Vissza a főoldalra * Vissza a kötet főoldalához
„Tisztelt Főszerkesztő úr! A kezében tartott könyvünket minden parlamenti képviselőhöz eljuttattuk. Társaságunk több éves állampolgári véleménycseréje, és két hasonló műhelykiadvány előzte meg a mostanit. Időszerűségében ez a legérettebb. Ez is, mint a megelőzők, főként a szerzők, szerkesztők, és a Kiadó személyes áldozatának köszönhető. Kérjük, segítse, hogy a gondolkodó közvélemény, kiadványunk ismertetésével is közelebb jusson alkotmányosságunk nyitott kérdéseinek megismeréséhez, és a minél felelősebb állásfoglaláshoz. Tisztelettel: Fáy Árpád, az Alkotmányossági Fórum társaság elnöke.”
Több napilapnak, és folyóiratnak kézbesítettek minap egy könyvet hasonló kísérőlevéllel. A mögötte álló társaság ismeretlen, de a hír szerint, legalább négy-öt éve kezdték bújni az alkotmányosság titkát. Nézzük csak…
***
Nem túlságos erőszak a képzeleten, ha Arany János komikus eposzának, az Elveszett alkotmánynak a címét kihalljuk mai hangzavarainkból. Aranynak, művével – a politikaira szűkített – eszmei közlése az volt, hogy az 1800-as évek magyar, nemesi nemzetének testére méretezett alkotmányos alaptörvények erkölcsi oszlásban vannak. A nemességnek szolgáló Aranybulla, „…az adótlan élet,/ Vámok, aviticitás, majoratus, tolvaj-akasztás/ És botozás mind, mind eltűnnek idővel, e földről…”.
Werbőczy Hármaskönyve, amely visszamenőleg gyűjtötte össze a tartósnak mutatkozó szokásjogot, mint a mór, megtette kötelességét, majd a reformkortól végképp átadta magát a boldogtalan kétértelműségnek. Ugyanis, mégoly történelmi „konstrukciós hibákkal” terhelve, de megjelenésétől kezdve, 1517-től, magyarhonban a Tripartitum töltötte be az alkotmányos jogszabályok gyűjteményének tisztét a közjog, magánjog, és eljárás-jog terén. Magánjogilag kodifikálta és tartósította a születése-kori társas viszonyokat, de, ami a történelmi magyarság szempontjából fő érdeme, hogy közjogilag is fenntartotta az addigra szentkorona-eszmeként körvonalazódott kulturális, és politikai nemzettudatot, illetve annak teológiailag rendezett (az a teológia ma „ontológia”-ként értelmezhető) etikai, erkölcsi, jogi reflexióját, a szentkorona-tant, a tulajdonképpeni magyar alkotmányt.
Mohács után, az önálló államiságukból kiforgatott nemzetrészek a föl nem adott alkotmányból merítették az összetartozás emlékét, és elhivatott közjogászaink a nemzeti szuverenitás, és területi integritás érveit. De tudjuk, a területi integritás az erők legnyíltabb nemzetközi játéktere, ahol az alkotmány csak követi az eseményeket. Nem így állunk azonban a szuverenitással, ami nem holmi „szabadságjog”, hanem az élő politikai közösség kulturális egység-vonása; a közjog alanyának – az államnak – a jogi személyisége, arculata.
Mint nyomjelző fogalmak, az alkotmányos kultúra, a személyiség, a szuverenitás, és az állam egyetlen céloksági (teleológikus) stratégiai sorba látszik illeszkedni.
Arany János vajon a Szent Korona megromlására gondolt-e, mikor elveszett alkotmány-ként címezte meg parodikus hexametereit? Biztos, hogy nem! Hiszen nemesi kortársaiban éppen a nemzet-képtelenséget látta minden, hozzá hasonló, akkori szabadelvű. Fölfogta, hogy a nemzet – mint a közös politikai üdvözülés kultúrája – álmodta jogaiba a Szent Koronát, a magyar államnak, alkotmányos rendeltetést betöltő, létesítő okát. A Szent Korona semmibevevése, korábban, minden felelős magyar gondolkodó számára nemzeti megtámadtatást jelentett, mert a Sacra Corona szakrális, tehát romolhatatlan. Amit vele szentesítenek, mindazzal vissza lehet élni, de a Sacra Corona tisztaságából sarjad ki az ítélet vesszője is.
