vissza a főoldalra * Vissza Százak Tanácsa előlaphoz
... a művészeti nevelés, a zenei nevelés jelentősége és sajnos sorsa kisebb hazánkban.
Zsolnai József köszöntése.
Tisztelt és ünnepelt Tanár Úr!
Elnök Úr!
Kedves Kollégák!
Köszöntő előadásomban azokat a tudományosan megalapozott véleményeket, eredményeket ragozom tovább, egészítem ki új szempontokkal, melyeket nem csak a most ünnepelt Zsolnai József tanár úr, hanem az itt most elnöklő Hámori József akadémikus úr, és a köszöntők közt helyet foglaló Nagy József tanár úr is már leírt, elmondott e tárgyban. Ez a művészeti nevelés, a zenei nevelés jelentősége és sajnos sorsa kisebb hazánkban. A képességfejlesztő nevelésben, tudtommal éppen a Törökbálinti Iskolában kapott először helyet a néptánc oktatása a tantervben és a tanítási főidőben, csaknem 20 évvel ezelőtt. Hámori József pedig „Az emberi agy és a zene ”című írásában szögezte le, hogy „a zenei érzékelés elsősorban a jobb féltekéhez köthető... mely a látásban, emóciók feldolgozásában, kreativitásban, az új, az eddig nem tapasztalt dolgokra való fogékonyságban ugyancsak fontos szereplő.. Mindebből következik, hogy a jobb félteke kommunikációjának kifejlesztése éppen olyan fontos lenne, mint a verbális, illetve más... képességek kialakítása. Sajnos a mai közoktatásban, hiánycikk, vagy csak érintőlegesen van jelen a jobb félteke képességeit fejlesztő program.” Ezután idézte Alan Greenspan szavait arról, hogy a modern gazdaság növekedésének feltétele az absztrakt gondolkodásra való képesség fejlesztése,... a zenére és művészetre való nevelés fokozottabb részvétele az iskolai munkában. A másik neves magyar agykutató, Freund Tamás, „Agyhullámok, memóriafolyamatok és belső világunk” c. kis tanulmányában azt írja, hogy az agyi neurónhálózatok szerkezetének vizsgálatával magyarázatot talált arra, hogy az érzelmek és motivációk, azaz belső világunk hogyan képes rendkívüli hatékonysággal befolyásolni tanulási és memóriafolyamatainkat. Az érzelemgazdag belső világ tehát elengedhetetlen ahhoz, hogy a külvilág információit megfelelő hatékonysággal... tároljuk el agyunknak olyan mélységeibe, akár tudatalatti rekeszeibe, melyekből a kreativitás táplálkozik... Az érzelemvilág gazdagításának leghatékonyabb módja a művészeti nevelés, ami, sajnos, egyre kevesebb figyelmet kap. Nagy József pedig azt hangsúlyozza „A művészeti nevelés fontossága” c. előadásában, hogy az életminőséghez hozzá tartozik a lelki egészség, annak megőrzése és fejlesztése a művészeti neveléssel. Más helyen, ugyanebben az előadásában mondja ki, hogy az önfejlesztő személyiség működésében kiemelt szerepe van a művészeti nevelésnek. Borbély Károly festőművész „A művészet mint a korszerű nevelés eszköze és módszere” c. írásában idézi Roger Williams 1977-ben megjelent cikkét, melyben leírta, hogy kisérletek igazolták azt, hogy a művészeti nevelés nemcsak önmagában hasznos, hanem javulást idéz elő a számolás, az írás-olvasás, a természettudományok és más „alapvetőnek” tartott tantárgyak elsajátításában. Elhanyagolásával a gyermek egész szellemi fejlődése látja kárát. Dr Jean Houston-t is idézi a festőművész- tanár, aki azt állítja, hogy „az a gyerek, aki nem részesül stimuláló művészeti nevelésben,.. annak agyát rendszeresen károsítják, visszanevelik.”
