Vissza a főoldalra * Csekey: Magyarország alkotmánya-előlap

Csekey István: Magyarország alkotmánya 

(Budapest, 1943 - könyvnap, Renessaince Könyvkiadó)  

B)   RENDSZERES RÉSZ - a király

II. fejezet. A magyar alkotmány: a magyar államhatalom jogi szervezete

1. cím. Az állam szervei.

1. A király.

I. A KIRÁLY URALKODÓI JOGÁLLÁSA.

II. A KIRÁLYI TRÓN BETÖLTÉSÉNEK MÓDJA

III. A KORONÁZÁS. 

IV. A KIRÁLYI TRÓN MEGÜRESEDÉSE

V. A KIRÁLY HELYETTESEI. 

VI. A KIRÁLYI CSALÁD TAGJAINAK JOGÁLLÁSA. 

VII. A KIRÁLY FELSÉGJOGAI.

II, fejezet. A magyar alkotmány: magyar államhatalom jogi szervezete.

1. cím. Az állam szervei.

1. A király.

„ … Itt említjük meg, hogy régi közjogunkban íróink sokat vitatkoztak a fenntartott és megosztott vagy közlött felségjogok fogalmán, de egyöntetű megállapodásra nem jutottak. E felosztásnak külföldi értelme ellenkezett a magyar alkotmányjog szellemével. Ott ugyanis fenntartottakon olyan felségjogokat értettek, amelyeket az uralkodó az országgyűlés közreműködése nélkül gyakorolhatott. Ez a nézet abból a felfogásból eredt, hogy az államhatalom voltaképen az uralkodóé, aki jogainak egy részét később megosztotta a néppel, amikor gyakorlásukra befolyást engedett az országgyűlésnek. A magyar alkotmányjog szerint azonban az államhatalom birtokosa a Szent Korona. Így a király nem a saját, hanem ,a Szent Korona jogait gyakorolja. A királyi hatalomkört pedig a nemzet ruházza rá a királyra a koronázással.[1] Nálunk tehát épen a felségjogok eredete folytán nem lehet fenntartott és közlött felségjogokról olyan értelemben beszélni, mint külföldön.…”

I. A KIRÁLY URALKODÓI JOGÁLLÁSA. -1. Magyarország államformája azóta, hogy Szent István magát az 1000. év karácsonyán királlyá koronáztatta, megszakítás nélkül királyág. A monarchikus államforma folytonosságát nem szakították meg az 1918. és 1919. évek torz-forradalmai sem, mert a hatalmat ideiglenesen bitorlók rendelkezései nem bírtak jogalappal, úgyhogy a magyar alkotmány rendelkezéseit nem helyezhették hatályon kívül. Az 1919 aug. 7-én alakult nemzeti kormány már lényegileg a régi alkotmány elvei alapján állott. Az alkotmányosság helyreállításáról szóló 1920:I. tc. ugyan külpolitikai okokból egyelőre nyitva hagyta az államforma kérdését, de már az 1920 márc. 18-i 2.394/1920. M. E. sz. kormányrendelet úgy intézkedett, hogy a hatóságok és állások ismét a „királyi" címet használják; az 1921:XLVII. tc. pedig határozottan állást foglalt az államforma kérdésében, amikor kimondotta, hogy a nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja.

A királyi szék azonban jelenleg üres, mivel az 1921:XLVII. tc., amely 1921 nov. 6-án lépett hatályba, IV. Károly király uralkodói jogait megszűntnek nyilvánítván, a királyi trón betöltését egyelőre elhalasztotta. Azóta Magyarországon az államfői hatalom gyakorlása tekintetében ideiglenes helyzet, ú. n. provizórium keletkezett. Ennek intézményei természetesen nem felelnek meg monarchikus követelményeknek, mivel a monarchia sohasem lehet ideiglenes természetű, úgyhogy a monarchia és a próvizórium fogalmai kizárják egymást. Magyarország államformája mégis változatlanul a királyság maradt, mert a vele ellenkező intézmények kifejezetten csak ideiglenes fellegűek.

A magyar királyság korlátozott monarchia, amennyiben a király a Szent Korona tana értelmében a néppel, illetőleg ez utóbbinak képviseleti szervével együtt gyakorolja az államhatalmat. (Alkotmányos monarchia.) Uralkodói állásának eredetét tekintve pedig a magyar királyság népi átruházáson alapuló monarchia, mert a király nem a saját jogán, hanem a Szent Korona jogán fejti ki államhatalmi működését.

2. A király kettős jogállása. Monarchikus államban az állam egyik személyi alkotóeleme az uralkodó, aki az állampolgárok összességén, a népen kívül az állampolgároknál magasabb jogállásban tartozik az államhoz. Nem sorozható tehát az állam személyi alkotóeleme, a nép alá, mert nem alattvaló, nem állampolgár, hanem uralkodó. A király azonban államszerv is, úgyhogy jogállása így voltaképen kettős. Király és nép (nemzet) együtt a Szent Korona egész teste.

A király uralkodói jogállásából folyik, hogy fölötte semmiféle hatalom nem gyakorolható, még magánszemélyi minőségben sem. Mint ilyen felelőtlen. Ebből következnek személyes jogállásának egyéb megkülönböztető jelei, személyi tisztelet-jogai: címe, címzése, udvartartása stb.

Államszervként részese az államhatalom gyakorlásának, ebben azonban már a néppel, illetőleg képviselőivel jár el. De szervi állása is oly kiemelkedő az államban, oly egyetlen, hogy az „uralkodó" kifejezés ebben is jól választottnak és találónak látszik. A királynak tehát mint államszervnek cselekvése a legmagasabb rendű jogi személy, az állam nevében történő cselekvés. A király államszervi működésének körét pedig az alkotmány határozza meg.

II. A KIRÁLYI TRÓN BETÖLTÉSÉNEK MÓDJA. - Magyarországon a királyi trón betöltésében három főkorszakot lehet megkülönböztetni. Az első 1000-től 1687-ig, a második 1687-től 1921-ig és a harmadik 1921-től napjainkig tart. Ez az utóbbi korszak azonban voltaképen még meg sem kezdődött, mert egyelőre csak ideiglenes rendelkezések vannak az államfői méltóságra nézve.

1. Az első főkorszak a nemzetségi öröklés és a választás korszaka. Szokták ezt a korszakot a választással vegyes örökösödés vagy az örökösödésbe oltott választás korszakának is nevezni. Keretében ismét három alkorszakot különböztetünk meg. Az első az árpádházi királyok korszak: 1000-től 1301-ig. Ez az alkorszak határozottan a nemzetségi öröklés elvét mutatja, mert az Árpád-nemzetség valamennyi tagja alkalmas az uralkodásra, de kebelükben a sorrakövetkezés rendjére írott jogszabály nem volt. A trónbetöltés kérdésében két elv fonódik egybe: az egyik a törzsi szervezet vérségi hagyománya (Vérszerződés!), az uralkodócsalád isteni származósának karizmatikus hite, a másik pedig az alkalmasság (idoneitas) elve, amelyet a keresztény egyház vallott.

Az Árpádok első századában valószínűleg a király maga jelölte ki utódját legbizalmasabb környezetének megkérdezésével. Aztán váltakozott az elsőszülöttség (primogenitura) és a szeniorátus elve, mely utóbbi szerint a király testvére következett. A két elv összeütközése rengeteg trónvillongásra adott alkalmat. Erre II. Andrástól (1205-1235) fogva, aki fiát még életében megkoronáztatta, kialakul az elsőszülöttségi elv, és egyúttal ez az ú. n. ifjabb királyság intézménye. Ez ugyan biztosította az elsőszülöttek sorrendjét, de viszályoknak vált forrásává annak következtében, hogy az ifjabb királyok némelyik országrészben már uralkodói jogokat gyakoroltak.

A vegyesházbeli királyok korában (1301-1526) tovább érvényesül a nemzetségi öröklés elve. Az Árpádok fiágának kihaltával leányágon keresnek királyi házat, mert még mindig mágikus hittel ragaszkodnak „a szent király véréből" leszármazókhoz. Még a király lányát is megválasztják, sőt ennek férjét is, csakhogy az összeköttetést megtarthasssák a „szent királyok nemzetségével". Mindössze két kivétel van ebben a korszakban, amikor már tisztán a választási elv érvényesült: I. Ulászló és Mátyás királlyá választása. Szapolyai Jánost már a mohácsi vész után választotta meg az ország keleti része.

E korszakban már a trónbetöltésre vonatkozó törvényes rendelkezésekkel is találkozunk. Így az 1447:XXX. tc. elrendeli, hogy a választásnak és koronázásnak szabályszerűen egybehívott országgyűlésen kell megtörténnie. Az 1485:I-III. tc. elrendeli, hogy a királyválasztó és koronázó országgyűlést a nádor hívja össsze, és őt illeti az első szavazat. Az 1498:XLV. tc. pedig arról intézkedik, ha királyt kell választani, mert a király örökös nélkül hál el. Ide sorozhatjuk az 1505-i rákosi végzést is, amelyben a rendek elhatározzák, hogy a jövőben csak született magyart fognak királlyá választani.

