1981-ben, az ötvenhatos magyar forradalom huszonötödik évfordulóján írtam “Huszonöt évvel ezelőtt kezdődött a jövő” címmel – nem először s nem is utoljára – a magyarországi munkás- és forradalmi tanácsokról. 1990-ben szentül hittem, hogy a megújuló magyar politikai élet azon az úton indul el, amelyet 1956 megmutatott az egész világnak, de sajnos csalódnom kellett: az akkor hernyótalpakkal földbe taposott, zsenge vetést politikusaink végérvényesen elhantolták.
Utolsó reményemet a negyvenedik évfordulóba vetettem, ezt a halottat azonban akkor sem gyászolta, még csak meg sem említette senki. Egyre inkább attól tartok tehát: ha én nem állítok neki sírkövet, nemzetünk egyik legnagyobb történelmi teljesítménye nyomtalanul fog eltűnni a sajnos könnyen manipulálható feledés süllyesztőjében.
Nézzük tehát egyszer ne azt, hogy mit akart a magyar nemzet 1956 októberében, hanem azt, hogy mit tett: lerakta az emberi együttélés lehetséges új rendjének alapjait. Amikor – 1957 nyarán – első tanulmányomat írtam erről a témáról, ezt így még nem mertem – talán nem is tudtam – volna megfogalmazni. S talán még később sem mertem volna, ha nem olvastam volna egy évvel később a világszerte ismert és elismert történész-filozófusnő Hannah Arendt tanulmányát a magyar forradalomról (Hannah Arendt: “Die ungarische Revolution und der totalitäre Imperialismus”, Piper & Co Verlag, München, 1958), amelyben a szerző többek között az alábbiakat írta a Magyar Októberről:
“Lincsbíráskodás és a csőcselék rémuralma helyett – ami pedig várható lett volna –, már szinte az első fegyveres tüntetésekkel egyidőben megalakultak azok a forradalmi tanácsok – munkás és katonatanácsok –, amelyek mintegy száz éve bámulatos szabályszerűséggel mindig és mindenütt megjelennek a történelem színpadán, ahol és amikor a népnek módjában áll néhány napig, hétig vagy hónapig a politikai pártok vagy egy kormány póráza nélkül a maga józan, emberi értelmét követni.
A történelem folyamán először az 1848-as európai forradalmakban találkozunk ezekkel a tanácsokkal. Újra felbukkannak az 1871-es párizsi commune-ben és az 1905-ös orosz forradalomban. Világosan és teljes erővel azonban az 1917-es októberi forradalomban jelentkeznek Oroszországban, majd 1918-19-ben Németországban és Ausztriában. Azok, akiknek számára a történelem a világ ítélőszéke, a tanács-rendszert persze rég elintézettnek, lezárt fejezetnek tartják, hiszen ez a rendszer eddig mindig vereséget szenvedett, mégpedig rendszerint nem az ellenforradalom által. A bolsevisták már Lenin vezetése alatt megfosztották a tanácsokat – oroszul: szovjeteket – minden hatalomtól, de a nevet kisajátították a maguk tanácsellenes rendszere számára, amivel azonban bebizonyították a tanácsrendszer népszerűségét. Ha meg akarjuk érteni a magyar forradalom eseményeit, akkor valóban »meg kell tisztítanunk a nyelvet«, ahogy azt Ignacio Silone írta egy, az ötvenhatos eseményeket taglaló, nagyszerű cikkben. Be kell látnunk, hogy »a szovjetek Oroszországban már 1920-ban eltűntek« s hogy »az orosz hadsereg minden egyéb, csak nem szovjet-hadsereg s hogy jelenleg (1956 telén) a világon egyedül Magyarországon működnek szovjetek, forradalmi tanács néven«. S az orosz hadsereg talán éppen azért sújtott le oly gyorsan és oly könyörtelenül, mert a magyar forradalom nem akart semmit restaurálni, minden egyéb volt, csak nem reakciós, sokkal inkább az eredeti szovjet-rendszert, a tanácsrendszert hozta újra a történelem színpadára, azt a rendszert, amelyet a bolsevista párt a kronstadti felkelés le-verésével vérbe fojtott. Az embernek az a benyomása, hogy az oroszországi hatalom birtokosai semmitől sem félnek jobban, mint »a néphatalom ez elemi formájától« – ahogy azt Silone nevezi – s attól, hogy ez a forma – mindegy melyik országban – újra előtérbe kerül...