Ma már nem állíthatjuk, hogy a politikai felelősségtudat számára a Szent Korona kulcskifejezés lenne. A megmaradás kedvéért eltűrt agymosás, és a népi félreértés egyaránt közrejátszott ebben. Amikor, például, az 1920. február 16-án összeülő nemzetgyűlés tíz nap múlva az alkotmányosság helyreállításáról, a Szent Korona jogainak tervezett visszaadásáról alkotott törvényt, akkor a kisgazda vezető, közélelmezési miniszter, Nagyatádi Szabó István a következőket jegyezte meg: >„Én mint a nép egyszerű fia a magam álláspontja szerint azt mondhatom, hogy én azt a régi alkotmányt nem tekintem olyannak, amely mindenben megfelelt volna a nemzet érdekeinek, mert az egyoldalú alkotmány volt, amelyben csak a nemesek és főurak voltak, de a nép egyáltalán nem volt benne.” Ehhez azonban hozzátette, természetesen, csak az 1848 előtti időről beszél.<(Kardos József: A Szent Korona és a szentkorona-eszme története, 1992.
Tehát Nagyatádi tiborci gondolkodása végül arra eszmélt, hogy a történelmi alkotmánynak vannak korszakot jellemző tulajdonságai, és egy folytonosan tevékeny lényege. Ez a tevékeny lényeg az alkotó elem benne, amely történetileg esetleges testet ölt. A mai jogalkotók azonban még nem jutottak el Tiborc „disztingváltságáig”? – Még mindig tartja magát az alkotmány 1949: XX. törvénycikkben foglalt definiciója: „Az alkotmány a Magyar (nép)Köztársaság alaptörvénye.” Tizenkét év óta annyi volt az alkotó hozzájárulás, hogy a „nép” jelzőjétől mentesült a köztársaság, ehelyett annak a méltóságnak örvend, hogy a „népfelség” elvén mindent ő szentesít. Korábban a sztálini kaptafán bizonyult szinonimának az alkotmány és az alaptörvény, most a minősítetlen, bármit képviselhető „nép” a formáló elv. Ráadásul a „nép” módosítani készül az alkotmányát, vagyis proteuszi alakváltásra készül, hogy eltüntesse saját anyagának utolsó makacs elemeit is.
***
A szegény embernek nincs szolgája. Kénytelen saját ügyvédje, jogtudósa, irodalom- és filozófia történésze, konferencia-szervezője, könyvírója, lektora, szerkesztője, nyomdásza, rikkancsa és kifutója lenni. – Ilyen szegény emberek terméke a Püskinél ez év októberében napvilágot látott könyv, amely a Konferencia az alkotmányról az Európai Únió kapujában címet viseli. Egy szeptember 13-14-én tartott tanácskozás dokumentumait tartalmazza, vezető közleménye az összejövetelt záró nyilatkozat. Nagy visszhangtalanság mellett mindenki megkapta, aki „fontos”. Az áll a közleményben, hogy 1944 március 19-én a német megszállással megszakadt az alkotmányos jogfolytonosságunk, és a mai napig minden politikai erő kitért a helyreállítása elől. Itt az idő, hogy megint fontolóra vegyük, mire kötelez önmagunkkal szemben a szuverenitásunk. Póriasan egyszerűsítve a problémát: ne valamilyen közjogilag is elnyelő birodalomhoz csatlakozzunk, hanem olyan konföderációhoz, ahol a tagok nem örök hűséget fogadnak egymásnak. Az úniós szabályok ugyanis nem ismerik a kilépés, az únió megbontásának jogintézményét. Hogy valóban a nemzet nevében lehessen dönteni, ahhoz alkotmány is kéne, mégpedig a szervesen kialakult történelmi alkotmány, s nem az 1949/XX. tc., mert annak csak alaptörvényi, azaz, jogszabályi státusza van, nem alkotmányi. A kodifikált jogszabállyal szemben az alkotmánynak az az alkati sajátossága, hogy nem kodifikálható (ahogy a Szentírás, a Korán, a Védák, vagy a magyar himnusz sem). Bármilyen szerződés, ami az alkotmánnyal meg nem alapozott alaptörvény szerint, nemzeti szuverenitásunkat sértőn köttetik, semmis, mert nem szabad egyezség.
