Vissza a főoldalra *vissza a 2004 február 27 előlaphoz
Hozzászólás
[Dr.
Darai Lajos Mihály: Hozzászólás legmagyarabb ügyünkhöz]
Dr. Darai Lajos Mihály írásából
két, egymással nem összeegyeztethető államfelfogást olvasok ki. Az ő állama
a mai, eszményi polgári állam, és azzal próbálja megvédeni — éppen az
„eszményi polgári államtól” veszélyeztetett — magyar alkotmányt és
magyar államot. Eltérő birtokosragokra egyszerűsítem a különbségüket,
amely eredettani felfogásbeli különbséget is jelöl.
A „polgári’ séma szerint a polgároknak
van állama, a dekódolt magyar hagyomány szerint viszont a nemzetnek van állama.
A
nemzet: valós személyeknek az az
erkölcsi közössége és eszmei személyisége, aki az állam létesítő oka,
és cenzora. E „teremtettségénél” fogva az állam eszmei személyisége
tárgyilag korlátozott (és korlátolt) jogi
személyiség, és afféle jog-bank.
Darainál, az egyes erkölcsi lények, az
embertársi közjónak eszményi fokán
előálló egységében képezik a közakaratot. Ez az absztrakt közakarat
minden személyi, vagy tárgyi közvetítés nélkül, s valamilyen szervetlen
eszközként, birtokolja az államot.
Lényegében, az ilyesféle, de
divatjamúlt eszköznek hitt állam koloncának megszűnését tekintette egyik
utópikus végcéljának a „létező szocializmus”, noha a teória menetközben
eltekintett az állam megszűnésének perspektívájától.
Az pedig valóságos kinyilatkoztatásként
hat, hogy Marx kommunizmus elméletének realitása próbál igazolódni az állammonopolista
kapitalizmus mai programjaként. Marxnál ugyanis a "szabadság birodalmának"
eszkatológikus (végső értelmű) eszméje, megtelepszik egy reális,
globális birodalmi vízión, amit az utolsó stációnak tekint. Undorral beszél
a "nemzetgazdaságokról", a protekcionizmusról, az árú-kategória
egyetemességének korlátozásáról, végső soron, a szabadságtól
(szerinte) való elzárkózásról.
A kommunizmus elébb mondott „előkészítése”
tekintetében, gyakorlatilag az történik, aminek Marx szerint is történnie
kellene: tőkekoncentráció- és centralizáció megy végbe, és a világpiacnak
világegyetemszerű tágulása. Ez fölbomlaszt megint minden kipróbált,
megszokott életviszonyt, de a civilizációnak, a termelőeszközöknek ilyetén
fejlődése révén, hősiesen haladunk a teljes felszabadulás végcélja felé.
— Marx, saját korának, a végzetszerű, személytelen messiást váró, polgári
utópiáját jósolta meg. Ehhez a TŐKE természetét fölöttébb
találón extrapolálta.
Meglátásom a következő — kerülendő
a jóslás önámítását:
A tőke legfőbb vonásait elég
pontosan leírták a 19. században mint folytonos társadalmi-gazdasági
gravitációt. Ez a nehézkedési törvény nem erkölcsi törvényként
megy végbe, hanem az éppolyan-amilyen, ökonómiai természetű adottságunk törvényeként.
A
mindennapi embernek nem jut eszébe leugorni az emeletről azért, hogy a gravitációt
vallásos engedelmességgel ekképp imádja. A józan polgár sem hajtja önként
fejét egy nehézkedési elven működő guillotine alá. A tőke esetén
viszont, mintha „meszet ettek volna” az emberek. Csak az utolsó pillanatban
kapálóznak a maga felé húzó erő ellen.
Felőlem, megvalósulhat az államtalan
kapitálkommunizmus — amely felé „gravitál” a jelen „versenygazdaság”
is —, de lehetőleg ne az én életemben.
A TŐKE is csak a hatalom
szinonimája, de nem az emberek alkotta közhatalmi térben. Szálláshelye az
emberi tudattól, és akarattól független természeti-anyagi közeg. Itt,
„célracionalitás”-ként mint az ember természeti ereje uralkodik, és igény
tart arra, hogy természeti erőként dirigáljon az embernek.