A harmadik alkorszak a Habsburgok frónrajutásától a fiági trónutódlás megállapításáig, 1687-ig terjed. 1526-ban kettős királyválasztás bontja meg a nemzet egységét. Amikor azonban Ferdinándot, az előző királyi nemzetségből származó nő férjét, megválasztották, ismét érvényesült az az elv, hogy a nemzet nemcsak királyt, hanem dinasztiát is választott, amit az 1547:V. tc. ki is fejezett.

Ebben az első főkorszakban tehát a trón betöltése sohasem tisztán öröklés útján történt, mert az utód nem vált a trón megüresedése pillanatában önmagától királlyá. Szükséges volt még egy tény hozzájárulása, ami ha nem is volt alakszerű választás, de legalább is a koronázáskor valamely népi, rendi vagy képviseleti szervnek az akaratnyilvánítása, illetőleg közfelkiáltása (acclamatio).

2. A második főkorszak az elsőszülöttségi öröklés korszaka. Itt két alkorszakot különböztethetünk meg: 1687-től a fiági örökösödés, 1723-túl kezdve pedig a nőági (szabatosabban: vegyes ági) örökösödés korszaka.

Amikor I. Lipót életében fiát, I. Józsefet 1687-ben királlyá választották, egyúttal kimondták, hogy a jövőben senki mást nem fognak királlyá koronázni, mint I. Lipót fiúörököseinek az elsőszülöttét. Ez voltaképpen a már amúgy is érvényes gyakorlatnak törvénybe iktatása volt. A nemzet ezzel fejezte ki uralkodójának háláját, hogy Buda várát más erősségekkel együtt a török uralom alól felszabadította. Míg tehát korábban a választás tényével szállott át a korona az utódra, most már az 1688:II. tc. értelmében az elsőszülöttségi rend szerint fiágon következőt kötelesek megkoronázni. A trónbetöltés tehát még e törvény értelmében is a nemzet közreműködésével, a koronázással történt volna. Csupán a tényleges gyakorlat értelmezte már 1711-ben úgy a trónbetöltést, amit azután az 1712/15. évi országgyűlés is elfogadott, hogy az elsőszülött fiú elődje halálának tényével ipso facto trónra lép. Míg azelőtt a választott király (rex electus) az üresen álló trónt foglalta el, addig az örökös király (rex haereditarius) elődjének örökébe lép a trón jogilag való megüresedése nélkül is.

A fiági trónöröklést becikkelyező törvényt később törvényeink mint 1687:II. tc.-et említik, jóllehet a király az 1687. évi országgyűlés cikkeit csak 1688 jan. 25-én szentesítette, úgyhogy szabatosan csak 1687/8. vagy 1688. évi törvényekről beszélhetünk.

Miután I. József fiúutód nélkül halt meg, s az utána következő testvérének, III. Károlynak (mint római-német császár VI.) szintén csak leányai voltak, a nemzet újabb hálából a töröknek az egész ország területéről való kiűzéséért a trónöröklés jogát kiterjesztette az osztrák ház nőágára is, illetőleg az I. Lipóttól leszármazó nőági ivadékokra a következő sorrendben: III. Károlynak, majd testvérbátyjának és elődjének, I. Józsefnek, végül pedig atyjuknak és elődjüknek, I. Lipótnak leányaira. (Összesen öt leány.) Alapelv, hogy ugyanazon főágon belül a férfiak megelőzik a nőket. mégpedig olyan értelemben, hogy amíg az illető nőágban örökösödésre jogosult férfiak vannak, addig a nők a trónt nem örökölhetik. A trónra jutott nőágon tehát ismét a fiági leszármazás érvényesül.

A nőági trónöröklést az 1723:I., II. és III. tc. be iktatták, amelyeket együttesen az osztrák tartományokra 1713-ban megállapított örökösödési szabályokkal kapcsolatban Pragmatica Sanctiónak neveztek, de annak kifejezésével, hogy e törvények a magyar államnak önállóan alkotott külön törvényei, magyar Pragmatica Sanctiónak. A Pragmatica Sanctio (értelme: ünnepélyes alaptörvény) kifejezést nálunk először az erdélyi 1744:III. tc., majd az 1790/91. évi magyar országgyűlés és az 1848. évi törvényhozás használja.

Az osztrák és a magyar Pragmatica Sanctio közt ugyanis, eltekintve a keletkezésük közt eltelt tíz évtől, a következők a különbségek: a) az előbbi abszolút módon létrejött fejedelmi határozat, az 1703-i házi törvény publikálása, míg a mienk alkotmányos úton keletkezett országos törvény; b) a magyar törvény meghagyásokat tesz, amikor kötelességévé teszi a trónralépőnek, hogy magát megkoronáztassa, hitlevelet adjon ki és esküt tegyen; c) a terjedelmet illetőleg a magyar Pragmatica Sanctio csak a három nőágnak biztosít trónöröklési jogot, míg az osztrák valamennyi többi ágnak is; és d) míg a magyar a szabad királyválasztás jogát a három főág kihalására kifejezetten fönntartja, arról az osztrákban szó sincsen.

Az 1723:II. tc. meghatározza azokat a személves kellékeket is, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valaki a trónt elfoglalhassa. Négy kellék szükséges: a) a trónralépőnek a három főág egyikéből kell származnia, b) törvényes házasságból származó utódnak kell lennie, c) a római katolikus vallást kell követnie és d) ausztriai főhercegnek kell lennie. Az utóbbi kellékre vonatkozólag a törvény nem tartalmaz részletes intézkedéseket, amiért is a házi törvényekhez kellett folyamodni. Ezzel azonban a házi törvények még nem váltak a magyar jog forrásává, hanem kötelező erejük csakis a rájuk utaló törvényeken és szokásjogon nyugszik. Az ausztriai főhercegségnek feltétele a házi törvények értelmében a családfő (uralkodó) előzetes beleegyezésével kötött és egyenrangú házasságból való származás. Ezt megerősítette a Ferenc Ferdinánd főherceg házassági nyilatkozatának becikkelyezéséről szóló 1900:XXIV. tc. is, amely azonban kifejezte azt a helyes magyar alkotmányjogi felfogást is, hogy a trónöröklésnek a magyar Pragmatica Sanctióban foglalt szabályozása mind keletkezésére, mind feltételeire és tartalmára nézve teljesen önálló. (Ferenc Ferdinándnak ez a nyilatkozata megállapította, hogy utódainak nem lesz trónöröklési joguk, mert Chotek Zsófia grófnővel kötött házassága nem egyenrangú, hanem morganatikus házasság. Ha azonban Ferenc Ferdinánd magyar király lett volna, felesége a magyar jog szellemében osztozkodott volna férje címében és rangjában.)

3. A harmadik főkorszak az 1921 nov. 6-ávat kezdődött interregnum korszaka, amely ma is tart. E napon lépett ugyanis hatályba az 1921:XLVII. tc., amely kimondotta, hogy IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek, és a Pragmatica Sanctio hatályát vesztette, minélfogva a királyválasztás joga, amely az 1688:II. tc.-ig fennállott, ismét feléled. Jelenleg tehát a királyi trón üres, és nincsenek olyan tételes jogi szabályaink, amelyek a trónbetöltés kérdését rendezik. A trónbetöltés szabályozása tehát az országgyűlés elé tartozik. Ha királyválasztásra kerülne a sor, az voltaképen dinasztiaválasztás lenne, mint hajdan minden ilyen alkalomkor. Nem lehet tehát azt mondani, hogy Magyarország ma választási monarchia. A királyválasztás ugyanis ellenkezik a monarchikus gondolattal, amely épen azért ragaszkódik az örökletességhez, hogy a monarchia egy pillanatra se legyen államfő nélkül. Az interregnum ugyanis a választási monarchiában tulajdonképen azt jelentette, hogy erre az időre - úgy mint a köztársaságban - a nép kezébe került az államhatalom gyakorlása.

Ami az 1921:XLVII. tc.-nek, az ú. m. trónfosztó törvénynek érvényességét illeti, bár az külföldi hatalmaknak belügyeinkbe való beavatkozásának eredményeképen keletkezett, megalkotására a nemzetgyűlés föltétlenül jogosítva volt, úgyhogy ez a törvény a magyar alkotmányjog értelmében érvényes törvény. Megváltoztatása csakis új törvénnyel volna lehetséges. Természetesen annak sem lenne jogi akadálya, hogy a törvényhozás e törvénycikket hatálytalanítja, amikor nyomban feléledne az 1723. évi trónöröklési törvények hatálya. Minden olyan magyarázat, amely e törvény keletkezésének módjából és tartalmából kíván érvénytelenségére következtetni, ellenkezik alkotmányjogunknak azzal a felfogásával, amely a törvénynek csak alaki fogalmát ismeri.

