From:
Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com]
Sent: Monday, July 23, 2012 11:23 PM
Subject:
napi abszurdtól a kijózanító hűvös valóságig
Ma valahogy elém került a következő film internetes címe:
http://www.youtube.com/watch?v=cI0ooc7jNDE&feature=player_embedded
Villanykörte össze esküvés címen. Fárasztó volt végig nézni.
Először a szokásos odamondogatásnak véltem. Azonban több és jobb mint a legtöbb pénzügyi össze esküvésről szóló, kétségtelen valóság elemeket is tartalmazó egyéb film.
Ez nem akar többet markolni, mint egy törekvést felmutatni, hogy a gazdasági pörgés érdekében szándékosan tervezett elavulásról, a szándékosan rövid élettartamú áruk valóságáról, a jelenség történetéről adjon látleletet.
Azért meglepő a film, mert a XX. századi gazdaságtörténet elképesztően jellemző lenyomatát adja. Ezzel szoros párhuzamba állítható a Keynes féle gazdaságpolitikai felfogás, a XX. századi pénztörténet filozófiája és így tovább.
Nagyon fontos, hogy egy gazdaságpolitikai gondolkodási periódusról ad látleletet, elég pontosan megmutatva annak elejét és talán már a végét is. Reménykedjünk a kedvező kifejletben.
A XX. századi gazdaságtörténet iránytévesztését érhetjük tetten e példában.
Ez az iránytévesztés arról szól, hogy az ember mint a gazdasági ténykedés felelősen szabadon cselekvő alanya és terheinek valamint hasznainak magánemberként és közösségeiben egyedüli jogosultja elméletileg sem kerülhető meg.
Nem kerülhető meg, amikor a gazdasági tevékenység értelméről, céljáról kell dönteni.
Látszólagos figyelembe vétel az, amikor távlatokban az emberről, mint munkavállalóról akar gondoskodni a gazdaságpolitikus. Egy ideig lehet ezt erőltetni, a munkavállalóvá redukált embert, azonban ez pazarlás.
A munkavállalóvá redukált ember koncepció ha sokáig érvényesül a politikában világszerte, akkor olyan jelenségekre vezet, mint a szeméthegyek az óceánokban és a szegényebb országokban, az értelmetlen túlfogyasztás, a lakosság elleni harcra átképzett fegyveres erők (Gorbacsov és Kissinger nevével fémjelezhető felesleges 80 % kordában tartására), az önmagáért erőltetett gazdasági növekedés stb-stb.
És ebbe a tágas, világszéles horizontba illesztendő a mi kis magyar rendszerváltási, azon belül például deviza alapú hitelezési valóságunk.
Illeszkedni kell a világ trendjeihez? Mert mi kicsik vagyunk a nagyvilághoz képest? És ezért csaló bankok valós banki szolgáltatás helyett, kábítószer és anyagi nyomor? Ezt kellett importálni? Vagy ezt felismerve, meglátva kell keresni a nagy veszedelemben az értelmes, felelős cselekvés lehetőségét?
Mi is a villanykörtés össze esküvési periódus lényege? Mi volt előtte? Mi jöhet utána? Előtte volt valaha egy meghatározható, elkülöníthető gazdaságpolitikai gondolkodási korszak a merkantilizmus világa. A gazdagság forrása egyedül az arany. Majd jött a fiziokratáktól kezdve egy hosszú sorozat a tudatos gazdaságpolitikai gondolkodásban. E sorozatnak volt két jellemzője. Egy erkölcsi és egy technikai. Az erkölcsi a legelején volt a legerősebb. A fiziokratizmus a merkantilizmus erkölcstelenségi, embertelenségi botrányára, reménytelenségére válaszként indult el, bontakozott ki. Kell valami mást találni, mint az arany az emberi gazdagodáshoz, mert az arany mint a gazdagság forrása a lehető legsötétebb babona (tehát arany mint a gazdagság forrása). Nem mint fokmérője, hanem mint