vissza a főoldalra *  

Végh László

A fenntartható élet és a vallás

Világunk jelenlegi válságáról dióhéjban

A világgazdaság jelenlegi válsága nem egy a sok közül, hanem lehetséges, hogy a tőkés világgazdaság végét jelenti. Csak akkor van befektetés, ha a befektető a tőkéjét később nyereséggel kaphatja vissza, azaz a haszonnal megnövelt tőkéjéért több terméket vásárolhat. Ez csak akkor lehetséges, ha a gazdaság termelése közben nő. Azaz a tőkebefektetésen alapuló gazdaság csak növekedve létezhet. Ám a termelés növeléséhez több erőforrást kell felhasználni, és ez ma már nem áll rendelkezésére. Legfőbb, legkönnyebben kezelhető erőforrásunk a kőolaj. 2005 óta a könnyen kitermelhető kőolaj termelése már nem fokozható, sőt lassan egyre kevesebbet termelhetünk belőle. Ez egyben a tőkés rendszer végét is jelenti, hacsak nem sikerül újabb, a kőolajat pótló erőforrást találni. Erre egyelőre nincs reményünk. A megújulónak tartott erőforrások, a naperő és a szélerő sem pótolhatják a kieső mennyiségeket, a velük nyerhető energia töredéke annak, amit ma a kőolajból és földgázból termelünk. Továbbá nem igazából megújulóak, mivel a gyártásukhoz valamint karbantartásukhoz kőolaj és a földgáz felhasználását igénylő eljárások szükségesek és ma még annyi energiát sem termelnek, mint amennyi az előállításukra fordítanak. Az erőforrásaink kimerülésével együttjáró jelenségek vezetettek a világgazdaság 2008-ban kirobbant és azóta is egyre mélyülő válságára.

A tőkés világgazdaság növekedési kényszere elképesztő méretű pazarlásra vezet. Annak, amit megtermelünk, csak a töredéke kellene. Nem csak az erőforrásokat és a nyersanyagokat, hanem az emberi forrásokat is mértéktelenül pazarolva használja a mai gazdaság és ezzel nemcsak magunkat, az emberiséget, hanem velünk együtt a természetet is pusztítjuk. Megzavartuk a természet alapvető körfolyamatait. Rohamosan növekszik az Észak Sark térségének hőmérséklete és a sarki jég akár pár éven belül teljesen elolvadhat és jégmezők helyén tenger hullámzik majd. Mindezt a baljós előrejelzései miatt nagyon sokat támadott IPCC 2007-es jelentés csak 2100- ra jósolta, de sajnos kiderült, hogy a jelentés készítői számos, felmelegedést gerjesztő jelenséget nem vettek számításba. A 2012-es adatok arra utalnak, hogy a sarki jégréteg eltűnése akár már pár éven bekövetkezhet. Ennek oka az éghajlatkutatók túlnyomó többségének tudományos közleményei szerint az emberi tevékenység által a légkörbe kibocsátott széndioxid. Mivel az Egyenlítő és az Északi-Sark közötti hőmérsékletkülönbség csökken, a kettőjük között mozgó légáramlatok, szelek természete is változóban van. Emiatt változásnak indult az éghajlat és amint elolvad a sarki jég, a kiegyenlítő légáramlatok átrendeződése felgyorsul, és előreláthatólag pár évtized alatt lezajlhat. Az átmeneti időszakban szélsőséges időjárásra kell felkészülnünk, elsősorban tavasszal és ősszel.

Nem az értelem vezeti gazdaságot, ha az irányítaná, ez nem történhetett volna meg. Képtelen viselkedésünket az emberi természet sötét oldalával, az irigységgel, kapzsisággal és hasonlókkal kísérlik magyarázni. Csak az a fontos, a gazdagok még gazdagabbak lehessenek, igazából csak a pénz számít, mással nem törődünk. Emiatt a világválság megoldása nem az újabb és újabb erőforrások és nyersanyagok feltárása, mivel véges rendszeren nem lehet végtelen ideig növekedni. A mai világrend fenntartásához egyre több, Földhöz nagyon hasonlító bolygó gyarmatosítására volna szükség és ilyenek nincsenek.

Mielőtt a jelenlegi helyzet részletesebb elemzésével és a mélyreható válságból való kilábalás lehetőségével foglalkoznánk, részletesebben meg kell vizsgálnunk, hogy mi az a tényező, amely az értelemmel ellentétes viselkedésre bírja az embert.

ELMÉNK MŰKÖDÉSÉRŐL

Hogy miért tesszük, amit teszünk, akkor érthetjük meg, ha a döntéshozatalaink folyamatát tanulmányozzuk, valamint megvizsgáljuk, valójában milyen az emberi természet, milyen viselkedés íródott belénk.

Az ember nemcsak kiskorában képes tanulni, mint az állatok nagy többsége, hanem később is. Legfőbb tanulási módszerünk az utánzás, a másik ember adta minta ösztönös átvétele. Ez nem igényel tudatos erőfeszítést. Legtöbbet a 12-13 évesnél fiatalabb gyermek tanul, mert ő minden nálánál nagyobbat utánoz, hacsak az illetőben nem csalódott. Ugyanígy, tudatos erőfeszítés nélkül tanul az is, aki már nem gyermek, de ő már csak attól, akire felnéz. Idősödve egyre kevesebbet, de akár holtunkig tanulunk ilyen módon. Tanulékonyságának hála az ember a bolygó szinte valamennyi térségében megélhet. Tudunk elsősorban önmagunkra utalva, olvasással, ismétléssel is tanulni, de ez nem mindenkinek megy egyformán. Csak az emberek pár százaléka képes önmaga erejéből olyan sokat és sokfélét megtanulni, hogy az észrevehetően változtasson rajta. Az egyéb tanulási, tanítási lehetőségekkel később foglalkozunk.

Abban elménk az állatéval közös, hogy ismerős élethelyzetben, azaz ha az érzékszerveink adta mintázatnak ott az elménkben a megfelelője, akkor az ösztöneink és az eddig tapasztaltak, tanultak alapján a tudatalatti tartomány azonnal meghozza és végrehajtja a döntést. Nem láthatunk be a tudatalattiba, döntéseink valódi hátterét általában csak sejthetjük, ezért is nevezzük tudatalattinak. Amikor az 'érzem' és a szív szavakat használjuk, a tudatalattira, az 'értem' és az ész szavakkal a tudatosra utalunk. Tudatalattink akkor is dönt, ha nincs meg benne az észlelt helyzetnek pontosan megfeleltethető kép vagy mintázat. Ekkor felméri, hogy ez a részben hasonlók közül melyikre mint hasonlít és ennek segítségével ítél és dönt. Továbbá a döntésre kitalál egy társadalmilag indokolható magyarázatot és a döntés és indoklása ezután jut fel a tudati övezetbe. Csak annyi az értelem, a tudatos szerepe a döntéshozatalban, hogy az erkölcsi elvekkel összevetve vagy a józan észre hagyatkozva felülvizsgálja, elfogadható-e a kapott indoklás. Ha nem, visszaküldi a tudatalattinak, más, elfogadhatóbb indoklást kérve. Ha erre az nem képes, általában eláll a vágyott cselekvéstől. Akkor mondjuk, hogy hiszünk valamiben, ha abban a tudatos és a tudatalatti egyetért.

Elménk minél jobb állapotba szeretne bennünket hozni és tartani és tudatalattim arra törekszik, hogy ma és most a lehető legjobban érezhessem magam. A most, hirtelen fellépő veszély leküzdésére van az elménk berendezkedve és a hosszabb távú fenyegetésekkel kevésbé törődik. Ha felmerül a későbbi romlás veszélye, ámítjuk magunkat, a tudatalatti így igyekszik megakadályozni, hogy szembesüljünk azzal, milyen helyzetbe kerültünk valójában. Ez jelentősen csökkenti a belső feszültséget, viszont azzal jár, hogy a nem azonnali, hanem későbbi veszélyekkel nem kezdünk el még idejében foglalkozni.

Agyműködésünk mikéntje magyarázatot ad arra az érthetetlennek tűnő jelenségre, hogy az ember akarna valamit és bár szándéka véghezvitelének nincs nyilvánvaló akadálya, mégsem tud úgy viselkedni, amint szeretné. Bizonyos dolgokra egyszerűen képtelen vagyok, minden látható külső ok nélkül. Hiába akar az értelem valamit, ha nem ébred a tudatalattiban indulat azt megtenni. Csak ama változatok közül választhat a tudatos, amit a tudatalatti eléje tár. Ezért továbbra is teszem azt, amit az értelmem rossznak tart. Régóta gyötrődik ezzel az ember. Nem tudja felfogni, miért nem tud értelmével elboldogulni a világban, mi az, ami nála erősebb. Miért nem képes a vallási vagy erkölcsi törvények szerinti életre, miért kell állandóan szembesülnie gyengeségével? Pál apostol az Újszövetségben, a rómaiakhoz írt levelének 7. részében megrendítő módon fogalmazza meg az ember gyötrődését. Innen az idézet: ..Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. ... Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.

Hinni azt jelenti, hogy az értelmem és érzelem, az ész és a szív ugyanazt mondják. Ezért a hitet és a cselekedetek nem választhatók szét. Minthogy a cselekedet csak a tudatalattiból, a szívből indulhat, a hitem valódiságát csak a cselekedeteim igazolhatják. Ha a hangoztatott hitemet a cselekedeteim nem igazolják, akkor csak az értelmem követi Jézust, a bensőm, a tudatalatti, a szív még nem fogadta be Őt és emiatt valójában nincs sem hitem, sem cselekedetem.

Tudatalattink az ösztöneinkhez kötődő fogalmakat érti a legjobban. Ilyenek a nélkülözés és a bőség, a szeretet, a nemiséghez kötődő képek, a biztonság és a veszély, a fenyegetés, hatalmas és gyenge, a rangsor, rokon, testvér, idegen, segítség, megtévesztés, félrevezetés, büntetés, önzés, önzetlenség és hasonlók. Ösztöneink milyenségét az ember ősi életmódját tanulmányozva érthetjük meg.

ŐSI ÉLETMÓDUNK

195 ezer éve az afrikai szavannán jelent meg a mai ember, gyűjtögető-vadászó életmódot folytatott, 150-200 fős csoportokban élt. Növekedtek, szaporodtak így élő őseink, 12-13 ezer évvel ezelőttre betöltötték a földet és elkezdtek letelepedni. Ösztöneink azóta sem változtak, ma is a vadászó-gyűjtögető őseink ösztönei vezetnek bennünket.

Terített asztal a szavanna, ám az ember az oroszlán zsákmányállata és az oroszlán nem magányosan, hanem többedmagával vadászik. 150-200 fős csoportban éltek ott őseink, égő botokkal vagy kövekkel riasztották el az oroszlánokat. Csak sok ember átgondolt, összehangolt együttműködése esetén lehetett a védekezés sikeres. Belénk épült, hogy egyedül nem vagyunk életképesek, csak a többi emberrel együtt élve. Tartoznunk kell nem csupán a családunkhoz, hanem egy nagyobb csoportba is, és a csoporthoz tartozókkal jónak, figyelmesnek, önzetlennek, testvériesnek kell lennünk. De nem csak a jóság lett belénk írva. Mivel a másik csoporthoz tartozó ember versenytárs, őt be lehet csapni, félre lehet vezetni, meg lehet röviditeni. Egyenlők vagyunk a csoporton belül, ez is be van írva az ösztöneinkbe. Nincs főnök, közösen döntünk a csoportot érintő kérdésekben. Éppen ezért nehezen elviselhető az ember számára a vagyon, rang vagy hatalom szerint való különbség létezése.