1979-ben két magyar pszichológus, Pléh Csaba és Barkóczy Ilona sokszáz gyermek összehasonlitó lélektani vizsgálatával bebizonyította, hogy az ének-zene tagozatos kisdiákok semmivel sem maradtak el azoktól a társaiktól, akik ének-órák helyett hetente 3 órával többet foglalkoztak „fontosabb” tantárgyakkal: matematikával, fizikával, nyelvvel. Sőt, az ének-zene tagozatos diákok az újszerű probléma-megoldásban sokkal kreatívabbak voltak, integráltabban látták a megoldandó problémákat, szociálisan érzékenyebbek, fegyelmezettebbek, együttműködőbbek is voltak, minden téren. Otthoni, esetleg problémás környezetüktől kedélyileg függetlenebbek, kiegyensúlyozottabbak voltak és tartalmasabb életre készülődőnek látszottak, „tanultabb” társaiknál. Az akkori vizsgálat a Kodály-módszerű ének-zenetagozatos iskolák védelmére készült, és teljesen tudományos alapon igazolta azok létjogosultságát. Azóta negyedszázad telt el, és újra és újra igazolnunk kell, hogy a művészeti nevelés elengedhetetlenül szükséges a teljesértékű ember kialakításához? Állítólag tudás-alapú társadalmat építünk, akkor a tudomány érveit épp az oktatás területén söprik le az asztalról az illetékesek? Ma az általános iskolában heti egy énekóra van. Ez az énektanárok hivatását is megkérdőjelezi, hiszen sok iskolában így nem is jön ki a kötelező heti óraszáma sem.
Mit akarok én itt? Arról szólnék, hogy amit a tárgyilagos természettudományos vizsgálatok igazoltak, és a lélektan a maga legmodernebb eredményeivel alátámasztott, azt a néphagyomány századokon át gyakorlatban alkalmazta, lényegében az egész Világon, amíg ezt a hagyományos népkultúrát a modern, írásbeli, iskolai kultúra háttérbe nem szorította. Kiss Áron, miután néptanító társai segítségével az ország minden részéből összegyüjtötte, majd 1891-ben kiadta „Magyar gyermekjáték gyűjtemény-”ét, azt írta a könyv előszavában, hogy ezt azért tette meg, hogy ott, ahol már nem játszák ezeket a népi játékokat, ott ebből a könyvből újra megtanulhatják.. Szét is küldték a kultuszminisztérium segítségével a könyveket minden iskolába, tankönyvként. Ő már akkor tudta, hogy e játékoknak nagy, pedagógiai értéke van, nemcsak művészi. Ez volt Európában az első ilyen kiadvány. Ki tud erről? Kiss Áron mindazt tudta gyakorlatból, amit csaknem száz évvel az agykutatók és pszichológusok megállapítottak.
Mikor és hogyan kezdődik el a gyermek művészeti nevelése a néphagyomány gyakorlatában? Amikor egyszer Kodály Zoltántól megkérdezték, hogy mikor kell a kisgyermeket zenei nevelésben részesíteni, a Mester azt válaszolta, hogy 9 hónappal a születése előtt. A tudomány azóta igazolta azt, hogy a magzat az anyaméhben reagál az anya jól-lét érzésére, megérzi azt, hogy édesanyja szép zenét hallgat, esztétikai élményben részesül. Mindez elősegíti a leendő gyermek értelmi és érzelmi fejlődését. Hogy teljességében megértsük a népművészet lényegét, szerepét a hagyományos, népi társadalomban, fel kéne idéznünk e kultúra lényegi vonásait, működését. Erre e rövid előadásban nincs idő, de talán annyit mégis tekintetbe kell vennünk, hogy az édesanya, még leánykorában, l3-14 évesen kiválasztja mátkáját, leendő gyermekeinek a keresztanyját, aki majd nemcsak megkereszteli azokat, hanem egy egész életen át felelős lesz erkölcsi neveléséért és egyben, a