forrása. A bibliai aranyborjú megelevenedése, a képromboláshoz vezető leegyszerűsített, a jelet és a jelzett valóságot összekeverő eltévelyedés. Akkor még valami megkönnyebbülést hozott a reformáció. A fiziokratizmus erkölcsi tőkéje alig túlbecsülhető. Ezt az erkölcsi erőt a gazdasági gondolkodásban fokozta Adam Smith, az etikaprofesszor ténykedése (amit eléggé rövidlátóan és hamisan próbálnak befeketíteni). Aztán egészen a mai napig az erkölcsi tartalom hosszú erodálódásának lehettünk a tanúi a közgazdasági gondolkodásban. Egy végső szakasz a XX. század. A század végére a gazdasági gondolkodás az erkölccsel már végképp nem tud mit kezdeni, elvesztette az erkölcsi kapaszkodóit, szem elől vesztette az ember szerepét. Ebből az értelmetlenséggé vadult hamis szemléletté alakult gazdasági útkeresésből, eltévelyedésből ad ízelítőt a villanykörtés történet. A másik fonala a fiziokratizmustól a tervezetten rövid élettartamú termékekig vezető útnak a modellezés. Készítsünk modelleket a gazdaságpolitikai gondolkodást segítendő. Már a fiziokratákra jellemző a modell alkotás. Technikailag ebben nagyot újítottak a fiziokraták (gyerekkoromban mindig a görögök voltak, akik a tankönyvek szerint úgymond új korszakot nyitottak az emberi gondolkodásban, de a gazdasági gondolkodásban ez a fiziokratákról mondható el). A szenvedélyes gazdaságelméleti, gazdaságpolitikai modell alkotás a fiziokratákkal kezdődött, legalábbis a modern korban. Ez tette lehetővé a merkantilizmus embertelen mocsarából való kivergődést. Azonban a modellalkotási láz mintha túlpörgött volna. Mintha elszabadult volna e felpörgésben a közgazdasági modellezés magától az embertől. Ma már a technikai mutatószámok bűvöletében eltűnt az ember, a modell alkotója, használója, a modell felelőse. Az értékrend vesztett modellezés erkölcsi háttere, foglalata, kapaszkodója híján mint elszabadult nejlonzacskó a szélben, kavarog értelmetlenül és emberi katasztrófákhoz vezet. Fölöslegesen. A modellt, amely lecsúszott az asztalról, kézbe kell venni ismét. A legfontosabb kérdés, miután az egyébként igen magas szintre emelkedett gazdasági modellezés birtokában technikailag szédítő teljesítményre vált képessé az emberiség – a legfontosabb kérdés az, hogy a modell hogyan viszonyul az emberhez magához --- PONTOSABAN AZ EMBER HOGYAN VISZONYULJON A MODELLHEZ, MIT KEZDJEN ÖNMAGA MEGNÖVEKEDETT MODELLEZŐ KÉPESSÉGÉVEL. Miként fogalmazható meg ez a dilemma közgazdasági kifejezésekkel, fogalmakkal?
Tehát a közgazdasági modellek zárt eszközrendszerek. Ezen eszközrendszerek önmagukból nem tudják levezetni az emberhez, mint az eszközhasználat célját meghatározó alanyhoz való technikai kötődésüket. Pedig a gazdaságpolitikai útvesztőben vergődő közgazdaságtudomány szinte elvárásként, igényként kezeli ezt a szemléletet, csakhogy az ember mint alany szerepét a modern közgazdaságban ne kelljen tárgyalnia.
Próbáljunk meg mégis közgazdasági fogalmakkal ráközelíteni a gazdasági modellekben megnyilvánuló emberképekre --- pontosabban azokra a közgazdasági modell elemekre, amelyekkel az embernek a modellezésben a maga felelősen szabad cselekvő voltát meg kellene jeleníteni:
· mind egyénként mind közösségként,
· mind mint hatékony és a társadalom által megadott kezdeményező lehetőségét kihasználó gazdasági szereplőként,
· mind akár mint a kezdeményezési lehetőségből kiszorult társadalmi szereplőként.
