A történelmi alkotmányról az elutasító felfogás azt vallja, hogy az a letűnt korokban gyökerezik, idejétmúlt mára. A vele szemben érzett félelem azt tartja, hogy ez a kötődés a múlttal túl szoros, hogy a múlt árnyait idézheti fel.
A modern, írott (chartális) alkotmány megnevezés pedig azt sugallja, hogy a történelmi alkotmány helyett rendelkezésünkre áll a minden tekintetben jobb, korszerűbb megoldás, a „leírt”, egységes okmányba foglalt alkotmány. Az elnevezés a vasvilla és a modern repülők mintájára azt sugallja, hogy a használható megoldás az „írott” alkotmány, amivel szemben a történelmi alkotmány legfeljebb múzeumi tárgy lehet.
A polgári jogban a szerződés papírjára vetett szöveg csak akkor ér valamit, ha a szerződő felek megegyező akaratát fejezi ki.
A modern alkotmánylevél szövege titkon, puccs-szerűen fél óra alatt átírható hatalmi és más elitek közreműködésével, majd korlátlanul igazolható vele az önkényes hatalom. Ez a XX. századi fasiszta, bolsevik és a mai gazdasági monopolista diktatúrák fügefalevele.
A történeti alkotmány régies kifejezéssel a szokásjogon alapult, ami mai szóval a társadalom sok nemzedékén át kialakult alkotmányos szellemiségét jelenti, amely a magyar alkotmányos hagyomány fogalma szerint egyes konkrét ügyek kapcsán alaptörvényekben jut érvényre. A történeti alkotmány írásba foglalt eleme tehát az alaptörvény (vagy más szóval a sarkalatos törvény).
A történeti (vagy teljes értelemben vett) alkotmányt magát tehát, nem kell leírni (nem is lehet), mert a társadalom, a magyar meghatározás szerint a nemzet alkotmányos kultúráját, szellemiségét magát jelenti (mint ahogyan a polgári szerződés a felek megegyező akaratán alapszik).
Az „írott” alkotmányt modern felfogás szerint jó esetben az alkotmányozó gyűlés, rosszabb esetben bárki a hatalmi erőfölény birtokában megalkothatja, rögtönözheti, majd csupán erő kérdése, hogy számon is kérheti.
A történeti alkotmány felfogásában egy államhoz - egy alkotmány tartozik. A magyar állam a legfukarabb megítélés szerint is 1000 éves. A nemzet, az állam, az alkotmány léte sok nemzedéket felölelő – más szóval sok generációs entitás (mégha felfogása, definíciója oly erős változásokon is megy át, mint a „nemzet” fogalma az ókortól a rendi középkoron és a felvilágosodáson át napjainkig).
A történeti alkotmány logikája szerint a nemzetgyűlés csak alaptörvényeket fogalmazhat (azt is szigorúan vett formai előírások szerint), de nem hozhat „teljesen új” alkotmányt. Ugyanis a magyar alkotmány megfogalmazói, formálói között az ezer éves állam hajdani szereplői is ott vannak: Álmos, Árpád, Szent István, Hunyadi Mátyás, és sokan mások. Őket és „hozzászólásukat” már nem lehet kihagyni az ezer évből, az ezer év alatt formálódott alkotmány szellemi-érzelmi építményéből, kialakított értékrendjéből.
A történeti alkotmányban nem kell, nem lehet örökké a nulláról kezdeni a történelmet. A történelmi alkotmányban elég egyszer megvívni 1956 harcait, ha emlékezünk rá utóbb, jelentősen megváltozott körülmények között is.
A modern írott vagy diktált, diktatórikus alkotmányban a döntő az úgymond alkotmányozó elit aktuális hatalmi erőfölénye, taktikája. Ennek a lecsupaszított, úgymond modern alkotmánynak a célja a pillanatnyilag kierőszakolt hatalom konzerválása a „legfőbb törvény”, az „alkotmány erejével” – a jogra hivatkozva pusztítva, letarolva minden alkotmányos kultúrát.
A történelmi alkotmányban viszont az alkotmányosság kulturális kinccsé érlelődött. Ebben a felfogásban az aktuális hatalomnak kell az alkotmányos normák vállalásával alkotmányos hatalommá válnia – amit nem pótolhat semmilyen erőfölény.
Az írott alkotmányban az alapvető alkotmányos értékeiktől elszakított törvénykövetőket rászorítják az alkotmány tudomásul vételére – ennek megfelelő intézményi erőszak-rendszer segítségével.
A történelmi alkotmány feltételezi az alkotmányos kérdéseket mérlegelni igyekvő szélesebb közvéleményt, érdeklődő politikai hozzáállást, sőt aktivitást – ennek megfelelő az intézményi rendszere is.