Végezetül, a szerzők szükségesnek tartják egy jószolgálati Alkotmányossági Tanács létrehozását.” Ennek legfontosabb feladatai: /a./ felhívni a közvélemény figyelmét a magyar identitás alapvető elemére: alkotmányos hagyományunkra, az érte folyó közjogi küzdelem fontosságára; /b./ tárgyalásokat kezdeni a kormánnyal és a parlamenttel az alkotmányozó nemzetgyűlés jogi kereteinek kialakításáról…”
Főként az utóbbi óhajok rendítik meg a profi politikusok szemében a konferenciázók józan eszébe vetett föltételes hitet. Bizonyára meszet evett, aki azt képzeli, hogy most, amikor az égő szalmakazlat kell oltani, akkor neki lehet állni az alkotmány csűre építésének. Amire nem volt idő tucatnyi esztendeig, arra éppen most lenne? Ha nincs politikai akarat, akkor az örökkévalóság is kevés. Ha a többség időszerűtlennek tartotta az alkotmányosság rendezését, mert a gazdaság sarkalatosabban szorongat, ha mindenki csak gazdasági rendszert akart váltani, és nem felhőtlenül közlekedni magyar bőrében, akkor szinte hiába való azt magyarázgatni, hogy a történelmi magyar alkotmány a szentkorona-tan, ami nem egyéb mint egy lételvűséggel megalapozott etikai, erkölcsi és közjogi narratíva. Ugyanúgy idomul mindenkori „előadójához”, mint a népdal, amelyiknek nem változik a tőmotívuma. Évezrednél mélyebbre ereszti gyökerét, s valahányszor megszakadt a jogfolytonossága (márpedig elégszer!), minden folytatás újabb gyökérsarja lett a kezdeti tőnek.
De a jelen, mintha vak és süket lenne. A történelmi erőszakkal ide vetett magonc – az 1949/XX.tc. kakukkfiókaként túrja be magát a hely szellemébe. Igazi gyökértelenségét csak tetteivel írhatjuk le. – Ő az a hermafrodita, aki alaptörvény és alkotmány egyszerre. Ő szentesítette a kívülről behozott terrort, és a magántulajdon teljes állami kisajátítását. Ugyanő adta áldását negyven év múlva a köztulajdonként működtetett termelőerők teljes privatizálására, s ha rajta múlna, egy áramvonalas munkatábor látomásának kedvéért odavetné a teljes nemzeti szuverenitást is.
Ha nem Keletről jönnénk, hanem a falvédőről, akkor nem ismernénk a tőkés ráció „eredeti bűnét”, az örökös „eredeti felhalmozást”, a kiterjedési kényszert, és tőkekoncentrációt. Ebben a mozzanatsorban az 1949/XX-as teljesíteni látszik a gazdaságilag rárótt funkciót. Jogi segédletet nyújtott az országnyi életközösség saját eszközeitől való megfosztásához, humán állományának lefokozásához minden tulajdonjognak a tőke-centrumokra ruházásával. – De mindezt nevezhetjük a civilizáció „makro-folyamatának” is.
Szó sincs arról, hogy bármely embercsoportnak nem kéne a társadalmi-természeti feltételekhez alkalmazkodnia, de hogy a világgazdaság boszorkánykonyhájában kitenyésztett robot-szabályzat alaptörvénnyé és alkotmánnyá avanzsáljon 1949/XX. sorszámmal, az már az edzett magyar ízlésnek is sok.
Ez a mesterséges intelligenciájú robot annyira személytelen, hogy még a mindenkit kiszolgálás bűne sem terhelheti. A Szent Korona viszont oly eszményien személyes, hogy elsőül, bizonyára arra fogja utasítani a magyar államot, kövesse meg minden polgárát, aki ellen a Szent Korona háta mögött vétett.
A fönti gondolatmenet eddig nem a dokumentum-kötet szavait, hanem rendhagyó magvát járta körül. A könyvet szerkesztő Fáy Árpád vitaindítójában eleve, a gondnak ez a görcsös fája terebélyesedik ki. A címlap egyik sora is azt szólja oda a rátekintőnek, hogy „Az alaptörvény nem alkotmány”. Vagyis a mai Arany Jánosnak, az alig-gyökeres magoncról kéne azt kimondania, hogy „Elveszett alkotmány.”
***
Nem titkolhatom, nekem is van írásom a könyvben, de meggyőződésem, hogy még a szerkesztője sem látott bele a gondolati zugokba. A szelleminek tartott emberi élet legkülönbözőbb fertályairól verődtünk össze az „alkotmány” szó varázsfüttyszavára. Ha nem adódik össze ez a belső hang, örökre titok marad, ami most napvilágra került, mert senkinek nem jutott volna eszébe éppen az.
