Vitaindító II.

Keresek egy gondolat-fonalat – mi a véleményetek?

FÁ

Olvasva Zétényi Zsolt „A magyar örökkévalósági klauzula….”

kezdetű 2022 júniusi elemzését a magyar történelmi alkotmány aktualitásáról

(http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/z-zs-orokkevalosagi-klauzula.htm )

a következők fogalmazódtak meg bennem – FÁ (2022 06 22).

Alkotmány fogalmáról ismeretelméleti területek közti viszonyításban (2022 06 27)

Az absztrakció jelentése: Az absztrakció szót hétköznapi használatában elvonatkoztatásnak fordítják. A lényeges és lényegtelen tulajdonságok elválasztását, a lényeges tulajdonságok kiemelését és a lényegtelen tulajdonságok figyelmen kívül hagyását értik rajta.

Ez a definíció nem foglalkozik azzal, hogy a lényeges és lényegtelen tulajdonságok elválasztása mennyire esetleges. Sőt, mennyire korszakokat jellemző tud lenni. Nem említi az alapvető ismeretelméleti kérdést, hogy miként rendszerezhetők az absztrakciók – ami pedig igen fontos, hiszen végső soron az ismereteknek, gondolatoknak értelmet (különböző utakon) maga az élet, annak teljessége, valósága adhat.

Tekintsük a gondolkodás lehetséges tárgyait és módszereit egy alap-halmaznak. Az absztrakció típusa szerint részhalmazok képezhetők. Tehát pld a tárgyak, jelenségek közvetlenségétől elvonatkoztatva juthatunk olyan témakörökhöz, mint kultúrkör által meghatározott közbeszéd, vagy a szűkebb, speciálisabb szaktudományok. A szaktudományok konkrétumaitól is elvonatkoztatva juthatunk a matematikához, azon belül is a logikához.

Nézzük például a közjogot, mint szaktudományt illetve a közjogot mint speciális elveket, szabályrendszert, intézményeket, azok történetét, érdekeltségi beágyazottságát. Nyilvánvaló gondolatainkban (tudatunkban) a közjog rész-halmaz mivolta az élet (azon belül a társadalmi lét) teljességéhez, valóságához képest. A közjog egy elvonatkoztatás. Végső soron az elvonatkoztatás a valóság teljességétől nem életképes, hanem csak valamiféle vetület, lenyomat, árnyék.

Mi tehát az alkotmány? Azt a definíciót alapul véve, hogy az alkotmány maga a nemzet államalkotó akarata, nyilvánvaló, hogy a jogrenden kívüli valami, entitás. Ami a jogrenden belül értelmezhető, az ennek az államalkotó akaratnak (kultúrának, hagyománynak, entitásnak) a lenyomata, vetülete lehet csupán. Tehát elvonatkoztatás az akarat valóságától, annak élő voltától.

Itt válik érthetővé, sőt mai gondolkodásunk számára is logikussá, hogy a szentkorona úgymond élő. Tehát nem a lenyomatot, nem a vetületet, netán az akaratnak alávetett eszközt fejezi ki (mondjuk jogi személyt), hanem az akaratot, identitást, az élő entitást, az életfelfogás hagyományát magát.

A történeti alkotmány fogalmáról Zétényi Zsolt elemzését olvasva

(2022 06 25-én kiegészítve)

Zétényi Zsolt a jelenleg elfogadott hivatalos, alaptörvényből is kitűnő állásponttal egyezően „jogrenden belülinek” definiálja a történelmi alkotmányt oly módon, hogy megkülönbözteti a francia forradalomra vissza vezethető kartális alkotmányoktól. „Tiszta formában” sarkalatos törvények halmazaként látja a történelmi alkotmányt. A jelenlegi felemásnak is tekinthető vagy átmeneti helyzetben az alaptörvényt és a bennne meghivatkozott sarkalatos törvényeket tekinti alkotmánynak.

Amint az az Alkotmányossági Műhely 2022 05 25-i vitaindítójában is meghivatkozásra került hivatalban levő alkotmánybírókat is idézve (http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/vitaindito-2022-05-25.htm ), az alaptörvény a jogrendben hierarchikus helyzete miatt kerül döntő szerepbe. A sarkalatos törvények ezzel szemben hierarchikus helyzetüktől függetlenül a tartalmuk révén. A történelmi alkotmány sarkalatos törvényeinek meghivatkozása a 2011-es alaptörvényben ily módon tekinthető vegyes megoldásnak illetve tekinthető a joghierarchiában alapvető helyzetű alaptörvény által is a sarkalatos törvények tartalma elismerésének – azok joghierarchiában elfoglalt helyzetétől függetlenül.