Ki a tulajdonos? Ki az önálló szuverén, aki felelősen és szabadon cselekszik? Mint az orgonasípok sora lehet sorba állítani a szuverén ember ideájának fokozatosan egyszerűsített, erodált torzóit, mint például a villanykörte összeesküvés c. filmben munkavállalót, akinek érdekében évszázada csalnak a villanykörte gyárosok. És ezt a csalási magaviseletet, amit a társadalom elviselt a villanykörte gyárosoktól, ezt próbálja viselkedési, üzletpolitikai előjogként magának megkövetelni a deviza alapú hiteleket ránk erőltető banki kartell Magyarországon. Úgymond a mi érdekünkben és a paci szereplők önállósága elvén. Holott vásári itt-a-piros-hol-a-piros csalók módján járnak el. Már nem egyszerűen ügyeskednek szolgáltatásuk elszámolásakor, hanem nem is akarnak szolgáltatni. És ez a kulcskérdés. A gazdasági léthez, önálló szerephez való jogát vitatják el a lakossági jelzálogos deviza alapú hitelek felvevőitől. Nemhogy a valóságnak megfelelően tudomásul vennék a szolgáltatói szerepkörből származó felelősségüket, és a fogyasztói, azaz a pénzügyi szolgáltatások szakmai rejtelmeiben laikus ügyfeleik kiszolgáltatottsága ellenére a szolgáltató felelősségét, a haszonhoz a vevőjének a boldogulásán át vezető jogosultságát, hanem egyenesen ellenérdekű ellenségként kezelik lakossági ügyfelüket, akivel szemben nekik minden megengedett.
Ha papírtigris kifejezést Maótól megismerhettük, itt arra emlékeztetően kétségtelenül a papírpénz, helyesebben a hitelpénz rendszert kalózként megszálló, eltérítő utómerkantilismus avagy hitelpénz-merkantilizmus jelenségéről kell beszélni. Számukra is, már szinte eltorzul vallási köntösben az arany a legfőbb érték forrása. De mivel az a korábbi mértékben, korábbi jelentőségében elérhetetlen (mert már tudjuk mi is és ők is, hogy az arany egy jelhordozó volt és nem maga a gazdagság forrása), hát megpróbálják az érték forrásaként kezelni a hitelpénzt --- PONTOSABBAN a hitelpénz eszközét kihasználó csalást. Mert ők, a merkantilistákra hajazó mentalitású kortársak már tudják, tanulták a spanyol példát az aranyba fulladásról. Ezek a mai posztmerkantilisták, ezek a merkantilizmus szellemét felidézők tudják magukról, hogy ők csalók. A valódi hajdani merkantilisták még elhihették, hogy rablónak lenni nemcsak aranyat hozhat a házhoz, de még naivan elhihették (elhitték), hogy a közjót szolgálják állami aranyrablókként. Mai merkantilista epigonjaik már túl vannak a naiv korszakon. Ők tudják, hogy nem a közjót szolgálják. Sőt. Tudják, hogy a közjóval tehetetlenek. Világméretekben. Tudják, hogy nem úgy működik a modell, amint az elvárható volna. Prokrutészt idézve, aki ha ágyához képest a vendég kicsi volt vagy túl hosszú volt, megnyújtotta vendégeit vagy levágott a lábukból, csakhogy az ágyába (modelljébe) jól illeszkedjenek --- nos ezek a modern Prokrutészt idéző csalók a közjó illúzióját úgy próbálják megidézni, hogy jobbik esetben csalnak mint a villanykörte kartell (eltökélten és tartósan ha rajtuk múlik), rosszabbik esetben viszont az ő közjó hatókörükön kívül állókat egyszerűen likvidálni igyekeznek valamiképpen. Likvidálni mint tulajdonosokat (és akkor még lehetnek élő alkalmazottak, akikért csalnak a villanykörtések), vagy likvidálni mint munkavállalókat, hogy segélyre szoruljanak, vagy megelégelve a közjóban megnyilvánuló saját impotenciájukat az élők sorából igyekeznek kiiktatni (mondjuk az emberiség felét, kilenc tizedét, tizenkilenc huszadát --- az étvágyuk tud fokozódni).
Ezért a hosszabb okfejtésért, filozofikus kutakodásért elnézést kérek mindenkitől, de enélkül nehéz betájolni, hogy miféle betegség hólyagos sebeit jelenti a deviza alapú jelzáloghiteles ügyben a bankok viselkedése, a PSZÁF és más állami szervek, személyek hozzá állása. Ugyanazon arrogáns impotencia, gazdaságpolitikai gondolkodásbeli felsülés kínja mondatja velük értelmetlenségeiket és lelketlen intézkedéseiket a hitelesekkel szemben, mint amely amatőrizmus megnyilvánult a villanykörtés kartell cselekedeteiben. A devizahitelek lakossági jelzálogos ügye tehát egy súlyos betegség fekélyes tünete.