A fejezet-címek közt tallózva, mindjárt az első: Ontológia és alkotmány. Nem valószínű, hogy a konferencián résztvevő Wittner Mária sokat tud kezdeni az ontológiával, abban sem vagyok biztos, hogy a tudományos fokozatok birtokosai viszont falják az ontológiát. A gondolati tömb azonban kifejezett egy alapállást: egy bölcseleti igényt. Kellermayer Miklós az „örök alkotmányt” hozta szóba, s mint természettudós, a természeti törvény létében látta az „örökség”-et. S milyen kicsi a világ! Marcus Aurelius, a sztoikus filozófus római császárral pendült egy húron, kimondatlanul. Fekete Gyula viszont kapásból a hamleti kérdéssel állt elő: „A lenni vagy nem lenni? nagy kérdését ezúttal egy nép teszi fel magának”. Mindezt, Végh László, a természeti környezet állapota felől közelítette. Wittner Mária ilyen hangot ütött: ”Őszintén bevallom, soha nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mivel 1989-ig jogfosztott polgára voltam ennek az országnak./…/1989-ben egy bukott eszme képviselői és haszonélvezői lázas sietséggel még érvénybe léptették azt a privatizációs törvényt, mellyel törvényerőre emelték a magyar nép kifosztását. Ez egyértelműen ellenkezik a történelmi alkotmányossággal, és a nemzet érdekeivel. Ez az oka annak, hogy irtózattal utasítják el azt az egyedülálló, évszázadokra visszanyúló, magyar alkotmányt, melynek kizárólagos gyakorlója a Szent Korona, és az erre épülő Szent Korona-tan. Ez az alkotmány felette áll minden érdekcsoportnak…” – A hozzászólásban az a különös, hogy Wittner Mária csak a nógatásnak engedett, s a helyszínen értette meg, miről is van szó.
Címszavakkal tovább: Andrásfalvy Bertalan: Nemzeti földhasználat és nemzet; Käfer István: Magyarság, szlovákság, és más etnikumok. Aztán a konferencia egyik elvi alapvetése arról, hogy a nemzet nem oszlatható fel, mint egy nemkívánatos tüntetés.
Harmincra tehető a hozzászólások, tanulmányok száma. A „Fontos alkotmányos elvek” fejezet Bernáth Zoltán nyugdíjas bíró levelével kezdődik: „… A rendszerváltás után az 1949. XX. törvény, a kommunista hatalomátvétel alkotmánya, megmaradt. Komolyan hiszi valaki, hogy az az alkotmány, amely alapján megtörtént az idegen megszállás alatt álló Magyarország jogi sárba tiprása, érvényes? Amely alapján folytak a kitelepítések, internálások, bírósági eljárások az akasztások záróakkordjaival? Amely alapján formálisan megsemmisültek, felbomlottak társadalmi osztályok, és egy fél évszázad alatt balkáni szintre süllyedt az ország? Ez az alkotmány semmis.” Tarr György volt átvilágító bíró pedig arra mutatott rá, hogy az alkotmány és az alaptörvény nem azonos. Drábik János a pénzrendszerről és az elit alkotmányáról ítélkezik. Kocsis István, a szentkorona-tan úttörő kutatója és képviselője, több történetet mond el az alkotmányos jogfolytonosság helyreállításáról mint természetes nemzeti reflexről. Zétényi Zsolt sem keveset áldozott eddig a Szent Korona gondolatkörének: a jogfolytonosság helyreállításának esélyeit latolgatta. Tradició és modernitás ötvözése Balogh Sándor mondanivalója, Zlinszky János alkotmányjogász pedig történelmi alkotmányunk fejlődését elemzi.
Az „Alkotmány és az Európai Unió” tematikus tömbjében a jólértesült Tanka Endre elemezte a tagállami szuverenitás felszámolását a közösségi jogban. Miklóssy Endre a „homokra épített ház” példájához hasonlította jövőnk előkészítettségét. Tunyogi Csapó Gáspár levelében ez állt:”…látomásom egy rákosmezei nemzetgyülés… március 15-én”.
Magam az ontológiában voltam elkötelezett. Nyelvileg szerencsétlennek tartottam, hogy egyetlen magyar szó fejezi ki a szakralitást és a szentséget. A Szent Korona nevéből nem hallik ki az eredeti „Sacra Corona”. A szakrális épp olyan egyneműn tiszta, mint a tűz, a megszentelésbe viszont nemtelen emberi kezek is keverednek. A két szféra – „égi és földi” – összetévesztése pedig öreg hiba.
Bokor Levente