Itt kell megemlékeznünk arról a felfogásról is. amely szerint az együttes birtoklás feltétele volt az 1723-ban megállapított trónöröklési rendnek, minek folytán az együttes birtoklás lehetőségének megszűnése maga után vonta az akkor megállapított trónöröklési rendnek megszűnését is. E nézet szerint tehát az 1921:XLVII. tc.-nek csak deklaratív és nem konstitutív a jellege.

Az 1867:XII. tc. hitelesen úgy értelmezte az 1723:I., II. és III. tc.-et, hogy Magyarországot és az örökös tartományokat együttesen kell birtokolni. Bizonyos, hogy nem is lehetett a Pragmatica Sanctiónak más törekvése, mint az együttbirtoklásnak ugyanazzal a szabállyal való biztosítása. Ez azonban csak egyik ok volt, amely a szabályok megállapításánál szerepelt. Nem lehet azonban feltételként megállapítani, hogy Magyarország királya mindig csak az lehet, aki az osztrák örökös tartományoknak is uralkodója. Az az értelmezés, amely szerint az együttes birtoklás lehetőségének megszűnése megszünteti a magyar trón öröklésének jogát, tagadása a magyar királyi hatalom önállóságának és szuverénitásának.

Tény ellenben, hogy amikor Ausztriában 1918 november 13-án kikiáltották a köztársaságot, az uralkodó személyének azonosságán alapuló viszony önmagától megszűnt. Ezt a tényt az 1920 I. tc. is megállapította és ennek következtében a közös ügyeket szabályozó 1867:XII. tc.-et hatálytalanította.

Bár a magyar Pragmatica Sanctio jogi természetét illetőleg igen szerteágazók voltak a vélemények, mégis az a felfogás lett általános, mely szerint kétféle elemet kell abban megkülönböztetni: a trónöröklésre vonatkozót, amely tisztán alkotmányjogi és a két állam szövetségére vonatkozót, amely nemzetközi jogi. Az első rész tehát alkotmányos úton létesült törvény, a másik pedig nemzetközi szerződés. Ezek szerint nyilvánvaló, hogy nálunk a trónöröklési szabályoknak változtatása a törvényhozás hatáskörébe tartozik.

III. A KORONÁZÁS. - 1. A koronázás alkotmányjogi jelentősége. A királyi trón betöltéséhez szorosan hozzátartozik a koronázás, amely egyrészt jelképe annak, hogy a nemzet a királyi hatalmat átruházta, másrészt pedig jogi feltétele a teljes királyi hatalom gyakorlásának.

Az árpádházi királyok alatt, amikor a trónralépést nem előzte meg formális választás, a koronázás volt a királlyá tételnek a jogi módja. Amikor már választás útján történik a trón betöltése, a koronázás az inthronisatio jogi természetét szerzi meg. Lényegesen változott a koronázás jogi természete akkor, amikor a trónbetöltés módjául törvényileg az öröklést honosították meg. Mi sem mutatja jobban őseink finom közjogi és politikai érzéket, mint az a tény, hogy amikor megalkották az 1688:II, tc.-et, csak azt mondták ki, hogy ezentúl senki mást nem fognak királlyá koronázni, mint a Habsburg-ház fiágának elsőszülöttét; s később amikor formailag is elfogadták a trónöröklési jogot, egyúttal jogi kötelezettség gyanánt törvényben szabták ki, hogy az örökösödés útján trónralépő király köteles magát megkoronáztatni. Eddig nem volt szükség e meghagyás törvényben való kikötésére, mert királyválasztáskor mindig módjában volt az országgyűlésnek a választás feltételeit (conditióit) megszabni és a koronázást is megkövetelni.

A koronázás ekkor már az alkotmánybiztosíték jogi természetét szerzi meg az örökösödés útján trónralépő királlyal szemben, épen a koronázási szertartás mozzanataiként szereplő hitlevélkiadás és eskütétel következtében. Ezek hivatottak biztosítani, hogy a király hatalmát az alkotmány rendelkezései szerint fogja gyakorolni. 1687 után tehát a koronázásnak az a jogi jelentősége, hogy csak segítségével jut a király a teljes királyi hatalom birtokába. Mindaddig, amíg a trónralépő király magát meg nem koronáztatja és ennek keretében hitlevelét ki nem adja és le nem teszi a királyi esküt: nincs joga az egész királyi hatalmat gyakorolni.

Az 1791:III. tc. a koronázásra nézve záros határidőt állapít meg, mely szerint az örökös király hat hónap alatt köteles magát megkoronáztatni. E határidő elmulasztásával a királynak és a királyi hatalmat gyakorló hatóságoknak a ténykedései alkotmányellenessé lesznek. Ilyenkor az állampolgárok részéről az engedelmesség és a hűség megtagadható.

Törvényes a király (legitimus rex), akkor is, ha a törvények értelmében trónra lép de magát meg nem koronáztatja. Az ilyen király azonban csak örökös király (haereditarius rex) a megkoronázott királlyal ellentétben (coronatus rex).

Az örökös királyt a koronázás előtt (intermedio tempore) csupán az ország igazgatásához szükséges jogoknak a törvényes gyakorlása illeti meg. Gyakorolhatja tehát a kormányzati felségjogokat, de nem az ú. n. privilégiális jogokat, vagyis azokat, amelyeknek külső alakja királyi kiváltságlevél (privilegium). Nem gyakorolhatja tehát a törvényszentesítés és a nemességadományozás jogát. Nem illethetné meg a főkegyúri jog gyakorlása sem, mert ez is bizonyos privilégium adományozásának a formájában történik. Viszont tény, hogy Ferenc József a főkegyúri jogot megkoronázása előtt is gyakorolta. Ezt tehát alkotmányjogunk szerint vitás kérdésnek kell minősítenünk. Az örökös király jogállását a következő jogforrások szabályozzák: a Hármaskönyv I. r. 4. és 9. c., II. r. 3. c. 2. §, az 1741:IV., az 1791:III.. X., XIL, XXXII. és XXXVI. tc.

A magyar alkotmányjognak e szerint alaptétele, hogy az alkotmányszerű teljes királyi hatalom az öröklés jogán trónralépő királyra a koronázás útján száll át. Épen ebben különbözik nálunk a koronázás a többi országban szokásos koronázástól. Másutt a koronázás nem több egyházi vagy udvari szertartásnál és mint ilyen jogi jelentőség nélküli külsőség. Nálunk ellenben a hatalomátruházósnak lényeges közjogi követelménye.

2. A Szent Korona. Törvényeink a trónralépő királynak meghagyják, hogy az ország „ősi és régi, helybenhagyott s bevett szokása" szerint koronáztassa meg magát. Ezt pedig úgy értelmezik, hogy a koronázásnak a részletesen törvénybe nem iktatott, de szokás útján kifejlődött szertartáson a Szent Koronával kell történnie. Több mint hatszáz éve él a magyarságban a köztudat, hogy jog érvényesen csak ezzel a koronával lehet Magyarországon királyt koronázni, mert ez a korona övezte a szent királyok homlokát. Ezért szólnak forrásaink a Szent Koronáról mint élő hatalomról. amelynek jelentősége, rejtélye és ereje (signaculum, mysterium ac robur) van. Igaz, hogy a korona csak külső jelvény, és a koronázás jogi hatálya a nemzet akaratában rejlik, amit többször kifejezve is találunk, de azért a történelemben kifejlődött nemzeti köztudat mégis a Szent Koronához kötötte a főhatalom átruházásának jogi hatályát.

Ami a Szent Korona történetét illeti, ép úgy, mint a magyar nemzeté, egyesíti magában az eredetet illetőleg a források pozitív adatait a mondák és hagyományok misztikus homályával.