Sokak szerint az Aranybulla jus resistendi kifejezése nem csak ellenállási jogot, hanem ellenállási kötelességet is jelent, más szóval aktivitást tételez fel.
A történelmi alkotmány oly különböző korokat fog át, hogy elengedhetetlen jellemzője a korábbi korok örökségének, hagyományának, tanulságainak szimbólumokba tömörítése.
Az írott alkotmánynak egyetlen szövege „betű szerint” értelmezendő, ez a forma nem viselhet el „különböző talapzatú, párhuzamos megfogalmazásokat”.
A történelmi alkotmány a sokvallású, soknyelvű, sokféle műveltségű réteget felölelő társadalomban sokféle megfogalmazást, különböző korokhoz kötődő szimbólumokat kell jelentsen - egyiknek sincsen abszolút előnye, egyik sem a másik megfogalmazás elfojtására született, A közös magvat a közösen vállalt alkotmányos szellemiség jelenti.
Hosszú történelmi út után, amikor már az irodalomba, művészetekbe, a jogelméletbe is leszűrődött az alkotmányos hagyomány, a kezdeti szolidaritásvállalás egy elmélyült hitté nemesedik. Hogy az egyes emberek lelkében gyökerező hitet, lelki meggyőződést, értékrendet a társadalom alapigazságairól mennyire nem lehet egy diktált, erőszakolt alkotmánylevéllel elérni, azt talán senkinek sem kell magyarázni.
Ha pedig ez az alkotmányos hit sérült, gyengült, akkor nem csak tovább bomlasztani lehet, mondván nem tökéletes, hanem ápolni, gyógyítani is.
Talán jobban, mint hinnénk. 1956 erre a közös szellemiségre egy kimagasló példa. Nem kellene szégyelleni, sem túlterhelni, elfecsérelni.
Az írott alkotmány passzívvá teszi a társadalmat, illetéktelenné az alapvető kérdésekben, tömegesíti a népet, nemzetet.
A történelmi alkotmány inspirálja a társadalmat a legfőbb kérdések mérlegelésére, az alapvető értékek védelmére, azok szerinti életre való törekvésre.
A történelmi alkotmány a tömeget néppé, nemzetté segítheti fejlődni, mert a lelkiismereti önállóságot, kultúrát feltételezi, nem igyekszik intézményesen megkerülni, leküzdeni.
1956 szellemisége több szempontból is a történelmi alkotmány hagyományában gyökerezően magyarázható (habár kiejtett, leírt szavakban inkább elhatárolódtak tőle azon kevés alkalommal, amikor alkotmányról szó esett).
Mindszenty volt az, aki emlékezetesen a történelmi alkotmány mellett érvelt még azon kevés nap során is, de kevesen értették meg.
Ugyanakkor a történelmi alkotmány legnagyobb erejét, hogy az emberek belső meggyőződésében gyökerezik, az önfeláldozásig, azt pazarlóan mutatta felt 1956.
Ennek a gondolatsornak az alapján ha pontosítjuk kifejezéseinket, akkor a történelmi vagy más szóval a teljes alkotmány értelmében nem lehet új alkotmányt hozni, hanem csak új alaptörvényeket.
A sokat által hiányolt úgymond „alkotmányozás” eszerint
1. a jogfolytonosság elismerésére, és utána
2. új alaptörvények hozatalára lehet jogosult.
Az alkotmány lényegét tekintve egy belső hit, meggyőződés jelenti az állam dolgairól, amely általánosan elterjedt volt, a kultúra kincsét jelentette.
Ezen alkotmányos értékrend, meggyőződés alapján fogalmaztak alaptörvényeket kiemelkedően fontos ügyekben.
megjegyzendő, hogy az 1949. évi 20. alaptörvényünk záró rendelkezésében a 77. § (1) a következőképpen szól:
„Az alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye”.
Nehézkes, önmagában érthetetlen megfogalmazás. Mit akarhat megállapítani?
Ez a mondat szerepelt az 1949. évi első változatban is 71.§ számozással.
Az alkotmány az az alkotmány. Nem? Ezt az azonosságot ki kell fejteni? Vagy milyen alternatívák közül jelent választást ez a definíció? Lehetséges olyan alkotmány is, amely nem alaptörvény?
Mi a jelentésbeli különbség alkotmány és alaptörvény között, ha nem a történelmi közjogot vesszük alapul?
A történelmi közjog értelmében szembetűnően nincsen értelme a mondatnak, mert az alkotmány éppen ott nem azonos az alaptörvénnyel, hanem attól fogalmilag különböző minőségű.
Hacsak azt nem mondom kibővítve, értelmezve, hogy idézőjelben: „Ez az alkotmány nem teljes értékű alkotmány, hanem annak csak egy függeléke, …hiszen nem több, mint egy alaptörvény”.