szülést követő, nehéz napokban az egész családot ünnepélyesen ellátja minden szükségessel. Nyolc napon keresztül, külön erre a célra kötött díszes kosárban, külön erre a célra szőtt, vagy hímzett kendővel letakarva, viszi minden nap mátkájának, komaasszonyának a paszitot, vagy a kerülőt, a húslevest, sült húst, kalácsot az egész család ellátására, hogy a kismamának erre gondja ne legyen, teljesen csak újszülöttével foglalkozhasson. A csecsemő pedig ott fekszik mellette vagy rajta, szoros, testi közelségben, akkor szopik, amikor erre éppen kedve van, szűkségét érzi. Így van ideje és ereje, hogy magzatának minden testi szükségletét úgy elégítse ki, hogy egyben egy másik, nehezebben megfogalmazható, érzelmi, lelki szükségletét is kielégítse, „művészeti neveléssel”. Anya és gyermekének kapcsolata művészi formát kap. Amikor lágy ütemre ringatva altatja, dalt dúdol hozzá, „ művészi alkotást” hoz létre, melyben szép szó /költészet/, ritmus és dallam /zene/ és mozgás /tánc/ együtt jelenik meg. Vagy a szoptatás után, hogy a csecsemő a mohón nyelt tejjel kis gyomrába került levegőt felbukhassa, / mert az, ha mindjárt lefektetné szoptatás után, esetleg bajt, fulladást is okozhat,/ „höccögteti”, rázogatja, lovagoltatja a térdén. Ennek is van szép szövege, ritmusa, dallama, sajátos mozgása-mozgatása. A néprajzi kutató-gyüjtő munka már ezekből is sokat összeszedett a magyar nyelvterület egészéről. „Gyí,gyí, paripa, Azon megyünk Brassóba...” Vagy egyszerűen csak játszik a kicsivel, simogatja az arcát: „Ciróka, maróka...”. Csiklandozza kicsi testét, tenyerét, hátát, orrocskáját nyomkodja: „Kerekecske dombocska...”. Számtalan kedves változatát ismerjük érintő, tapintgató, simogató játékoknak, egy-két világosan elkülönülő hang ismételgetésével. /Többnyire terc, és szekund, ritkábban kvárt és kvint hangközökkel, de sohasem csak félhangú, vagy kvintnél nagyobb hangközzel és hangterjedelemmel. A gyermekkor megismétli az emberiség törzsfejlődésének az állomásait. Az ősi hangsorok félhang nélküliek, ilyen a mi pentaton /ötfokú/ hangsorunk is, régi népzenénk hangsora./ A gyermek és szülő kapcsolatának sajátos játékvilága után, a három-négy éves gyermek már kisgyerekek körébe kerül, azoktól tanulja tovább a „művészi alkotás” örömét. A gyermekköltészet, a gyermekjáték-világ már a gyermektársadalmon belül hagyományozódott. A kisebbek az egy-két évvel idősebbektől tanulták meg a kiolvasókat, a körbefogódzós, táncos, szerep-váltós, forgós, vonulós gyermekjétékokat; a kapus, hidas, jártatós, guggolós stb. táncos-énekes csoportos játékokat. Ezek adták Kiss Áron Magyar gyermekjáték-gyüjteményének, és az azóta megjelent számos, táji gyermekjáték gyüjteménynek is a zömét. Külön csoportot képeznek azok a gyermekdalok, melyek a várva-várt tavasszal jelentek meg; a gólya-, fecske-köszöntők, a darvak útját elkötők, a katicabogár-reptetők, csiga-biga bíztatók stb,rendszerint mindegyiket sajátságos mozdulatokkal kísérték. Ezekben még együtt van költészet, ritmus, dallam, tánc és szerep /szin/játék, még nem szakadtak el egymástól a különböző műfajok, amint ezt a társadalmi-gazdasági fejlődés alacsonyabb fokán megrekedt „ősnépek”-nél, a néprajzkutatók tapasztalták. A szabadban való énekes-táncos játékok voltak régen a falusi gyermekek legnagyobb élményei.