Az uniós csatlakozás felvetette a klasszikus dilemmát, ami „tiszta formában” jelent meg például az 1849-es olmützi oktrojált alkotmány tervezetében. Ott a mechanikusan értelmezett joghierarchia automatikusan írta volna felül a tartományok (köztük a tartománynak minősített Magyarország) alkotmányát – ami az 1849-es trónfosztáshoz vezetett. Tehát az olmützi megoldás szerint sarkalatos törvényekből kiindulva semmi módon, még természetjogi hivatkozással sem lehetett volna érvelni.

Nekem Gödel nemteljességi tétele jut eszembe, oly módon hivatkozva, hogy egyetlen merev struktúrában sem a valóság tényleges állapota nem írható le, sem valamely szempont(ok) szerinti kívánatos állapota (szabályozása) nem adható meg. Tehát a sarkalatos törvényekre támaszkodás ismeretelméleti alátámasztást is kaphat a mereven hierarchikus birodalmi, parancsuralmi változattal szemben.

Zétényi Zsolt pragmatikusan leszögezi, hogy alkotmány-értelmezésének megfelelően az ő javaslata szerint a történeti alkotmány kommentárját közös bírói és tudományos apparátussal kellene elkészíteni a történeti közjogi munkák és bírói gyakorlat figyelembevételével. Fegyelmezetten és egyértelműen tehát az alkotmánybírói illetékességet a jogtudomány képviselőinek szélesebb körére javasolja kiterjeszteni – de csak a jogi szakértelmiségen belül.

Felmerülhet a kérdés, hogy nem kellene még sokkal tágabb körre kiterjeszteni „az alkotmány kommentárját”? Más szavakkal az alkotmányt a jogrendszeren kívülről is véleményezni, sőt a jogrendszeren kívülinek tekinteni (például komolyan véve azt a definíciót, hogy „az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”)? Erről beszél más szavakkal az a kifejezés, hogy „alkotmányos identitás”. Identitásnak alanya van. Kik tehát a jog illetve az alkotmányos identitás alanyai (közgazdaságban bevett kifejezéssel élve „végső alanyai”)?

Ezt a lépést Zétényi Zsolt nem teszi meg, nem lép a jogrenden túlra. Holott közvetve szerepel tanulmányában:

„Az Alaptörvény a korábbiakhoz képest, követve a természetjogi felfogást, az embert nem mint egyént (individuum) határozza meg, hanem személyként (persona), aki értelmi, lelki képességeit a közösségben tudja kiteljesíteni, felelősséget vállalva saját tetteiért és közösségért.”

A személy kérdésének ismeretelméleti-ontológiai elemzésével akár mint háttér-problémával egyelőre adósak a magyar alkotmányossággal foglalkozó tudományos munkálatok.

Zétényi Zsolt kitér arra, hogy a politikai küzdelmek hozták felszínre az alkotmányra hivatkozás lehetőségét a következőképpen:

„Ám 2016-ban majd 2019-ben ígéretes markáns áttörés történt a történeti alkotmányra hivatkozással, s annak segítségül hívásával Magyarország nemzetközi kapcsolatainak, legfőképpen az európai unióhoz való viszonyának alkotmányos megítélése tekintetében, mert az állami önállóság nemzeti függetlenség jól értékelhető vívmányait a jelenkori alkotmányos identitás és nemzeti önállóság megvédése eszközének ismerték fel, hangsúlyozva hogy ez az alkotmányértelmezés sajátosan Magyarországhoz mint történeti alkotmánnyal bíró országhoz kapcsolódik.  ”

Mintegy elvi-strukturális fogalmi gátként jeleníti meg az alkotmányos hagyományt, identitást a szuverenitás kérdésében:

„A szuverenitásról a történeti alkotmány változhatatlan parancsa alapján nem lehet lemondani, annak védelme kötelező mindaddig, amíg létezik magyar állam Ez nem függhet a hatalomgyakorlók világnézetétől, politikai beállítottságától, mert a történelmi magyar államiság parancsa az alkotmányos állami berendezkedés egymáshoz kapcsolódó hatalomgyakorló tényezői számára. Az állami és nemzeti függetlenség elidegeníthetetlen része Magyarország alkotmányos önazonosságának, amely a történeti alkotmány által megtestesített megváltoztathatatlan eleme, örök klauzulája alkotmányunknak.”

Eme értelmezés ellen küzdöttek a 2022-es parlamenti választások kampányában számosan mint ellenzéki „alkotmányjogászok”, akik bevallottan a nemzeteket egybe olvasztó Európai Egyesült  Államok híveiként érveltek.