Mintha az 1949-es fogalmazó is figyelt volna a szavak valódi, teljes értékű eredeti jelentésére. A diktatúrában azon a nehezen dekódolható módon tiltakozott, hogy szigorúan véve értelmetlenné tette a mondatot.
Fel kell hívni az ország figyelmét, hogy a XXI. század apokaliptikus fenyegetései küszöbén törődjünk kultúránk alkotmányos kincseivel.
Ebben a szellemben fogalmaztuk az Alkotmányossági Műhely és Fórum keretében a 2001 áprilisi felhívásunkat egy ünnepi megemlékező törvény meghozatalára az alkotmányos evidenciákról, tényekről. Az egyértelmű dolgokhoz nem kell 2/3-os többség, ott nem alkotunk új megállapodásokat, de tudomásul vehetjük a tényeket.
Egyelőre olyan választ adott az Igazságügyi Minisztérium a kormány nevében, amely feleslegesnek tekinti az alkotmányos evidenciák, például a teljes értelemben vett és az alaptörvényre szűkített alkotmány-értelmezés közti különbség törvény keretében való megemlítését.
Azonban az országnak, a nemzetnek szüksége van alkotmányos szintű szolidaritásra (sőt érdemi kompenzálásra) az anyagi és előnyös pozíciók felét birtokló felső 5% és a középosztály valamint az elesettek 95%-a között. Szükségünk van a reményt keltő, a bizalmat gazdaságilag, tulajdonrendszerben és minden más téren megalapozottan erősítő rendezett alkotmányos viszonyokra.
Az íratlan alkotmányos szellemiség terén mindenesetre igen tág a mozgástér.
Úgy vélem, ha nehéz is megfogalmazni 1956 alkotmányos jelentőségét, mert szokatlan (ugyanakkor magától értetődik, hiszen a katonai megszállás, a diktatúra elleni tiltakozás alapvető alkotmányos követelések), foglalkozni kell vele.
Ez így van, ha bárhonnan is tekintjük:
1. a honfoglalás előtti kor közvetett emlékekből ismert törzsszövetségi nemzet értékrendje,
2. a honfoglalást követően a fejedelmi kor majd a királyság keresztény univerzalista értékű rendi nemzete (amely a magyarság esetében éppen a Szent Korona szimbólumába foglaltan végső soron a terület összes lakójának közösségét is jelentette)
3. a Habsburg kor alkotmánya védelmében rebellis magyar politikai nemzete
4. a felvilágosodást követően Európában teret nyert polgári-etnikai-nyelvi-kulturális nemzet
5. a nemzet fogalmát is felszámoló legújabb korban a XX. század bolsevik terror borzalmától összerezzent, 1956-ban a létét megmutató nemzet (amelynek kifejlése, fogalmi kimunkálása még ezután várat magára).
És valahol titkon gondoljunk arra is, hogy a Szentkorona alkotmányosságának örökösei a magyar nép mellett a Kárpát medence összes többi népe is, s ha különálló etnikai nemzet alkotásuk netán végleges volna, akkor mindezen nemzetek is egyformán tarthatnak igényt arra, hogy teljes joggal vállalhassák ezt az örökséget (amint azt Horvátország mai alkotmánya teszi meg).
Ez is hangsúlyozza annak fontosságát, mintegy kívülről, kerülő úton, hogy mi se tagadjuk meg.
A leírt alaptörvények (mint jogilag garantált normák) és az alkotmányos meggyőződés, -kultúra, -hit között létezik egy fogalmi tér, megfogalmazási mód, amely sok évszázadon át érvényesült ugyan oklevelek és törvények szövegében, viták forgatagában, de nem volt rendszerezve, nem volt tételesen kifejtve.
A Deák Ferenc nevével fémjelzett kiegyezést követően, jórészt Deák munkájukat környezetében kezdő jogászok által elindítva vagy száz éven át hatalmas munka folyt e szemléleti, fogalmi rendszer leírására „Szentkorona-tan” néven. E művek a korszak tudományos igényeinek megfelelően, ma is meglepően szabatos, pontos definíciókat alkottak.
Modernizációs törekvéseikben, alapvető eredményekre törekvésükben méltó kortársi voltak más területek magyar szellemóriásainak, mint Kodálynak és Bartóknak, Kandónak és Bláthynak, …………….
Ki kellene kerülnünk végre a XX. századi fegyveres nyílt és gazdasági-politikai-kulturális burkolt diktatúrák szellemet roncsoló hatása alól. A valós súlyuknak megfelelően kellene számon tartanunk alkotmányelméletünk kimagasló XIX-XX. századi művelőit.