vissza a főoldalra * Vissza Százak Tanácsa előlaphoz
Folytonosság vagy folyamatos újrakezdés.
Közoktatás a rendszerváltás után.
Magyar Közoktatási és Szakképzési Kutatóintézet Alapítvány és a Magyar Nevelők és Tanárok Egyesülete szakmai konferenciája, 2oo4 május 15-én, Budapest XII.Kerületi Művelődési Központ,Csörsz u.l8.
/Meghívottak az 1990 óta volt közoktatási miniszterek./
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Kollégák!
Nehéz, kényes téma. Hiszen nem egyszer eltérő álmainkról, eszméinkről kell szólnunk, és azok megszakadásáról, kudarcáról is. Én vállalom, mert eszméim nem változtak meg, és hiszek abban, hogy őszinte, nyílt beszéd, tárgyilagos vita után lehet egyeztetni az különböző eszméket, lehet közelíteni egymáshoz az eltérő elképzeléseket a magyar közoktatás jövőjéről.Tehát: Folyamatosság, reform, újrakezdés – az elmúlt 14 évben.
Az első, szabadon választott kormányban kaptam meg ezt a megtisztelő és nehéz megbízatást. Sokan gondolták, hogy a rendszerváltó kormány teljesen új alapokra fogja helyezni a közoktatást. Megkerestem megőrzött jegyzeteim közt azt, amiben leírtam a Kormány bemutatkozására készülő beszédemet, 1990 május 16-án. Engedelmet kérek, hogy ezzel az elfogult, személyes vallomással kezdjem. Szószerint idézem irásomat elejét:
„ Nem lesz reform, új kisérlet, átalakítás, mely megterheli a nevelőket, és mégis új iskolára, iskolai szellemre van szükség. Új szellemet kérek mindenkitől, tanártól, tanulótól egyaránt. Az áldott és óhajtott szabadság szellemét. Az iskolai neveléshez elsősorban nem a pedagógus felhalmazott tudására, hanem elkötelezett egyéniségére van szükségünk. A nevelő szabad egyéniségére, nem gúzsbakötött, lánccal a lábán táncra kötelezett medvére. Lesz, készül, részben már el is készült egy nemzeti alaptananyag, tudásanyag leírása, ami nem támaszt teljesíthetetlen követelményeket, játszva elsajátítható. Ezen felül minden iskola, minden nevelő azt adja tovább, ami felismert érték, élmény, eszme, úgy és olyan módszerrel, amilyent jó lelkiismerete és ezzel megszerzett tanulmányai során biztosított tudással megépített magának. A szabadságot kell adnunk, felelősséggel, mert ez a kettő együtt jár, együtt jelenthet csak gazdagodást, előrelépést. Ez az első négy esztendőben, az olvasás, írás, számolás, fogalmazás, társalgás, az anyanyelv kiművelésével. A magyar anyanyelv, a beszélt, a zenei és mozgásbéli, a játék és tánc, a költészet, a művészi izlés anyanyelvének tanítása. Nem elmélete, hanem gyakorlása. Ez az érzelmi élet, érzelmi-indulati világ kialakítására való. Mert a nyelv összefügg az értelemmel, a gondolkodás fejlesztésével. A művészi alkotás, a költészet megismerése, elsajátítása, gyakorlása kialakítja az ember jellemét, kedélyét, magatartásának, érzéseinek értékrendjét. Miközben érzelmei és indulatai kezelésére, kifejezésére művészi formákat tanul meg, életre szóló elkötelezettséget kap egy közösséghez, megtapasztalja a közösség megtartó erejét, élményét és egyben egyéniségének fontosságát és elismerését.
A nemzeti alaptananyag elsajátításának ellenörzése egységes követelményű vizsgákkal történik. Ez biztosítja azt, hogy ez a tudás az egész országban általános, a tanulók évjáratonként ugyanazt a tudásanyagot tanulják.
A szakfelügyelet régi, háború előtti rendszere támasztandó fel. A legkiválóbb nevelők és egy egy szakterület (tantárgy) legjobb ismerői, saját iskolájukban órakedvezményt kapva, járják tankerületüket, és tanácsaikkal segítik kollégáikat. Az önálló ellenörző tanfelügyelet megszűnik.
De a legfontosabb, hogy végre feloldódjék a függőség, a félelem görcse. Az ideológiai erőszaktól megszabadított nevelők megteremtik a szabad iskolát.”
Eddig csaknem szószerint idéztem jegyzetemet, a továbbiakban csak a legfontosabb gondolatokat sorolom.