Holott ha a nemzetre mint közösségi (kvázi) személyre tekintünk, akkor annak értelmi, lelki képességeit jelenítjük meg, tesszük szabályozási eszközökkel kiteljesíthetőbbé, segítjük érvényesülését – mind önmagának belső társadalmi életében mind a nemzetközi közösségben.

Az egyedi (szuverén) nemzeti sajátságokkal, különbségekkel szemben abszurd egyenlőségi elveket hirdetve (nemhogy nemzetek, nemhogy családok de még férfi és nő között se tegyünk különbséget(!?) hangoztatásával) egy embertelen, jellegtelen, falanszteri birodalom veszélye fenyeget.

Alkotmányos hagyományunk, identitásunk hangoztatása nem csak külföldi politikai erőkkel való vitában lehet érv, hanem mi magunk felé is, mintegy visszacsatolásként, önszabályozásként. Kölcsey meghatározását idézve:

„Szentnek nevezik a koronát, mert a legszentebbnek gondolatát köték hozzája: gondolatát a szabad nemzet egy testbe foglalásának, gondolatát az egyesült néperőnek, mely ne csak idegen bitorló, de egyes honfiak féktelensége s hatalomvágya ellen is bonthatatlan gátat emeljen.”

https://www.citatum.hu/idezet/46581 - A beszéd elhangzott 1832. március 1-én, Szatmár megye közgyűlésén, még a trónfosztást kiváltó 1849-es olmützi alkotmányterv előtt, és Madách 1861-es Ember tragédiája előtt.

Kölcsey még kevésbé általában a nemzet értékének magasztos evidenciáját említi. Három évtizeddel később a falanszter mint az embertelen önkény-rendszer ijesztő valóságának rémképe jelenik meg. Hogy mégis bízni kell, annak ellenére is. Mennyire hasonló korszakot érzékelhetünk.

Aztán következett Deák féle kiegyezés és Deák egyik írnokának, Timon Ákosnak köszönhetjük a magyar történeti alkotmány elméletének első átfogó (vaskos) tanulmánykötetét. … Ne álljunk meg. Az elveszett, elejtett fonalat fel kell venni. A történeti alkotmány közjogi kérdésként való kezelése (szűken vagy elsősorban közjogi-alkotmányjogi kérdésként) amolyan átmeneti, lefagyott állapotnak is tekinthető.

Remélem nem idézem rosszul: „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.” Azaz „Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, az valami más.” Ezt a mondást a kilencvenes években is az esztelen délibábosság megnyilvánulását hallottam emlegetni. A történelmi vagy szociológiai stb elemzés helyett azonban vizsgáljuk meg a kijelentés jellegét oly módon, hogy hogyan viszonylik ahhoz az evidenciához, hogy a természetes személyeken kívül a közösségi kvázi személy is egyedi (definíció szerint is). Ha pedig egyedi, nem másolható, akkor tulajdonképpen evidencia. Más kérdés, hogy milyen érzelmet, hangulatot idéz meg. …. És hogy ami a jelent vagy a jövőt illeti, mire kellene törekedni alkotmányosságról elmélkedve? Bizonnyal nem csak jogi-közjogi kérdésről van szó. Sokkal inkább az élet teljességének tudatában gondolkodva talán annak jogi-közjogi vetületéről, lenyomatáról.

Nézzük tovább mit hangsúlyoz még Zétényi Zsolt a függetlenségi klauzulán (alkotmányos identitás és nemzeti önállóság) kívül?

„a területi egység, a népesség, az államforma és az állami berendezkedés megóvásáról való elidegeníthetetlen rendelkezési jog valójában egy szuverenitás klauzula, amely mögött történetileg ott van az egész történeti alkotmány, a történeti közjog és a magyar történelem, továbbá ott vannak az  alkotmányvédő szabadságharcok és békés közjogi küzdelmek.”

Igen jóleső szívvel olvastam e sorokat (bár csak a jogi kommentárok körét tágítja), mert itt a szabadságharcos nyilatkozatok, sőt a trónfosztások indoklásai is ama tágabb körű jogi szempontok közé kerültek, amelyekről már szó esett, mint a szélesebb merítésű kommentárokról.

Források és módszerek alcímmel olvasható a következő fejezetcím: „A történeti alkotmány Magyarország állami függetlenségének jelen idejű alkotmányos biztosítéka.” Bár jelen napjaink közeli háborús eseményei jelzik, hogy erővel el lehet törölni minden jogi természetű biztosítékot, mégis ebben a fenyegetettségben is jól esik olvasni az öncenzúra nélküli józan ragaszkodást az uniónak részben átengedett hatáskörökről, amelyek átengedése nem csorbíthatja a magyar szuverenitás igényt mint szilárd elvi alapot nemzeti önmeghatározásunkban (függetlenül az akár kedvezőtlen fejleményektől):

„Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja. Az e bekezdés szerinti hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát.””