Egy vándorló csoport népessége csak kevéssé növekedhet. Mennie kell a többiekkel a várandós és pici gyermeket nevelő anyának is és a gyermeket állandóan magával kell vinnie. Nem lehetséges, hogy az egyik gyermek még csecsemő és az idősebb testvére csak egy-két évvel korosabb. Az idősebb testvérnek már együtt kell mennie a felnőttekkel. Éppen ezért a felnevelhető gyermekek születése között eltelt időszak meglehetősen hosszú, 4-6 esztendőnyi. Sokáig, 4-6 évig évig szoptatnak az anyák. Ez nem csupán a gyermekek táplálását könnyíti meg, teszi egészségesebbé, hanem egyúttal fogamzásgátlás is. Nem megfelelő időszakban fogant gyermeket nem nevelhetnek fel, ezért elhagyják. Mivel csak kevés gyermeket nevelhetnek fel, egy anya jó ha négyet, ezért a gyermek igen nagy kincs. Megtartható gyermekeit éveken át nagy figyelemmel és szeretettel gondozza az anya. Szükségünk van erre, mert a ma született csecsemő nagyon fejletlen az állatok kicsinyeihez képest. Közel hatéves koráig a kisgyermek ösztönösen a felnőttől és a nála nagyobb gyermekektől tanul, eleve az ő társaságukhoz vonzódik. Gyermekeinknek nagyon nagy kárt okoz a mai világ azzal, hogy ennél jóval hamarabb kortársai társaságába kényszeríti.

Mivel az emberi élet hatalmas érték, a vadászó-gyűjtögetők ösztönesen kerülik az erőszakot. Nincs miért harcolni, hiszen nincsenek felhalmozott, elragadható javak. Ha a csoportok számára szűkké válik a terület, a belénk írt ösztönös viselkedés a szétvándorlás. A másik elleni erőszak tanult viselkedés. Bár fegyverek jóval hamarabb léteztek, ember elleni használatukra a leletek szerint először csak 12-13 ezer évvel ezelőtt került sor. Az 1861-65 között zajló amerikai polgárháború csatáit elemezve, a lőszer felhasználását és a fegyverek ütközet utáni állapotát felülvizsgálva döbbent rá a hadvezetés arra, hogy a katonák legfeljebb 20%-a képes ölni[1]. Ezek nagy többsége korábban komoly lelki megrázkódtatást szenvedett, érzelmileg kiégett egyén. Az USA-ban a II. világháború után bevezetett módszerek, a céltábla helyett mozgó emberi alakzatokra lövetés, valamint a kegyetlen, érzelmeket kiégető kiképzés vezetett el oda, hogy a 20%-os arányt a vietnami háború időszakára 90%-ra sikerült növelni. Az így kiképzettek között az öngyilkosok aránya az amerikai átlag kétszerese.

A vadászó-gyűjtögető csoport tagjainak a közös dolgaikban, az oroszlánokkal küzdve vagy vadászatkor egymással összhangban kell cselekedni, nem lehet, hogy ilyenkor valakinek máshol járjon az esze. Természetes adottságunk, hogy amikor sokan vagyunk együtt, az egyének gondolkodása egységesül, elnyomódnak az egyéniséget jellemző vonások, meggondolások, felvillanások. Az eredeti ötletek általában az egyedül lévő ember elméjéből pattannak ki. Mivel csak a többiekkel együtt boldogulhatunk, elménk elsősorban az emberi viszonyokkal való foglalkozásra összpontosít. Emiatt a természetet, valamint környezetünk élő és élettelen elemeit is hajlamosak vagyunk emberszerű tulajdonságokkal, viselkedéssel jellemezni.

Nem kellett a szavannán a jövőre gondolni, minden nap gyűjthettek maguknak. Nincs bennünk a takarékosság ösztöne, nincs olyan öröklött belső hajtóerőnk, amely arra ösztönözne, hogy törődjünk a távolabbi jövővel is. Ha valami fenyeget, és azt mondják, néhány éven belül bajba kerülhetünk, arra odafigyelhetünk, ám ha olyanról hallunk, ami öt éven túl törhet ránk, hajlandók vagyunk azt puszta riogatásként kezelni és ámítva magunkat nem törődünk vele.

Lét és fajfenntartási ösztön jellege különösen fontos. Létfenntartási ösztönünk az élelem kereséshez kötődik. A szavannán élő vadászó-gyűjtögető őseinknek az oroszlánok fenyegetése miatt együtt kellett gyűjtögetni. Nem szóródhattak szét, látó- és hallótávolságon belül kellett maradniuk. Továbbá akkor voltak nagyobb biztonságban, ha minél hamarabb végeztek a gyűjtögetéssel, ez napi 2-4 órát vett ott igénybe. Mindenkinek magának kellett összeszedni a szükséges élelmet. A csoportban való gyűjtögetés gyorsaságát és hatékonyságát szolgálja létfenntartási ösztönünk, amely azt követeli meg, hogy amit meglátsz és megkívánsz, azonnal szerezd meg magadnak. Ne hagyd ott, mert más felveheti, mire újra ráakadhatnál.

Vadászó-gyűjtögető őseink számára a tárgyak nem sokat jelentettek, bolondnak tartották a hozzájuk ragaszkodókat. Állandóan mozogtak, vinniük kellett a holmijukat, emiatt a tulajdon egyben teher is volt, halmozása nem érte meg. Ha valaki mégis vállalta a fölösleges cipekedést, hamarabb fáradt el, nehezebben mozgott, sérülékenyebbé vált, azaz a természetes kiválasztódás az anyagiasan viselkedő embert kirostálta. Nem csak a szerzés és gyűjtés ösztöne, elsősorban más miatt annyira anyagias a mai ember.

A fajfenntartási ösztön arra irányul, hogy a legjobb adottságú kerüljenek össze és nekik legyen több utóduk. A párválasztáshoz rangsor alakul ki az egyedek között. Mi emberek családban élünk és a rangsor a férfiak közötti versengésben alakul ki és a rangsor, valamint az ösztönökbe íródott egyéb szempontok alapján a nő választ. Miután a nő választott, felhívja magára a legény figyelmét. A nőt az rangsorolja, mennyire kiváló férfit képes magához vonzani, ezt a termékenységre utaló külleme, egészségi állapota, életkora mellett a gondoskodásra utaló jelek határozzák meg, a férfi ösztönös vonzódása ezeken alapul. A vadászó-gyűjtögető férfi csak az egyéni jótulajdonságaival emelkedhet ki. A rangsor természetes módon alakul ki, a vetélkedés alkalmi, nem jár állandó hajszával, nem vezet folyamatos versengésre.

A TÖRTÉNELMI EMBER MEGJELENÉSE

A szavannán élők számára és utána még jó ideig, amíg volt hová szétvándorlni, a vadászó-gyűjtögető számára egyszerű volt az élet. Amire vágyott, az egyúttal adott volt számára. Nem kellett a jó és a rossz között választania, az ösztöneibe írtak és a környezet adta lehetőségei összhangban voltak, édeni körülmények között élhetett. Mintegy 100 ezer éve jutott el az ember Dél-Afrikába, 60 ezer éve kezdődött az afrikából való szétszóródása. Partmenti hajózásal kb. 45 ezer évvel ezelőtt értek el Ausztráliáig. Európába és Eurázsia szárazföldi területeit 40-45 ezer éve kezdték benépesíteni. Amint a rendelkezésükre álló térségeket betöltötték, választás elé kerültek. Most már nem biztos, hogy ösztönök jól vezetnek és az új feltételek mellett rossz döntésre vehetnek rá.

Elménk rugalmassága lehetőséget ad a más feltételek között való életre is. Ösztöntörekvéseink nemesíthetőek, tudatalattinkba ösztönöket felülírni, kiegészíteni képes mintázatok sokasága, erkölcs ültethető. Az erkölcsöt elsősorban az utánzás, kisebb mértékben és hatékonysággal a nevelés ülteti be az ember tudatalattijába az öröklött ösztönös és a korábban tanult cselekvések mellé. Ennek ideje főleg a gyermek- és ifjúkor, amikor az ember még leginkább alakítható. Miután a minta rögzült bennünk, az erkölcsös viselkedés szabályait ösztönszerűen követjük. Nem élhetünk ösztöneink hajtóereje ellenében, nem is kell, az erkölcsre neveléssel ösztöneink magasabb szinten is kiélhetőek. Annyira, hogy ösztöneink hajtóereje a társadalom szerveződésének fő mozgatóivá tehetők.

Az Éden elvesztése

Valaha volt aranykorról beszél a hagyomány, amikor az emberek jók voltak, békében éltek. Nem volt háború és erőszak, nem kellett nélkülözni, bőségben élhettek, nem kellett verejtékezve küzdeni a betevő falatért. De az ember megromlott és az aranykor elveszett. Hasonló történet olvasható a Teremtés könyvében, az embert Isten romlatlannak teremtette, az Éden kertjébe helyezte, ahol az aranykornak megfeleltethető körülmények között élhetett. Ám az ember nem tudott a kísértésnek ellenállni, bűnbe esett és ezért az Éden elveszett.

Mindeddig a történelemtudomány az aranykort, az Édenkertet és az ott történteket jelképes történetnek tartotta, amelynek nincs történelmi alapja. De 1994-ben, Kelet-Törökország kurd lakta területén, a Tigris és az Eufrátesz között, a valaha volt Éden városának közelében, a Göbekli Tepe nevű magaslatnál olyan régészeti felfedezést tettek, amely alaposan átalakíthatja az emberi történelemről, a mezőgazdaság kialakulásáról, a növénynemesítésre és állattenyésztésre való áttérésről eddig kialakult elképzeléseket, továbbá a bűnbeesés történetét, az Éden elvesztésének körülményeit is segíthet megérteni. Göbekli Tepe egy 17 magas domb, amelyről egy jószemű német régész felismerte, hogy nem természetes képződmény és nekiláttak a feltárásának. Kiderült, hogy a domb földdel lefedett hatalmas kőkorszaki építkezés. Épületeinek elrendezése a Stonehenge-hez hasonlóan körkörös, ám Göbekli Tepe 5-20 méter átmérőjű körépítményeit legalább 12 ezer éve, vagy még korábban, 13 ezer évvel ezelőtt kezdték építeni. Eddig a lelőhely 5%-át tárhatták fel és még 50 évig tarthat teljes feltárása. Sokan máris az emberiség legfontosabb régészeti leletének tartják.

Vadászó-gyűjtögetők csoportjai készítették az első köröket. Körzetükben csak vadállati csontokat találtak, azaz az első építők vadállatokkal táplálkoztak, ezeket a környéken élő társaik hozták számukra. Göbekli Tepe építése közel ezer esztendőn keresztül tartott. Kifejezetten kedvez a térség a gabona nemesítésének, innen származik egy búzafajta, a zab és a rozs is. Akkortájt háziasították a a környéken a kecskét, birkát és a szarvasmarhát. A letelepedés Göbekli Tepe építésének időszakában, ezer esztendőn belül zajlott le.

A letelepedett életmód számos hátránnyal járt. Vége szakadt a vadászó-gyűjtögetők természetes, változatos táplálkozásának, az élelem szinte kizárólagos forrásává a néhány termesztett gabona és tenyésztett állat vált. Sokkal többet kellett az élelemért dolgozni. Emiatt a letelepedettek egészségi állapota romlott, csökkent a testmagasságuk, az életkoruk lerövidült. Az együtt tartott állatok könnyebben betegedtek meg fertőző betegségeikben és bizonyos kórokozók megbetegíthetik az állatok közvetlen közelében lévő embereket is. Már csak egy mutáció és a fertőzés az emberek között is terjed. A szarvasmarháról került át az emberre a TBC, a kanyaró, a himlők és a vörheny. Így az állatok háziasítása pusztító járványok kialakulására vezetett. Elsősorban a csecsemőket és a 6 évesnél fiatalabb gyermekeket sújtják a fertőző betegségek, mivel az ő immunrendszerük még nem fejlődött ki teljesen. Miután a járványok kialakultak, a nők folyamatos szülésre kényszerültek, mert igen szapora volt a csecsemő- és gyermekhalál. Ezek mellett a letelepedőknek el kellett szenvedniük az első nagy környezetkárosodást, a domboldalak termőföldjeinek lepusztulását, az elsivatagosodást is. Hogy mekkora megrázkódtatást szenvedtek a letelepedők, mutatja az, hogy pár évvel ezelőtt korabeli emberáldozati szertartások nyomaira bukkantak a környéken. Ezek lehettek az emberiség történelmének az első ilyen borzalmas szertartásai. Göbekli Tepét betemették, sokezer tonna földet hordva rá, dombbá alakították, hogy miért, csak találgathatj uk.

