2006-ra emlékezve – 2006-os emlékeim
- Fáy Árpád –
Bene Gábor felhívására, hogy 2006-os élményekről kér pár oldalt a résztvevőktől úgy éreztem, hogy nem nekem szól. Ott voltam, volt véleményem, hozzá is szóltam, de nem voltam az események centrumában. Ma szóban ismét bátorított. Felszínre hozta, megbolygatta az emlékeket.
A nagy élmény, a saját teljesítményem nekem a rendszerváltás után a 90-es években az Alkotmányossági műhely és fórumot előkészítő „Alkotmányos közgazdaságot” c. kötet volt, amely Püskinél jelent meg. Ez volt a tartalmi előkészület, ahogyan utólag látom. Aztán jött az alkotmányossági műhely mintegy 200 vitája, amelyek jórésze ilyen-olyan módon szélesebb nyilvánossághoz is eljutott. Legfőbb eredménye az volt, hogy az alkotmány és az alaptörvény műfaji különbözőségét kimondtuk, indokoltuk.
Éveken keresztül próbáltunk érvelni a magyar alkotmányos hagyomány mellett, Kiemeltük, hogy az ismereteink szerint rétegesen egymásra épülő hagyomány elemekből építkező angol történelmi alkotmánnyal szemben a magyar történelmi alkotmány fogalmi rendszere kristályrács szerűen logikusan építkező gondolatiságú, amelynek logikáját meg lehet ismerni, idomulni lehet hozzá – sőt fel lehet fedezni benne társadalmi identitásunk már rég elfeledettnek hitt vonásait.
De 2006-ra úgy éreztem, hogy a maradék érdeklődés is kifulladt. Nem tudtuk folytatni a korábbi érdeklődést keltve vitáinkat, kiadványainkat. Lehet utólag vihar előtti csendnek minősíteni.
A Gyurcsány beszéd után utólag úgy mondták nekem, hogy (visszaszámolva) 2006. szeptember 17-én nyolcvanezres tömeg gyűlt össze a Kossuth téren és a történelmi alkotmányt követelték.
A TV székház ostromának TV-közvetítését nézve felrémlett bennem, hogy ez nem ilyen egyszerű. A Majdani példa akkor még nem létezett, de a provokált 56-ról sokat hallottam a POFOSZ vezetőitől. Azt is tudtam, hogy a provokált 56 emlékének felvetése az egyik legerősebb fékező erő lehet (mert ha minden provokált?). Egy mondat a zsarnokságról: puskacsőben, a titkos gondolatokban és még a temetési búcsúztatóban is …
Talán a harmadik napon mentem ki. Nem értettem, mi történt, hallgattam a szónokokat, figyeltem az embereket, már nyoma sem volt 80 ezer embernek. De a tömeg nem oszlott.
Hogy egy korai Majdan-próbálkozás is belejátszott-e a történésekbe (nehéz ma már a kijevi forgatókönyvet kifelejteni), nem tudom eldönteni. Hogy ki szervezte esetleg háttérből, fogalmam sincsen. Mennyire volt tényleg spontán, nem tudom. A helyszíni szervezők közül többeket ismertem. Nógattak, hogy szólaljak fel én is. Csodáltam a színpadra fellépő szónokok magabiztosságát, határozott fogalmazását. Ilyet nem tudtam volna utánuk csinálni. Ellenben lehetőséget láttam alkotmány elméleti eszmecserére.
A színpadra talán tíz alkalommal asztalt vittünk föl, melléje két-három széket és az alkotmányossági viták korábbi szereplőivel 2-3 fős értekezéseket tartottunk a sokezres hallgatóságnak, megfelelően kihangosítva. Akár egy nyári szabadtéri színielőadáson lehetett látni az esti szürkületben a mozgolódást a parlamenti ablakoknál. Mint a páholyokban, itt-ott mozdultak a zsalugáterek. Ott is figyelt a közönség.
A legfőbb témakör az alkotmányossági válság hangsúlyozása volt. Az alkotmány és alaptörvény műfaji különbözőségének elemzése. Az 1949/XX. műfajilag nem volt alkotmány (hiába nevezték annak a címében).