Ezek után Zétényi Zsolt egy felsorolást tesz a történelmi alkotmány ma is aktuális „alkotmányos vívmányairól”:

„Magyarország alkotmányos önazonossága nem statikus és zárt értékek jegyzéke, ugyanakkor több olyan fontos összetevője kiemelhető példálódzó jelleggel, amelyek azonosak a ma általánosan elfogadott alkotmányos értékekkel:

o   a szabadságjogok,

o   a hatalommegosztás,

o   a köztársasági államforma,

o   a közjogi autonómiák tisztelete,

o   a vallásszabadság,

o   a törvényes hatalomgyakorlás,

o   a parlamentarizmus,

o   a jogegyenlőség,

o   a bírói hatalom elismerése,

o    a velünk élő nemzetiségek védelme.

Egyebek mellett ezek történeti alkotmányunk olyan vívmányai, amelyeken az Alaptörvény és általa a magyar jogrendszer nyugszik.

Nemrég olvastam egy megjegyzést, miszerint a gyakorlatban a „vívmány” fogalma, kifejezése a kartális alkotmányok híveitől ered. Abban a  törekvésben, hogy a múlt eltörlése jegyében miféle újabb és újabb absztrakciós vívmányokkal tudják átalakítani, átszervezni az emberi társadalmat – a legkisebb fenntartások nélkül a más szavakkal falanszterikus lehetőségektől. Tehát a vívmányokra olyan példákat hoznak, mint a női jogok a magzatelhajtásra, a genderizmus stb-stb. Örvendetes, hogy a magyar szóhasználatban a „vívmány” kifejezés egészen más értelmet kapott. Erre a magyar történeti alkotmány vívmányai listára tekintve egészen egyértelmű. Vívmány logikája itt nem az abszurdumig, az értelmevesztésig feszített, az emberiességtől elszakadva általánosító absztrakció - hanem az életképes szabályozási elvek, fejlemények, megoldások sarkalatos törvényekben megjelölhető listája. Nem feladva a személy-lét eszmeiségét, ideáját sem a természetes személy sem a nemzeti-közösségi kvázi személy tekintetében.

Hasonló felsorolását olvastam már Zétényi Zsolttól a 2000-es évek elején is. Nekem hozzá kívánkozik néhány további megjegyzés Az a kifejezés, hogy a szentkoronában, annak „testében” értelmezzük a „főt” és a „tagokat” hajdan az uralkodót jelentették és a nemességet, papságot. Azzal a pontosítással, hogy Kocsis István által sokszor hangoztatva az uralkodó hűséggel tartozott a szentkoronának (a szentkoronával jelölt eszmeiségnek) – tehát az ő meghatározásában a szentkorona a szakrális királyok jogutódjává, mintegy az alkotmányos evidenciák sérthetetlennek tekintett szimbólumává vált. És az utókor szemében hasonló volt a jellege, értelmezhetősége a szentkorona szűz Máriának való felajánlásának is. Oda a hétköznapi csete-paték, érdekütközések (napjainkban többek közt a felszabdalt tudatunk szakbarbárságai) nem érhettek fel.

Ha ma keressük annak lehetőségét, hogy a történelmi magyar alkotmány a jogrenden kívül állóként jelöljük meg (és a politika hatókörén is kívülállóként), akkor annak hasonló lehet a jelentősége. A jogot kézben tartó, a jog felett rendelkező politika az alapvető alkotmányos kérdésekben illetéktelen. Elismerheti, tisztelheti, megfelelhet neki, de nem definiálhatja át, képletesen például „nem szavazhatja ki” magát a szentkorona alól.

Király nélküli királyság? Ha a szimbólumokat nem szétrombolni hanem érteni próbáljuk, akkor a királyt eszmeien felfogva (mint a népmesék legkisebb királyfiát, mint a népmesékbeli királylányokat, királyokat), tehát elvieket közvetítve, az elvek szerint – a közvetlen valóságban a választott és felelős tisztségviselőt, az uralom gyakorlóját érthetjük (országos főhatalmat vagy általánosabban bármilyen választott hatalmat értve alatta )– a szentkorona tagjai alatt pedig a választókat és általában az uralom, a választott tisztségviselő intézkedéseit elfogadókat.

Tehát ne dobjuk el a lehetőséget, hogy különféle korok szimbólumait, emlékeit a teljességet alapul véve viszonyítsuk egymáshoz (pld a szentkorona egész teste), és ezáltal a gondolkodásunk és intézményeink fejlődését szerves folyamatában tudjuk szemlélni, érteni – nem szakadva el semelyik korban sem a teljesség igényétől. Talán a történelmi alkotmányunk „erejének” egyik titka, hogy a teljességet próbálta felidézni, nem-elfeledni mint Ariadné fonalát.