A kiút?
Egy az, hogy nem csak a betegségről alkotott benyomást kell bevallanunk magunknak (és nem félremagyarázni a hitel felvevők ferde, nyerészkedő hajlamaival). Ha tőlünk telik, ha egészségesebb légkört akarunk, akkor bizony el kell kezdeni a keresgélést, gondolkodást. Miként lehet a mai gazdasági és pénzügyi modelleket kézbe venni. Egy hitel szerződésben. Egy hitel konstrukciók normavizsgálatában akár a PSZÁF részéről akár valamely társadalmi önkéntes bizottság keretében. Egy javaslatcsomagban az érdemi lakossági és talán az érdemi üzleti banki szolgáltatásokra. A jelenlegi bankok államosítása ehhez kevés, mert ha ugyanazt folytatják állami háttérrel mint az előző bank-tulajdonosok alatt, akkor lényegi változásra a banki szolgáltatásokban nem számíthatunk. Lényegesen tovább kell menni.
Az önrendelkezés divatos fogalom. Az információs önrendelkezés bár szerintem egy határon túl fából vaskarika (én rendelkezem arról, hogy más mit gondoljon, jegyzeteljen rólam), de jelzi egy korszak útkeresését, kínzó problémáit. Nos a szerződéskötési szabadságról, a gazdasági önrendelkezés irányából közelítve mint alapelvről kellene gondolkodni a pénzügyi önrendelkezésről. Olyan vadnak látszó dolgok kerülhetnek látótérbe, mint az alanyi jogú hitelek kérdése (az alanyi jogú hitelgaranciákkal és egyéb hitelmozzanatokkal együtt), az alanyi jogú pénzkibocsátás elve (ami más oldalról az alanyi jogú hitelekről beszél, a pénzhasználati önrendelkezésről), és lehet folytatni a sort egészen odáig, hogy a realitás mégis a munkamegosztás folyamatában laikus fogyasztóvá erodálódott (de szuverén emberi méltósághoz való jogát el nem vesztett, különösen nem az utána következő generációkra kiterjedően el az emberi méltósághoz való jogát el nem vesztett) ügyfelekkel szembeni „szakmai erőfölény” a szolgáltató visszaélésére nem adhat jogalapot. A pénzügyi és ezen belül a hitelszolgáltatók esetében sem.
Régi, egyszerűbb megfogalmazással ne csalj, ne lopj, ne hazudozz. Bármilyen bonyolult függvényeket használsz az excel táblázataidban. Ne csalj, ne hazudj, ne lopj. Ne akarjad a másét ellenszolgáltatás nélkül, ne akarjad a másik végső létalapját trükkösen elraboltatni sem az állammal sem a végrehajtóval sem a saját szakmai szerepét beazonosítani, így teljesíteni sem képes közjegyzővel stb-stb.
A legegyszerűbb erkölcsi alapokat meg kell jeleníteni a pénzügyletek világában (ptk-ra hivatkozva meg elméletileg tisztázva helyzetünket). Különben olyanokká válunk mint régi hasonlattal az orosz rulett lövöldözők (magunkra lövögetünk a félig feltöltött pisztolyból) vagy mint a gyilkos, aki úgy talál mentséget tettére, hogy ő sterilizált pengével szúrta le a másikat, vagy hatékonyan hogy ne sokat szenvedjen, vagy esztétikus mozdulattal egy igen drága késsel (de ránk nem a kést forgató mentegetődző szerepe vár).
Érdekes film a villanykörte kartell filmje, és jelzi, elbeszéli a korszakot, amelynek egy talán búcsúzó megnyilvánulása a féktelen igény a banki csalások büntethetetlenségére, a féktelen önbizalom, hogy a csaló bank a társadalom megbecsülésére jogosult akkor is, ha ellenségként, trükkös megoldások prédájaként tekint a társadalom nagy hányadára – ahelyett, hogy a hivatkozási alapul szolgáló tényleges banki szolgáltatások nyújtásában keresné a saját hasznát, helyét a társadalmi munkamegosztásban.
Eddig a másik fél betájolása. De ha belegondolunk, hogy ki fogja a tényleges banki szolgáltatásokat ellátni – elkerülve az uzsora minden fajtáját, akkor kezdhetjük el az aktuális töprengést. Hátha kifundálunk valamit.
FÁ