Csináltam egy fekete nagy zászlót, amelyre fel volt írva az 1944. és 2006-os dátum, és hogy 62 éve alkotmánytól elszakítva. Ez a felirat ott maradt végig a színpad sarkában. Utólag próbáltam visszakérni a rendőrségtől, de közölték, hogy megsemmisítették, mint tulajdonos nélküli tárgyat. Nem mentem perre.
A témakörök közt fontos volt még a legitimitás és legalitás különbsége abban az értelemben, hogy a történelmi alkotmánynak volt legitimitása, az 1949/xx-as törvénynek legfeljebb legalitása abban az értelemben, hogy az uralkodó hatalom előírta. De az 1949/xx mindenképpen illegitim volt első pillanatától kezdve a 2006-os eseményekig, ezt senki sem vitatta.
Az alkotmányos válság kezelésére a nemzetgyűlés merült fel, mint jó elvi megoldás, de ott azokban a napokban legtöbbek előtt nyilvánvaló volt, hogy „valódi nemzetgyűlésre” nem sok az esély. Felmerült a tárgyalás igénye. Hol a FIDESZ, hol Pozsgay hol mások akarták a Kossuth térieket kiegészíteni, képviselni.
Én azt javasoltam, hogy minden hétvégére egyeztető tárgyalást kell kezdeményezni. Meghívni rá a parlamenti zsalugáterek mögöttiek képviselőit is, és a parlamenti kávézóban vagy kint a téren ha nincsen eső egy nagy asztalra kitenni a meghívottak névtábláit. Ha nem jön el senki, akkor is meg kell tartani egy sajtótájékoztatót és ott minél világosabban fogalmazva kibontani a tüntetők álláspontját. De a dologra egyszer sem került sor.
Több szóróanyagot gyártottam és osztogattam a néha meglepett de legalábbis enyhén csodálkozó közönségnek, mindig az alkotmányossági kérdést taglalva. Például, hogy az akkor hivatalosan elfogadott definíció, amit Kukorelli István szerkesztette Alkotmánytan című egyetemi tankönyv bevezetőjében is szerepelt, hogy az alkotmány az állam önmegtartóztatása, az egy vicc. Semmi köze az alkotmányosság lényegéhez. És ha az állam elszunyókál, nem figyel oda? Vagy egyenesen fel kívánja falni, megsemmisíteni az alattvalóit? Akkor nem korlátozza önmagát. Ennyi az alkotmány? Állami kegy, kegyes szeszély? (szó szerint: „Az alkotmány közkeletű fogalma napjainkban különleges törvényt jelent, olyan alaptörvényt, amelyben az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára az alapvető jogokat, megszabja a hatalom gyakorlásának törvényes kereteit és szervezetét.”)
Ehelyett felhoztam a másikat, hogy az alkotmány a nemzet államalkotó akarata. Micsoda különbség. Nem az állami szeszély az alkotmány forrása, hanem a nemzeti lét, kultúra, identitás. Az állam pedig olyan eszközrendszer, amely ha nem alkalmazkodik az államalkotó akarathoz, akkor korrigálni kell – az államot.
Még olyan illusztrációt is fogalmaztam, hogy Madách Az ember tragédiájában a falanszteri színben tulajdonképpen elégtelen fantáziával mondatja azt Michelangelóval, hogy őt a zseniális művészt nem különböztetik meg az egyszerű mesteremberektől. A beállt valóságban ugyanis Michelangelót a széklábbal, az eszközzel kevergetik össze folyton. A lényeg nem változik, ha az államról van szó. Az állam a nemzet, a társadalom önirányító eszköze. Különösen a modernkori pozitivista jogfelfogásban.
Már akkor is kiemeltem a személy fogalmát, a nemzetet mint szuverén személyek közösségét definiálva, amelynek államalkotó akarata az alkotmány. Nem könnyű tehát megfelelni az alkotmányos társadalom (a szentkorona tagsága) feltételeknek. De ezzel ismét az elvi vitákat lehetne folytatni.