„ …. alkotmányunk olyan vívmányai, amelyeken az Alaptörvény és általa a magyar jogrendszer nyugszik. Mivel az önazonosságot alkotó értékek a történeti alkotmányfejlődés alapján jöttek létre, olyan jogi tények, amelyekről nemcsak nemzetközi szerződéssel, de még az Alaptörvény módosításával sem lehetne lemondani, mivel jogi tények jogalkotás útján nem változtathatók meg.”

Ezen vélemény alapján sem lehetne „kiszavazni” magunkat sem az alaptörvény módosításával sem másmilyen módon a történelmi alkotmányunk alól, elszakadni a szentkoronától, annak „a fő” és a „tagok” feletti főhatalmától.

Azonban olyan időket élünk, amikor a III. világháború lehetőségét a napisajtó taglalja. Tehát igenis fontos kérdés, hogy mik a magyar alkotmányos hagyomány végső forrásai? És akkor nem GDP számok, katonai erő és más szempontok a döntőek, hanem a lelkünk (a lelkünk személyenként és a személyek alkotta közösség lelkülete). Van-e valami a magyar „néplélekben” olyan sajátosság, olyan jellemző, amely a történelmi alkotmányunk logikáját akár újra is tudná teremni? Mint sarjadzó fa?

Egyik oldalról ne beszéljünk erről, mert még ötletet adunk elleneinknek a még erősebb gátlásra. Másrészt viszont ápolni kell magunk és az utánunk következők lelkét, alkotmányos identitását. Mert a nemzet (amelynek államalkotó akarataként határozható meg az alkotmány) többgenerációs entitás. Összeköt minket a honfoglalóktól kezdve a tatár, török, német és bármilyen idegen önkény ellen a múltban küzdőkkel és akik utánunk következnek. Ahogyan fogat mosunk naponta, és sokan akik imádkoznak naponta, úgy az alkotmányosság mibenlétével is foglalkozni kellene szinte naponta (akkor is ha nem vagyunk alkotmánybírók vagy más jogászok, akkor is ha nem vagyunk aktív politikusok, ha nem szenvedünk és nem fürdünk dicsőségben sem). Ez személyes és közösségi identitásunk, öntudatunk része.

A történelmi alkotmány híveinek figyelmébe „szokás” ajánlani, hogy kevés a történelmi alkotmány dicsőséges emléke, akár kétségtelen sikeres érvényesülése a múltban, szükség van a jelenben és főleg a jövőre nézve nemcsak elvi alkalmazhatóságára, hanem az igényre is az ország, a nemzet, a magyarság részéről mint identitásának elidegeníthetetlen alkotó elemére. Annak ellenére vagy abba a környezetbe ágyazottan, hogy a világot átfogóvá növekvő katonai, politikai, gazdasági, kulturális struktúrák ölelésében milyen aktuális súlya lehet országunknak, alapvető fontosságú hogy milyen aktuális szerepe lehet a történelmi magyar alkotmánynak? Nem csupán emlékének, nem csupán mint hangulati elemnek, hanem mint effektív ható tényezőnek? Az átrendeződő világhatalom átalakuló környezeti feltételként nem elveszi az értelmét az alkotmányos tudatú nemzeti (kvázi személy közösségi) létnek, hanem kihívás, hogy életképesen megmaradjunk.

Tehát milyen természete lehet a magyar alkotmányos hagyománynak, abban a szentkoronának és a hozzá kapcsolódó klasszikus képzetek mai értelmezésének – ami mind környezetünk mind saját magunk számára valós súllyal eshet latba?

Felmerülhet tehát igenis a kérdés, hogy vajon a magyar történelmi alkotmányt valóban csak a jogrenden belül lehet-e meghatározni – pld sarkalatos törvények halmazaként? Számomra úgy tűnik, hogy annak érdekében, hogy mi magunk is értsük, mint a jelenkori nemzedék sőt akik utánunk következnek, egy élesebb, általánosabb megfogalmazásra lenne szükség. Eszerint a sarkalatos törvények az alkotmányosságunk, alkotmányos szellemiségünk jogi lenyomatai…. ha az alkotmányt „csupán” közjogi kategóriának vesszük. De vehetjük-e másnak is? S ha igen miként, például amikor alkotmányos identitásról beszélünk? Nem csak jogi „szövegtípus” keretében közelíthetünk alkotmányos hagyományunk kulcs-kifejezéseihez, tételeihez?