Formálisan ez a racionalitás is
teleologikus (céloksági) — de csakis formálisan. Természeti erőként, a
„transzcendens”-nek mondott, fölértékelő szellemi célokat
kiküszöböli az ember „újratermelésének” okai
közül. A „célráció” csak imitálja a „teremtést”; oksága csak ál-teleologikus,
ami az emberi munka tárgyának „látható”, fizikai céltételezésére
korlátozódik. A "láthatatlan
tényezők" értéktöbbletét, mint irracionális eredetűt, kisajátítja.
Ezért lesz a racionalizmus vallása a "felvilágosodás”.
A
föntiekből következőn, a „természettel való békében élés” antropológiai(embertani)
jelmondatának a hagyományos értelmezéstől eltér a tartalma. A
kifejlett árutermelés emberarc mögé rejtette a természetet.
Az emberi—természeti kölcsönhatás „denaturálódott”, és
antropomorfizálódott — természetidegen, és emberképű lett.
***
Az
Európai Unióban az a nem új keletű elv érvényesül, hogy, ami jó a nagy tőkemonopóliumoknak
az jó az országnak, az államnak is. Ez, a szervezet törzstagjai részére,
evidencia erejével hathatott. Az egykori szén- és acélközösséget(1952) ezért
ruházták fel már kezdetben jogszabály
alkotási monopóliummal. A
monopóliumot aztán be is tessékelték az államba olyképpen, hogy egyenrangúnak
tekintették a jogszabályait azokkal, amelyeket népképviseleti (vagy nemzetképviseleti) törvényhozó
hatalom alkot.
A
kelet-európaiak kiábrándultsága, és kiéhezettsége lehet csak annak magyarázata,
hogy nem láttak át az állammonopolista szitán. Ezidőtt is, egészen addig
megy sokak önmegvetése, hogy önrontó módon szidják saját államukat mint
„rossz gazdát”, és versengenek azért, hogy mindenüket a monopolista világpiacnak
adhassák.
Ma
már látjuk, hogy a balgaság,
mint a Szentíráshoz, úgy alkalmazkodott a kétes eredetű, illegitim „Uniós
jogszabályokhoz” minden bizalmat megelőlegezve az állami rangra
emelt tőkemonopóliumoknak. Igazi „bennszülött-effektus” ez, avagy a „dezinformációs
társadalom” jól álcázott cselének áldozatául esés.
A
valóságos államtól elvitathatatlan – nevezzük ma bárhogyan is – a
karizmatikusan ráruházott szakrális eredet, amely tudatosan vállalja a „láthatatlan
világnak” a láthatóba emelését. Az általában vett teológia és az állam ko-egzisztálása,
együttélése olyan hagyomány, amelynek csak a formája vet föl kérdéseket,
de szükségszerűsége nem. E szükségszerűség az, ami legitimálja.
A
közösség képességeit szellemileg elsajátító, és egyénenként megszemélyesítő
lét céloksága – „a semmiből
való teremtetés”! – a társas lény megtestesülésének változatlan
mozgatója.
Az állam a(z Ige szerinti „testté”) tárgyiasulási folyamatnak —
a természettel folytatott anyagcserének, és a szellemmel folytatott eszmecserének
— történetileg kifejlődött közvetítője. Rendeltetése szerint,
informatikusan szólva: „interface”, vagyis illesztő tag. Ezért önhitt,
polgári elbizakodottság kell annak kijelentéséhez, hogy az államot csupán
az „egyének alá rendelt jogviszony” alanyának, vagy a „polgárok közös
akaratát” képező szervnek tekintsük.
Legjobb
meggyőződésem szerint, a civilizáció mai fokán, az állam nem „a polgárok közös akaratát képezi”,
hanem a társadalmasult
embercsoport (vagy az összes ember) és annak szellemi-természeti külvilága
közé teremtett közvetítés szükségletét elégíti ki.
A polgár szabad akarata csak arra irányulhat, hogy az államot a személyes
kiteljesedés vonzerejére, a valóságos szabadságra, minél érzékenyebbé
tegye. Hisz az állam is mint „illeszték” (mint a „természetes ember”
számára transzcendens dolog), akkor tölti be rendeltetését, ha a társadalom
teljes megszemélyesült gazdagságát, és a szellemi-fizikai természet
legtávolabbi látóhatárát tudja egymással szembesíteni.
A szembesítéssel pedig a kétféle természet közötti ölelkezést készíti
elő, magának az ölelkezésnek az embert éltető, tárgyi minősítésére: a
tudásra.
Az állam és a lenni tudás elválaszthatatlan.
Bokor
Levente