Nagyra tartottam sok más nyilatkozó mellett Kocsis István által a jogkiterjesztő értelemben vett jogfejlődést. Mert ez a legkisebb királyfi mesékkel is egyezik. Ami sikerül a legkisebb királyfinak, annak lelkülete minden gyereké lehet, csak utána kell nyúlnia. Az osztályharcos idearomboló gondolati barbárság, terrorizálás érvei mindig elszomorítottak, de csak az évek múltával tudom átérezni a kérdés hihetetlen jelentőségét. Együtt a magyar történelmi alkotmány hagyományát és a megfontolt jogkiterjesztés törekvését valamely más úton pótolhatatlan lehetőségnek tartom.
Térjünk vissza az eseményekhez. Tehát végig kételyem volt, hogy nem ismerem a mozgató szálakat. Több nagy nyilatkozó odajött hozzám, hogy közölje velem, nem tekint politikai súllyal rendelkezőnek (Molnár Tamás, Horkovics János). Váratlan megjegyzések voltak. Nem éreztem mentségnek, oknak azt, hogy nem látom át a szerveződést, hogy az előadásokat ne tartsuk meg. Eljutottunk az alkotmányos válság elemzésében a hatalom funkcióvesztését látva (legalábbis alkotmányosság tekintetében) az örök megoldáshoz ha már nincs más út, az alkotmányos eszmeiséget szem előtt tartva érvényesítésére törekedve a mindent nulláról újrakezdő népgyűlés gondolatához. De ezt a szálat nem tudtuk kibontani, mert jött a megszűnés, a feloszlatás.
Azt, hogy nem tekinthetem magam valamiféle sakktáblán semmilyen szereplőnek Seereiner Imre, Dávid Ibolya volt államtitkára is tudomásomra hozta, mint a 2010-es alkotmányozás előkészítő bizottság titkára. Kértem, hogy személyes meghallgatást kaphassak néhány szempont felvetésére. Azt válaszolta, hogy ez egy demokratikus ország, mindenkit meghallgatnak, akinek van mondanivalója, kivéve engem. Ezt a választ sem értettem (ma sem értem), de indulatos levélváltást eredményezett, amelyben írásban nem erősítette meg a szóban adott kifogást.
Amikor 56-os múltú kisgazda, Tamás Károly hívott fel telefonon október 23 délelőtt, hogy az ötvenedik évforduló reggelén géppisztolyt toltak a mellének valahol a Kossuth tér környékén, azt katasztrófának éreztem. Hasonló katasztrófának éreztem a külföldi vendégek aszisztálását az 50-ik évfordulón. Utólag írtam egy levelet Barrosónak (ha már olyan nagy a demokrácia), hogy mi folyik itt uniós egyetértésben. A válasz az volt, hogy őket nem zavarja, ez belügy.
Ha jól emlékezem, dél körül volt az Astória melletti Orbán-beszéd. Ott ültem egy barátom nógatására, hogy nem húzhatom ki magam mindenből, legalább ezt hallgassam meg. Ültem a volt Metro építési telek sarkán az üvegpalota padkáján és nem éreztem magam jól. Majd erősödött egy furcsa zaj, megjelentek az égen helikopterek, és egyre több telefonon érkezett a hír, hogy verik az emberek a szomszédban a Madách téren. Elindultam arrafelé.
Amikor a Madách tér közelében láttam a lovasrohamot, és hallottam a távolból az Asztoriánál az ünnepség zaját, sietős léptekkel a Semmelweis utca sarki bisztróhoz mentem, mert ott volt a rendezőség, hogy népi zene helyett mondják már be, hogy mindenki mentse magát, menjen amerre lát. Feldúltan mentem fel az emeletre a presszón belül, ahol egy nő fogadott, hogy sajnálja hogy zaklatott vagyok, vizet hozott, és kérte hogy nyugodjak meg. Ez végképp felbőszített. Nem a hangosbemondóhoz fordult, nem riasztott, hanem elterelt, mellébeszélt. Befutott néhány FIDESZ-vezető, köztük Pokorni Zoltán, néhányadmagammal odaszóltunk neki, hogy állítsa már le az ünnepséget, mert az embereket verik. Válaszul odavetette, hogy megérdemlik (a FIDESZT ünneplőket is verték). Máig sem értem ezt a határozott, szemrehányó, rövid válaszát. Kifelé menet a presszóból az Asztoriánál még mindig népi muzsika szólt a színpadon a lovasroham és sok további atrocitás után).
