Aktus. Az aktus (gör. energeia) és a →potencia a végest felépítő tényezők, <<<(((??? -FÁ)))>>> amelyekkel előbb Arisztotelész, utóbb a skolasztika a létrejövést magyarázza. A potenciával ellentétben az aktus a kifejlett valóságot fejezi ki. Aszerint, hogy a létrejövés mely fajtájáról van szó, az aktus mindig más alakot ölt;
végül
minden létrejövés alapja a levést meghaladó megmaradás,
amely sajátos értelmezési aktusként nyilvánul meg.
Az aktus lényegében a lehetőségek egy bizonyos köre, illetve mennyisége rejlik, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben valósulhatnak meg; gondoljunk például a tudás kisebb vagy nagyobb mértékére. Ha egy aktus minden lehetősége kimerítően megvalósult, akkor ez korlátlan aktus, például minden tudás összessége, nem korlátozva valamely nem tudás által.
Valamely korlátozott aktus ezzel szemben csak az illető lehetőségek egy szeletét fogja át, például az ember oly sok nem tudás mellett érvényesülő tudását.
Meg kell különböztetnünk (a fogalmi rendben)
a nem tiszta (kevert) aktust, amely lényegében korlátozást fejez ki ennélfogva képtelen a korlátlan megvalósulásra, valamint
a tiszta (egyszerű) aktust, amelynek lényege nem tartalmaz korlátozást következésképp a korlátlan megvalósulást is lehetővé teszi.
Így az érzéki megismerés mint olyan lényegében nem tiszta, nem tudással vegyes tudás, mivel az érzékfölöttihez nem fér hozzá, <<<(((induktív axiomatika? -FÁ)))>>>
a szellemi megismerés ellenben lényege szerint tiszta, egyszerű (nem tudással nem keveredett) tudás, még ha megvalósulása az emberben meg törik is a nem tudáson. <<<(((deduktív axiomatika ???!!! -FÁ)))>>>
A korlátozott aktus mindig felvett, mivel hordozójának felvevőképessége, vagyis potenciája szerint korlátozott; gondoljunk az emberi tudásra.
Ha viszont a tiszta aktus (a valóság rendjében) mentes minden korlátozó hordozótól, ezáltal pedig önmagán álló (szubszisztáló) és nem felvett aktusként létezik, akkor önmaga teljes megvalósulása, ennyiben pedig korlátlan. Ez a helyzet a levést meghaladó megmaradás, nevezetesen Isten esetében is, <<<(((személy? -FÁ)))>>> amely megmaradás mint olyan kizárja a potenciát. <<<(((??? -FÁ)))>>>
Mivel a lét (eltérően például a tudástól vagy az akarástól) minden tekintetben valóságot jelent, <<<(((tehát a megvalósult idea, aktus? Avagy az idea kizárólag gondolati lehet? -FÁ)))>>>
Isten pedig a szubszisztáló lét, ő ezen egyetlen aktus révén abszolút egyszerűségben foglalja magába a voltaképpeni korlátlan teljességet. <<<(((Istent ideának gondoltam volna elsődlegesen és legfeljebb másodlagosan beteljesült aktusnak – vagy nem. Isten mást is teremthetett volna, de ez valósult meg ???! -FÁ)))>>>
A véges ezzel szemben több részaktusból tevődik össze, amelyekkel szemben a hozzájuk rendelt potenciák lépnek fel. Három esetet kell itt megkülönböztetnünk.
Olyan létrejövés esetén, amelynél fogva ugyanaz a létező másmilyen lesz, a szubsztanciális mag első aktusként (1) különül el az akcidentális meghatározásoktól mint második aktustól. Többnyire azonban
a hatóképességgel rendelkező szubsztanciát nevezzük első aktusnak (2), míg
magát a hatást második aktusnak, ilyen például az akarati aktus.
Ha a létrejövés fokozatos növekedésben valósul meg, akkor a félkész közbenső fokok tökéletlen aktusok, amelyeket a kész lezárás koronáz meg tökéletes vagy végső aktusként (gondoljunk a fiúgyermek férfivá serdülésére).
Olyan létrejövés esetén, ahol valamely létező egy másikká változik, magában a szubsztanciális magban s ezzel a lényegben alakul ki feszültség a formális aktus vagy a „mi”-t meghatározó lényegi forma és az anyag mint meghatározható szubsztrátum között (példaként szolgálhat a táplálék asszimilációja); ide tartozik lélek és test megkülönböztetése is.