Göbekli Tepe és környezete leletei alapján feltételezhető, hogy a paradicsomkerti történet a letelepedéssel járó hatalmas megrázkódtatással hozható kapcsolatba. Így azután is nyomozhatunk, mi feleltethető meg az embert megrontó bűnnek. Mivel az írott források, köztük Mózes első könyvének, a Teremtés könyvének a szövege sokezer évvel az esemény után rögzült, nem várhatjuk tőle a történet tudományos igényű feldolgozását. Viszont az évezredeken át szájról-szájra terjedő történet és a leletek utalhatnak arra, miként romlott meg a vadászó-gyűjtögetők békeszerető, erőszakot kerülő természete és mit tett az ember, a nő és a férfi, amit nem lett volna szabad.

Először a Teremtés könyvének szövegéből kiindulva arra térjünk ki, mint büntette meg Isten az embert. Miután a nő hallgatott a kísértőre, Isten igen megsokasította számára gyermekei kihordásának fájdalmait. Ez megfeleltethető annak, hogy míg korábban, vadászó-gyűjtögetőként élve átlagosan 2-3 gyermeket szült és nevelt fel, a fertőző betegségek megjelenése után a termékenységének időszakában végig, folyamatosan szülnie kellett. Több mint 12 ezer éven át, a 19. század végéig ez lett a nő sorsa. Korán kezdett szülni és szült, amennyit bírt vagy amíg bele nem halt. Arany Jánosnak csak egy nővére volt, tíz testvérük halt meg. Csak alig száz éve, a járványokat megfékező védőoltások bevezetése után kezdett javulni a nők helyzete. Ahogyan Mózes első könyve írja, kezdetben a kert gyümölcsei táplálták az embert, nem kellett dolgozni, csak le kellett szedni a termést. Mivel a férfi hallgatott a nő szavára, mindennapos fáradtságos munkával, arca verejtékével, tövissel és bogánccsal küzdve kellett a bűneset után keresnie a kenyerét.

Mindennek legnagyobb vesztesévé a gyermekek váltak. A nőnek folyamatosan szülnie kellett, egyfolytában vagy várandós volt, vagy szoptatott és közben reá hárult a házimunka is. Nem sok segítséget kaphatott, férje a földeken és az állatokkal dolgozott. Az anya agyonterheltsége miatt gyermekei személyiségének fejlődése eltorzult. Arra lenne a picinek szüksége, mivel a legfőbb tanulási módszere az idősebb utánzása, hogy 4-6 éves koráig az édesanyja vagy más felnőtt foglalkozzon vele. De erre ott nem volt lehetőség. Alighogy járni tanul a baba, attól fogva nem az őt szerető anya és más felnőttek gondoskodó szeretete óvja és neveli tovább, hanem a gyerekcsapatba kerül. Leginkább a legidősebb gyermekeivel foglalkozna az anya, szeretné rávenni őket arra, hogy segítsenek a házimunkában és vigyázzanak a kisebbekre. Sok-sok időre és türelemre van szükség ahhoz, hogy egy 6-7 éves gyermeket munkára lehessen fogni és erre az agyonnyúzott anyának sem ideje és sem ereje. Kiabál gyermekeire, veri őket. Mivel a gyermekek ezt a mintát látják a felnőttől, ilyenek lesznek ők is és ezt adják tovább. Mennél kisebb és gyengébb a gyermek, annál jobban ki van szolgáltatva a gyermekcsapat nagyobb, erősebb tagjainak, akik gyötörhetik, megalázhatják, kínozhatják. Emiatt amint megnő, ő is erőszakos, békétlen, mindenáron győzni vágyó és más rossz tulajdonsággal sújtott lesz. Ezt akaratlanul is továbbadja a kisebbeknek, később saját gyermekeiknek is. Erről beszélnek azok a népmesék, amelyek a legkisebb leány és a legkisebb fiú diadalának történetével gyógyítják a kisgyermekek lelki sebeit. A természeténél fogva békés, az erőszakot kerülő emberekből néhány nemzedéken belül erőszakos, gyilkosságra is hajlamos személyek lesznek. Ádám és Éva egyik gyermeke féltékenységből megöli a testvérét.

A paradicsomkerti történet mindezért a nőt hibáztatja és a bűnesetet a férfi-nő viszonyhoz köti. Ahogyan tárgyaltuk, a természet rendje szerint a férfiak versengenek egymással és a nő a kialakult rangsor alapján választ. Korábban a a rangsor a férfi személyes jótulajdonságain alapult. Feltehető, hogy a tudás fájáról vett tiltott gyümölcs arra vonatkozik, hogy a nő választásába az anyagiak, a vagyon, a birtokolt állatok száma is bekerült, majd egyre fontosabbá vált és a természetes vonzódáshoz kötődő szempontok háttérbe szorultak. Érthető a leány részéről, hogy arra is kezdett figyelni, mije, hány állata van a legénynek. Hiszen így több jut majd a családnak. Ahogy a teremtéstörténet írja, Ádám nem utasította vissza, amit Éva kínált neki. Gondolta, úgyis ő szerez majd legtöbbet és számba vette azt is, mekkora hozományhoz juthat a leánnyal. Az Édenkertben a tudás fája mellett ott volt az élet fája is. Isten kiűzette az embert a kertből és ezzel az ember elvesztette az örök életet is. Ez arra utalhat, hogy a bűnbe esett ember számára végzetesen veszélyes az általa választott út. Kihalásra ítéltetett, végleg eltűnhet a földről.

A régi szokást elhagyó, a számítgató, vagyonra vágyó viselkedés felmérhetetlen hatást gyakorolt az emberre és ez a történelemben élő ember megjelenését, a történelem kezdetét jelenti. Ha a vagyon a rangsor meghatározó elemévé válik, akkor a férfi többet termel, mint amennyire ténylegesen szükség volna. Mind több olyan dolgot állít elő, ami nélkül jól megvolnának. Megjelenik a munkamegosztás, erősődik a gazdaság, mind szervezettebbé alakul a közösség és a társadalom. Az anyagiak szerzésért való versengés történelmet meghatározó hajtóerővé válik. De mivel gazdagabb a társadalom, annál hamarabb feléli természeti környezete erőforrásait. Ha gazdagabb, fejlettebb az ipara, mint a többieké, képes több és jobb fegyvert, harci szekeret majd harckocsit gyártani és elfoglalja a szomszéd társadalmak területeit. Birodalmat alapít, majd annak a természeti forrásait is feléli és a birodalom törvényszerű bukása után csak sivatag, letarolt, csupasz fátlan térségek maradnak utána. Nem áll meg ezzel a történelem, újabb birodalmak születnek, de nem a régiek helyén, ott már nincs mire, hanem másutt. Egészen addig, amíg az ember a bolygó egészét föl nem éli és ezzel együtt nemcsak az történelemnek, hanem az embernek is vége lehet.

A megromlott ember

El kell elfogadnunk, hogy az ember megromlott. Nem mondhatjuk, hogy ez csak a hagyomány és a vallások által hirdetett tudománytalan állítás. Sokkal rosszabbul viselkedünk annál, mint amilyenek valójában, a génjeink alapján volnánk. Mivel az elsődleges és egyben legkönnyebb tanulási módszerünk a mintavétel, az utánzás, ha egyszer az ember megromlott, eleve ilyen lesz az őt követő nemzedék is. Vallásos kifejezéssel az embert Isten jónak teremtette, de az első emberek bűnbe estek és az ember miattuk eredendően bűnös. Eredeti ösztöneink szerint a csoportunkhoz

tartozókkal szemben testvériesek, önzetlenek, figyelmesek vagyunk és idegennek sem árthatok máshogyan, csak úgy, hogy rászedem, a másik ember elleni testi erőszak le van bennünk tiltva. Nézzük meg magunkat, a mai embert. Még a legjobban egymásra utalt emberek, a családtagok is képesek félrevezetni és bántalmazni egymást. Emögött a tanult, utánzással átvett mintázataink állnak, egymást rontjuk meg.

Ösztöneink ereje csak erőforrás és nem sorsunk egészének meghatározója, önmagukban az ösztönök sem jók, sem rosszak. Ma már tudjuk, hogy mindaz, amit amit a várandós anya átél, mint a cserbenhagyottsága, az őt ért bántalmak, a benne ébredő düh, félelem, harag, indulatosság, durvaság mind hatnak a magzatra. Alakítják idegrendszerét, méghozzá legerősebben a fejlődés kezdetén, annak legérzékenyebb szakaszaiban. Korai környezeti hatások, az anyaméhben tapasztaltakkal kezdve, azt is befolyásolják, hogy genetikai örökségünkből éppen mi nyilvánul majd meg, mely késztetések, milyen ösztöntörekvések mozgatnak majd bennünket. Ezért már a ma világra jött csecsemőt is terheli, hogy alapvető gondolkodási és érzelmi jellemzői nem annyira tökéletesek, mint amennyire lehetnének. Szentírásbeli kifejezéssel, már ő is hordozza, viseli szülei romlottságát. Születő tudatosságát és így a ma született csecsemő sorsát is jellemzi az a berögződött, az ember lehetőségeit beszűkítő, torzító viselkedésmód, amit már magzatként kezdett el tanulni és amit az egyistenhit eredendő bűnként tart számon. Romlottságunk a környezettől átvett tökéletlenség következménye. 13 éves korig a gyermek nem tehet arról, hogy milyenné lett. De a szülei és a többiek sem hibáztatók azért, mert a gyermek nem lett tökéletes. Ők csak azt adták tovább, amit felmenőiktől kaptak. A bűn eredendő bűn, a feltételezésünk szerint a letelepedéskor történtekhez nyúlik vissza. Jómagam láncszem vagyok az eredendő bűn láncában. Kaptam a felmenőimtől és gyermekeimnek, leszármazottaimnak adom tovább. Ha a közösség egyszer megromlott, igen nehéz, csaknem lehetetlen a megjobbulás.

A próféta

Nagyon nehéz a romlottságból kikerülni, először is azért, mert erről nem vagyunk hajlandók tudomást venni. Mivel az ember igen hatékonyan ámítja magát, nehéz felismerni, milyen állapotban vagyunk. Gondolkodásunk akaratlanul összehangolódik, úgy vélekedünk a dolgokról, mint a többi. Tetszetős érvekkel könnyű elhessegetni a nehéz gondolatokat. Igen sok tudás, értelmes, tiszta gondolkodás és nagyon sok töprengés szükséges ahhoz, hogy a tudatalatti átíródjon és így valaki ráébredjen arra, mi a helyzet valójában. Ezek után már nem úgy gondolkodik, mint mások, a többiek. Emiatt nő benne a feszültség és ha ezt magába fojtja, belebetegedhet. Gyakrabban előfordul, hogy az illető inni kezd, emiatt egy idő után nem fogják zavarni a nyomasztó kilátások. Végzetes számára a harmadik lehetőség is, de néhány, sokszor prófétának nevezett egyén ezt választja, mert úgy érzi, máshogyan nem tehet, ezt követeli meg a belső hang, az isteni késztetés. Kezdi magyarázni az embereknek, milyen helyzetben vannak, mi fenyeget és ezért mit kellene máshogyan csinálniuk. Ezzel nem csak a hatalmasok haragját vonja magára, hanem embertársai is kivetik, üldözni fogják és akár az életére is törnek. A próféta eleve magányos, hiszen alkata és főleg tudása miatt nem hangolódhat rá a többség érzéseire, már emiatt is kitaszított. Sikeres és közkedvelt a hamis próféta lesz, aki szintén értelmes, ám nem mer, nem akar szembenézni a valósággal. Először is saját magát téveszti meg, majd a nyilvánosság előtt is hangoztatja a valótlan, ám megnyugtató szólamait. Őt szeretik és jutalmazzák, mert olyanokat mond, hogy itt van a városunkban Isten temploma és nem hagyja magára Isten a várost, ahogyan eddig sem hagyta. Vagy manapság azt hirdeti, hogy van bőven erőforrás, a világméretű felmelegedés nem is létezik, ha pedig van is valamennyire, annak természetes okai vannak, tehát szó sincs arról, hogy az ember okozná. A próféta a hozzá hasonlóktól kap támogatást, akik tudják, hogy igazat beszél, de ezt ők maguk nem merik hirdetni. Ha a prófétát fel merik keresni, csak titokban, éjszaka teszik, ahogyan Nikodémus látogatta meg Jézust.