Alfred Adlar, a bécsi pszichológus így mondta ki a régi igazságot: Az, aki gyermekkorában nem tanult meg szépet és jót alkotni, az egész életében az erőszakban, a másokon való hatalmaskodásban keres kielégülést. Igen, az ember „Javít vagy ront, de nem henyél!”/ Vörösmarty: Fóti dal./ De mit tud a gyermek szépet és jót alkotni? A játékot! A játék - utánzás. ( Játszásiból, - mondják a gyermekek, ha valamit nem komolyan, nem igazán tesznek. Üssél meg játszásiból, annyit jelent, hogy csinálj úgy, mintha megütöttél volna.) A művészet is utánzás – Arisztotelesz szerint. Csinálmány, emberi alkotás, poesis. Az ember csinál valamit, csinálmánya utánoz valamit. Egy virágot rajzol egy papírra. Nem valódi virág az, hanem csak annak „ égi mása”. Miért? Hogy ezzel valami testileg és érezhető hatás, jóérzés támadjon benne, s ezt nevezték a régi görögök esztétikon-nak. Marót Károly fejtette ki ezt mintegy fél évszázada. Az alkotás örömén, jóérzésén túl az együtt-alkotás, a közösség élményét is adja, a szolidarítás bátorító tudatát, mélyen, az ember tudat-alattijában is. Kodály Zoltán írta: „ Ez ősi játékok fenntartása elsőrendű kultúrális és nemzeti érdek. Egyrészt valóságos tárházai a tudatalatti magyarságnak. Tudatalatti elemeknek eddig még alig méltatott nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: magyar vagyok, minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek, egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad. Másrészt nagy e játékok tisztán emberi értéke is, fokozzák a társas érzést, életörömet. A mai gyermek koravénsége ellen nincs jobb orvosság.” A játék tehát a közösséghez tartozás, a szolidaritás nagy élményét adja, s ez emberi szükséglet. E nélkül magányos, szorongó lesz az ember. A magyar társadalom szorongó, ezért oly sok a beteg nálunk az európai statisztikai összehasonlításban, sok a depressziós, az öngyilkos, az alkoholista.
Az igazi játék nem ismeri a vetélkedést, a versengést. Az igazi játékban, a néphagyomány játékaiban, nincs győztes és nincs vesztes, pedig ma a játék egyenlővé lett a versengéssel. Lásd; olimpiai játékok, sportjátékok. Sőt, ma mindenből versengést csinálunk, nemcsak a sportban. Van tánc-verseny, énekverseny, szépség-verseny, szavaló verseny, irodalmi verseny, szinjátszó verseny, matematika-, fizika-, hittan verseny... Szinte minden kultúrális esemény lényegében valamilyen verseny. Fiatalok szórakozása is csak valami verseny lehet, ez ad tartalmat az együttlétnek. A játék öröme helyett, a győztes örömének megszerzése a fontos. A hagyományos népi játékokban ez nincs, Még az olyan játékban, mint a méta, melyben erőre, ügyességre is szükség van, nem ismeri a győztes, a bajnok fogalmát. Ha az egyik, az ütő csapat elveszti a labdát, helyet cserél a két csapat. Az ütőkből lesznek a kapók, és fordítva. A játékokban helycsere, szerep-csere van csak, nincs örökösnek kikiáltott győztes. Mert ahol egy győztes is van, ott több vesztes is van. Ugyanakkor e játékokban a résztvevők komoly szerepet kapnak, ahol megmutathatják sajátos értékeiket, tehetségüket, de nem valaki ellen! Erről szól Ady Endre találó verse: Szeretném, ha szeretnének. Bár minden emberben, gyerekben ösztönszerűen ott bujkál a kísértés, a hajlam, az erőszakra is, a kultúrának, így a játéknak is, az a feladata, hogy vele legyőzzük az állati ösztönöket és gyakoroljuk az „erényeket”. Arisztotelész szerint az embert az erények különböztetik meg az állatoktól, és mennél jobban megkülönböztet, annál magasabbrendű az erény.