A létrejövés már Arisztotelész által vizsgált e fajtáihoz járul a keresztény kinyilatkoztatás hatására az a nem tulajdonképpeni létrejövés, amely által kifejezetten a nem létezőből jön létre létező, s amelyet teremtődésnek nevezünk; ebből adódik a reális →létezést (egzisztenciát) kifejező entitatív aktus és az individuális lényeg mint hozzárendelt potencia kettőssége.
Századunkban Ernst Bloch is például abban az értelemben beszél valóságról (aktus) és lehetőségről (potencia), hogy ez utóbbi megelőzi és mindig beláthatatlanul túlszárnyalja az előbbit.
Érvényes ez a potenciára vonatkoztatott aktusra, ám a tiszta vagy szubszisztáló aktusra <<<(((isteni létet kifejező aktusra értve? -FÁ)))>>> nem, amely megelőz minden lehetőséget, és végtelenül meghalad minden (lényege szerint véges) potenciát. <<<(((ha ismeretelméleti szempontból indulok ki, akkor a teológiát nem tekintve ismereteinkben az idea, a képességeket is beleértve megelőzi valamiképpen a tényeket, a valóságot, tehát a tények, a valóság tudomásul vételét, a tények értelmezését, nem beszélve a valóság azt követő formálásáról.
Ismeretelméleti szempontból nem tudunk arról nyilatkozni, hogy Isten „hogyan látja” a valóságot vagy akár minket. A mi helyzetünket, a mi megismerésünket azonban tárgyalni tudjuk (például aktus és potenciál egymáshoz viszonyításában) …. nem passzív tükrözésként, hanem a valóságot fogalmi eszközöket felhasználva jelenkori érzékelőként, feldolgozóként és cselekvő formálóként.
Ezt a talán csavarosnak tűnő fogalmazást, amivel itt élni próbáltam, és ami talán nem egy az egyben a klasszikus tomista felfogást képviseli, nemhogy megtehetjük, de probléma megoldás érdekében a jelenben meg kell tenni, alkalmazni kell (KELL).
Értem ez alatt, hogy nincs időutazás (tegyük fel, hogy nincsen) sem években számolva sem a történeti (szellemtörténeti) fázisok egymásutániságának már bekövetkezettségét tekintve. Tehát próbáljunk a jelenből indítani.
Ezen túlmenően a magam részéről fontosnak érzem megemlíteni magától értetődően, hogy senki (különösen jómagam) nem képes átlépni a saját árnyékát, a saját fogalmi eszközeit legfeljebb intuíciójával egészítheti ki. A fogalmi eszköztár nemcsak az egyéni intuíciótól hanem a körülvevő, elérhető, megélt kultúrától is függ.
Mi lehet a körülvevő kultúra fogalmi világának magva, lényege, azon lényege, ami engem érdekel az általam felvetett problémakör szempontjából?
De nincs is más lehetőségünk, mint csupán inspirációként felfogni a múltat, legyen az akár a filozófia. Azaz a múltra hivatkozni nincsen másként értelme, mint a lényeget keresve-kiemelve, mérlegelve, saját magunknak törekedni a jelenben szükséges fogalmi konstrukcióra.….. -FÁ)))>>>
<<<(((sajátos fejlődési ív rajzolódik ki a következő sorozatban
· szofista „paradoxonok mocsara”
· Szókratész – az erkölcs olyan lényeges létező valami, aminek nevében a halál is vállalható (tehát nem súlytalanok vagy éppen nem-létezők az erkölcsi kérdések)
· Platón – az ideákban jelöli meg a láthatatlan és mégis lényegi dolgokat (önálló fogalmiműfaji kettősség az ideák és árnyékvilág)
· Arisztotelesz – nyelvtani kategóriaként különíti el a közvetlenül meg nem tapasztalható lényegi szubsztanciát a megtapasztalható de a lényegtől elzárt akcidensektől
· skolasztikusok – potenciál és aktus, a lehetséges és a megtörténő tény, valóság, melyből az emberi megismerésben (cselekvésben) a potenciál (lehetőség) megelőzi a bekövetkezett tényt (aktust) - általánosabban használják, de ebben a tekintetben (emberi megismerés) máig érvényes kijelentéseket tesznek
· modern valószínűségszámítás – amely előzetesen számszerű valószínűséget rendel a lehetőség bekövetkezése mellé (P valószínűség, amely 0≤P≤1), majd az esemény, a tény bekövetkezte után ugyancsak számszerűséget rendel a bekövetkezésről szóló információ mellé, tehát hogy a valószínű vagy a valószínűtlen következett-e be (ha P=1, tehát biztos volt előzetes becslés szerint a valószínűsége a bekövetkezett eseménynek, akkor 1-P=0 a bekövetkezésről szóló értesülés értéke, információ mennyisége). Megjegyzem sok téves teóriával szemben ez az összefüggés kizárólag hírcsatornák jeleinek mechanikus átviteli biztonságára értelmezhető, nem pedig az átvitt jelek tartalmára, jelentésére.