NÖVEKEDÉS ÉS VÁLSÁG

A tőkés gazdaságot a vadászó-gyűjtögető ösztönök eredeti alakban való kiélése, a szerzés és a versengés hajtja. Csak egy dolog számít, hogy a gazdagok még gazdagabbak lehessenek. Ahogy tárgyaltuk, emögött az áll, hogy a férfiak közötti versengés meghatározóan az anyagiakért folyik, mivel a nők a letelepedés óta elsősorban aszerint válogatnak közülük, hogy kinek van többje. Ez hozta magával a a korábban nem jellemző anyagiasság, kapzsiság és irígység megjelenését és az ezekkel járó egyéb rossz emberi tulajdonság felerősödését. Viszont a biztoságosabb élet, a kényelem és az a sok-sok lehetőség, amivel az újabb találmányok segítették a munkát és könnyítették a mindennapi életet hatalmas vonzóerőt gyakoroltak az emberre. De nemcsak az anyagiasság és ami vele jár, az általuk az emberek között támasztott viszályok és a velük járó erőszak megjelenése, hanem a gazdaság növekedését kísérő egyéb jelenségek is keserítik az ember életét. Ezek különösen az utóbbi párszáz évben erősödtek fel.

Ma a fősodorbeli közgazdaságtan szerint az emberi önzést és egyéb hasonló rossz tulajdonságot a piac láthatatlan keze a közjó javára szervezi. Ám ez láthatatlan kéz, amely Isten helyettesítőjeként mindent tud, mindent a helyére tesz, csak addig mozgat, amíg el nem használtuk az erőforrásainkat. Mai világunk, a láthatatlan kézre hagyatkozva csak az ösztönöket szolgáló értelmet becsüli és ezzel végveszélybe sodorja magát. Nincs szellemi vezetés, a csak a mára tekintők határozzák meg, mint éljünk. Nem sokáig folytathatjuk azt, amit teszünk.

A felvilágosodás óta a haladáshit vezet bennünket. Alapvető feltételezése, hogy az embert az értelme vezeti és a tudásunk gyarapodásával az ember és a társadalom egyre jobban élhet és képes lesz a földi paradicsom elérésére. A haladás képzete mindent áthatott és a felszabaduló hatalmas emberi erőforrásokat a még nagyobb emberi szabadság és a növekvő anyagi jólét elérésére összpontosította.

Ott kezdődik a baj, hogy az alapfeltevés, miszerint az embert az értelme vezeti, csak részben igaz, mert ahogyan már tárgyaltuk, döntéseink meghozatalában az értelmünk szerepe korlátozott. Tehetetlen az értelmünk tudatalatti tartomány ellenében, csak a tudatalatt kidolgozott döntések letiltására van esélye, azonkívül csak hosszabb távon, a tanulással befolyásolhatja tudatalatti tartalmát. Éppen ezért csak akkor követhetem az értelmesen felfogott érdekeimet, ha ez összhangban van a tudatalatti tartománnyal. Ma a fogyasztói társadalom a hirdetéseivel, valamint a sajtó, a kép- és hangcsatornák gátlástalan használatával folyamatosan töltik fel a tudatalatti tartományunkat józan érdekeinkkel ellentétes cselekvésre késztető anyagokkal. Ezt úgy teszik, hogy minderről nem tudunk, észre se nagyon vehetjük. Módszereik nem a gondolkodó, jövőbenéző emberre építenek. Állatokkal közös, ösztönös, érzéki részünkre hatnak, ezeket erősítik bennünk. Emiatt ma már alig beszélhetünk az érdekeit felismerő és annak megfelelően értelmesen döntő emberről. Nem az vezet bennünket, amit szeretnénk, hanem az, amit az adott pillanatban éppen tehetünk. Hogy mi marad utánunk, az a jövő nemzedékek gondja. A haladáshit világában, az uralkodó, mindennapjainkat ma is meghatározó közgazdasági elméletek és a napi híradások is az állandó növekedés szükségességéről beszélnek. Mivel az állandó gazdasági növekedés egyúttal folyamatos gazdagodást is jelent, érthető, hogy a bennünket ebben a szellemben vezetők nem gondolnak különösen a jövőre. Hiszen a növekedés által utódaink egyre gazdagabbak lesznek és így nagyobb lehetőségeik birtokában meg tudják majd gondjaikat oldani.

A növekedés nemkívánatos hatásai életünk valamennyi területére betörtek. Ha a család szétesik, a válás a családtagok szempontjából ugyan óriási csapás, de a gazdaság növekedése számára egyenesen kívánatos. Ugyanis a kétfelé költözés miatt újabb lakhelyre, konyhafelszerelésre, mosógépre és egyébre van szükség. Emiatt az elvált férjnek és feleségnek jóval több pénz szükséges, többet kell dolgozniuk, mint korábban. Kedveli a gazdaság a magányos embereket, az egyszemélyes háztartásokat. Mivel nincsenek olyan időigényes emberi kapcsolatai, mint a házastárssal, gyermekekkel való foglalkozás, a magányos egyén fogyasztással töltheti szabad idejét és többet dolgozhat. Arra volna az egészségügy, hogy minél hosszabb ideig minél jobb egészségben tartsa az embereket. Ha pedig megbetegedtek, mennél hamarabb meggyógyuljanak. Ám a gazdaságossá tett gyógyítást elsősorban a tulajdonos haszna szabályozza. Haszna pedig akkor van, ha minél több a beteg és minél hosszabb ideig betegek. Ezért a magánosított egészségügy a hosszabb életű, ám idült betegségben szenvedő és így állandóan gyógyszerre, orvosi felügyeletre, beavatkozásra szoruló emberekben érdekelt. Emiatt a megelőzés, az egészség megőrzése az emberek magánügye marad.

A felnőtt napi élelmének 2500 kcalnyi tápereje egy folyamatosan égő, 120 wattos villanykörtét égethetne. Mivel 2500 kcal egyúttal körülbelül három deci étolaj kalóriatartalma, mondhatjuk úgy is, hogy testünket napi három deci étolajnak megfelelő "üzemanyag" működteti. De az ember kezdettől fogva használt külső erőforrást is, fával tüzelt. A 17. században élő átlagos európai, aki az állatok mellett a szelet és a vízerőt is munkára fogta, három-négyszer annyi külső erőforráshoz jutott, mint amennyit táplálékként magához vett, azaz akkoriban egy embernek 3-4 erőforrás rabszolgája volt. De a gazdasági növekedés egyre több erőforrást igényel. Manapság a felhasznált energia és táperő aránya az USA-ban 90:1, az EU fejlettebb országaiban 45:1, Magyarországon 30:1, a világátlag 15:1. Mindezt a ősmaradványi erőforrások, a kőolaj, földgáz és a szén teszi lehetővé, ezek felhasználása fedezi az emberiség energiaszükségletének több mint 80 százalékát. Ám az ősmaradványi erőforrások végesek, egy év alatt annyi szenet, kőolajat és földgázt használunk fel, mint amennyi évmilliók szerves üledékéből képződött. A mai óriási mértékű erőforrás felhasználás arra vezet, hogy a termelő munka elvesztette a becsületét. Szinte mindent a gépek végeznek és ezért inkább a termék eladása, mint az előállítása a gond. Mai életünk a kőolajra és földgázra épül, még az élelmünk megtermelése is. Máris érezzük a kőolaj és földgáz készletek szűkösségét, mind magasabb árat fizetve tudunk hozzájuk jutni és nem is olyan sokára már úgy is csak nehezen.

1950 tájt került az emberiség a végzetes pályára, ekkortól kezdődött a zöld forradalom, a mezőgazdaság iparosítása. 1985-ig töretlen volt a növekedés, a gabonafélék termésátlagai világszerte 3-4-szeresükre nőttek. Mondható, azóta az ember a termőföldet arra használja, hogy a kőolajat és földgázt élelemmé alakítsa. Meg is lett az eredmény, az emberiség lélekszáma az akkori 2,8 milliárdról mára több mint 7 milliárdra nőtt. Csakhogy érezhetően fogy a kőolaj, a természettől idegen művelés és a műtrágyázás miatt pusztul és terméketlenné válik a talaj, nincs elég édesvíz az öntözéhez és máris több mint egymilliárd ember éhezik. Végzetes összeomlás fenyegeti az emberiség egészét. Világszerte nő az élelmiszer ára és a világ szegényebb országait fenyegető éhezés máris megmozdulások, forradalmak sokaságához vezetett.

Ne gondoljuk azt, hogy feltétlen szükséges lenne ennyi és egyre több energiát használnunk, kis töredékével is elboldogulnánk. Nem szoktunk a gazdaság egészének ésszerűségéről beszélni és ez nem véletlen. Vakon és értelmetlenül, az erőforrásokat és nyersanyagokat pocsékolva, igen alacsony tényleges hatékonysággal működik a tőkés gazdaság egésze. Csak a részfolyamatokban van ésszerűség, de a gazdaság egésze vak, a híres láthatalan kezet nem az értelem mozgatja. Mértékadó becslések szerint a termelés csupán 5%-ára volna szükség. Például Angliában a karácsony előtt vásárolt tartós árucikkeknek 6 hónap múltán csupán az 1%-át használják. Továbbá szándékosan rossz minőségű terméket gyártva növelik a fogyasztást. Jó példa erre a múlt század negyvenes éveiben megjelent nylon harisnya. Elsőre igen tartósra sikeredett, szinte lehetetlen volt elnyűni, 10 pár elég volt egy életre. Gyártóinak ez okozott később gondot. Hogy több harisnyát adhassanak el, alig tartós alapanyagot fejlesztettek ki. Költségesebben silányabb

terméket állítanak elő, olyat, amiből százszor annyi adható el. Így ma a harisnyával foglalkozók 99%-a felesleges, pocsékló munkát végez. Mindezt szinte észre sem vesszük, mert mindenütt ez folyik.

A FENNTARTHATÓ ÉLET SZELLEMISÉGE

Megfelelő szellemiség hiányában az emberek közötti versengés szinte kizárólag az anyagiak terére szorítkozik, de a küzdelem nem a tényleges anyagi szükségletekhez való hozzájutásért, hanem a rangsor miatt folyik. Az emiatt éleződő feszültségek gyengítik, majd tönkreteszik a társadalmat. Akkor lehet fenntartható a társadalom, ha miközben a gazdaság épít ösztöneink hajtóerejére, a törvénnyel, az erkölccsel, a művészetekkel valamint az oktatási és nevelési rendszerrel a gazdagodásra valamint a vagyonra, hatalomra, befolyásra és tekintélyre való törekvés mozgatóit a szellemiekben való emelkedés serkentőivé nemesíti.

Mivel az önkéntelenül átvett, tanult mintázatok, képek döntéseink hozatalának meghatározó elemei, a tudatalattinkat a természethez és a társadalomhoz való viszonyunkat megfelelően szabályzó képekkel kell feltölteni. Nemcsak értenünk, éreznünk is kell, tudatunk mélyén is rögzülnie kell annak, mennyire erős a természettől való függőségünk, mert a természet az emberlét hordozója és ha a természetes környezetünket felemésztjük, nekünk is végünk. Történelmi tapasztalat, hogy az erdőit elpusztító társadalmak mind mentek az erdők után. Belénk kell hogy vésődjön, hogy az ember nem mindenható, hanem csak teremtmény és ebben a világban vannak olyan erők és hatalmak, amelyek nála jóval nagyobbak. Ezeket nem lehet a szokásos módszerünkkel becsapni, megtéveszteni, félrevezetni. Ha ezt tesszük, nagyon keményen fizetni fogunk érte, mi is és utódaink is.