Bármely szövegtípus (jelrendszer) valóságtartalma (a jelölt dolgokhoz való kötöttsége) alapvető követelmény. Természettudományos szövegekben a valósággal való kapcsolatot a kísérletek jelentik, matematikában a logika. Az egyéni és közösségi viselkedési szabályok és általában az emberi alkotások esetén a szövegtípus használójának “életkomolysága”, a gondolat tárgyának fontossága mértékadó szempontnak adódik.

Minden szövegtípust másként lehet hitelesen értelmezni, sőt átérezni. A hittel végzett cselekvés, gondolat, szó az emberi lét kiteljesedésének tekinthető … mondhatni erény; és mindez hit nélkül bűn, mert bűn a talentumok pazarlása – ami akkor is bűn, ha a jelentéstől, a jelölttől elszakadt jelek káosza olykor szépséges kábulata, álságos tévútja „ejt rabul”.

Ha egy „régi” szóhasználatot, szimbólumot akarunk értelmezni, akkor el kell dönteni, hogy annak létrehozói, használói vajon hittek abban amit csináltak vagy sem, hittel használták szimbólumaikat vagy esetleg megtévesztés céljával. És magunk hozzá állásáról is döntenünk kell. Mert nekünk a hitet alapvető követelménynek kell tekintenünk, ha „rátesszük életünket”, hiszen az alkotmányosság mint közösségi identitás egyúttal életmód, cselekvési norma is. Nem automatizmus, hanem kihívásokkal körbevett sors-szerűen próbára tevő.

A 2022 05 25-i vitaindítóban is hivatkozott megfogalmazás, miszerint „az alkotmány a nemzet államalkotó akarata” … nos ez a megfogalmazás alanynak (pontosítva a közgazdaságtanban és jogelméletben „végső alanynak”) a nemzetet mint élő közösséget jelöli meg. Annak lehet „akarata”, identitása. Az akarat érvényesülhet a jogban, de mindenképpen jogon kívüli eredetű tényező, amelynek formálása nem jogi eszközökkel, módszerekkel történik.

Közbevetőleg: bizonyára képzett, felkészült jogászok nálam avatottabban tudnak minderről értekezni – csakhogy az alkotmány, az alkotmánynak eme definíciójával kapcsolatban ezt nem teszik. Próbáltam ráakadni, de a keresgélést elzáró érdektelenséggel, talán tiltással illetve öncenzúrával találkoztam.

A magyar alkotmányos hagyományt vizsgálva igen szembetűnő a régi korokból ránk maradt szimbolikus megfogalmazások értelmezhetősége – sőt jelenkori és jövőbeli alkotmányosságunk érdekében „értelmezendősége”. Hogyan lehet tárgyalni olyan ránk maradt kifejezéseket, mint pld a szentkorona, a szentkorona személy mivolta, sőt a szentkorona „élő személy” volta, amelynek (akinek) „akarata” van?

A részletes kifejtés helyett csak utalni szeretnék a nyelvhasználati kérdésre, miszerint nyelvünk (általában az emberi nyelv) alapvetően képes beszéd, nincsen meg szimbólumok, hasonlatok, metaforák nélkül. Lehetetlen e szempont nélkül időben egymástól távol eső korok fogalmazásait összevetni, „dekódolni”, időről időre változó, átrendeződő nyelvi környezetben a lényeget szem előtt tartani.

Másrészt hasonló a helyzet az egyidőben különböző természetű szövegek, szövegtípusok összevetésével. Közismert a jogi szakzsargon távolsága a köznapi beszédtől, de ugyanígy elválasztható egymástól a teológia nyelvezete, a filozófia, a deduktív illetve induktív axiomatikus tudományok nyelvezete, a költészet, irodalom nyelvezete stb. Például a személy fogalmát vizsgálva tévútra jutunk, ha mint valami labirintus útvesztőjében elfogadunk illetve kizárólagossá teszünk bármely szakzsargont, szövegtípust. Tudomásul kell venni, hogy elégtelen bármely szövegtípuson belül maradni mind a személy mind a történeti alkotmányos identitás esetében.

Tehát mit jelent számunkra a jogban közjogi szakkifejezésként azonosított szentkorona, és annak élő személy mivolta?

Közbevetem, hogy a szentkoronát egy XX. század eleji helyesírás reform óta írják nagybetűvel, előtte nem az írásmód adta jelentőségét. Ha logikailag próbálom megfejteni, hogy mit értsek alatta, akkor akár a korábbi évszázadok kisbetűs írásmódja is követhető, nem az írásmód adja a jelentését, a lényegét.