Összeakadtam Tamás Károllyal a Bazilika környékén. Leültünk egy padra fáradtan, értetlenül. Hirtelen már a szürkületben csapatnyi rendőr, igazoltatás a szomszéd padoknál és lökdösték a fiatalokat az autókba. Mi talán idősek voltunk, elmentek mellettünk vagy nem minket kerestek.
Lázálom szerű volt az este, kergetőző rendőrök mindenfelé, néhol szinte gyerekeket agitáló felnőttek (?!), és a Rákóczi úton találkoztam Bene Gáborral. Már esti fények, kivilágított kirakatok. A könnygáz lassan mindent elborított, a mellékutcákba bekanyarodva lehetett némi enyhülést találni. Gáborral beszélgetve felmerült, hogy ott a budai vár, ott fent az államelnök hivatala, menjünk oda, zörgessünk be a kapun, hogy lépjen már közbe. Barikádok még nem voltak feljutottunk az államelnöki hivatal kapujához. Néptelen csendes téren, nyílik a kapu és kinéz az őr. Mit akarunk? Előadjuk, hogy elnök úrnak közbe kellene lépnie, ott lent a városban már levegőt sem lehet kapni. Egy pillanat, várjunk, mondja és eltűnik. Kis idő múlva megint nyílik a kapu, kiszól az őr a válasszal. Ez a válasz belém égett. Az elnök úr nem ér rá, vacsorázik.
Lehet, hogy az 56 félszázados ünnepségét úgyszólván meggyalázó diplomatákkal eszegették a vacsorát. Nem tudom, akkor, ott nem akadt szavam: vacsorázik. Mint egy diák színjátszó körben a részvétlen kormányzó. De nem diák színjátszó kör volt, hanem Sólyom László jogászprofesszor kapuőre. Azé a Sólyom Lászlóé, aki fennhangon hirdette, hogy az igazságnál mindenkor fontosabb a jogi mechanizmusok, előírások mechanikus teljesítése, a jogtechnika. Már fiatal kora óta erről értekezett jóval a rendszerváltás előtt is.
Utóbb pedig 2011-ben az új alaptörvényre, amely már nem hirdette magát a címében alkotmánynak, nos ennek elfogadásakor ugyanez a Sólyom László azzal nyugtatta híveit, hogy nem baj, majd elszabotáljuk. Hogyan? ELSZABOTÁLJUK – mondta. A mechanikus jogi formulákat igazságnál is fontosabbnak hirdető professzor az alaptörvényt elszabotálandónak jelentette ki. Nem részletezte. Aztán Vörös Imre részletesebben is kifejtette, hogy államcsínynek kell tekinteni az 1949/xx-tól való elszakadást. A projekt nem állt meg ennyiben, mert a magát zászlós becenéven emlegető, Kertész Imrétől felolvasó Orosházi Ferenc és a volt határőr tiszt Geri Tibor az 1949/xx-hoz való visszatérésben hirdeti az alkotmányosság útját, Vörös Imre kottáját felolvasva. Csihák György, és sok más, magát nemzetinek hirdető név csatlakozik hozzájuk a Kanadai Magyar Hírlap és sok más nemzetiesen hangzó nevű internetes fórum visszhangozza az úgymond újkeletű alkotmányos mozgalom érveit. Nem értem. Ahelyett, hogy próbálnának felnőni egy esetleges nemzetgyűlésen való részvételhez.
Visszatérve 2006-ra Mikuláskor féltucatnyian-tucatniyan összegyűltünk, mikulás jelmezt húztunk és bejártuk a várost virgácsot és jóra intő mondatokat osztogatva a fővárosi börtönigazgatónak az V. kerületben, Demszky Gábornak, a TV elnökének, a miniszterelnöknek, a budapesti rendőrfőkapitánynak és még néhány közszereplőnek. A börtönigazgató személyesen vette át a kis virgácsot. Demszky, a főrendőr, a miniszterelnök, a TV-igazgató nem fáradtak le a kapuba.