Mivel az anyagi javak szerzésének lehetősége korlátozott, de a lelki-szellemi értékek korlátlanul gyarapíthatók, ezek felé kell az embert fordítani. Belénk írható, hogy takarékosak legyünk és a létem fenntartásához ne csak anyagiakat, hanem barátokat, jó ismerősöket, élményeket és tudást is szerezzünk. Valamint ne az anyagi gazdagságom és világi hatalmam mutassa meg, ki vagyok, hanem a lelki­szellemi javak birodalmában legyek valaki. Ha boldog akarok lenni, önmagammal versenyezve, erőforrásaimat erre fordítva kell élnem. Ilymódon a lét- és fajfenntartási ösztönök hatalmas hajtóereje az ember megtartásának, fejlődésének és felemelésének szolgálatába állítható.

Fő tanulási módszerünkkel, az utánzással jelenleg elsősorban a rosszat tanuljuk meg. Az lenne az igazi, ha a gyermeket nevelők közé csak a követendő mintát adó személyiségek kerülhetnének, akik nemcsak szóban, hanem emberségükkel is tanítanak, de ez egyelőre csak vágyálom.

Ha a nevelést a tudományos világnézet kialakítására alapozzuk, - erre törekedett 1948-1990 között az oktatási rendszer, reménytelen feladatra vállalkozunk. Elmondhatjuk, bár a tudományos világkép létezik, ám a tudományos világszemlélet kialakítása, legalább is az eddig használt tananyagokkal, oktatási módszerekkel reménytelen feladat. Nagyon sok erőt és időt kellene arra fordítani, hogy annyit tanuljon valaki, hogy a tudatalattija ennek megfelelő átíródhasson és ezek után a döntéseit a tudományos világnézete vezesse. Erre csak azoknak volna esélye, akik annyira okosak és szorgalmasak, hogy képesek az ehhez szükséges sokféle ismeret elsajátítására és alapos átgondolására. Jó példa erre, amit nemrég olvastam egy USA-beli éghajlatkutatóról. Kiváló a szakmájában, jegyzik a munkáját, ám évente közel tízszer ül repülőre és nemrég nagy házat vett magának. Hiába tudja, mi vár ránk a világméretű felmelegedés miatt és hogy ezt az ember okozza a túlméretezett gazdasággal együttjáró fokozott széndioxid kibocsájtással, ez a tudása nem vált a saját energiapazarló életmódját befolyásoló tényezővé. Ugyanis csak a szakmájához ért, azon túl a többi területről csak annyi fogalma van, mint a többi átlagos egyetemet végzettnek. Csak az emberek 1-2%-a képes olyan annyira sokat tanulni és

olvasni, majd a tanultakon rágódni, hogy ismeretanyaga és erkölcstani tanulmányai az életét alakító erővé váljanak.

Úgyhogy az intézményesített tanítás és az önművelés önmagában nem tudja a romlottságot felszámolni. Hatékonyan alakítja az embert a szép, a művészetek, mivel közvetlenül a tudatalattira, a szívre hatnak. Mivel az ezek iránti érzékenységet is fejleszteni, tanulni kell, ezek is csak kevés emberre tudnak érdemben hatni.

AZ EMBERT MEGTARTÓ VALLÁS

Manapság szinte minden a pénzről, az anyagiakról szól. Ha csak erre tekintünk, ha az értelmünk csak az ösztön szolgája, akkor valóban nem különbözünk annyira az állattól, aki másban, erőben, ügyességben tűnik ki. Ekkor igazából csak a legértelmesebb állat vagyunk. Ez alól csak az 1-2%-nyi átíródott ember és a természetfölötti világba vetett hittel rendelkezők a kivételek. Aki hisz a fölötte álló természetfölötti hatalomban, neki megfelelően igyekszik élni. Mert ha van felettes hatalom, nem viselkedhetek akárhogyan saját magammal, egymással és a természettel. Ennek megfelelő gondolkodási rendszer, felfogás formálódik bennünk. Azt kezdi az ember jónak, szépnek és igaznak tartani, ami a természetfölöttibe vetett hit szerint az. Eszerint él azután a világban, így igyekszik önmagához, embertársaihoz és a természethez viszonyulni, ennek megfelelő erkölcsi és intézményrendszer alakul ki a társadalomban.

Természetes vallásosság

Biztonságérzetünk tanult, agykérgünk behálózottságának folyamatában fejlődik ki. Agykérgünk sejtjei a magzati lét nyolcadik hetétől a tizennyolcadik hetéig alakulnak ki. Hálózatba rendeződésük már a harmadik hónapban megindul, ennek folyamatát alapvetően a külső ingerek, magzatkorban főleg az anyával való kapcsolatok határozzák meg. Mivel a szeretet áradását érzi az állat is, nem csodálkozhatunk azon, hogy a magzat és a csecsemő számára annyira fontos. A magzatkor és a csecsemőkor első fele az öntudat kialakulásának - az én és a világ létére való ráébredésnek, - kulcsfontosságú szakasza. Ha ekkor a magzat és a csecsemő érzi, hogy szeretik, örvendezve várják és jövetele nagyon sokat jelent a környezete számára, akkor egyúttal az emberkében az is tudatosul, hogy ez a világ az ő világa és ebben otthon érezheti magát. Ez a bizalom és biztonságérzés mélyen meggyökerezik az emberben és a lényének meghatározó elemévé válik. Eredetével az egyén nincs tisztában, hiszen ebből az időszakból - a benső biztonságérzet kb. hathónapos korig fejlődik ki, - később már nincsenek emlékei, mert maradandó emlékek csak kétéves kor után rögzülnek. Ez a mélyen lakozó belső bizalom, az ősbizalom határozza meg az egyén egész életét, viszonyát az emberekhez, a természethez és a világhoz. Akiket nem szerettek eléggé, sírni hagytak, vagy egyenesen bántottak, azokban az ősbizalom nem fejlődik ki és ez nagyon nehézzé teszi egész életüket.

Ha a belső biztonságérzettel bíró emberek világról alkotott képét nézzük, - ők alkotják a nagy többséget - annak alapvető eleme, hogy a világot rendezett, összefüggő egészként látják. Ez számukra zsigeri érzésnek mondható. Másik fontos emberi tapasztalat, hogy a minket óvó és megtartó rend, annak fennmaradása folyamatosan végzett értelmes munka eredménye. Ez a két alapvető tapasztalat szerint rend van a világban és a rendhez és fenntartásához értelmes munka kell. Ha a természethez közel éltünk gyermekként, megtapasztalva a természet hatalmasságát és összehangoltságát, akkor tudatalattinkban előbb-utóbb még gyermekként megfogalmazódik, hogy világunk egészének összehangolt rendje, és ennek a rendnek a fennmaradása valamilyen természet felett álló értelem műve. Ugyanis az anyagi világ egyedüli értelmes lénye az ember, mi pedig jól tudjuk magunkról, hogy a természet rendjét nem mi hoztuk létre, ennek a rendnek csak a termékei vagyunk.

Mindez az emberből azután úgy bukik ki, hogy nem lehet az, hogy a világ csak úgy magától létezzen, lennie kell mögötte valaminek. Ezt a felfogás természetes vallásosságnak nevezhető. Valamennyi természethez közel élő gyermek, akiben megvan az ősbizalom, természetes módon vallásos. Erre épít azután a vallásos nevelés. Ha viszont gyermekkorunkban városias, épített környezetben éltünk, és nem volt módunk rácsodálkozni a természet egészére, akkor a világ egészének rendjét tudatalattink emberi tevékenységnek tulajdonítja és a természetes vallásosság nem alakul ki.

Vallásos erkölcs

A minket megtartani képes erkölcsi mintázatokat a 12-13 éves korig tanított képes, a gyermek számára könnyen érthető, felfogható mesék, regék, történetek segítségével ültethetjük be gyermekeinkbe. Ehhez általában nem elég az, amennyit a gyermeknek a családban olvasnak és amit otthon hall. Különösen a vallást a gyermekek számára a szívhez szóló, könnyen érthető, felfogható, érdekes történetekben tanító hitoktatás képes hatékony emberépítésre. A latin erdetű religio szó eredeti jelentése a tetteit és szavait újra- és újra mérlegelő, megválogató emberre utal, ebben az istenekkel, Istennel szemben kötelező nagyfokú gondosság és pontosság, a hozájuk való mind erősebb kötődés fejeződik ki. Az mutatja a vallás erejét, hogy az alapjául szolgáló hit mennyire tudja az ennek megfelelő viselkedésre indítani a társadalom tagjait. Nézzünk erre néhány példát.

Régen az ember a természetben élő, érző, sérelmeire válaszoló, felsőbb hatalmakkal rendelkező lényeket, isteneket és hasonlókat látott, akik büntethetik és jutalmazhatják az embert. Emiatt az istenekben hívő ember figyel a természetre, gondolkodik azon, mikor tesz vele jót és rosszat. Amikor istenei kedvébe igyekszik járni, valójában a természetet és ezzel önmagát óvja. Ugyanis ősi tapasztalat, hogy a természet válaszol arra, amit vele teszünk. Visszahat ránk, ám sokszor csak jóval később. Válaszai hasonlítanak arra, amit egy élőlény, akár egy ember is tesz védekezésként, amikor bünteti, pusztítja a reá törőt. Sokszor késleltetve, akár a sérelmeket nem felejtő ember, aki megtorolja a vele történtet. Amikor a törzs öreg bölcse az tanítja a gyermekeknek, hogy ne bántsd a fát, mert az erdő szelleme megbüntet bennünket, jót tesz velük. Mély nyomot hagy a világgal ismerkedő gyermekben az ilyen képszerű tanítás és ösztönerősségű erkölcsi gátlást épít be a tudatalattijába. Hasonlóképpen a forrás, a patak, a föld szellemeiről és a természetet benépesítő egyéb szellemekről való tanítások is a természetes környezet és ezzel az adott közösség védelmét szolgálják.

Róma fejlődése a csodával határos volt. Egy kis latin település, melynek létezését a görög világ eleinte észre sem vette, és még a latinok között sem játszott eredetileg vezető szerepet, pár száz év alatt az akkori világ központjává fejlődött. Róma fénykorának nagyjai és a történetírók a rómaiak vallásosságában keresték a világtörténelmi siker magyarázatát, meggyőződésük szerint eredményeik erős vallásosságuk jutalma. Nem az égiek akarata tette naggyá őket, nem az istenek ábrázolása, a szertartások, imádságok voltak a fontosak, hanem az, hogy a rómaiak állandóan magukon érezték isteneik tekintetét. Mindennek, a háznak, a kertnek és a konyhának is volt istene, aki ott volt és figyelte az ott tevékenykedő embert. Hitük szerint az istenek minden tevékenységnek, minden órának részesei, ezért a vallás a ráfordított időt és figyelmet tekintve is központi szerepet játszott a rómaiak életében. Ezért igyekeztek mindent egyre jobban, az adott tevékenység őt figyelő istenének tetszően végezni. Innen ered a religio, az egyre jobban, gondosabban kifejezés.

Ha az ember valamit nem az isteni rendnek megfelelően végez és vét e rend ellen, akkor Rómában a terület istenének meggyengülését valamilyen mindennapi, újszerű, a természet és a társadalom rendjét megbontó esemény, mint üstökös megjelenése, kétfejű állat születése vagy egy Vesta-szűz szüzességének elvesztése jelezte. Ilyenkor a lehető leggyorsabban ki kellett deríteni, miféle emberi viselkedés állhat valamelyik isten gyengülésének hátterében, mit vétett az ember és a bemutatott áldozattal újra erőssé kell tenni a meggyengített istent. Az égő áldozat füstje az istent táplálja, erősíti és ezek után a világ rendje visszaáll. Nem csoda, hogy a régi római minden módon igyekezett elkerülni azt, hogy sértse a világ isteni rendjét.