Vannak ismeretelméleti-ontológiai evidenciák, amiknek a görög filozófia a közelébe került, aminek evidenciái érvényesültek pld Arisztotelesz idején a görög dialektikából kifejlődött/kifejlesztett deduktív axiomatikában (lásd Euklidesz elemek c. munkáját).

Más szavakkal vannak szövegtípustól függően felvethető, érdemi válaszra vezető/vezethető kérdések és vannak olyan kérdések, amelyek egyes szövegtípusokban a kérdések logikájához ragaszkodva megválaszolhatatlanok. Ilyen szövegtípus-idegen kérdések fogalmazhatók meg pld természettudományi logikával művészetek területén vagy a teológiában vagy a köznapi beszédben. Látszólag a kérdés, a felvetés tűpontos, valójában esetleg a kérdés szövegtípus-sajátosságai miatt nem vezethet sehova.

A szentkorona (nem mint tárgy) képzetével kapcsolatban is óvatosan kell közelíteni annak elemzéséhez (számunkra való megfejtéséhez). Azonban a nehézségek nem kezelhetők eredményesen úgy sem, hogy a mai gondolkodás számára adódó talányokra azt mondjuk, hogy „szakrális”, hogy „titok” és ezzel mintha minden meg lenne oldva.

Nyilvánvaló hogy a jogi szabályrendszer nem azonos a szabályrendszert létrehozó akarattal. De ezt a magától értetődő evidenciát ritkán kell definiálni, kifejteni. Az alkotmány mibenlétének kérdése, ha a jogrendszeren kívül állóként próbáljuk tárgyalni, megkívánja ennek az evidenciának a kibontását (hogy a szabályrendszert létrehozó akarat a szabályrendszeren kívülállónak tekintendő).

Az „íratlan alkotmány” is pld egy sajnálatosan félre érthető rövidített kifejezés. A teljesebb kifejezés valahogy úgy szólna, hogy az íratlan akarat (amelynek az írásra kell hatással lennie) vagy az íratlanul is evidens normák. Az írásba foglalás mindig olyan mint egy műszaki rajz, a valóság tényeit illetve a tervezett valóságot sosem adhatja vissza minden részletében, csak ilyen-olyan elhanyagolásokkal. Akinek tehát nincsen valóságélménye, aki nem fogta kezébe a rajzon szereplő alkatrészt, az könnyen félre értheti amit lát. Hasonlóképpen vagyunk a jogszabályokkal sőt az alkotmányos normákkal, a történeti alkotmányos hagyománnyal is.

Az élet teljességének egyik alkatrésze, eszköze csupán a jogrend, de nem maga az élet. Az alany mindig az ember, az emberi közösség és annak tudata, akarata – amit az írott jog jól-rosszul tud vissza adni, lenyomatként magán viselni illetve eszközként szolgálni.

Ha tehát a személyt mint természetes személyt vagy kvázi személy közösséget tekintem kiinduló pontnak a jogrenden kívül, akkor formálódik egy szempontrendszer, követelmény rendszer, hogy a jogban (közgazdaságban, politikában, stb) milyen következmények származnak belőle? Hiszen ha az alkotmányhoz kell igazodnia a jognak, akkor ha alkotmányos alapfogalom a „személy” (a személy mint „végső alany”, akinek tulajdona lehet és nem a „jogi személy”, ami tulajdona lehet a végső személyeknek), akkor adódik a kérdés, hogy mi következik belőle a jogban fogalmazva, pld

·         személy alanyi (elidegeníthetetlen) pénzhasználati joga

·         a személy önrendelkezési elvének megfelelően szerződéskötési alanyi jogok

·         a természetes személy és a személyek alkotta közösség szintjének megkülönböztetése abból adódóan, hogy törekedni kell az állam gazdaságpolitikájában, gazdaság-szabályozásában arra,  hogy pld az országos költségvetést ne a személy szűkebb gazdasági megcsapolásával tartsák egyensúlyban (elégé bonyolult kérdés)

·         ugyanakkor a személyi lét garanciái csak akkor értelmesek, működőképesek, ha a személyi lét értékét, mibenlétét, terheit az emberek ismerik, vállalják, nem dobják el maguktól. Mert csak a kettő együtt „életképes”, tehát előnyt adunk a gyorsabb autónak, ha az valóban  képes a gyorsaságra és nem él vissza vele (ez is alkotmányossági kérdés, a mai problémák egy része ennek az elvnek a tompulásából adódnak).

Például hogy a nagymenőket, a „profi” vállalkozókat elválasztjuk a háztartásoktól (amint elégtelennek tűnő mértékben a vállalkozások és a fogyasztók körének szétválasztása egy megindult folyamat) --- azaz ha valaki csekély értékben a másik életvitelének egy kulcselemét teszi tönkre, akkor tettének súlyosságát ne Ft-ban mérjék, hanem hogy mennyire torzította a másik életvitelét (tyúkok, öreg bicikli elvétele, megbotránkoztatás, ….?!).