A Szent Koronáról történelmi bizonyossággal tudjuk, hogy két részből áll: a felső, négy pántú sisakkoronából és az alsó abroncskoronából. Az utóbbit 1075-ben küldte VII. (Dukasz) Mihály keletrómai császár Bizáncból I. Gézának, úgyhogy ma a koronának ez az alsó része 868 éves. A Szent Korona felső részéről azonban még eddig nem sikerült kétségtelenül megállapítani, hogy ez volt-e valóban Szent István koronája. Az utóbbiról is csak annyi bizonyos, hogy II. Szilveszter pápától Rómából származott, valószínűleg a római-német császár akaratából (Imperatoris . . . gratia et hortatu). Az 1000. évben ugyanis, amikor István magyar király Rómából a koronát kapta, Róma a császár és a pápa Rómája volt. A korona tehát II. Szilveszter pápa ajándéka, sőt esetleg iskolájának műve volt, mert a pápa, Aurillaci Gerbert francia bencés, aki III. Ottó császár nevelője volt. az egyházi iparművészet terén is kitűnt. Vannak forráshelyek, amelyek a mellett szólnak, hogy Szent István koronája visszakerült Rómába. Így az is lehet, hogy a mostani korona felső része Szent István fejereklyetartójának felső része. Az kétségtelennek látszik, hogy olasz munka a X. századból. Az sincs tisztázva, hogy mikor és miért történt a Szent Korona két részének összeforrasztása. Nagyon vallószínű ellenben, hogy a nemzeti köztudat I. Gézának Bizáncból kapott koronását idővel Szent István Szilveszter pápától kapott koronájának tekintette, és így ez a kettős korona vált a magyar Szent Koronává.

Bármily homály fedje is ma a Szent Korona eredetének kérdését, tény, hogy a nemzeti köztudat hét évszázad óta Szent István koronájának nevezi, és épen félévezred óta nem is történt más koronával koronázás.

3. A koronázás mozzanatai. A koronázásnak három mozzanata van: a) a királyi hitlevél kiadása, b) a koronázási szertartás és ennek keretében c) a koronázási eskü letétele.

a) A királyi hitlevél (diploma inaugurale) részint törvényileg, részint szokásjogi úton megállapított tartalmú ünnepélyes okirat, melyben a király ünnepélyes fogadalmat tesz az alkotmány, a törvények, az állampolgárok jogai és szabadságai, az ország területi épsége és függetlensége megtartására. A hitlevél kiadása a koronázás jogi előfeltétele. A királynak tehát azt a koronázás szertartása előtt kell aláírva kiadnia úgy, hogy az országgyűlés a koronázás előtt átvehesse. Szövegét az országgyűlés és a király közös megegyezéssel állapítja meg.

A hitlevél első nyomait III. András 1291-i dekrétumában találjuk. II. Ferdinánd óta törvénybe szokás becikkelyezni (1622:II. tc.). III. Károly 1712-i hitlevele óta öt pontból áll.

b) A koronázási szertartás szokásjogilag alakult ki. Időnkint részleteiben változott, úgyhogy a jövőben sem lenne akadálya egyes részletei megváltoztatásának. A koronázás országgyűlési határozat folytán országgyűlésen történik a római katolikus egyház közreműködésével és szertartása szerint. A koronának a király fejére helyezése jelképes cselekményként az esztergomi érsek, mint Magyarország prímása és a nádor által együttesen történik. A hercegprímást akadályoztatásakor a hivatalban legidősebb érsek, illetőleg püspök, a nádort pedig, amíg állása nincsen betöltve, az a világi személy helyettesíti, akit ebből a célból az országgyűlés megválaszt. (Ferenc József 1867-i és IV. Károly 1916-i koronázásakor a miniszterelnököt választották nádorhelyettessé.) Ezekben a mozzanatokban jut kifejezésre, hogy tulajdonképen a nemzet koronáz alkotmányos képviselete, az országgyűlés útján. Ez abban is megnyilvánul, hogy a koronázás az országházban kezdődik, ahol az országgyűlés két háza együttes ülésre jön össze, amelyet formálisan megnyitnak, majd a képviselők és a felsőház tagjai, miután az ülést a koronázási szertartás idejére felfüggesztették, a koronázó templomba vonulnak.

A koronázási misén szokták a királynét is megkoronázni. Mivel azonban ő nem államszerv, koronázását a veszprémi püspök, a királyné kancellárja szokta a házi koronával végezni, míg a Szent Koronát a prímás a nádorral a királyné vállához érinti. II. András feleségéről, Gertrudról biztosan tudjuk, hogy megkoronázták.

A koronázás alkalmával mind a királynak, mind a királynénak koronázási ajándékot szokott felajánlani a nemzet, amit törvénybe is becikkelyeznek az összeg megnevezése nélkül, amelyet azonban az országgyűlés állapít meg. Az uralkodók a koronázási ajándékot jótékony célra fordítják.

c) A koronázási esküt, amelyről ugyancsak II. András idejéből (1205) van az első emlékünk, a király a tulajdonképeni koronázás után az országgyűlés és a nép jelenlétében szabad ég alatt teszi le az alkotmány és a törvények megtartására. Tartalmi tehát voltaképen a hitlevél rövid kivonata. Szövegét I. Ferdinánd óta szintén az országgyűlés állapítja meg a királlyal egyetértésben és hitlevéllel együtt iktatják törvénybe.

4. A Szent Korona és a koronázási jelvények gondviselése. Mivel a magyar királyt érvényesen csak a Szent Koronával lehet megkoronázni, alkotmányjogunkban a Szent Korona őrzésére különleges jogszabályok alakultak ki. A mi koronánk ugyanis nem a dinasztia, hanem az ország Szent Koronája (Sacra regni Corona), a hozzátartozó drágaságok pedig a koronázási jelvények (clenodia regni). Az ország Szent Koronája rengeteg viszontagságon ment át. Volt eset rá, hogy a hiányzó Szent Korona helyett más koronával kellett királyt koronázni. Ámde hiába határozták el a rendek, mint I. Ulászló koronázásakor is híres 1440 júl. 17-i oklevelükben, hogy „a korona hatékonysága és ereje az ő jóváhagyásukon alapul", a nemzet az idegen koronával való koronázást soha sem tekintette érvényesnek. Régtől fogva gondoskodtak tehát a Szent Korona őrzéséről. Az 1464:II. tc.-től az 1928:XXV. te.-ig törvényeink egész hoszszú sora rendelkezik a korona őrzéséről.

I. Mátyásnak előbb említett törvénye teszi a korona őrzését országos üggyé, amikor megszervezi a koronaőri intézményt. A korona őrzésének felügyeletére a király négyes jelölése alapján az országgyűlés két főméltóságot, koronaőrt (conservatores coroniae) választ, akik a felsőháznak hivatalból tagjai. A koronaőröknek az ide vonatkozó törvények szerint világiaknak, született honfiaknak és az 1618. évi és későbbi koronázási hitellevelek szerint egyiküknek katolikusnak, a másikuknak protestánsnak kell lenniök. Az országgyűlés két háza együttes ülésben választja meg a két koronaőrt. Megválasztásukat, lemondásukat és a felelősség alól való felmentésüket, haláluk után pedig örököseik felmentését törvénybe iktatják.

A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok gondviseléséről szóló 1928:XXV. tc. össze-egyezteti a koronaőri hatáskört a felelős kormányzat elvével, amikor kimondja, hogy a kormány hatóságát a gondviselésnél a miniszterelnök képviseli.

A koronázási jelvények a királyi pálca, az országalma, a koronázási palást és a koronázási kard. A Szent Koronát a hozzátartozó drágaságokkal együtt jelenleg az ország székesfővárosában, a királyi várpalotának erre a célra rendelt páncélkamrájában kell tartani és a m. kir. koronaőrségnek szorgos és hűséges gondviselésével őrizni. Részletes rendelkezéseket tartalmaz még a törvény a kulcstartásról, valamint a Szent Koronának a páncélkamrából való kiviteléről.

IV. A KIRÁLYI TRÓN MEGÜRESEDÉSE. - Ennek két módja van: a halál és a lemondás. A lemondás hatályosságának jogi feltétele, hogy határozott legyen, az országgyűléssel közöltessen, s az utóbbi elfogadja, végül pedig törvénybe iktassák. E törvénycikk szentesítése a lemondó király utolsó alkotmányjogi ténykedése. Amíg Magyarországnak és Ausztriának közös uralkodója volt, a lemondásnak kifejezetten Magyarország királyi trónjáról is szólni kellett s nem volt belefoglalható az osztrák császárságról való lemondásba. Ezt megállapította az 1867:III. tc., amikor utólag becikkelyezte V. Ferdinándnak 1845 dec. 2-án Olmützben kelt lemondását, amely magyar alkotmányra nézve sérelmesen, Magyarország külön megemlítése nélkül történt.

Nem volt trónlemondásnak tekinthető IV. Károly királynak 1918 nov. 13-án Eckartsauban kelt nyilatkozata sem, mert nélkülözte a fentebb említett érvényességi kellékeket, tartalmilag pedig csupán az államügyek vitelében való részvételről való lemondásról szólt. Amikor azonban utóbb a nemzetgyűlés 1921. nov. 6-án az 1921: XLVII. tc.-ben kimondotta IV. Károly uralkodói jogainak megszűnését, ez következménye volt részint IV. Károly fentebbi nyilakozatának, részint pedig a nemzetközi viszonyokban lelte okát, mert a szövetséges és társult hatalmak, főleg pedig az ú. n. kisantant, Magyarországot belügyeibe való beavatkozással kényszerítették erre a trónfosztó törvényre.