Általában csak az áldozati állat kevésbé értékes részeit égették el az oltáron, a többit maguknak készítették meg és együtt fogyasztották el. Ennek a görögöknél a leginkább elterjedt módja az volt, hogy a levágott állam hájba burkolt combcsontjait égették el az isteneknek emelt oltáron. A húst pedig megsütötték és az áldozati szertartás résztvevői elfogyasztották. Ezzel is közelebb kerültek az istenhez, együtt táplálkoztak vele, ugyanaz az étel erősítette az istent és az embert egyaránt.

India ősi vallásának központi tárgya az elme tökéletlensége, az ember elsötétedéséről beszél a hindu és az ember dolga elméjének egyre világosabbá tétele. Azzal, hogy a hindu vallás önfejlődésre ösztönöz, időnket és erőforrásainkat a megmaradáshoz szükséges tevékenységek felé irányítja. Aki tisztában van saját korlátaival, nem bántja feleslegesen a többi embert, nem esik neki meggondolatlanul a természetnek, nem kezd kétes értékű természetátalakító tevékenységbe, hanem idejének és erőforrásainak jó részét sajátmaga lelki-szellemi építésére fordítja. Tisztábban és világosabban gondolkodva jobban bánik az emberekkel és a világgal egyaránt és példaként szolgál mások számára is. Még kifejezettebben látszik ez a buddhista életvitelében.

Hogy nem vágyálom a lelki-szellemi építkezéssel fenntarthatóvá tett társadalom, erre most csak Tibetet nézzük példának. Sohasem voltak többen a tibetiek két-három milliónál. Mégis, a tibeti nyelvű irodalom közel akkora, mint a latin nyelvű európai irodalom, csak ámulhat a nyugati világ a tibeti könyvtárak mérhetetlen gazdagságán. Mindez a hallatlan szellemi kincs a fenntartható életre való törekvés részeként halmozódott fel. Tibet már az őskorban is lakott volt és egészen a 20. század közepéig fenntartható módon élt. Kevés és sérülékeny a termőtalaja, óvni kellett. Nem szaporodhatott túl a népesség. Ennek megakadályozására meghúzták a mezőgazdasági és szellemi munka csaknem ezer éven át érvényes szabályait. Oszthatatlanná tették a családi birtokot, örököse a legidősebb fiú vagy férfi örökös híján a legidősebb leány. Csak ő köthetett házasságot. Így Tibet nem népesedhetett túl, földjeit nem zsigerelték ki. Aki pár nélkül maradt, otthon dolgozhatott vagy férfiak, nők egyaránt buddhista szerzetesnek vonultak, ott a rendház földje tartotta el őket. Háromszáz éven át, egészen a 20. század közepéig Tibet népességének harmada rendházakban élt. Jóval kevesebbet kellett itt testi munkát végezni, sok idő marad elmélkedésre, tudományra, művészetre és általában a szellem dolgaira. Tibet szerzetesei közül sokan váltak kiváló hittudóssá, nyelvésszé, történésszé, orvossá vagy művésszé és az ő műveik töltik meg Tibet könyvtárait.

Egyistenhit

Isten a nevét kérdő Mózesnek mint A VAGYOK mutatkozott be. Amikor Isten szól, a Teremtő, a valóságot létrehívó, fenntartó értelem beszél az emberhez. Maga az, hogy Isten szól hozzánk azt mutatja, hogy nem az összevisszaságban élünk, a valóságos világ rendezett, összefüggő egészet alkot. Ha az ember az AKI VAN-t és így a valóságot tisztelve él, akkor az első kőtábla szerint Isten az utódait ezer nemzedéken át megtartja. De féltőn szerető az Isten, nem tűri, hogy az ember más isteneket tiszteljen. Aki így tesz, annak vétkét a fiaiban, harmad és negyedíziglen bünteti. Isten ennyire rettenetes valaki lenne? Bár beszélgethet velünk, de nem emberszerű. Az első kőtábla tiltja, hogy Istent bármihez, bárkihez hasonlítva képzeljük el, így emberként sem fogható fel. Ezért ne gondoljuk, hogy a leszármazottakat büntető Isten féltékeny, haragvó és bosszúálló lenne. Ezek mind a mi rossz emberi tulajdonságunk és az emberközpontú fogalmakban gondolkodó ember aggatta őket Istenre. Kézenfekvő az első kőtábla parancsainak értelmezése. Ha az ember nem a világ valóságában, annak rendjét és törvényeit tisztelve, hanem az általa kitalált gondolati szörnyeknek (más isteneknek) hódolva és azokat követve él, akkor őt ez ugyan még nem sújtja, de a leszármazottai életét romlásba dönti.

Általában csak a második kőtábla parancsolatai, a ne ölj, ne lopj és hasonlók be nem tartását vesszük bűnnek és gyónjuk meg. Ezeket az egyén követi el a másik ember ellen, jól felismerhető bűnök és az igazságszolgáltatás is üldözi őket. De a második kőtábla parancsolatai elleni vétségek eltörpülnek az első kőtáblára írott parancsolat, a ne legyenek más isteneid rajtam kívül megszegése mellett. Erről a vétekről, hogy a valóság rendjétől idegen, általunk kitalált dolog, a pénz előtt hódolunk, az a mindenünk, azt helyezzük életünk középpontjába, nem is nagyon tudunk. Nem ismerjük fel, hogy bűn lenne, mert együtt követjük el és valamennyien vétkesek vagyunk benne. Pedig ez a legnagyobb bűn.

A zsidó vallás tanítása szerint az ember bűnbe esése, megromlott állapota miatt rossz döntések sokaságát hozza. Ezért nem emberi, hanem isteni irányítással, Isten törvényeit követve kell élni. Valamennyi cselekedet előtt bölcsen mérlegelnie kell, mit mondhat az adott esetre a törvény és eszerint kell dönteni. Mai fogalmakat használva, lentről, a tudatalattiból rossz vezetést kapunk, ezért minden egyes döntésnek át kell jutnia a tudatos szűrőjén, azaz állandóan figyelni kell Isten törvényeire és aszerint szabad csak élni. Így a tiltó parancsokat a jól nevelt zsidó be tudja tartani. Nagyon sokat kell tanulnia és ennek eredményeként a tudatalatti átíródása is sikerülhet.

Kérlelhetetlennek és nagyon szigorúnak vélik sokan az Ószövetségben magát megmutató Istent, pedig nem Ő büntet. Miért bűnhődik a vétek miatt a többrendbeli leszármazott, aki ártatlan, aki nem tehet arról, mint viselkedtek az előtte járók? Nézzük meg jobban, mely törvényeket sértve sújthatják az embert messzeható következmények.

Ma a törvény szót háromféle értelemben is használjuk, beszélünk isteni ill. erkölcsi törvényekről, jogi és természeti törvényekről. Mind a három fajta törvény azonos eredetű, az isteni törvényre vezethető vissza. Isten adja a törvényeket, szabja ki a világra. Az első ismert, írott jogi törvénykönyv a Kr. e. 17. században Mezopotámiában megalkotott Hammurápi-féle törvénykönyv, amely kőoszlopra vésve maradt ránk. Itt az igazság istene már csak a mint törvények mögött álló tekintély jelenik meg, maguk a törvények a szokásos, ember által alkotott jogi törvények. Maga a Tóra a törvényekről mint Isten törvényeiről beszél, ezek a Tízparancsolatban vannak összefoglalva. Első csoportjuk az embernek Istenhez való viszonyát szabályozzák, második csoportjuk az emberek közötti viszonyt. Ez a második csoport az emberek közötti együttélés erkölcsi törvényeinek felelnek meg, ezek jó részét az állami kényszerhatalom a jog eszközeivel törvényekké tette és a be nem tartásukat bünteti. De nemcsak úgy sérthetjük a törvényt, hogy az embertársaink ellen vétkezünk azzal, hogy ölünk, lopunk és mással.

A leszármazottakra kiterjedő büntetés azokra vonatkozik, akik nem tisztelik Istent. Isten, ahogy a zsoltárokban is szerepel, az égi és földi természet, Nap, Hold, bolygók, vizek, szelek viselkedését, járását is megszabja, azaz megjelenik az anyagi világot szabályzó isteni rend képzete. Ezeket csak később kezdte az ember felismerni és természettörvényként fogalmazta meg őket. Isten a világ egészének, a minket éltető természetnek is a teremtője. Ha a természetet kormányzó isteni törvények ellen vétünk, az nem sújt minket azonnal, hanem akár nemzedékek múltán jelenhetnek meg annak pusztító következményei. Ezek nem csak az egyeseket sújták, hanem az egész népet. Tudtak ilyenről az ókori emberek, birodalmak omlottak össze a termőföldek tönkremenetele, elszikesedése, szárazságok vagy egyéb hasonló okok miatt. Ha akkoriban nem is volt világos, mi váltotta ki mindezt, ma már ismeretes, hogy az ember is hozzájárult a romláshoz vagy egyenesen az emberi viselkedés okozta a pusztulást. A leszármazottakat sújtó sors a természeti törvényeket semmibe vevő viselkedés egyenes következménye, a törvényszegés elkerülhetetlen folyománya. Míg a lopás, ölés és a többi hasonló törvényszegés a kortárs ellen elkövetett bűn, ha az ember az egy Istentől elfordulva bálványokat imád, vagyis a valóság tisztelete és elfogadása helyett saját ködös elmeszüleményei vezetik, utódai ellen követ el bűnt.

KERESZTYÉNSÉG

Más, végleges megoldásra, bensőnk megújításával a romlottság felszámolására törekszik a keresztyénség. Romlottságunk onnan ered, hogy tökéletlen mintákat követve nőttünk fel és erről nem tehetünk. A keresztyénség szerint a megoldás Jézus, a tökéletes ember követése. Hozzá váljunk hasonlóvá, róla vegyük a mintát, belénk kell égjen Krisztus példája, Ő bennünk legyen és mi Őbenne. Ha valóban hiszünk benne, akkor nem csak mondjuk, hogy a követői vagyunk, hanem a szívünkben, a tudatalattinkban is Ő az úr. Ekkor már neki tetsző módon döntünk és cselekszünk. Hogy ezt mennyire értük el, vagy hogy valóban errefelé tartunk-e, mindennapjaink és életünk példája, cselekedeteink mutatják. Jézus nagyon jól tudta, milyen nehéz helyzetben van az ember és nem kívánt lehetetlent. Beszámítja, hogy valaki honnan indult és ahhoz képest mire jutott, mennyire jelenítette meg itt a földön a mennyek országát.

A zsidó vallás szerint Isten a törvényt adó és a törvényeket betartását szigorúan számonkérő és a törvényszegést keményen büntető Isten volt. János keresztségét épp azért kérték az emberek, hogy megmenekülhessenek Isten közelgő haragja elől. Jézus viszont, amikor János megkeresztelte, az embereket feltétlen szerető Istent tapasztalta meg. Ez a hatalmas élmény teljesen áthatotta, az ácsból az embereket Istenhez visszavezető, hatalommal beszélő és viselkedő személy lett. Megértette, hogy az általa megtapasztalt és az őt is átható végtelen szeretet nem csak neki, a kiválasztottnak szól, hanem valamennyi emberre ki kell, hogy terjedjen. Isten határtalan szeretét azért kapta, hogy átadja embertársainak. Ő ábrázolja ki a többieknek, mint szeret az Isten, milyen az isteni szeretet által áthatott, a mennyországot a földön megjelenítő hús-vér ember.

