben áll saját magával, tehát nem önmaga egészen: ez a „nem”, illetve semmi akadályozza abban, hogy egészen saját maga legyen. A tudat semmi által megtört lét. Vele a tudattalan, fizikai, testi valóság áll szemben töretlen, teljes létként. Miután a tudat szükségszerűen - ámde sikertelenül - arra törekszik, hogy egészen önmaga legyen, hasztalan szenvedésnek, illetve abszurditásnak bizonyul, amelyről az ittlét alapvető tapasztalataként az undor ad tanúbizonyságot. - Éppúgy ateisztikus irányultságú Maurice Merleau-Ponty (1908-1961), akinek fenomenológiai elemzése mind az emberi magatartásnál, mind pedig a világban és a történelemben megtestesült értelemnél jelen lévő eredeti vagy reflexiót megelőző, prereflexív valóságra irányul. Az ember lehetőségei a kozmoszon belüli és az emberek közti szolidaritás szabad megvalósulásán nem terjednek túl. A radikális kontingencia miatt senkitől sem vezet út az abszolútumhoz, amely az ember szabadságát is megszüntetné és nem hagyna számára többé semmi tennivalót.

Ennek az álláspontnak bizonyos mértékig ellenpólusa MARCELé, aki alapvető gondolataihoz Sartre-t megelőzően és KIERKEGAARDtól, valamint a német egzisztenciafilozófiától függetlenül jutott el. O is az emberi személy és az emberi szabadság titkát igyekezett fölfedni. Konkrét helyzetének megvilágításakor az ember mindenekelőtt megtört és a tulajdonképpeni életről lemetszett létezőként jelenik meg. Ámde rátalál erre a tulajdonképpeni életre és vele önmagára, amikor összeszedettség és hűség révén átlép a -»transzcendenciába, s így az isteni Te-ben alapozza meg önmagát. Ezért MARCELnál nem annyira a szorongás és a gond, mint inkább a remény és az imádás jellemzi az egzisztenciát.

Az egzisztenciafilozófíának igaza van abban, hogy az ember nem puszta meglévő valami, hanem egzisztencia, vagyis léte teljességét átfogó és valóra váltó döntésében saját magát nyeri meg. Ily módon az akarat és a szabadság, egyáltalán: a tett kerül a középpontba. Személyes érintettség, egzisztenciális komolyság kívántatik meg. Szintúgy világosan látható, hogy ez a lényegivé válás a transzcendencián, a valamiként világ feletti valósághoz történő kapcsolódáson alapul. Ugyanakkor épp a transzcendens valóság ezen elfátyolozása mutat rá az egzisztenciafilozófia határaira. Az idealisztikus módon meghaladott általánossal maga az általános mint általános keveredik gyanúba, egyúttal bizalmatlanság ébred az olyan gondolkodással szemben, amely túlszárnyalja a tapasztalati vagy fenomenológiailag fölmutatható valóságot. Ebben rejlik a veszélye annak, ha mindent az egzisztenciához fűződő kapcsolatában veszünk csak tekintetbe, és ilyenformán az ember egzisztenciáiéira vezetünk vissza, illetve ha minden csak oly mértékben „van”, amilyen mértékben azt az ember létezése különféle vetületeiként „tervezően előreveti” [„entwirft”]. Az egzisztenciafilozófíának nem szükséges ebbe a veszélybe sodródnia, hiszen az egzisztenciálék révén az ember új és elevenebb módon találhat rá a lét felé megnyíló útra. HEIDEGGER szerint ez történik akkor, amikor az embert a számára önmagát közlő lét „tervezően előreveti”. A fentebb tárgyalt módszertani korlátozás mindazonáltal HElDEGGERre is érvényes, mivel nála a lét meghatározatlan marad, és az Istenhez vezető út nem járható. —> [195, 198-199, 225 (Franciaország), 233 (Olaszország).]

a) Ld. S. Kierkegaard, K. Jaspers, M. Heidegger, J. P. Sartre, M. Merleau-Ponty és G. Marcel műveit. - b) O. F. Bollnow: Deutsche Existenzphilosophie (»Bibliografísche Einführungen«, 23), Bem 1953 [ott ld. a régebbi irodalmat]; A. Brunner: La Personne incarnée, 1947; É. Gilson: L ’étre et l’essence, 1948; J. Möller: Existenzphilosophie und katholische Theologie, 1952; M. Müller: Existenzphilosophie int geistigen Leben dér Gegenwart, ³1964; J. Lotz: Sein und Existenz, 1965. - Heideggerhez: H. Lübbe: Bibliographie dér Heidegger-Literatur, 1917-1955 [Heideggertől és Heideggerről], ld.: »Zeitschrift fúr philosophische Forschungen«, 11 (1957) 401-452; O. Pöggeler: Dér Denkweg Martin Heideggers, Pfullingen 1963; M. Kanthack: Das Denlcen Martin Heideggers 1959; V. Vycinas: Earth and Gods, Hága 1961; A. Chapelle: L’Ontologie phénoménologique de Heidegger, Párizs 1962; W. Richardson: Heidegger, through Phenomenology to Thought, Hága 1963; A. Rosales: Transzendenz und Differenz [az ontológiai különbség a korai Heideggemél], Hága 1970. - Jaspershez: B. Welte: Dér philosophische Glaube bei Kari Jaspers und die Möglichkeit seiner Deutung durch die thomistische Philosophie, ld.: »Symposion« II., 1949; J. Wahl: La théorie de la vérité dans laphilosophie de Jaspers, Párizs 1953; L. Armbruster: Objekt und Transzendenz bei Jaspers, Innsbruck 1957; P. A. Schilpp (szerk.): Kari Jaspers, német kiad.: 1957; X. Tilliette: Kari Jaspers, Párizs 1960. - Sartre-hoz: R. Troisfontaines: Le choix de Jean- Paul. Sartre, 1945; H. Kuhn: Begegnung mit dem Nichts, 1950; J. Eli: Dér Existentialismus, 1955; J. Möller: Absurdes Sein? Eine Auseinandersetzung mit dér Ontologie Jean-Paul Sartres, 1959. - Merleau-Ponty-hoz: A. de Waelhens: Unephilosophie de l’ambiguité, Leuven 1951; R. C. Kwant: The Phenomenological Philosophie of Merleau-Ponty, Leuven 1963.- Marcelhez: E. Gilson: Existentialisme chrétien: Gábriel Marcel, 1947; A. Weiglein: Die Situation des Menschen bei den Jranzösischen Philosophen dér Existenz, Gábriel. Marcel, 1950; F. Hoefeld: Dér christliche Existenzialismus Gábriel Marcels, Zürich 1956; Ch. Widmer: Gábriel. Marcel et le théisme existentiel, Párizs 1971. - c) O. F. Bollnow: Existenzphilosophie, ⁴1955; Uő.: Neue Geborgenheit, 1955. - d) J. Hommes: Zwiespáltiges Dasein. Die existenziale Ontologie von Elegei bis Heidegger, 1953: G. Siewerth: Das Schicksal dér Metaphysik von Thomas bis zu Heidegger, 1959. - e) H. Pfeil: Existentialistische Philosophie, 1950; J. Lotz: Existenzphilosophie und Christentum (»Studentenwerk München«)²1951.

Lotz/Sz. I.