Érdekes közjáték volt, hogy a miniszterelnök titkárnője lejött a Duna partra, ott vette át a virgácsot, és ha jól emlékezem a piros zacskóba tett szenet meg a Mikulás levelét. És megkérdezte, hogy ugye mi pesti értelmiségiek vagyunk, akik csak hivatkoznak a szegényekre (nem hivatkoztunk a szegényekre, de ő megkérdezte). Miért nem vesszük le a nagy fehér szakállat? Erre előrelépett az egyik mikulás lekapta a fejéről a piros sapkát, lehúzta álláig a szakállt, és közölte, hogy ő például valódi hajléktalan és sosem bántak vele olyan jól mint a Kossuth tériek. Nekünk is meglepetés volt a látásból ismert, nekünk nem panaszkodó ember színvallása.
Mint utóbb megtudtuk, az október 23-án és később letartóztatott raboknak leadott ládányi szaloncukrot nem kapták meg a rabok. A társaság szétszéledt, nem indítottunk pereskedést, újságcikkeket nem írtunk ez ügyben.
Felmerült, hogy januárban a Három Királyoknak el kellene látogatnia az egyetemek elé, hogy megkérdezzék, mit művelnek ott a társadalmi önismerettel, a társadalmi eszmékkel kapcsolatban, de ez a terv is hamvába hullt, nálam például egy igen erős és tartós megfázás miatt.
Bene Gábor kitartott még hosszú ideig, hívogatott engem is, de nem álltam kötélnek, valamikor márciusra jöttem rendbe. A mikulás öltözetem évekig megvolt mint 2006-os relikvia. A Mikulás-konferenciáról pedig a meghívottak távol maradtak az egyenként átadott meghívó ellenére.
Mikulás-konferencia
Meghívó
„Mikulás Konferencia” néven tartunk összejövetelt, amelyre az érdeklődőket szeretettel hívjuk.
A konferencia szellemiségét a mellékelt írás vázolja.
Időpont: A délutáni Mikulás-tüntetést követően este 7-től 9 óráig
Helyszín: Budapest, X., Köbánya, Halom u. 24. (Szent László térnél) a plébánia fa-épületében
(az eredetileg tervezett helyszínek a Mikulás-napi egyéb programok miatt foglaltak voltak)
Meghívottak:
A délutáni tüntetés mikulás-virgácsainak címzettjei:
Továbbá felszólalásra kértük fel
1. Novák Elődöt, hogy az önkényuralmi erődemonstráció áldozataival való szolidaritásról beszéljen
2. Mikola Istvánt, hogy a kórházak és általában minden társadalmi intézmény fenntartásában érvényesülő társadalmi szolidaritás kötelességéről beszéljen
3. Hegedűs Lóránt református püspököt, hogy beszéljen arról, a társadalmi szolidaritás erkölcse rendkívüli esetben a rendkívüli és szokatlan feltételek között is kötelező – függetlenül minden politikai vagy gazdasági elvárástól
4. Továbbá felkértük még a NOE egyesületet, hogy képviseltesse magát.
Virgácsot és szaloncukrot kívánva mindannyiuknak (érdemeik szerint)
Fáy Árpád,
az est kezdeményezője,
a mellékelt elvi állásfoglalás fogalmazója
Melléklet:
Mikulás és szolidaritás
A Mikulás-konferencia elé
A Mikulás, Szent Miklós püspök ünnepe, lényegében az elesett ember iránti szolidaritás ünnepe.
Felhívásunkkal nem a napi politikába kívánunk bevonni egy vallási eredetű (és mára állami eszközökkel jórészt meghamisított) ünnepet, hanem fordítva, a politikát kívánjuk figyelmeztetni, hogy nem vonhatja ki magát semmilyen érveléssel olyan erkölcsi kötelességek alól, amelyeket például a Mikulás ünnepének hagyománya idéz fel évről évre.
Sajnos két okból nem nyilvánvaló ez manapság.