Erdélyben Izsák Balázs az egyik szószólója a székelyek által igényelt „aszimmetrikus autonómiának” – a maguk és Partium és a szórvány-magyarság részére. Képzeletben egy széles skálára feltehető a magyar alkotmányosság a történelmi alkotmányt folytatva, a határon túli autonómiák, a mindenféle közigazgatási területi autonómiák (önkormányzatok), a személyes önrendelkezés autonómiája (szabadsága). S mind az aszimmetrikusság elve szerint tág keretek között „amennyit bír és igényel”.

Az aszimmetrikus „személyes autonómia” tehát vonatkoztatható egyaránt a kvázi-személy közösségre ugyanúgy, mint a természetes személyre.

A természetes személy esetében igen nagyfokú autonómiából, önrendelkezésből kiindulva adódhat egy másik skála (vagy akár kettőnél több szempontú koordináta-sík, -tér), amelyen

egyik szélső eset magatehetetlen és gondoskodás alatt álló, akinek nem sok önállóságra van lehetősége,

másik véglet a maximálisan önálló piaci vállalkozó, aki előteremti magának a vágyaihoz szükséges anyagiakat, önállóan szervezi gazdasági és társadalmi kapcsolatait stb. Kiindulva a skála ezen végéből a személynek nem sok társadalmi segítségre van szüksége, „elég” hagyják úgy élni amint kíván (a jól ismert éjjeliőr állam idea).

A többi változat pedig fokozatról fokozatra egyre kevesebb önállóság, egyre több támogatottság, együttműködés, társadalmi garancia és feltétel … míg el nem jutunk az alkalmazott, munkavállaló státuszon keresztül a segélyezettek állapotáig.

A különféle társulások, gazdaság és más szervezetek, általában a munkamegosztás (tágabban szerepmegosztás) is elemezhetők olyan módon, hogy tagjaik teljes szuverén személyként milyen személyiségjegyeket engedtek át másoknak (mint az európai államok az uniónak). Amiből konfliktusok is támadhatnak. De a kiindulásnak a mindenki teljes szuverenitásának kellene lennie annak szabadságával és terheivel – az adott környezeti feltételek között.

És akkor adódik az alkotmányosság fejlesztésének útja, feladata.

Ezt a mondhatni középkori szemléletmódot (hogy a szuverenitás nem csak jog, hanem kötelesség, feladat, teher is) a modern társadalom úgy próbálta meghaladni (látva a pld Adam Smith által feltételezett „piacérett” önállóság alacsony társadalmi hányadát, hogy megszaporította azon szabadság-evidenciák számát, amiket a társadalomnak kell biztosítania „minden ember számára” - lásd számos kartális alkotmány listáját). Abszurd szabadságjogi listák alakultak ki. Napjanikban széles körben kezdték emlegetni „az állatok jogait”. A valóságban pedig a túlhajtott „szimmetrikus” autonómiák erőltetése mellett elérkeztünk a számos helyen dúló háborúk korába a golyófogónak használt emberekkel. Tehát a kutyáknak is szinte emberi jogokat igénylő állatvédőket (és mindenki mást) szinte kutyaként lőnek halomra civilként vagy katonaként a hadszínterekké vált országokban - mindegyik kontinensen.

A szinte komikus helyzetet, amit „reklámoznak” világszerte, az abszurdumig vitt egyenlőség és hamis szabályozottság, hamisan szabályozott és idealizált életviszonyok paravánja mögött a totális káoszban ténykedő titkos-szolgálatok kötetlen működése jellemzi. A titkos-szolgálatok törvényei lényegében azt mondják ki, hogy mivel az élet teljes mértékben nem szabványosítható semmiféle szabályozási módszerrel, ezért a túlszabályozottság kivédhetetlenül a titkos-szolgálatok ténykedési területét növeli. Azaz az uniós uborka görbeséget szabályozni akaró határozat ténye betegség jeleként is felfogható, amely mind a kartális alkotmányok képtelenségével mind a titkos-szolgálatok ellenőrizetlen tevékenységének kiterjedésével összefüggésbe hozható.

A kartális alkotmány (a jogrend egységes jellegét kizárólagosan meghatározó alaptörvény) hívei a valóság teljességét (a szabályozandó világ szabályainak teljességét) célozzák meg - arra alkalmatlan eszközzel több mint 200 éve. Ezen abszurd törekvés lehetetlenségére a már említett Gödel nemteljességi tételei is utalnak immár majd száz éve.