A bevezető mondatra (felcímre) válaszként sok egyetértő válasz mellett kaptam néhány erőteljes bírálatot is.
Ezek szerint kissé túl általánosra sikeredett a politizáló mezben tetszelgő, ám valódi politikai tettet fel nem vállaló "irodalmár magatartás" (valójában a politizáló irodalom imázsával való visszaélés, lelkiismeretlenség) ellen odavágott megjegyzés.
Meglehet igazuk van a bírálóknak, meglehet a kétségtelenül létező visszásságot talán másként kellett volna szóvá tennem. Elnézést kérek - Fáy Árpád (Bp 2004 január 15.)
Nincsenek pontosan megállapítva
a méretei annak az ellenállásnak, amelyet a magyarság Szent István nagy
reformja, a kereszténység és a középkori európai állami és társadalmi
rend fölvétele ellen támasztott. Valószínûleg nagyobb volt, mint
amekkorának a följegyzések mutatják, mert hiszen a krónikákat író
papoknak érdekükben állott az egész mozgalmat lekicsinyíteni. Abból,
hogy Szent István csak az udvarába özönlött külföldi lovagok segítségével
tudta Koppány vezér lázadását letörni, arra kell következtetni, hogy a
magyarok nagyon tekintélyes része, talán zöme, Koppány táborában volt. Ez
volt az elsõ eset arra, hogy a magyarra ránehezedett az idegenség, és
azt követelte tõle, hogy forgassa ki eddigi formájából nemcsak hitét,
hanem állami és társadalmi berendezkedéseit, összes életformáit és
meggyökeresedett szokásait. Lelket és életet kellett cserélni a szent király
vaskeze alatt, amely tudott áldani, de sújtani is.
Az ilyen csere nem megy végbe
fájdalmak nélkül. Az új, kemény fegyelem alatt toporzékolt a sûrû ázsiai
vér, mindig megpróbálta lerázni magáról, valahányszor némi rést látott
rajta nyílni. A régi pogányság s vele az ázsiai szellem még sok
nemzedéken át rejtõzve, néha kilobbanva, de élt tovább mint
reakció és mint protestálás mindaz idegenség ellen, amely az Árpád-házi
királyok alatt egyre özönlött az országba: a külföldön nevelkedett királyok,
külföldi származású királynék, beszivárgó idegen papok és lovagok révén.
Szent István óta a magyar nép zöme mindig többé-kevésbé idegen
fennhatóság alatt érezte magát. Volt alkalom bõven annak a néha egymással
szemben álló két típusnak a kialakulására, amely azután végigvonul
az egész magyar történelmen. Az egyik típus a kényszerûségekkel
megalkuvó, megfontolás és ésszerûség szerinti magyar ember típusa. A
másik ennek ellentéte: szilaj temperamentum szerint élõ, õsi
karakteréhez és ideáljaihoz makacsul ragaszkodó, ellenállásra és protestálásra
mindig kész, kényszerek jármába beletörni nem tudó. Válságos idõkben
a nemzet mindig az elsõ típus embereire bízta magát, de a szívéhez
mindig a második állott közelebb. Itt a meghasonlás magva.
A magyar sohasem élhette
teljesen a saját, kedve szerinti életét. Egzisztenciális érdekei mindig
ellentétben álltak hajlamával, a szíve másfelé húzott, mint amerre
meggondolása szerint mennie kellett. Célt érni nem tudó nyughatatlansága sûrû
keleti temperamentumában egy különös romantikába fulladt, amelynek színes
szövete duzzadó faji érzésbõl, a változás utáni sóvárgásból,
tarka álmodozásból szövõdött, s voltaképpen nem volt egyéb,
mint várakozás egy eljövendõ jobb sorsra.
Ebben a kuruc-magyarságban élt
tovább Koppány vezér szelleme. Még vallásilag is: az elsõ kedvezõ
alkalommal lerúgta magáról a szigorú katolikus lelki fegyelmet, és a
kereszténység protestáns életformáját ölelte magához, de egyúttal saját
kívánalmaihoz módosította Kálvin János zordon szellemét. Egész lelki
tendenciája az idegen uralom és az ezzel velejáró idegen - nyugat-európai -
életformák elleni tiltakozás volt.
Hat-hét idegen évszázad nem
tudta ezekben a konzervatív magyarokban eltörölni a keleti eredet nyomait.
Elfogadták a kereszténységet, megbékültek vele, bár nemigen érezték szükségét,
hogy mélységeibe leszálljanak és mint napi életproblémát fogják fel. Fölvettek
az európai kultúrából annyit, amennyire szükségük volt, de a
temperamentumukban, a tipikus lelkiállapotukban megõrizték az õsi
magyar tempót.
A két nagy típus, a kuruc és
a labanc néha harcban egymással, néha megbékélve, de mindig külön egymástól
élt, tovább, évszázadokig. Egész a mi napjainkig. Kiegyenlíteni a két típust
lehetetlen volt; ehhez az kellett volna, hogy a magyarság vagy élhesse
szabadon a maga temperamentuma szerinti életét, vagy pedig lelkileg teljesen
feloldódjék az idegenségben. Az elsõ lehetetlenség volt a történelmi
helyzet miatt, a másikhoz túlságosan virulens volt az örökölt lelki alkat.
Nem maradt tehát más hátra, mint hogy a nemzet két arccal élje tovább az
életét. Ez a kétarcúság, két õstípusra szakadtság a magyar faji
karakternek legjellemzõbb, sehol máshol fel nem található megkülönböztetõ
jegye.
SCHÖPFLIN ALADÁR
(A szerzõ irodalomtörténész, író,
1872 és 1950 között élt. Fenti írása részlet egy 1925-ben a Pesti
Naplóban megjelent írásából.)
A bevezető mondatra (felcímre) válaszként sok egyetértő válasz mellett kaptam néhány erőteljes bírálatot is.
Ezek szerint kissé túl általánosra sikeredett a politizáló mezben tetszelgő, ám valódi politikai tettet fel nem vállaló "irodalmár magatartás" (valójában a politizáló irodalom imázsával való visszaélés, lelkiismeretlenség) ellen odavágott megjegyzés.
Meglehet igazuk van a bírálóknak, meglehet a kétségtelenül létező visszásságot talán másként kellett volna szóvá tennem. Elnézést kérek - Fáy Árpád (Bp 2004 január 15.)