Jézus nem akarja a zsidóknak adott törvényeket eltörölni, hanem a határtalan szeretetre és megbocsátásra alapozva teljesíti be őket. Ezzel küzdi le az ember romlottságát, így állítja visza az édeni embert. Aki nagyon szeret, az meg tud bocsátani a társának. Tudja, hogy az nem magától lett olyan. Mások, az őt életében körülvevők rontották meg a jóra hívatott, Isten képmására teremtett embert. Jézus mindenkiben látta és szerette az istenképűnek teremtettet. Még az őt a keresztre szegző katonáknak is megbocsátott, mert tudta, nem maguktól lettek ilyenné, a többitől kapott sok-sok gonoszság tette őket kegyetlenekké. Nem azért kell megbocsátanunk, mert a másik bocsánatot kér, hanem mert csak így törhetjük meg az eredendő bűn hatalmát. Ugyanis ha visszavágunk, megtoroljuk a kapott sérelmet, vagy a bennünk keletkezett feszültséget másokon vezetjük majd le, fenntartjuk és gerjesztjük a világ romlottságát. Akkor lettünk Jézus igazi követőivé, ha mi is mindenkinek meg tudnunk bocsátani. Legelőször is a hozzánk legközelebb állóknak, házastársunknak, gyermekünknek, szülőnknek, testvérünknek és rokonunknak. Akkor javul valaki, ha a társától jót tapasztal. Ha valaki vétkezett ellenem és a visszavágás helyett együttérzést és szerető megbocsátást kap viszonzásul, máris egy kicsit jobb ember lett. Ezért Jézus arra a kérdésére, hogy hányszor kell megbocsátani, netán hétszer, azt a válaszolja, hogy hetvenszer hétszer, azaz mindannyiszor.

Míg Mózest és a prófétákat Isten utasításokkal vezette, Jézust nem parancsok vezérelték, hanem a küldetéséhez szükséges képességet, erőt és bizalmat kapta meg. Megkeresztelkedése után, hogy átgondolja feladatát, elvonult a pusztába, ahol a magányban küldetésére összpontosíthatott. Három nagy kísértéssel nézett szembe. Először arra biztatja a bensőjéből kipattanó kísértő gondolat, hogy a szeretetet kenyér adásával, az emberek testi szükségleteiről való gondoskodásával terjessze. Változtassa a köveket kenyérré és azután az emberek szeretni fogják egymást. Jézus ezt visszautasította, mivel nemcsak a kenyér élteti az embert. A szeretetben ennél sokkal többet kell adnunk egymásnak. Ugyan az ember természeti lény és ennie kell, de szellemi lény is. Számára az igazi kihívások szellemi jellegűek. A testi éhség, szomjúság, fáradtság könnyen leküzdhető, eszik, iszik és pihen az ember és máris rendben van. Viszont a szellemi éhség, szomjúság, fáradtság nem kezelhető ilyen egyszerűen, félelmetes, leküzdhetetlen gyötrelmet jelenthet az ember számára.

Jézus nagyon jól ismerte az embert, tudta, hogy az embert leghatékonyabban a másik ember által adott minta alakítja. Ezért vissza tudta utasítani a másik két kísértést is. Arra biztatja a második kísértés, hogy vesse le magát a templom tetejéről. Nem lesz baja, mert mint Isten kiválasztottja nem sérülhet meg és a csodát látva emberek sokasága követi majd. Jézus ezt visszautasította, mert felismerte, ha ilymódon cselekedne, kudarcot vallna. Hiszen a valódi csodát tevőt természetfölötti erők segítik. Csak bámulni fogják a többiek és nem követik, mert nem követhetik, hiszen ők csak közönséges emberek. Ha a csodatételek után arra biztatná őket, hogy úgy szeressék egymást és bocsássanak meg egymásnak, ahogyan ő szeretni és ő meg tudott bocsátani, az lenne a válasz, hogy könnyű neki ilyen jónak lenni, mert nem közülük való. Világi hatalmat ajánl a harmadik kísértés. Jézus ezt is visszautasította, mert tudja, ha hatalmasként hirdeti és érezteti a szeretetet, nem fogják követni, mondván, ha ekkora hatalmam, ennyire jó dolgom lenne, én is tudnék mindenkit szeretni.

Így Jézus a küldetését tanítványok elhívásával kezdte. Tudta, embereket kell maga mellé vennie, akik felnéznek rá, mert ők majd átveszik felfogását, módszereit és élete példáját, hogy azután ők adják majd tovább, emberről emberre, egészen addig, amíg a szeretet mindenkit el nem ér és át nem hat e földi világban. Nem vehetett maga mellé nagytudású törvénytudókat, hiszen ezeknek a feje már annyira tele van mással, hogy eleve elutasítanák a számukra felfoghatatlan üzenet közvetítőjét. Egyszerű, nyitott emberek, halászok lettek a tanítványai, akik vele élve másokká lettek és Jézust még a gyógyításban is tudták követni. Jézus végül arra kérte őket, menjenek és tegyenek tanítvánnyá minden népet. Arról fogják megismerni a tanítványait, hogy azok is ugyanúgy szeretni fogják egymást, mint ahogy ő maga Jézus szerette őket. A tanítványai által térítettek alkották a következő csoportot és a tanítványok egymást követő nemzedékei a hatalmas római birodalom népességének számottevő részét a szeretet vallásának követőjévé tették.

Jézus felismerte, hogy az embert mennyire rombolja a versengés és a gazdagodásért való küzdelem, ezért sokat foglakozik a gazdagokkal és a hivalkodókkal. Számos alkalommal dorgálja a gazdagságukban bízókat, megfedi a földi rangsorra figyelő, egymással vetélkedő embereket. Ahogyan a talentumok példázata tanítja, Isten, és nem az emberek előtt kell tudnunk megállni. Önmagaddal versengj, erre kaptad az erődet. Nem arról kell számot adnunk, mit szereztünk magunknak az életben, mekkora vagyonra, hatalomra tettünk szert, hanem hogy miként használtuk tehetségünket, lehetőségeinket, azaz miként gazdálkodtunk a talentumainkkal.

Az utolsó vacsora

Jézus szenvedése, az utolsó vacsorán történtek, a kenyér és a bor hatalmas erejű példázat is. A magyar föld népe nem véletlenül hívta, és hívják sokan még ma is, a kenyeret életnek. Nemcsak táplálék a kenyér, hanem az emberi sorsot is példázza. Ahogy több népmesei változatban is szerepel, ősszel hideg földbe vetik, júniusban éles kaszával levágják, csépelik, malomkő közt töretik, végül tüzes kemencébe vetik. Ennyi gyötrelem után válik a kenyér éltető táplálékká. Ilyen az életünk is.

Úgy válhatunk mások táplálóivá, éltetőivé, ha előtte sokat szenvedtünk.

Legkevesebbet az átlagos ember szenved. Aki testben vagy szellemileg átlag alatti, annak több szenvedés jut. Ám az éhség, mégha kukából gyűjtött táplálékkal is lakhat csak jól valaki, enyhíthető és a szellemileg fogyatékos sem szenved annyira, ha szeretik. De minél értelemesebb valaki, mennél jobban meghaladja az átlagost, annál több szenvedés várja. Hiszen átlátja, mi történik, mi vár az emberre. Emiatt nem maradhat néma, igyekszik segíteni. De ezt az emberek igen nehezen viselik, bántják az őket változtatni igyekvőt.

Jézusnak mindenben a nehezebb jutott. Hiszen házasságon kívül született és az ilyen gyermek sorsa régen még nehezebb volt. Hamar menekülni kellett a családnak, a menekülteknek mindenkor és mindenhol keserűbb volt a sorsa. Amikor pedig elkezdett tanítani, először is a saját családja, faluja, közössége vetette ki. Hiszen ez az ács fia, ez beszél itt nekünk?! Ahol csak tanított, üldözték, el akarták fogni, be akarták vádolni. Ugyan elfogadták és keresték a segítségét, de amikor Jézus ellen vizsgálat indult, csak egy ember merte vállalni, hogy Jézus gyógyította meg. Amikor pedig virágvasárnap bevonult a jeruzsálemi templomba, a diadalmenet végzetessé vált számára. Nem tűrhette, hogy a kalmárkodás még a szellem fellegvárába is befurakodjon és kiűzte a templom előteréből az árusokat. Hiszen ha már oda is benyomult a rideg számítás és az üzlet, hamarosan uralja a szentélyt is. Ezzel Jézus sorsa megpecsételődött. Végleg magára maradt és jól tudta, a biztos halál, a kínok kínja vár rá pár napon belül. Ahogyan Leonardo az Utolsó vacsora című képén megfestette, még a tanítványai is mind elhagyták.

A keresztyénség alapvető szertartása az utolsó vacsorán történteket idézi fel. Jézus megtöri a kenyeret, szétosztja a tanítványainak. Testeként adja, hogy ezt tegyék az ő emlékezetére máskor is, az ő mérhetetlen szenvedésének példája adjon erőt számukra életükben. Mert Ő mindezt végig tudta élni és el tudta szenvedni. Őrájuk is sok szenvedés vár, de ennek csak töredéke. Jézus életének a példája éltessen bennünket, ez adjon erőt életünk küzdelmeinek megvívásához. Majd a vacsora után véreként adta a bort. Jézus vére folyjon bennük, ez váljon életünk hajtóerejévé. Nem alaptalan azt feltételezni, hogy a tanítványok és mindazok, akik akkor és később föld és természetközelben éltek, ismerték a kenyér sorsának példázatát és így érezték és értették, mi történt az utolsó vacsorán és mit jelent ez számukra.

Jézus, amikor megtapasztalta Isten véghetetlen szeretetét, úgy érezte, nem lehet az, hogy Istennek az ember iránti szeretete a halállal megszakadjon, hanem ez kiterjed a testi halálon túlra is. Azaz az embernek csak a teste enyészik el, tér vissza a porba. Léte folytatódik és nem múlik el soha. A Jézus által tanított imádság, a Miatyánk a mennyek országának és a földnek az összefüggő rendjéről beszél. Legyen itt is úgy, mint fent a mennyekben van, a mindennapi kenyerünk kérése nemcsak a földi, hanem a mennyei kenyérre is vonatkozik és a megbocsátás akképpen jár majd, ahogyan mi bocsátunk itt meg másoknak. Akinek az emléke áldott, békességet áraszt, öröm gondolni rá. Aki viszont nem úgy élt, ahogyan kellett volna, arra nehéz gondolni, nem alaptalan feltételezni, rossz neki odaát. Vagyis a halál utáni lét milyensége annak a függvénye, mint éltünk a földön.

Jézus amit itt a földön tett, emberként tette, nem mint ideiglenes földreszállt lény, aki tudja, hogy már csak ennyit kell kibírnia. Egyszeri tökéletes áldozata arra tanít, hogy élte utolsó pillanatáig, szörnyű kínjai, haláltusája közben is tudta szeretni az embereket, odafigyelt rájuk és még a hóhérainak is meg tudott bocsátani. Ha ezt egy köztünk élő hús-vér ember képes volt megtenni, és Jézus megtette, akkor aki magát Jézus követőjének vallja, nem mondhat olyat, hogy képtelen szeretni és megbocsátani embertársának. Ha valóban Jézus követői vagyunk, akkor életünk példája, amely a környezetünkben lévőket is átalakítja, segít megtörni az eredendő bűn hatalmát és az ember újra olyan jó lehet, mint amilyennek

Isten eredetileg teremtetette.

Jézus nem sokat beszélt arról, mint lesz odát. Jónás megmenekülése, a cet gyomrából három nap után történő visszatérés adott számára reményt, hogy a legnehezebb helyzetben sem szabad feladnia. Keresztre feszítése után a harmadik napon és később is többször megjelent a tanítványainak. Ennek hatására a szétszóródott, reményüket vesztett tanítványok hatalmas változáson mentek keresztül. Felbátorodva, erőre kapva szerveződni kezdtek és megszületett az egyház. Ebben Pál apostolnak meghatározó szerepe volt. Pál nem csak a zsidók számára fogalmazta meg, hogy ki volt Jézus, hanem ahogyan ő jellemezte munkálkodását, zsidóknak zsidó, görögöknek görög volt, és ezzel nemcsak a zsidók egy része vált Jézus Krisztus követőjévé, hanem Pál a Római Birodalom sokistenhívő vallást követő tömegeit is sikerrel térítette a szeretet vallására. Több évszázados kitartó munkálkodással a keresztyén egyház az Európába beáramló népeket Jézus Krisztus tanítványaivá tette. Áldásos tevékenységének jellegét jól mutatja, hogy katonákat nemes célokért küzdő lovagokká volt képes szelídíteni.