A tanácsrendszert természetesen csak akkor érthetjük meg teljes egészében, ha tudjuk, hogy egyidős a pártrendszerrel, azzal együtt született meg, s hogy mindig a pártrendszer ellenállásán vérzett el. A tanácsrendszer az egyetlen, a pártrendszerrel szembeállítható, modern értelemben véve demokratikus alternatíva. Tévedés lenne azt hinni, hogy a tanácsok parlamentellenesek, de mindenesetre pártellenesek, a népképviselet egy másik formáját jelentik, amely mentes egyrészt az osztályérdekek, másrészt az ideológiák vagy világnézetek befolyásától. Míg a pártrendszer történelmi eredete a parlament, addig a tanácsok a közvetlen, gyakorlati együttműködésben gyökereznek és a nép e közvetlen együttműködés során kialakult követeléseit képviselik. A tanácsok mögött nem áll tehát ideológia, sem semmiféle politikai elmélet a lehető legjobb állam-formáról. Ez a magyarázata annak, hogy a tanácsrendszer – mindegy, hogy hol, hogyan és mikor jelent meg – mindig a pártbürokráciák elszánt ellenségeskedésébe ütközött a szélső jobbtól a szélső balig, az államtudományok és a politikai teóriák bajnokai pedig bámulatos egyöntetűséggel agyonhallgatták. Emellett nem kétséges, hogy a tanács-rendszer szelleme valóban demokratikus, csak a demokrácia itt más formában lép fel, olyan formában, amelyet eddig nem ismertünk s ezért nem is mérlegeltünk. Annál figyelemre méltóbb az a makacsság, amellyel a tanácsrendszer mindig újra és újra megjelenik, amikor a népnek egyáltalán alkalma nyílik arra, hogy valóban szabadon felemelje a szavát. Ez a spontaneitás közvetlenül a közös cselekvésből születik, s nem befolyásolják külső érdekek vagy elméletek.
Modern feltételek között tehát a demokratikus népképviseletnek csak két formáját ismerjük: a száz év óta mindig diadalmas pártrendszert s a száz év óta mindig vesztes tanácsrendszert... A magyar forradalom nagy érdeme, hogy a történelem által számára engedélyezett rövid – vagy hosszú – tizenkét nap alatt nemcsak újra megjelentette a tanácsrendszert a színpadon, hanem – és ez a bámulatos újdonság – gyakorlati megvalósításának lehetőségeit is konkrétan, részletekbe menően felmutatta, s ezzel megszabta lehetséges fejlődésének irányát is. Alighogy létrejöttek az első tanácsok közvetlen választások útján, máris keresték egymással a kapcsolatot, megválasztották soraikból a következő lépcső képviselőit, fel a legfelsőbb nemzeti tanácsig… S bár ez a legfelsőbb nemzeti tanács már nem jöhetett létre, arra még volt elég idő, hogy az elő-készületeket befejezzék: az ország sok részében működésbe léptek a központi munkástanácsok, a vidék forradalmi tanácsai pedig – ugyancsak szoros együttműködésben – egy nemzeti forradalmi tanács választását tervezték, amely átvehette volna a parlament szerepét.
A politikai tapasztalatot nem pótolhatja semmiféle elméleti meggondolás, a tanácsrendszer horderejét azonban nemcsak népszerűsége bizonyítja. A rendszer Oroszországban állta meg a tűzpróbát, a modern államok egyik legnagyobbikában, s nem saját súlya vagy tehetetlensége alatt tört össze, hanem fegyveres erőszakkal kellett megsemmisíteni. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a modern demokrácia ma már csak ott működik igazán jól, ahol még életben vannak a helyi önkormányzat szervei – lásd a svájci kanton-rendszert, az amerikai t town-hall-meeting-et, s a hasonló angol és skandináv szerveket –, amelyek elvben nagyon hasonlítanak a tanácsrendszerhez.”