Kipróbáltam. Unokáimat megtanítottam néhány társas-játékra. „Ne nevess korán!” például. Társasjátékokra, melyben dobókockával lépeget a játékos, és igyekszik bevinni bábuit a várba, vagy bábuival leütni az ellenfél figuráit. Szerencsém volt és ők vesztettek. Vesztettek és sírtak. Pedig csak játék volt! Mégis! És nekik volt igazuk. A gyermek élete során megismétli, végig-járja az emberi nem törzsfejlődésének állomásait. Az etnológusok által kutatott, úgynevezett ősnépek, akik nem jutottak el a törzs-szövetségek, államok alkotásáig, mint a délamerikai Patagonia, a Tűzföld indiánjai, Ausztália őslakói, a Maláj-félsziget szemang népe, a délafrikai busmanok, így élnek, gyermeki etikájuk van. Nem ismerik a versengést, a vetélkedést, nyelvükből hiányzik a főnök szó. Az vezeti őket, aki a legönzetlenebbűl segít mindnyájuknak. Mindenüket megosztják egymás közt, altruista módon ápolják, védik a betegeket, nőket, öregeket, gyermekeket, nincs köztük szegény és gazdag. Ez olyan természetes, mint nálunk a családon belül általában még természetes. Nem tűrik az erőszakot, a csalást, a bűnöst sem ölik meg, csak kiközösítik soraikból, tartós párházasságban élnek és egy teremtő Istent imádnak. Természetesen nem vetélkednek ők sem egymással. Biológusok szerint az emberszabású majmok teste, biológiája csaknem teljesen megegyezik az emberekével. Látszatra hozzájuk legközelebb állnak ezek az őserdei „primitiv” népek, akik szinte ruhátlanul futkosnak, rögtönzött lombsátorokban laknak, eszközöket alig használnak. Viselkedésük, etikájuk azonban sokkal távolabb van ezeknek az emberszabású majmoknak a magatartásától, mint például a modern, fejlett, emberi társadalmak etikája a majmokétól. Az emberszabású majmok hordáinak vezetői, a legerősebb hímek, akik harcban legyőzik és maguk alá rendelik gyengébb hím társaikat, kisajátítják a zsákmány oroszlán-részét és a horda nőstényeit, és alkalmasint elhagyják beteg társaikat is...A gazdasági, politikai, katonai hatalommal való visszaélés modern társadalmunkat, mai világunkat jobban jellemzi, mint ezeknek a természeti népeknek a társadalmát. P. Wilhelm Schmidt SVD(1868-1954) néprajzkutató, etnológus, egy nagyhírű kutató-intézet és tudományos folyóirat, az Anthropos megalapítója, éppen e különböző földrészeken, egymástól többezer kilométerre élő, természeti népek kulturájának és erkölcsének meglepő egyezése alapján feltételezi, hogy ez egy személyes, isteni őskinyilatkoztatásra vezethető vissza, ezt azonban más tényekkel / a felsorolt meglepő egyezéseken kivül/ bizonyítani vagy megcáfolni aligha lehetséges. Mindenesetre elgondolkoztató az, amit az Ujszövetségi Szentírásban erre vonatkozóan olvashatunk.
Három evangélista, Máté, Márk és Lukács is megemlíti azt a jelenetet, amikor Jézus egy kisgyermeket állít a tanítványok elé, és azt mondja: „ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem juttok be a mennyek országába!” Milyen ez a gyermek, erről később az Úr nem szól. Sokféle magyarázatát hallottam már ennek az evangéliumi jelenetnek. Például azt, hogy ilyen bizalommal, hittel, egyszerűséggel, tisztasággal, őszinteséggel kell rendelkeznünk, mint amilyennel kisgyermekek követik szüleiket. Azt hiszem, nem erről van itt szó. Mindhárom esetben ugyanis, akkor állítja a kisgyermeket a tanítványok elé Jézus, amikor észreveszi, hogy az apostolok a háta mögött vetélkedni kezdtek egymással. Hogy ki lesz az első a mennyek országában, hogy ki ülhet majd az Úr jobbján. Ekkor fordul feléjük feddően és mondja ki azt, hogy aki első akar lenni köztetek, az legyen mindannyiotok szolgája. /Úgy, ahogy a szemangoknál a Maláj félsziget őserdejében, vagy a busmanoknál... a Kalahári sivatagban... Ezt a mondatot a negyedik evangélista, János is idézi./
Az igazi játék, a vetélkedés nélküli játék, a közösség-érzés, a szolidaritás, az összetartozás élményét adja. Ez valóban a nemzeti érzés, a hazafiság alapja is. E nélkül önző, magunknak való, elmagányosodott és szorongó emberré válunk. A művészeti nevelés a játékkal kezdődik, az értelmes, közösségi élet kialakításának az alapját képezi, de ugyanakkor rendkívüli hatékonysággal befolyásolja tanulási és memóriafolyamatainkat. Az érzelemgazdag belső világ tehát elengedhetetlen ahhoz, hogy a külvilág információit megfelelő hatékonysággal tároljuk el agyunknak olyan mélységeibe, melyekből a kreativitás táplálkozik...” A művészeti nevelés létkérdésünkké lett, belső és külső, társadalmi békénk alapjává. Miért söprik le a tudomány érveit közoktatásunk felelős vezetői?
Elhangzott Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában, a hetvenéves Zsolnai József köszöntésén, 2005 március 10.-én.
Andrásfalvy Bertalan
professor emeritus