IV. Károly királyra nézve ez lényegileg a királyi székből való elmozdítás volt. Igaz, hogy hasonló esetekkel találkozunk a magyar alkotmány történetében, főleg a régebbi időben. Olyan esetek, amelyekben az elmozdított helyébe megválasztottat általában törvényes királynak teleintették, a következők voltak: Salamon letétele 1074-ben (utódai lettek I. Géza, illetőleg Szent László); Ottó esete 1308-ban (utóda lett I. Károly); ugyanígy ítélendő meg Rudolfnak fegyverrel kikényszerített lemondása 1608-ban (utóda volt öccse, II. Mátyás, akit tehát az elsőszülöttségi jog mellőzésével valóban választottak). Ma már azonban az alkotmányjognak alaptétele, hogy jogilag az uralkodót trónjától megfosztani nem lehet. Kétségtelen, hogy az 1921:XLVII. tc.-ben forradalmi jelleg nyilatkozik meg abban, hogy a magyar nemzetgyűlés külföldi hatalmak intervenciójára alkotta meg. Maga a törvény azonban jogszerű, és megváltoztatása - mint fentebb már említettük - csakis új törvénnyel volna lehetséges.

V. A KIRÁLY HELYETTESEI. - A király hatalmának gyakorlásában akadályozva lehet. Ilyen esetek: 1. ha nem rendelkezik joghatályos akaratnyilvánítási képességgel, vagyis a) ha kiskorú, vagy b) elmebeteg; 2, ha fizikai vagy egyéb körülmények gátolják, hogy hatalmát egészben vagy részben gyakorolhassa. Ilyen esetek pl. ha az országtól távol van, ha ellenséges fogságba kerül, vagy ha lemond hatalmának gyakorlásáról.

A király kiskorúságának ideje a magyar alkotmányban nincs meghatározva. A multban különféleképen határozták meg az uralkodásra való képesség idejének kezdetét. Ennek megállapítása a törvényhozás hatáskörébe tartozik. Elmebetegség miatt való akadályoztatás történelmünkben nem fordult elő. Ezt, valamint a többi akadályozó körülményt meghatározni szintén az országgyűlés tekintendő jogosultnak.

Ha a királyt hatalmának gyakorlásában akadályozó körülmények gátolják, helyettes gyakorolja a királyi hatalmat. Ilyen helyettes az 1485. évi ú. n. nádori cikkek értelmében a nádor, aki a király kiskorúsága idején, vagy ha a királyt más ok akadályozza az uralkodásban, az ország gyámkormányzója (régense). A király távollétében pedig a király helyettese (helytartója). Mindkét esetben, igen csekély megszorítással, a nádor az országot teljes királyi hatalommal kormányozza.

Mint már a történelmi részben mondtuk, a nádor volt ősi idő óta a király után következő legfőbb kormányzati szerv, aki jogállására és alkalmazási módjára nézve sokban hasonlított a parlamenti kormányrendszer miniszterelnökéhez. Mivel Habsburg-királyaink csaknem állandóan, vagy legalább is az év nagyobb részében az országon kívül (főleg Bécsben) tartózkodtak, az 1848:III. tc. kimondotta, hogy a király távollétében a nádor a király helytartójaként a végrehajtó hatalmat a törvény és az alkotmány ösvényén teljes hatalommal gyakorolja ugyanúgy, mint a király, a felelős minisztérium közreműködésével. Jóllehet a nádor a királyt a törvényhozó és a bírói hatalom gyakorlásában nem helyettesíthette, és még néhány legszemélyesebb jogot fenntartott a törvény a királynak: a nádori állás úgyszólván alkirályi állássá emelkedett. A valóságban azonban erre mégsem került sor, mert 1848-tól 1867-ig, az abszolutizmus idején, a magyar kormányszervek nem működtek, az 1867:VII. tc. pedig a nádori állás betöltését mindaddig elhalasztotta, amíg hatáskörét a felelős inisztérium elveivel meg nem egyeztetik.

Mivel tehát a nádori állás a mai napig sem szűnt meg, csupán nincs betöltve, ha szükséges, az országgyűlésnek hatáskörébe tartozik a királyi hatalom gyakorlása felől az intézkedés. 1867 óta tehát ugyanaz az állapot, mint az 1485. évi nádori cikkek előtt, amikor az országgyűlésnek két ízben is egy-egy ad hoc esetre kellett a király helyettesítéséről, tehát régensről gondoskodnia. Így választotta V. hászló kiskorúsága idejére (1446-1452) Hunyadi Jánost, Hollós Mátyás király kiskorúsága idejére (1458) pedig Szilágyi Mihályt Magyarország kormányzójává. 1867 óta újból 1920-ban vált szükségessé, hogy az országgyűlést helyettesítő nemzetgyűlés kormányzót válasszon - Horthy Miklós személyében - az uralkodói hatalom gyakorlásában fizikailag akadályozott király helyettesítésére. Abban az időben ugyanis idegen hatalmak tartották vissza külföldön IV. Károly királyt hatalmának gyakorlásától.

VI. A KIRÁLYI CSALÁD TAGJAINAK JOGÁLLÁSA. - A királyi családnak és tagjainak nincs az a jogállása, mint az uralkodónak, hanem az állam népi alkotóelemének a részei és ilyenül állampolgárok. Mivel azonban az uralkodóval családi kapcsolatban vannak, az utóbbi tekintélyének növelése céljából az állampolgároktól megkülönböztetett jogállást élveznek. Ez nemcsak a királyi család tagjait egyenkint megillető tiszteletjogokban nyilvánul, hanem abban is, hogy a királyi ház tagjai együttesen jogi testületet, korporációt alkotnak, amelynek azonban közjogi jogosítványai nincsenek. Hogy magánjogi jogalanyisága van, az kitűnik abból, hogy magyarországi ingatlanok a királyi család nevére vannak telek . könyvezve.

Bár törvényeink utalnak a királyi házra, nem állapítják meg tagjait, hanem az idevonatkozó gyakorlat átvette a Habsburg-ház házi törvényeinek fogalmi meghatározását. E szerint a királyi család feje az uralkodó; tagjai: a királyné, a király uralkodó elődjeinek özvegyei s azok a főhercegek és főhercegnők, akik az uralkodótól vagy Mária Terézia és férje, Lotharingiai Ferenc ős-szülőktől férfiágon rangszerű (egyenrangú) és a mindenkori családfőtől jóváhagyott házasságból származtak; továbbá a főhercegek feleségei és özvegyei, amíg özvegyi sorban maradnak. Ugyancsak a királyi családhoz tartozik a királynő férje és a trónjáról lemondott király. Viszont nem tartoznak a királyi családhoz, bár trónvárományosok, a rangszerűen házasságot kötött főhercegnők, akik férjhezmenetelük által más családnak váltak tagjaivá. Ebből is kitűnik, hogy a királyi család köre nem azonos a trónvárományosok körével.

Az 1921:XLVII. tc.-el trónöröklési jogától megfosztott Habsburg-Lotharingiai-családnak azok a, tagjai, akik magyar állampolgárok maradtak és állandóan Magyarországon laknak, továbbra is élvezik a királyi ház tagjait megillető tiszteletadást és kiváltságokat. Így a „Fenséges" cím illeti őket, nagyobb büntetőjogi védelemben részesülnek (1878:V. tc. 141. §), 24. életévük betöltésével örökösödés címén tagjai a felsőháznak és ki vannak véve a rendes bíróságok hatásköre alól. Fegyelmi, büntető és egymásközti magánjogi pereikben közvetlenül a király személyes bíráskodása alá tartoznak, míg egyéb peres és végrehajtási ügyeikben a m. kir. főudvarnagyi bíróság joghatósága alá. Tanúkihallgatásuk lakásukon történik, mindig a helyileg legfelsőbb híróság elnöke által. Mentesek némely adók és közszolgáltatások alól. Vám- és portómentességet élveznek stb.

VII. A KIRÁLY FELSÉGJOGAI. - Felségjogokon azokat a jogokat értjük, amelyekben az állam legfőbb hatalma és méltósága, vagyis felségisége (szuverénitása) nyilvánul meg. A felség-jogoknak alanya az állam, magyar alkotmányjogi felfogás szerint a Szent Korona. A felségjogok gyakorlása a monarchikus elv értelmében az uralkodót illeti. A magyar államban mint alkotmányos monarchiában azonban a király a felségjogokat csak az alkotmányban meghatározott mértékben és módokon, valamint az ott rendelt szervek közreműködésével gyakorolhatja. A Szent Korona elméletének az a tanítása, hogy az államhatalom kezelése a királyt és a nemzetet együttesen illeti meg, tökéletesen megegyezik a modern államtannak a monarchiáról vallott elméletével, mely szerint az államfő államszervi minőségéből következik, hogy joghatályos működést rendszerint nem egyedül, hanem valamely más államszerv közreműködésével fejthet ki.