Ehhez az elemzéshez ma – több mint negyven évvel megjelenése után – sem lehet sokat hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy az azóta történtek mindenben igazolták, s naponta igazolják a mondottakat. Több mint tíz évvel a magyar forradalom leverése után nyugaton is indultak próbálkozások új képviseleti formák megteremtésére, vérszegény, kérészéletű kísérletek, melyek közül csak a zöld ( s belülről többnyire piros) mozgalmak maradtak meg, azok is csak azért, mert messzemenően alkalmazkodtak a pártrendszer játékszabályaihoz. Keleten a lengyelek “független szakszervezete” vitte tovább a zászlót, amikor 1980-81-ben több mint egy évig állta a sarat a szovjet behemóttal szemben. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy az új népképviseleti forma különböző helyeken és időkben különböző nevek alatt lép színre, lényeg a különbség, amely az ilyen szervek és a pártrendszer szervei között fönnáll, s amelyet Hanna Ahrendt említett tanulmányában így értékel:
“A tanácsrendszerben a képviselőket közvetlen választások keretében alulról választják, míg a pártok jelöltjeiket fölülről javasolják, vagy úgy, hogy a választók több jelölt között választhatnak, vagy úgy, hogy egységes jelöltlistát kell elfogadniok. A kiválasztás jellege ezzel természetesen gyökeresen megváltozik. Míg a párt jelöltjeinek alkalmassága azon múlik, hogy milyen mértékben képviselik a párt programját vagy ideológiáját, addig a tanács képviselőinél csak az számít, hogy személyiségük, személyes integritásuk, bátorságuk és ítélőképességük megnyeri-e választóik bizalmát annyira, hogy azok minden politikai ügyben ráruházzák a személyes képviseletet. A választottnak így egyetlen kötelezettsége, hogy igazolja a személyébe fektetett bizalmat, büszkesége, hogy hozzá hasonló társai választották meg, s nem valamely párt vagy kormány jelölése alapján.”
Ez újfajta népképviseleti rendszer népszerűségét, életerejét és teherbírását a már világszerte haldokló pártrendszerrel szemben fényesen bizonyította 1956 Magyar Októbere; hiszen – mint tudjuk – negyvennyolc óra elég volt ahhoz, hogy megalakuljon a Nagybudapesti Munkástanács, amely valóságos ellenparlamentként a fegyveres harcok befejezése után is még hónapokig tudott dacolni a Kádár-féle bábkormánnyal, hiszen még december 9.-én is meghirdette az országos sztrájkot, melynek letöréséhez újra fel kellett vonultatni a szovjet páncélosokat.
Ezt az erőt lehetett – és kellett – volna új életre hívni a szovjet birodalom összeomlása után, természetesen nemcsak Magyar-országon, hanem például Lengyelországban is; s ha valaki mondjuk száz év múlva visszatekint ránk, valószínűleg értetlenül és szörnyülködve kérdezi majd: hogyan lehettünk olyan ostobák, hogy szemétdombra vetettük legújabb történelmünk legnagyszerűbb vívmányát, szolgaian átvéve helyette a nyugati világ által egyedül üdvözítőnek tartott, valójában azonban már csak galvanizált hullaként vonagló pártrendszert, amely nagy történelmi múltja és érdemei ellenére már régen pártokráciává, a politikai pártok puha diktatúrájává züllött, s így a politikai és társadalmi élet rákfenéjévé változott? Igen: ezt nem lehet elégszer ismételni és hangsúlyozni. Ezt a rákfenét ültették át a moszkvai igától megszabadult, középeurópai országok – így hazánk is – a honi földbe, egyúttal a történelem szemétdombjára dobván történelmük legújabb s talán legjelentősebb vivmányait, a népképviselet minden eddiginél szélesebb alapokon nyugvó, a pártok egyeduralmát elutasító és elsöprő új formáit, amelyeket 1956 magyar októbere alkotott meg, amelyek tovább fejlődtek a prágai tavasz és a lengyel szolidarnosc harcaiban, amelyeket azonban az 1990 után újjá alakított pártok mindenütt agyonhallgattak és elsikkasztottak, eltemetvén ezzel azt a jövőt, amely állhatott volna előttünk, s melynek bátor szolgálatával sokat adhattunk volna az egész emberiségnek.
Elmulasztott történelmi lehetőségek mián lehet siránkozni, de nem érdemes. A kérdés az: van-e mód a mulasztás legalább részleges pótlására? Nos: nem tudom, ki találta ki a polgári köröket, de ez nem is érdekes. Valószínűleg úgy születtek, mint 1956-ban az üzemi tanácsok, forradalmi és/vagy nemzeti bizottmányok, spontán, egymástól teljesen függetlenül s mégis csodálatos egyöntetűséggel. Pillanatnyilag azonban a tömény oldat halmazállapotában vannak: a kristályosodás bármely pillanatban elkezdődhet, csak a kristályosodási pont vagy fonál hiányzik, a konkrét politikai cél, amelyért harcolni lehet és kell. S ez a cél ma – éppúgy, mint 1956-ban – a nemzet és a polgárok önrendelkezési jogának kivívása, vagy legalább bővítése.