A valószínűség számítás és információ mennyiség számítás algoritmusa és azok továbbfejlesztései a statisztikai tények szemléletéhez van kötve (valószínűség, statisztika), amely elvonatkoztat az emberi megismerési alanyiságtól, alanyisági akarattól – amely alanyiság viszont Szókratész óta ott van minden lépcsőben
· Platón az ideák „passzív” ismerete az embernél (Isten ideáiról talán nem is tett említést),
· Arisztotelesz az emberi dialódus szabályait kereste, akinél a dialógusban a lényeg az emberi szellemi aktivitást igénylő felismerésben gyökerezett, nyilvánult meg
· skolasztikusoknál a számunkra érdekes változat az emberi megismerésben (gondolkodásban, felismerésben, cselekvésben, cselekvő alanyiságban) a potenciál mint lehetőség kerül megkülönböztetésre a cselekvésben bekövetkező ténytől, aktustól
o ami már nem pusztán elvileg megjelölhető árnyékvilághoz tartozó fogalom, jelenség
o nem is nyelvtani kategóriának tekinthető akcidens
o hanem az ember számára az elvi lehetőségek egyik esetének bekövetkezése, ténye, amit az akcidenshez hasonlóan jellemez (mondhatni összes lehetőség és egyetlen egy bekövetkezett tény)
· a modern korban több ágra bomlik az ismeretelméleti álláspont, ezek közül egy a külső szemlélő pozíciójából számolt előzetes valószínűség, utólagos információmennyiség … a modellalkotásban elengedhetetlen embert szinte kifeledve a modellekből
o a személyt alapelemként tartalmazó rendszerelmélet viszont éppen egy olyan másik ág lenne, amely a gondolkodó-megismerő-cselekvő alanyi embert általános absztrakció keretében szerepelteti, veszi tudomásul, tartja számon
o a személy meghatározásánál a szabad akarat révén számomra viszont nemcsak hogy ami nincsen a fajilag meghatározva, hanem az oksági meghatározottság általános elvével szembe állítva, ami a maga módján, a maga hatókörében az oksági láncot képes befolyásolni (indítani, változtatni, megszakítani).
-FÁ)))>>>
Napjainkban gyakran annyira előtérbe kerül az aktus mint végrehajtás, hogy elhanyagolják, sőt egyenesen tagadják szubsztanciális hordozóját, ami az aktualizmus különféle változatait jellemzi. A →személy (Max Scheler) vagy az egzisztencia esetében a hangsúly ugyanis majdhogynem kizárólag az aktusoknak arra a láncolatára kerül, amelyben megvalósul. Azt mindamellett elismerik, hogy a személy csak önnön tudatos és szabad végrehajtási aktusában formálódik egészen olyanná, amilyen, ami által azonban szubsztanciális személyisége csak kiteljesedik, nem pedig háttérbe szorul vagy helyettesítődik. <<<(((a személy tehát eredendően szubsztanciális potencia, amely vagy kiteljesedik vagy nem a konkrét történések, cselekvések folyamán. Ez nem mérés kérdése, hanem ismeretelméleti evidencia, ismeretelméleti tudatunkból következő fogalmi (sőt ontológiai) sajátosság. -FÁ)))>>>
a) Arisztotelész: Metafizika, IX; Thomas von Aquin [Aquinói Szent Tamás]: In metaph Arist, IX. -
b) G. Manser: Das Wesen des Thomismus, 31949; C. Giacon: Atto e potenza, Brescia 1947; H. Beck: Dér Aktcharakter des Seins, 1965; M. F. Sciacca: Akt und Sein, Freiburg 1964. - c) Luetscher: Akt undPotenz, 1933; L. Lavelle: De l’acte, 1937. - d) J. Stallmach: Dynamismus und Energeia. Untersuchungen am Werk des Aristoteles zűr Problemgeschichte von Möglichkeit und Wirklichkeit, 1959.
Lotz/Cs. E.