A felségjogokat régi magyar felfogás szerint két csoportra szoktuk osztani: 1. személyi felségjogokra vagy tiszteletjogokra és 2. kormányzat vagy politikai felségjogokra.

1. A személyi felségjogok vagy tiszteletjogokban az állam legmagasabb méltósága a király személye iránt nyilvánuló tiszteletben jut kifejezésre. A király tiszteletjogai közé tartozik: a) hogy szent és sérthetetlen, b) felelőtlen, c) apostoli királyi felség címmel él, és d) megilleti a királyi udvartartás.

a) A király személye szent és sérthetetlen. Ezt a régi alkotmányos alapelvet az 1848:III, tc. újból megerősíti. A király szent azért, mert rászáll a korona szentsége, és fölszentelt, minélfogva személyét a legnagyobb tisztelet illeti. Sérthetetlensége pedig nagyobb büntetőjogi védelmét jelenti. Aki a király személye ellen sértést követ el, annak cselekménye súlyosabban ítélődik meg és részint felségsértésnek (1878:V. tc. 127. §), részint a király személye megsértésének számít (1913: XXXIV. tc.).

b) A király felelőtlen, ami azt jelenti, hogy semmiféle tényéért felelősségre nem vonható, és nincsen olyan hatóság, amely felelősségre vonhatná. Ellene sem büntető, sem polgári per nem indítható. Ha valakinek a királlyal szemben támad magánjogi igénye, akkor az udvari kincstár ellen indíthat magánjogi keresetet. Alkotmányjogi felelősségre sem vonható. A király tényei csak úgy érvényesek, ha valamelyik miniszter ellenjegyezte őket, vagyis ha vállalta értük a felelősséget. Politikailag sem terheli a királyt felelősség. Alkotmányunk szellemének megfelelően a király személyét politikai vitákba bevonni nem szabad. Trónjától jogilag meg nem fosztható.

c) Apostoli királyi felség cím illeti a magyar királyt. Már első királyaink is éltek az „apostoli" címmel, de királyaink állandóan csak 1758 óta használják, amikor XIII. Kelemen pápa Mária Teréziát és magyar királyi utódait e cím használatában megerősítette. Az „apostoli" cím csak a megkoronázott és tényleg uralkodó királyt illeti meg; a koronázatlan királyt, vagy az elődje életében megkoronázott trónörököst és a lemondott királyt nem.

A király címében „Isten kegyelméből" uralkodónak mondja magát. Ebben az Isten iránt való hála. és tisztelet jut kifejezésre, és nem az az értelme, mint külföldön, ahol azt akarja kifejezni, hogy az államfő hatalmát nem a néptől kapta. Nálunk a Szent Korona tana értelmében minden hatalomnak alanya és forrása a Szent Korona, vagyis az állam maga.

A magyar királynak három címe alakult ki. A nagy cím szerint: Magyar-, Horvát-, Szlavon-, Dalmát-, Halics-, Lodomér-, Ráma-, Szerb-, Kun- és Bolgárországok apostoli királya, Erdély nagyfejedelme és a székelyek ispánja. A magyar király középcíme: Magyar-, Horvát-, Szlavon-, Dalmát-országok apostoli királya. A kis cím: Magyarország apostoli királya. Amikor a magyar királyi és az osztrák császári méltóságot ugyanaz a személy viselte, a kis címet Ferenc József császár és király 1868 nov. 14-i legfelsőbb elhatározásával- a következőképpen állapította meg: Ausztria Császára, Csehország Királya stb. és Magyarországnak Apostoli Királya. (Így kezdődött a királyi bevezetés szövege az utolsó király szentesítette magyar törvényben, az 1918:XXIII. tc.-ben.)

d) A királyi udvartartás szokásjogi alapon fejlődött közjogi intézménnyé. A történelmi fejlődésben az államszervek az udvari méltóságokból alakultak ki. Már láttuk ezt a nádornál és az országbírónál. A kancellárt is udvari kancellárnak hívták. Legfelsőbb bíróságunk, a királyi Kúria elnevezése is abból az időből származik, amikor a király mint legfőbb bíró udvarában, kúriájában szolgáltatott igazságot. A közjogi irányzatot jelzi nálunk, hogy már az 1290:IX. tc. a főbb udvari tisztségek betöltéséhez az országgyűlés hozzájárulását kívánja.

A magyar királyoknak a mohácsi vészig önálló fényes udvartartása volt. Világhírű volt Hollós Mátyás reneszánsz udvara. Amióta osztrák főhercegek kerültek Magyarország trónjára, akik Bécsben székeltek, megszűnt a külön magyar királyi udvar. Jogilag ugyan megmaradt úgy, hogy nem lett közös ügy, és 1867 óta Magyarország ugyanannyival járult hozzá az udvartartás költségeihez, mint Ausztria, ami „Magyarország alkotmányos önállásával és a magyar király magas fejedelmi tekintélyével sokkal inkább megegyezik" (1867:XII. tc. 7. §).

Az elvileg külön magyar királyi udvartartásra utalt az is, hogy a zászlósurakat továbbra is kinevezték, bár udvari szolgálatot nem teljesítettek, hanem közjogi méltóságok viselői voltak, akik a király országos jelentőségű közjogi cselekményeinél működtek közre. A nagyzászlósok voltak: a nádor, az országbíró, a horvát bán és a tárnokmester. Ezek országos méltóságokká váltak. Viszont tisztán udvari méltóságok maradtak a kisebb zászlósok. Ezek voltak: a m. kir. főasztalnokmester, főpohárnokmester, főlovászmester, főajtónállómester, főkamarásmester; főudvarmester és a m. kir. nemes testőrség kapitánya. A zászlósurak mind tagjai voltak a főrendiháznak, és ha állásuk be van töltve, ma a felsőház tagjai.

A jogilag meglévő magyar királyi udvartartásra utal Budapest neve is, amelyet a király 1892 jún. 8-i legfelsőbb elhatározása székes fővárosnak nyilvánított.

2. A kormányzati vagy politikai felségjogokon azokat az államhatalmi cselekményeket értjük, amelyeknek végzése a király hatáskörébe tartozik. Ezeknek a gyakorlásában tehát a király már államszervként jár el. A magyar király az államhatalomnak központi szerve. A törvényhozói hatalomnak az országgyűléssel együtt részese (1791:XII. tc.); gyakorolja a végrehajtó hatalmat (1791:XII. és 1848:III. tc.); a bírói hatalomnak pedig a király a feje, s a bírói hatalmat az általa kinevezett bírák az ő nevében gyakorolják (1860: IV. tc.). A kormányzati felségjogok a kormányzót is megilletik azoknak a kivételevet, amelyeket a vonatkozó törvények kivettek a kormányzó jogköréből. (Róluk alább a kormányzónál lesz szó.)

A király hatalmát azonban csak az országgyűlésnek felelős minisztérium közreműködésével gyakorolhatja és rendelkezése csak akkor érvényes, ha a Budapesten székelő valamelyik miniszter ellenjegyzi (1848:III. tc. 3. §).

a) A  k i r á l y  f e l s é g j o g a i  a  t ö r v é n y h o z á s b a n  kétfélék: α) olyanok, amelyek őt a törvényalkotásban közvetlenül részesítik és β) olyanok, amelyek az országgyűlés működésére és szervezetére vonatkoznak.

α) A királyt a törvényalkotásban közvetlenül részesítő jogok: a törvénykezdeményezés, a törvényszentesítés és a törvénykihirdetés joga. A két utóbbival foglalkoztunk már a jogforrások tanában a törvénynél. A törvénykezdeményezés jogát a király (kormányzó) a miniszterek útján gyakorolja. Ennek felelt meg az a gyakorlat, hogy a miniszter, mielőtt az országgyűlésnek benyújtott egy törvényjavaslatot, előzetes jóváhagyás végett a király elé terjesztette, amit nem egészen szerencsés nyelvhasználattal előzetes szentesítésnek neveztek.

β) A királynak az országgyűlés működésére és szervezetére vonatkozó jogai: az országgyűlés összehívása, elnapolása, berekesztése és feloszlatása, továbbá a felsőházba való kinevezés joga.

Az országgyűlés össze-hívásának joga a királyt már koronázass előtt is megilleti. Az egybehívás királyi (kormányzói) leirattal történik, amely a Budapesti Közlönyben is megjelenik. Királyi egybehívás nélkül az országgyűlés nem ülhet össze. A király és az országgyűlés működöse tehát kölcsönösen feltételezi egymást. Hogy a király a teljes királyi hatalmat gyakorolhassa, annak előfeltétele, hogy az országgyűlés megkoronázza. Most pedig a kormányzóválasztás az országgyűlés hatáskörébe tartozik. Viszont az országgyűlés működésének előfeltétele az államfő részéről történő összehívás.