Mit tehetnek e cél érdekében a polgári körök? Lehet, hogy semmit, lehet, hogy nagyon sokat. A Magyar Köztársaság mai alkotmánya – amely persze úgy rossz, ahogy van – minden hiányossága ellenére a polgárok kezébe adja az ügydöntő népszavazás lehetőséget (28/C §). Amivel lehet(ne) élni, de visszaélni is. Pillanatnyilag három népszavazás elképzelése is kering a levegőben: a sajtószabadság, a földtörvény és az EU-csatlakozás kérdésében, ami minden valószínűség szerint csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet az egyetlen, igazán lényeges kérdésről: az al-kotmánymódosításról, amelyet természetesen a parlament akar végrehajtani, mert hát azért ebbe talán mégse pofázzon bele a buta nemzet... Ezt majd ismét ők intézik el egymás között, a pártpolitikusok, a lehető leggyorsabban, szép egyetértésben, no persze a szükséges, kétharmados többséggel, ami minden bizonnyal létre fog jönni, éppúgy, mint a költségvetés módosításának esetében. Mert az, hogy Orbán Viktor “bizonyos feltételeket” emleget, ne tévesszen meg senkit! Arról van szó, hogy az alkotmányt módosítani kell, mielőtt akárcsak kezdeményezni is lehetne bármiféle népszavazást. És hát ki tudja, hogy a módosított alkotmányban egyáltalán benne lesz-e még az ügydöntő népszavazás lehetősége, és ha igen, milyen formában?
A polgári körök forradalmi – igen, forradalmi! – feladata az lenne tehát, hogy megakadályozza az alkotmány parlamenti módosítását s egyben kikényszerítse egy forradalmian új alkotmány meg-teremtését, amelynek leglényegesebb eleme a második törvényhozó testület (országgyűlési kamara) felállítása lenne 1956 szellemében, tehát a pártok és pártpolitikusok teljes kizárásával.
Egy ilyen alkotmány részletes tervezetét már kétszer is kidolgoztam: egyszer 1990-ben, akkori reményeim jegyében még az ötvenhatban megszületett tanácsrendszer mintájára (nyomtatás-ban megjelent a Hunnia c. folyóirat 1991 májusi számában), egyszer 1998-ban az önkormányzatokra szabva. Falra hányt borsó volt mindkét esetben. Átdolgozhatnám a polgári körökre alapozva, de minek? Falra hányt borsó lenne ez is...
Mert egyre inkább az az érzésem, hogy ma már csak én emlékezem 1956 októberének csodálatos napjaira, a különböző tanácsok, forradalmi és nemzeti bizottmányok spontán megszületésének szinte fehéren izzó légkörére, amelyben senki nem kérdezett semmit, mert mindenki tudta, mit kell tenni, mindenki egyet akart, s mindenki tudott nemcsak akarni, hanem cselekedni is. És csaknem kivétel nélkül egyetértett mindenki abban is, hogy nincs szükségünk pártokra, amelyek csak zavarnák, sőt veszélyeztetnék az összeforrott nemzet példátlan egységét.
Lehetséges, hogy mindezt csak álmodtam – s én egyedül álmodtam – volna? De még ha így is lenne: nem tudom megállni, hogy ne beszéljek újra és újra, megszállott józansággal erről az álomról, mert mély meggyőződésem, hogy a pártokrácia, amely nem más, mint a hivatásos politikusok elenyészően kicsiny csoportjának puha diktatúrája a társadalom egésze fölött, hamarosan össze fog omlani, valahogy úgy, ahogy összeomlott a francia arisztokrácia uralma 1789-ben. Egész jövőnk szempontjából döntő fontosságú tehát a kérdés: nem lehetne-e ezt az összeomlást elkerülni illetve megelőzni azzal, hogy az új politikai/társadalmi struktúrákat lassan és békésen építjük fel, a régiek erőszakos lerombolása nélkül?
Álom? Lehet. De ne felejtsük el: álom volt évezredeken át a repülés is. És ma már ha szárnyalni nem is, repülni mégis tudunk. Az emberiség történelmét az álmok – és csak az álmok – vitték és vihetik előbbre...
2002 októberében
Tunyogi Csapó Gábor