vissza a főoldalra * vissza az éveleji levelek előlapra
A szubsztanciáról 2005 február 18-án filozófiai Vitakörben
Dr. Darai Lajos Mihály:
FILOZÓFIA A GONDOLKODÁS EREJÉBŐL
Szubsztancia c. filozófiai konferencia, MÁFI Filozófiai Vitakör 1000. ünnepi ülésszaka.
Budapest, Kőbányai Szabó Ervin Könyvtár, 2005. február 18.
A felismerés, hogy a filozófia a gondolkodás erejéből született, egyszerűnek látszik, mégis eléggé nehezen juthatunk el hozzá. Meggátolhat benne, hogyha a körülmények hatásának, a tapasztalatok leszűrésének tartjuk a gondolatot, s az is, ha a tőle független gondolatok erejétől befolyásoltnak, alakítottnak hisszük a valóságot. S akkor a filozófia egyik esetben sem a gondolkodás erejéből születik, hanem már a gondolkodás előtt, attól függetlenül létezik a körülményekben elrejtve, ahonnét csak ki kell vonni vagy feltárul, illetve saját létmódban létezik, a testi vagy világkörülményektől és a gondolkodástól is függetlenül. De ha így van, akkor még milyen megközelítés marad e kérdés számára? Marad. Bár szokatlan, ám könnyen megérthető a világ dolgaival azonos fogalmak léte, amelyek segítségével úgy tudunk gondolkodni, beszélni valamiről, hogy az nincs jelen (nem foglalkozunk itt külön az érzékeléssel, mert azt a gondolkodás részének tekintjük).
És ez a megközelítés megmagyarázza, miért vélnek az emberek külön gondolkodástól független anyagi, testi, s külön anyagi testtől független szellemi világot létezni, és gondolják a kettő valamilyen kezdő irányú kölcsönhatását működőnek. Vagyis ők úgy vélik, kiléphetnek a gondolkodásból, éppen ez által a gondolkodás által. Ám abból sem lehet kilépnünk, ahogyan a létből sem – csak a létezésből egyes filozófusok szerint –, viszont e létgondolathoz hasonlóan gondolkodásunk nehezebben tekinti önmagát is kiiktathatatlannak.
Rávilágít e köztesnek mondható felfogás arra is, a megelőző kettő korábbi – népszerű változataiban már romboló hatásai miatt szükségessé vált – általunk megpróbált túlhaladása milyen okoknál fogva vezetett zsákutcába. Az anyagi világtól függetlenül létező szellem hite, vagy annak közvetlenül az anyagi világból születése, jól helyettesíthetőnek látszott ugyanis – bár nem adott teljes magyarázatot – az aranykor mítosz olyan különleges változatával, amely a régészeti kultúrák őskorának hiteles adataira támaszkodva a régmúlt emberi évmilliók mélységes kútjából felbuzoghatni gondolta a mainál fejlettebb, tökéletesebb korszak, korszakok olyan emlékeit, amelyeknek még szükségszerűen leromlott, töredezetten fennmaradt nyomai is kiváló eligazítással, magszerű hatással bírtak. Így aztán a filozófia születése nem lett más, mint a mostoha körülmények között érthetetlenné roncsolódott, használhatatlan mítoszok átalakítása a megélt tapasztalatok szerinti, azokkal megegyező formára, amit mutat a mítoszi nyelv kezdeti alkalmazása is. S ha nem is istentől kiválasztott nép, de a minőségi szakadék miatt mégis valamilyen felfoghatatlan erkölcsi magasság és szellemi nagyság jellemezte azt az embercsoportot, amely tűzön–vízen (tűzözönön–vízözönön) át megőrizte kovászként a tudást, tudásnyomokat, vagy legalább annak emlékét, hogy létezett a miénknél jóval fejlettebb korszaka már az emberiségnek.
Ugyanakkor az a felismerés, amely a mítoszokból megragadható korábbi igen fejlett világ feltevését elvetette, el kellett dobja azt a tudományosnak számító levezetést is, hogy a mítoszi gondolkodás azért előzménye, alapkiindulása a filozófiának, mert a még csak mitológiai világmagyarázatra képes ember az ókori görögöknél – a társadalmi viszonyok megfelelő alakulása miatt – szerencsésen továbbfejlődhetett a mitikus világfelfogást lassan meghaladó szintre. S bár ugyan aranykori szerepükben megbuktak, de ennek a tudományosnak számító levezetésnek az elvetésében igen nagy segítséget nyújtottak ugyanakkor azok az ismeretek, amik a mítoszi világmagyarázat valódi tartalmairól szóltak. Hiszen ezek eredeti változataiból hiányoznak az istenek, félistenek, héroszok, papkirályok, hősök és nemesek. Megvan viszont az égi csillagviszonyok és a földi élet viszonyainak elképesztően gazdag és világos ismerete, az emberi boldogulásnak találékonyságon, együttműködésen, becsületességen és a természettel arányban lévő tevékenységen alapuló bemutatása. Felmerült ezért bennünk az a szükségszerű következtetés, amit a régészeti, embertani és néprajzi adatok egyértelműen, valamint az egyéni és társas lélektan is alátámaszt, hogy a filozófia születését megelőző mítoszi helyzetért és mitológiai állapotokért, annak minden értelmetlenségével és értelemtagadó túlvilágiságával és magasrendűségével együtt, az alávetés, hódítás, embertelen alárendelő emberi magatartás és szemlélet megjelenése és következményei a felelősek. Ami viszont azt is cáfolja, hogy az ember örök természete, törekvése lett volna a függőségi viszony megteremtése, az úr szolga viszony úgynevezett dialektikus átfordulásaival, amikor is a korábbi uraság a tétlenségtől elkorcsosodottan alávetett helyzetbe zuhan és a hasznos munkát végző szolga kerül jogosan felülre, majd minden újra ismétlődik a végtelenségig.