Az országgyűlést a király (kormányzó) nyitja meg és rekeszti be az ötéves időtartam lejártával. A megnyitást királyi (kormányzói) biztos útján is végezheti. A megnyitó trónbeszéd (illetőleg a kormányzó beszéde) vázolja az országgyűlésre váró feladatokat. A megnyitás az 1492:CVIII. tc. szerint a királyi meghívólevélben megjelölt napot követő negyedik (újabban a házszabályok értelmében harmadik) napon, az évi ülésszakok berekesztése és az új ülésszakok megnyitása rendszerint királyi (kormányzói) leirattal történik.

Az elnapolás jelenti a királynak (kormányzónak) azt az intézkedését, mellyel az országgyűlés mindkét házának ülésezését az ülésszakon egyelőre felfüggeszti. Az államfő külön-külön nem napolhatja el a két ház üléseit, viszont mindkét háznak joga van a maga üléseit elnapolni. Ha a király napolta el az üléseket meghatározott időre, annak lejárta előtt is összehívhatja. Ugyancsak összehívhatja korábban az illető házat, ha az maga napolta el üléseit. Viszont államfői elnapoláskor a házaknak nincs joguk korábban összeülni.

Az országgyűlés megszűnése berekesztéssel vagy feloszlatással történik. Berekesztés az, ha az országgyűlés működésének ötéves időtartama lejár, feloszlatás pedig az, ha az államfő az öt év eltelte előtt rendel el új képviselőválasztásokat. Mindkettőnek más a jogi következménye. Feloszlatáskor az új országgyűlést három hónap alatt össze kell hívni. Ez azonban nem vonatkozik a berekesztésre, de ilyenkor az új országgyűlés egybehívásának ideje mégsem az államfő tetszésétől függ. Az 1867:X. tc. úgy rendelkezik, hogy az országgyűlést berekesztésétől számítva olyan időben kell összehívni, hogy a befejezett számadások és a jövő évi költségvetés az év végéig még tárgyalhatók legyenek. Ugyanez vonatkozik az országgyűlés elnapolására, feloszlatására és az évi ülésszakok berekesztésére is.

Végül az államfő befolyása az országgyűlés szervezetére tagkinevezési joga a felsőházba. A kormányzó a felsőházról szóló 1926: XXII. tc. alapján 40 tagot nevezhet ki, majd a területi visszacsatolások folytán még 22 tagot, végül pedig felsőházi novella, az 1942:XXI, tc. értelmében még újabb 25 tagot, úgyhogy összesen 87 olyan tag foglalhat helyet a felsőházban (az összes tagok számának egynegyede), aki közvetlen állami kinevezéssel kapja tagságát. Közvetve pedig azoknak a felsőházi tagsága ered az államfői kinevezésből, akik világi hivataluk vagy méltóságuk révén tagjai a felsőháznak.

b) A  k i r á l y  f e l s é g j o g a i  a  v é g r e h a j t á s b a n.  A magyar alkotmány tételes-jogi rendelkezései az államhatalomnak funkciók szerint való ágakra oszlásában a kettős felosztást követik. Az 1791:XII. tc. ugyanis megállapítja, hogy a törvényalkotás joga a törvényesen megkoronázott királyt és az országgyűlést közösen illeti. A végrehajtó hatalmat pedig a királyi törvények szellemében (in sensu legum) gyakorolja. Alkotmányunk tehát mindössze törvényhozó és végrehajtó hatalmat különböztet meg, s az 1848 előtti magyar alkotmányfejlődés ebben megegyezett az angol alkotmány alapelvével. Később azonban az 1869:IV. tc. „a bírói hatalom gyakorlásáról" szólván, névleg is megkülönbözteti a bírói hatalmat. 1. §-a kimondja, hogy: „Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik." 2. §-a szerint pedig: „A bírói hatalom Ő Felsége a király nevében gyakoroltatik." A törvény tehát a bíráskodást nem helyezi a törvényhozás és a végrehajtás mellé mint velük egyenrangú hatalmat, hanem egy szintre helyezi a bíráskodást a közigazgatással, amely utóbbi a végrehajtásnak egy része. Ebből következik, hogy a bíráskodás is bentfoglaltatik a végrehajtó hatalomban.

A magyar alkotmánynak ez a tételesjogi rendelkezése megfelel annak a jogelméleti felfogásnak is, amely nem tekinti a bíráskodást külön államhatalomnak, hanem csak a végrehajtás egy részének. Ha tehát a gyakorlati életben a  M o n t e s q u i e u-féle hatalommegosztás általános kedveltsége következtében nálunk is elterjedt a hármas felosztás, amely törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalomról szól: mégis a magyar alkotmányjog tételes intézkedései is támogatják azt a helyes elméleti megkülönböztetést, amely mindössze törvényhozó és végrehajtó hatalomról beszél. Viszont a végrehajtó hatalomnak egy felsőbb és egy alsóbb fokozatát különbözteti meg: a kormányzást és a hatósági ténykedést. Az utóbbinak pedig még két megnyilvánulása: a közigazgatás és a bíráskodás. Mindez természetesen csupán arra a műkélésre vonatkozik, amelyet az államhatalom a saját keretein belül kifejtett, mert az államhatalom nyilvánulása kifelé, más államok felé is jelentkezik, még pedig két módon: a külügyi ténykedés és a hadviselés alakjában.

Az államhatalom megnyilvánulásának ez a felosztása és rendszerezése a magyar alkotmányjogban  P o l n e r  Ö d ö n től származik. Áttekinthetőség okából a következő táblázatba foglalható össze:

Ezek előrebocsátása után ismételjük az 1791. XII. tc. megállapítását, mely szerint a végrehajtó hatalmat a király gyakorolja. Mint oly sok más esetben, természetesen itt is csak történelmi alkotmányunk ama megnyilvánulásáról van szó, hogy egy szokásjogilag évszázadok óta fennálló állandó gyakorlatot írott jogtételként kijelentsen. Ehhez az 1848:III. tc. azután még hozzáfűzi, hogy a király a végrehajtó hatalmat a minisztérium útján gyakorolja.

A királyt a végrehajtó hatalom gyakorlásában főkép a végrehajtó hatalom felsőbb foka, a kormányzás illeti meg. Alsóbb foka, a hatósági ténykedés átment részben királyi, részben önkormányztati szervek hatáskörébe. A királyi közigazgatási szervek és a királyi bíróságok a királynak kiküldötteiként, delegáltjaiként tulajdonképen a királyt megillető végrehajtó hatalomnak a szervei. E szervek tehát a király végrehajtó hatalmának a jogán működnek és a király végrehajtó jogát gyakorolják. Az önkormányzati testek (törvény hatóságok és községek) ellenben már nem a királyt megillető végrehajtó hatalom jogán gyakorolják a végrehajtó hatalmat, hanem önjoguk alapján. mire maga az alkotmány, illetőleg egy-egy törvény jogosította fel őket. Az 1886:XXI. tc. értelmében a törvényhatóságok a törvényeket az egész ország területén végrehajtják, tehát általános szervei a közigazgatásnak, és csak kivételesen járnak el a királyi közigazgatási szervek. Hajdan a bíráskodást is önkormányzati szervek végezték, de az 1869:IV. tc, óta általában királyi szerveknek a hatáskörébe tartozik.

A végrehajtó hatalomból tehát voltaképen csak a kormányzás maradt meg a király hatáskörében. A hatósági ténykedés a királyi végrehajtó hatalom jogcímén ugyan, de mégis az állandóan kirendelt és törvényes alsóbbfokú szervezetnek a hatáskörébe tartozik. A király csak kivételesen végez személyesen néhány közigazgatási és főleg jogalapító ténykedést. Ilyenek a nemességadományozás, címek adományozása, honosítás, kegyelmezés, törvényesítés, házassági akadályok alól való fölmentés stb. Legcsekélyebb a királynak személyes ténykedése a bíráskodásban. A kegyelmezés nem igazságügyi, hanem közigazgatási ténykedés. A kegyelemben részesülő elítélt marad, mindössze az ítélet végrehajtását függeszti föl a királyi kegyelem. Így a király bírói hatalma voltaképen csak a királyi család tagjainak személyes ügyeire szűkül.

A király kormányzati felségjogai közül azokat, amelyek megmaradtak személyes intézkedése számára, fenntartott felségjogoknak mondhatjuk azokkal szemben, amelyek ma már a királyi szervek hatáskörébe tartoznak. Igaz ugyan, hogy a királyi (állami) szervek csak forma szerint gyakorolják a királyi felségjogokat, mert e jogok valójában az állam felségjogai.

