Alak. Az alak érzéki (s átvitt értelemben szellemi) adottságok térbelileg (matematikai figurák, festmények) vagy ritmikusan-időbelileg tagolt egésze (dallamok). A modem alaklélektan joggal hangsúlyozza érzéki élményeinkben a részek élményével szemben az alak-egész elsődlegességét. Az alak-egész annyiban „több a részeknél”, amennyiben az alakészlelés nem fedi a részbenyomások puszta összegét. Az →egész annyiban független a részektől, amennyiben az egyes részek mindegyikének megváltozása után is ugyanazon egészként ragadható meg (példa erre, ha egy dallamot transzponálunk, vagy a dallam ritmusát lekopogjuk). Az egész annyiban „előzi meg” a maga részeit, amennyiben elsőként nem e részeket fogjuk föl, hogy aztán mozaikszerűen állítsuk belőlük össze az egészet, hanem ellenkezőleg: az első észleletben nyomban (jóllehet elmosódottan) az egész jelenik meg számunkra, s ebből emelkednek ki aztán egymástól elkülönülve az egyes részek, hogy végül ismét egy tisztán tagolt egésszé álljanak össze. Az egész annyiban cél a „részek fölött”, amennyiben az a mód, ahogyan a részeket fölfogjuk, sokban függ az egészben játszott szerepüktől, nemkülönben magának az egésznek a megragadásától (gondoljunk az ún. „találóskép” valamely részletére, vagy egy fakó színfoltra, amely egy festményen az „izzó sivatagi napot” érzékelteti).

Az alaklélektani kutatás, amikor Christian VON Ehrenfels (1890) munkássága nyomán 1912 után kibontakozott, többek között a következő kérdést tette föl: „Vajon az alak észlelése egyszerűen a megfelelően formált ingerstruktúrák alapján adódik-e (Wertheimer), vagy netán figyelmünk megoszlása révén, amely az érzéki benyomások összességére másodlagos funkcióként épül rá (MEINONG), vagy esetleg viszonylatok intellektuális megragadásával jön létre (olykor LlNDWORSKY által képviselt álláspont)? Az első lehetőség ellen az azonos ingerstruktúrákhoz tartozó eltérő alaki észleletek szólnak, az utóbbi ellen pedig az, hogy a pusztán érzéki lények is tapasztalnak alakformálódást és alakváltozást. Az emberi alakészlelésben föltehetően többnyire egyszerre hatnak az ingerstruktúrák, a másodlagos funkciók és az intellektuális impulzusok. - Az alaklélektan kiemelkedő pszichológiatörténeti jelentősége abban rejlik, hogy intenzív módon irányította rá a figyelmet a lelki élet egységességére, valamint arra, hogy minden egyes élmény beleépül az emberi (pszichológiai) személyiség struktúraegészébe. - A „gondolati alakzatokról” →szenzismus.

Ch. von Ehrenfels: Gestaltqualitdten, ld.: »Vierteljahresschrift für wissenschaftliche Philosophie«, 14 (1980); E. von Brunswig: Prinzipienfragen dér Gestaltpsychologie, ld.: »Beitrage zűr Problemgeschichte dér Psychologie« (»Bühler-Festschrift«), 1929; K. Bühler:       Die

Gestaltwahrnehmungen, 1913; W. Köhler: Die physischen Gestalten in Ruhe und int stationaren Zustand, 1920; W Burkamp: Die Struktur dér Ganzheiten, 1929; O. Klemm, H. Volkelt, K. von Dürckheim: Ganzheit und Struktur, ld.: »Krueger-Festschrift«, 1934; A. Wenzl: Anhang zu A Höfler: Psychologie, ²1930; G. Katz: Gestaltpsychologie, ²1948; J Stenzel: Zahl und Gestalt bei Platón und Aristoteles, ³1959; F. Weinhandl (szerk.): Gestalthaftes Seben. Ergebnisse und Aufgaben dér Morphologie, 1960; K. Bühler: Das Gestaltprinzip im Leben des Menschen und dér Tiere, 1960; »Eranos-Jahrbuch«, Bánd 29: Mensch und Gestaltung, 1961; W. Köhler: Die Aufgabe dér Gestaltpsychologie, 1971.

Willwoll/Sz. L.