KERESZTYÉNSÉG ÉS FENNTARTHATÓSÁG

Amíg a keresztyénség a 4. században államvallásává nem vált, addig az üldözések évszázadai alatt tisztán a szeretet vallásaként terjedt. Testvériségben éltek a hívek egymással és a hozzájuk csatlakozó gazdagok lemondtak vagyonukról a közösség javára. Amint államvallásként a hatalom részesévé vált, ez a jellege gyengült. Hogy a keresztyénség fennmaradt, annak köszönhető, hogy papjai és hívei között mindig is jelen voltak és mindmáig jelen vannak a jézusi szeretet megélői és így továbbadói. Főleg a 17. század, az újkori tudományos forradalom, majd később az ipari forradalom kibontakozása óta szorul vissza az egyház. Gyengül az emberekre gyakorolt befolyása, és most, a 21. században, elsősorban Európában és az USA-ban gyorsuló ütemben veszti el híveit. Pedig ha valamikor, manapság volna mit mondani a nagy vallásoknak, különösen a keresztyén egyházaknak.

Mai világunk bálványimádó. Nem a világ valóságában, hanem a teremtetett világ rendjétől idegen, a természettörvényeket semmi vevő, csak a saját fejében lakozó gondolati szörnyeknek hódol az ember már jó ideje és az utóbbi száz évben egyre erősebben. Saját találmányának, a pénznek lett az ember alávetve, annak áldoz fel mindent, saját jelenét és utódai életesélyeit a pénz uralmának rendeli alá. Valójában a legfontosabb, amire figyelnünk kellene, a természet állapota, ez szabja meg, mennyien, és miképpen élhetünk és maradhatunk meg az adott térségben, azaz hogy milyen lehet a társadalom. Ehhez kellene igazodnia a természeti erőforrásokat fogyaszthatóvá alakító gazdaságnak. A gazdaság a társadalom része, mindenekelőtt pazarlás nélkül, csak a valódi szükségleteket kielégítve kellene gazdálkodnia. Ezt kellene szolgálnia a pénzrendszernek vagy helyette más, a gazdaságot szervezni képes rendszernek.

Tényleges viselkedésünk a valóságnak homlokegyenest ellentmond. Nem a természet, társadalom, gazdaság és pénz a rangsor hanem ennek a éppen a fordítottja. Legfőbb, legfontosabb a pénz, ha a jelenlegi pénzügyi válságból végre kilábalunk, akkor beindulhat a gazdasági növekedés, ha rendbejön a gazdaság, gondolhatunk a társadalomra, az emberekre is és majd ezután figyelhetünk arra is, hogy ne vágjuk ki az utolsó fákat, ne taroljuk le teljesen a természetet. Amikor a híradásokból folyamatosan azt halljuk, hogy most már végre be kell indítani a gazdaság növekedését és így lesz több munkahely, fel sem merül az emberekben, hogy dolgozni azért kellene, mert szükség van a munkánk gyümölcsére és a Föld véges rendszerén szó sem lehet állandó növekedésről. Mindez csak azt szolgálja, hogy a gazdagok még gazdagabbak lehessenek, ezért pedig nem kellene az emberiségnek annyit szenvednie és végpusztulásba sodornia magát. Nem véletlen, hogy a bálványimádás legismertebb esete az aranyborjú körül hódoló, táncoló embersereg.

Ne féljen az egyház a szószékről ostorozni a bálványimádást. Mindennapjainkból vett példákkal szemléltessük, mennyire képtelen és főleg tarthatatlan módon élünk és hogy ez nem fér össze a szeretet vallásával. Nemcsak egymást kell szeretnünk, hanem Istent, Isten teremtett világát és benne az utódainkat is. Már mi is fizetünk a bálványimádásért, de elsősorban gyermekeink, unokáink és az utánuk következők viselik mindennek a következményeit. Gondoljunk arra, miképpen fognak apáik féktelen pazarlásra, az irántuk érzett felelősség teljes hiányára gondolni. Miként emlékeznek meg majd rólunk, áldó imádságot mondanak majd sírhalmaink felett, vagy inkább valami mást? Kétséges, hogy képesek lesznek mindazt megérteni és megbocsátani nekünk, amit mi közösségben ellenük elkövettünk. Az idők végezetével, az utolsó ítéletkor a legfőbb bíránk ítélkezik majd felettem, aki, akárcsak kortársaim elsöprő többsége, imádtam az aranyborjút, vagy csak szótlanul tűrtem, hogy a többiek hajlongjanak előtte.

Bár a válság egyre súlyosabb és világunk vonata gyorsuló sebességgel rohan a szakadék felé és afölött átívelő híd már összeomlott, nem essünk kétségbe, hanem tegyük, amit tehetünk és Isten is megsegít. Ne a csodában reménykedjünk, hanem munkálkodásunk eredményeképpen legalább a hazánkban legyen könnyebb azoknak, akik utánunk jönnek. Valamennyiünknek megvan a maga adottsága, lehetősége, feladata. Legelőször is, vetkőzzük le a Jézus által annyira kárhoztatott farizeusi viselkedést. Mai változatban ez úgy hangzana, hogy de jó Krisztusom, hogy a választottad vagyok, így én Hozzád, a mennybe jutok majd, míg a sok hitetlen elkárhozik. Jézus ugyanis világosan megmondta, hogy mindenkor, tehetségünket és lehetőségeinket minél teljesebben kihasználva kell követnünk őt, segítve mindazokat, aki rászorulnak. Jelenleg a legfontosabb a pénz bálványozásával szembeni fellépés. Minél több körülöttem a bálványimádó, a hitetlen valamint a reménytelen helyzetbe csúszó ember, annál több múlik rajtam, mert az életem példája, és az irántuk is megmutatkozó szeretetem és megbocsátásom valamennyire jobbá teszi a környezetemben levőket. Ez nem váltja meg a világot, de ez az én részem, ez rám van bízva és ezzel számadással tartozom. Jézus Krisztus ítélete előtt akkor állhatok meg igazán, ha velem együtt azok is üdvözülnek, akik az életem során reám bízattak, akikre hatást gyakorolhattam.

A pénz mindenek fölé helyezésétől, a bálványimádásnak az emberiséget leginkább fenyegető változatától, az egyház sem mentes. A pénzen megváltható bűnbocsánat botránya is hozzájárult a reformáció mozgalmának beindulásához. De a hitújításhoz kötődő eszmei harc sokkal inkább a bűnbocsánathoz kötődő hittételekről folyt és a pénz bálványként való imádása az idővel csak erősödött. A részekre szakadó egyház egyre gyengült és az emberek számára lassan a piac láthatatlan keze vette át Isten szerepét.

A vallásos oktatásra a leginkább megfelelő életkor 12-13 éves korig tart, addig a gyermek sokkal fogékonyabb a tanításra. Elsősorban a képszerű történetekből tanul és a felnőttnek is gondot okozó elvontabb eszmefuttatásokkal aligha boldogul. Tapasztalataim szerint, a hitoktatásban részesült és a vallástól el nem távolodott hallgatók többsége és más is, függetlenül attól, hogy katolikus vagy református hitoktatásban részesült-e, nem tud igazából mit kezdeni azzal, hogy Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Veszik a kettő közül a nagyobbat és Krisztust mint Istent imádják és meglepetéssel hallják, hogy Jézust mint embert követnünk kell. Ez azzal a nemkívánt következménnyel jár, hogy csaknem kizárólag a haláltól való félelmet enyhítő, oldó örök életről szóló tanítások érdekesek és értékesek számukra. Pedig az evangéliumok Jézusnak mint embernek a követésére szólítanak fel és az ítéletkor Krisztus csak akkor ismer meg engem, ha én is megláttam őt a gyengékben, a szenvedőkben és másokban itt a földi világban.

Jézus élte legvégéig, szörnyű kínjai, haláltusája közben is oda tudott másokra figyelni és még a hóhérait is megszánta, megbocsátott nekik és fohászkodott értük. Ha erre irányítjuk a gyermek figyelmét, akkor Jézus példája belé ég és ezzel megtanulta, miként kell mást szeretni és másnak megbocsátani. Ezt a gyermek is fel tudja fogni és mindezt megfelelően tanítani csak a hitoktatás képes. Hasonlóan beírható a fiúkba az is, hogy ne egymással vetélkedjenek, hanem mindenki önmagával keljen versenyre, mert Jézus így élt és a talentumok példázatában ezt tanította nekünk. Jézus nem akart gazdag lenni, tudta, hogy a gazdaság igazából csak arra való, hogy kérkedjünk vele mások előtt. Jézus az út, az igazság és az élet. Csak az ő életének útját követve juthat el az eredendő bűn súlya alatt nyögő ember oda, hogy viselkedése közeledni kezdjen az eredeti természetének megfelelőhöz. Jézus a közéletben vezető szerepet játszók számára is követendő példa lehetne. A kenyérszaporítások történetei, melyeket egyébként csodaként szokás értelmezni, a közgazdászok számára mintaként szolgálhat arra, miként lehet a rendelkezésünkre álló forrásokat közmegelégedésre, valamennyi résztvevő javára felhasználni. Szószerint úgy történhetett, ahogy a kenyérszaporítások történeteiben meg van írva, ám a csoda nem a kőből kenyeret csodája, amit a pusztában való kísértésekor Jézus visszautasított. Inkább azt mutatja, hogy a szokványos megoldásokon túllépő, az emberi természetet és viselkedést behatóan ismerő, magát mások helyzetébe beleélni képes vezető milyen, csodának látszó megoldásokra jöhetne rá.

Jézust tömegek követték és a lakott helyektől távol sokszor napokig együtt volt velük, tanította őket. Tudták ezt az emberek, természetes volt, hogy amikor Jézushoz mennek, visznek magukkal élelmet. De az együttlétek alkalmával legalább kétszer előfordult, hogy az élelem fogyni látszott. Bizonyos, hogy sokaknak már nem volt mit enni, maga a tanító, Jézus is éhes lehetett, nem csoda, hogy ezt másokon is észrevette.

Jézus kérte a tanítványokat, adjanak enni az embereknek. De nekik sem volt mit enniük és amikor a tanítványok kérdezősködtek a tömegben, csak a romlatlan kisgyermek ajánlotta fel, ami hal és kenyér volt nála. Jézus számára nyilvánvaló volt, hogy sokaknál van még élelem, de maguknak tartogatják és ennek megfelelően járt el. Nem vette el magának és tanítványainak a nagyon keveset, ami előkerült, mondván, hogy én tanítok, éhes vagyok, nekem sincs, ez engem illet. Ehelyett csoportokba ültette az embereket. Elsősorban azok ülhettek le együtt, akik ismerték egymást. Jézus megáldotta a pár halat és kenyeret, megtörte őket, és a darabkákat a tanítványok odavitték a csoportokhoz. Ez a példaadás indította meg azokat, akiknek még volt. Ők is szétosztották a többieknek, amijük volt, úgyhogy maradék is volt bőven, miután jóllaktak. Így lakhattak jól a tanítványok és maga Jézus is, mert így nekik is jóval több juthatott, mintha az elején a keveset maguknak tartják meg.

Nem csoda, hogy a négy evangélium hatszor is ír kenyérszaporításról, hiszen felmérhetetlen hatást gyakorolt ezzel Jézus az emberekre. Ily vendégség után mindenki örvendezhetett. Jézus megmutatta, miként kellene a tömegeket vezetni, irányítani. Megérthetjük, az emberek Jézust nem az ingyen kenyeret várva, hanem emberi nagyságának, bölcsességének, igazi uralkodói erényeinek hódolva akarták királyuknak választani. Amit Jézus nem fogadhatott el, mert ennél felmérhetetlenül több, a világ világossága volt. Ha nem csodaként, hanem valószerűen értelmezzük a kenyérszaporítás történeteit, így is kell viselkednünk. Nem csak hirdetni kellene az önzetlenséget, hanem példaadóan cselekedni is. Már csak azért is, mert így a végén maga az önzetlen ember is jobban jár, mert anyagiakból is több jut neki.

JEGYZETEK

1) Az amerikai hadsereggel kapcsolatos kutatások Dave Grossmann nevéhez kötődnek. A világhálón a neve mellett az általa bevezetett killology fogalmat beírva találhatók meg a könyvei és írásai.

 Vissza az oldal tetejére