Alkotmányjogunk szerint ma csak azokat a jogokat lehetne fenntartott felségjogoknak nevezni, amelyeket a királynak személyesen kell gyakorolnia, vagyis amelyeket helyettessel nem végeztethet. Ilyenek például a törvényszentesítés joga, a miniszterek kinevezésének joga, a kegyelmezés joga stb.

A király azonban azt a jogkört sem gyakorolja mindig személyesen, amely részére megmaradt. E föladatokban is osztozik jórészben kormányával. Általános elv tehát, amely az 1848:III. tc. rendelkezésének folyománya, hogy a király hatalmát kormánya útján, illetőleg közreműködésével gyakorolja. Valamelyik miniszter aláírása (ellenjegyzése) nélkül a királynak egyetlen rendelkezése és intézkedése sem érvényes. Az ellenjegyzés járulékos természetű működés. Ez azt jelenti, hogy a döntés joga a királyé, amelynek az ellenjegyzés érvényességi kelléke. A miniszter aláírásával igazolja a király cselekvésének hitelességét és érte a felelősséget vállalja. A király cselekvéseiért pedig az országgyűlésnek a miniszter felelős. Ilymódon a parlamentarizmus elvénél fogva a nemzetnek is befolyása van a király cselekvésére.

A kormány (minisztérium) szervezetére vonatkozó 1848:III. tc. rendelkezéséből folyik, hogy a végrehajtást más szervek nem végezhetik, mint azok, amelyeket a törvény megszab. Nem bízhatná a király a végrehajtó hatalom egy s más részét ideiglenesen sem olyan közegekre (pl. királyi biztosokra), akikkel szemben az országgyűlés ellenőrzése nem érvényesül. A gyakorlat és a szokás csak olyankor ismerte el a királyi biztosi intézményt, amikor alkalmi cselekmények elvégzésében a királyt kell helyettesíteni. Így pl. az országgyűlés megnyitása vagy berekesztése királyi biztossal is végeztethető.

K o r m á n y z a t i  tekintetben következőképen csoportosíthatjuk a király végrehajtó hatalmi jogait.

1. Rendeletalkotási joga van a törvények korlátai között. A régi hagyományos gyakorlata királyi rendeleteknek négyféle alakját különbözteti meg: a) királyi dekrétumok a királynak ünnepélyes alakban kiadott általános rendelkezései (pl. közkegyelem elrendelése, rendjelek és kitüntetések alapítása stb.); ide tartoznak a királyi kiváltságlevelek (privilégiumok) is, amelyekkel a király egyéneknek vagy testületeknek valamely jogot ad : b) királyi leiratok (reskriptumok) a királynak ünnepélyes levél formájában hatóságokhoz, szervekhez vagy testületekhez intézett iratai, amelyek rendszerint ügyintézést is tartalmaznak; c) királyi elhatározások (rezolúciók) a királynak mind általános, mind egyéni természetű ügyekben a miniszterek előterjesztésére kinyilvánított írásos intézkedései; d) királyi kéziratok a királynak egyénekhez levél formájában, ünnepélyesség nélkül intézett iratai.

Kívülük szokásos volt még kivételes alkalommal ú. n. manifesztumoknak, továbbá a Fegyveres erőre vonatkozólag ú. n. hadi parancsoknak (hajó parancsoknak) a kibocsátása. Valamennyi királyi rendelkezésnek miniszteri ellenjegyzéssel kellett ellátva lennie, mert különben törvénytelen és jogilag érvénytelen lett volna. Mindez vonatkozik ma a kormányzó rendelkezéseire is.

2. A kormány kinevezése és elbocsátása a király joga. Igaz, hogy a parlamenti kormányrendszer elvénél fogva a miniszterelnököt és az ő javaslatára a minisztereket az országgyűlés többségi pártjából kell kineveznie, azonban a kormány tagjainak az országgyűlésen kívül a király bizalmát is kell bírniok.

3. A hivatalszervezés joga a törvények korlátai közt megilleti ugyan a királyt, de ezt ma már csak úgy gyakorolja, hogy a kormánynak ilyen irányú rendelkezéseit legfelsőbb elhatározással jóváhagyja.

4. Hivatalbetöltési (kinevezési) jogánál fogva a király nevezi ki az állami főméltóságokat (pl. a zászlósurakat), a bírákat és ügyészeket, az egyetemi tanárokat, a felsőbb állami intézetek és a középiskolák igazgatóit és az állami tisztviselőket a VI. fizetési osztálytól fölfelé, valamint a honvédség tisztjeit.

5. Az általános ellenőrzés és felügyelet joga illeti a királyt az állami hatóságok, hivatalok, a vényhatóságok és a törvényesen bevett egyházak felett. Az állampolgárok jogosítva vannak ügyeik megvizsgálását akár kihallgatáson, akár folyamodványban kérni a királytól, aki a kérésnek eleget tenni tartozik (1547:XXXIX. tc.).

A végrehajtó hatalomból  h a t ó s á g i  t é n y k e d é s k é n t  közigazgatási cselekményt a király csak a következő kivételes esetekben végez. A király személyes eljárását vagy az indokolja, hogy régi hagyományok a királynak tartották fenn intézésüket, vagy pedig az egyöntetű intézés elérése végett látszott célszerűnek a király közreműködése.

1. A hadügyi felségjogok körében a királyt illetik a honvédség vezérletére, vezényletére és belső szervezésére vonatkozó jogok. A királyé a hadüzenet és a békekötés joga, azonban ezekhez és a honvédsédnek az ország határain kívül való alkalmazásához az országgyűlés előzetes hozzájárulása szükséges. Csak közvetlenül fenyegető veszélyben rendelheti el a honvédségnek az ország határain túl való alkalmazását, de ilyenkor az országgyűlés utólagos jóváhagyását haladéktalanul ki kell kérnie.

2. A külügyi felségjogok körébe tartozik a követek kinevezésének és fogadásának joga, valamint a nemzetközi szerződések ratifikálásának a joga. A törvényhozás tárgyait érintő nemzetközi szerződések azonban csak akkor ratifikálhatók az államfő részéről, ha becikkelyezésüket az országgyűlés előzetesen már elhatározta.

3. A főkegyúri jog a magyar királyt ősidőktől fogva megillető jog a római katolikus egyház belső életében. A király egyházi szervezeteket és méltóságokat alapíthat, átalakíthat, megszüntethet, egyesíthet, viselőiket kinevezheti és áthelyezheti, kisebb egyházi javadalmakat adományozhat, a kegyúri felügyeletet gyakorolhatja stb.

4. A nemességadományozás joga a koronás királyt illeti. Ide tartozik a nemesi cím, címer és előnév adományozása, a nemesi név megállapítása és megváltoztatása, nemességátruházás engedélyezése örökbefogadás esetében, a nemesi rangemelés, a főnemesi (hercegi, grófi és bárói) cím adományozása.

5. A kitüntetési jog körében a király hivatali és más címeket, rendjeleket és egyéb kitüntetéseket alapíthat és adományozhat.

6. A honosítás rendkívüli formája a királyi oklevéllel történő, amelyet az állam javára különös érdemeket szerzett külföldiekre a minisztertanács javasolhat.

7. A kegyelmezés jogán a király törölheti a büntető vagy fegyelmi eljárást megindítása előtt, vagy a per bármely szakában elengedheti (pertörlés), vagy enyhítheti a jogerősen kiszabott büntetést; nem terjedhet ki azonban a kegyelem az ítélethez fűzött egyéb jogkövetkezmények (pl. a hivatalvesztés) megszüntetésére, az elkobzott tárgyak visszaadására, a magánfél magánjogi igényeire, az eljárási és perköltségek elengedésére. A királyi kegyelem egyénekre, vagy a személyek meghatározott csoportjára irányulhat. Ez utóbbi a közkegyelem (amnesztia) joga. A király a vád alá helyezett minisztereket és a legfőbb állami számvevőszék elnökét egyéni kegyelemben nem részesíthette. A kormányzó pedig még közkegyelem révén sem kegyelmezhet meg nekik. Csak törvény adhatna részükre kegyelmet.

8. Felmentést (diszpenzációt) adhat a király törvényben meghatározott esetekben törvényes kellékek alól. Elengedhet pl. a közhivatali alkalmazáshoz vagy a nyugdíjazáshoz megszabott feltételeket (képesítés, kor, szolgálati idő stb.), kegydíjakat engedélyezhet, felmentést adhat házassági akadályok alól, házasságon kívül született gyermekeket törvényesíthet stb.

A hatósági ténykedés másik ágában, az igazságszolgáltatásban a király bírói felségjogai a következőkben nyilvánulnak.

1. Az ítéleteket a király nevében mondják (ma a Szent Korona nevében), 2. az igazságszolgáltatásra főfelügyeletet gyakorol, és 3. személyesen bíráskodik a királyi család tagjainak büntető és egymás közti polgári ügyeiben.

Vissza az oldal tetejére