Ugyanakkor a demokrácia, a népuralom gondolata, ha a szó igazi értelmében vennénk, sosem engedné meg az ennek nevében fellépő emberi egyeduralmak lépcsőzetét, amikor az egyre följebb lévőnek egyre többen vannak alárendelve, míg végül egynek az összes, amikor az összességi hatalom lényege éppen az, hogy senkinek nincs alárendelve.
Mint az írástudatlannak az olvasás, éppen olyan nehéz a mai alárendelő típusú demokratáknak megérteniük, hogy az úgynevezett demokratikus hatalom, a képviseleti demokrácia éppen hogy lábbal tiporja a népfölséget. Abban ugyanis nem a kényszerítő hatalom, hanem a megfellebbezhetetlen okosság, az előrelátás és a közös felelősség fejeződik ki. Míg a mai demokráciában csupán az ezek alól való kibújás alkalma. Hiszen az emberi társadalmi közösséggel nem lehet kísérletezni, amit legjobban önmaga tud megakadályozni, mialatt az emberi egyedi tudás végső soron próba—szerencse jellegű és van lehetősége a kockáztatásra.
Ha a társadalmi közösség azonosnak érzi magát az emberiséggel, akkor nem egyénieskedik, de ha elkülönült egyedként egymás mellett működő közösségek alakulnak ki, azok különböző okokból és mértékben célul tűzhetik ki a másik vagy a többiek maguknak alávetését. Ám ezt mindenképpen meg kell hogy előzze az ilyen társadalmak foglyul ejtése, akaratának megbénítása, azaz alávetése valamilyen központi egyedi uralkodásnak.
Már csak az a kérdés, nincs-e szükségszerű összefüggés a sok ember megjelenése és az egyénieskedő társadalmi közösségek fellépése között. Azaz eszerint amíg kevesen voltunk a földön, megfelelő volt az együttműködés, ám az elszaporodott tömegek korában működőképesnek csak az alárendelő berendezkedés tekinthető. Pedig fordítva van, hiszen a sokasággal a természetesség, az egyszerűség továbbélése válik lehetetlenné és fellép az egyre nagyobb igény az emberi teljesítmény, egyenesen a termelés és a feltalálás iránt. Ezt pedig csak a képességek szabad és tetszőleges kifejlesztése valósíthatja meg, amit a bezáruló körök társadalma nem tud biztosítani. Azért kell a szabadság, hogy működhessen a felelősség vállalásával járó visszacsatolás, s azért a tetszőlegesség, hogy érvényesülhessenek a genetikai előnyök.
Így aztán amennyiben megkülönböztetjük – és a tények miatt ezt kell tennünk – az emberiség életében az alárendelés előtti, s valószínűleg évmilliókkal mérendő kizárólagosan mellérendelő korszakot, valamint az azután kezdődött, s hozzá képest viszonylag rövid, az alárendelést egyre kiterjedtebbé tevőt, akkor a filozófia születése kérdést is e két korszak sajátságainak figyelembe vételével kell megoldanunk. Ekkor filozófián vagy olyasmit értünk, ami a második korszak egyedüli terméke lett, vagy olyasmit, ami bizony valamilyen sajátos formában, de mindkettőben érvényesült. Utóbbira lehet magyarázat a filozófia folytonos születése a gondolkodás erejéből, az előbbi elfogadásához viszont nélkülözhetetlen maga az alárendelő szemlélet elfogadása, legalábbis abban a vonatkozásban, hogy itt igenis a korábbinál fejlettebb korszakról van szó (tehát a filozófiát filozófián, azaz gondolkodáson kívüli okok hozták létre). Ám ha megnézzük a filozófia önválaszát eredete kérdésére, láthatjuk a mérleg nyelvét afelé billenni, ami a gondolkodás erejéből születését mutatja.
S ezzel bizonyítottuk a filozófia születését a gondolat erejéből.