- A globalizáció az egyházi-keresztény ünnepeket céltudatosan, hatalmi mámortól elvakítva, a kommunista megszállás időszakánál tudatosabban próbálja felszámolni és érthetetlenné tenni minden elérhető hatalmi eszközzel. Eredendően kívánják szembeállítani a hatalmi érdeket az erkölcsi parancsokkal (mint Sztalin nevezetes mondásában, hogy „hol vannak a pápa hadosztályai?”). Hovatovább el kell töprengenünk azon, hogy mi is volt a Mikulás ünnepének eredeti jelentése, hogy miért is emlékezünk szent Miklós azon tettére, hogy egy éjjel a három szegény sorsú leány ablakába tett ajándékával megmentette azokat a prostitúciótól.
o Ugyanis a Mikulás ünnepe nem az ajándékozás ünnepe, hanem a szolidaritásé, a megelőző gondoskodó szolidaritásé, amelyet sokáig csak kifejezett a jelképes ajándékozás. Itt az ideje, hogy az eredeti jelentést vegyük elő, és hangsúlyozzuk. Szükségünk van a Mikulás figyelmeztetésére mai felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt – tekintsük a törvényeket úgy, hogy azok célja az élet jobbító szándékú szervezése (nem pedig fantáziátlan romboló kihasználása, a törvény nem válhat a visszaélés eszközévé).
- Európában a legutóbbi időkig természetes volt, hogy az állami intézményrendszer, a társadalomi szabályozás, a közélet az ünnep eredeti jelentését nem vonta kétségbe, hanem tőle telhetőleg evidenciaként kezelte és szándékosan nem sértette a társadalom értékrendjét. Ez az időszak azonban elmúlni látszik, aminek sok a jele:
o a hajléktalanság értelmetlen, részvétlen, a társadalom többségét zsaroló embertelen „intézménnyé” emelése,
o a privatizáció lefolytatásának értelmetlen és lelketlen módja széles néprétegek helyzetét reménytelenségbe taszította, gazdaságilag fölöslegesen nehezítette - ez az úgynevezett privatizáció állami eszközökkel folytatott szándékos kirablásnak tekinthető.
o az ingyenes társadalmi szolgáltatások megszüntetése a jelen formában a társadalmi bizalmat és szolidaritást úgy gyengíti, hogy nem ad esélyt az önszervező kilábalásra, pótmegoldásra, mert egyidejűleg módszeresen foszt meg sokakat attól az esélytől, hogy az állam helyett maguk legyenek ezen szolgáltatások közvetlen kifizetői - az elégedetlenkedőknek pedig csak a provokációkkal siettetett megtorlás marad utcai rendőrterrorral, egzisztenciális kifosztással (a politikai orvoslás reményének is az elvételével).
- A „Mikulásnak” nem lehet elmennie ilyen problémák mellett. A Mikulás nem avatkozhat be a napi politikába, de felhívhatja a figyelmet azokra a torzulásokra, értékveszteségekre, amik bomlasztják az emberek együttélését. A Mikulásnak az alapértékekkel van dolga. Ha az alapértékeket tagadják meg bármilyen, például politikai köntösben, akkor a Mikulásnak védenie kell az embereket – még a politikával szemben is, akár az egyik vagy másik pártelnökkel szemben is. A politikának az erkölcsöt tisztelnie kell minden megszorítás nélkül.
o Mikulásunk ezért most kiosztott néhány virgácsot, hogy figyelmeztessen felnőtteket is, ne vegyék el a gyerekektől a reményt, a boldogulás lehetőségét szolgáló társadalmi intézményeket, az erkölcsi ítélet biztos iránytűjét. Ne tegyék pokollá a társadalmi életet, ne hazudjanak hamis társadalmi és gazdasági kényszereket a spekuláció, a monopóliumok szolgálatában a társadalom kifosztására – hanem alázattal szolgálják a nemzetet, az országot, minden egyes kisgyermeket és felnőttet.
o A nagypolitika kátyúban rekedt politikusai seprőnek is beillő virgácsai mellett kapnak kisebb virgácsot a Kossuth téri tüntetők is, meg akik oda illenek, de nem találják a hangot velük, hogy ne vezért keressenek, ne párfős csoportokban elégedetlenkedjenek, hanem tanuljanak meg országosan tenni, együtt működni, dolgozni a nemzetért.
Ajánlások Mikulásra
Küldjünk Mikulás csomagokat
A pesti és vidéki „Kossuth tériek” ezen alkalommal keressenek egyetértést, legyenek kezdeményezők, tartsanak méltó ünneplést a maguk környezetében, és esetleg olyan esti helyi „Mikulás konferenciát”, amelyen a szolidaritás alapértékének és a politikának a viszonyát értékelik.