A tantestület választja titkos szavazással az igazgatót. (Ezt az eljárást már közvetlen elődöm, Glatz Ferenc minisztersége idején bevezették.) Az iskola közvetlen irányítója, felelős gazdája az iskolaszék, a tanárok és szülők közössége, mely választott vezetőségre bízza az iskola ügyeit. Az iskola független tanterve, módszere, egyéni jellege kialakításában, ha teljesíti az alaptananyag átadását. A közoktatás legfelső irányítása és ellenörzése, a rendeletek jóváhagyása az oktatás legkiválóbb szakembereiből álló, időszakonként összehívott nemzeti közoktatásügyi tanács feladata.
Nem folytatom tovább ennek az első beszédemnek és sajtó-nyilatkozatomnak idézését, hadd tekintsek vissza most már kritikusan és önkritikusan a nekem adott három év legfontosabb kérdéseire.
Mind a három őszi, tanévnyitó beszédem középpontjában a szabadság gondolata állt. Azt hangoztattam, szabad ország lettünk, senki ne hazudjon már félelemből, ne mondjon mást, mint amiben hisz. Két egész nemzedék úgy járt iskolába, hogy a tanító, a tanár, a nevelő nem mondhatta el azt, hogy miben hisz, mit tart igazságnak. Hiszen megkövetelték a marxista szellemiséget, a párt utasításának követését. A szorongatott helyzetben lévő nevelő, - hallgatott. A mai társadalom, a most 20 és 60 év közötti korosztály, ezért hallgat, ezért passzív, ezért látszik közönyösnek, ezért ódzkodik a közügyektől, értékek és érdekek felvállalásától, ezért gyáva, mert ezt a magatartást sajátította el önkéntelenül is az iskolában. A nevelő nem tehetett mást, ha állását féltette és nem akart börtönbe kerülni. A gyermek így tanul öntudatlan utánzással pár napos korától kezdve. A nagyobb gyermeket, az iskolást mélyen érinti az őszinte hit, a bátor vélemény-nyilvánítás, a nevelő jelleme, magatartása. Önkéntelen megérzi az álságot, a hallgatásban a veszélyt. A később fellángolt vitákban ez az álláspontom maradt: nincs semleges világnézet és iskola. A marxizmus után a semleges világnézetet akarjuk erőltetni? Ez is a lelkiismereti szabadság lábbal tiprása. A tananyag számonkérésében azonban nem lehet egyoldalú egyik irányban sem. A későbbiekben, magasabb évfolyamokban tárgyilagosan bemutathatja, be is kell mutatnia az eltérő értékeléseket, de a nevelő nem kényszeríthető arra, hogy megtagadja, vagy eltitkolja hitét. Mindenki adja a maga hitét, és tisztelje a másik ember hitét. A demokrácia nem azt jelenti, hogy nem ütöm agyon a másként gondolkozót, hanem ott kezdődik, hogy nem is gúnyolom ki a másikat hitéért. Erről több felszólalásomban is beszéltem az országgyűlésben. Mondja ki mindenki, legyen kiírva a homlokára, ki ő, miben hisz, hová tartozik. Amíg ezeket el kell hallgatnia, tagadnia, akár egy népszámlálási kérdőíven azt, hogy milyen nemzetiségű, hitű, meggyőződésű, nemű stb, addig sugározzuk a félelmet. A demokrata az, aki nem fél, és másokat sem akar megfélelmlíteni és kigúnyolni.
Bővebben szeretnék szólni a művészeti nevelésről, az érzelmi kultúra fontosságáról. Az egyéniség, a jellem neveléséről, az identitás-tudat fejlesztéséről van itt szó, mely biztonságot ad érzelmi, indulati válságban, értelmet és célt az életben, kedvet és helyet a társadalomban. Alfred Adler, a bécsi pszichológus mondta ki: az, aki gyermekkorában nem tanult meg szépet és jót alkotni, az felnőtt korában másokon való erőszakban, hatalmaskodásban fog kielégülést, örömet keresni. Aki nem tanul meg alkotni, az a rombolásban keresi majd a kedvét, - tehetjük hozzá mi, amikor körülnézve látjuk az értelmetlen rombolást, a telefirkált, rondított falfelületeket, a kitört csemete-fákat, a betört váróterem-ablakokat, az elcsúfított plakátokat, a szándékosan szétszórt szemetet. Mindez nem hoz hasznot az elkövetőknek, sőt, a festékszóró szerkezetek és festékek elég drágák, nem a szegények „művei” ezek! Az iskolának az alkotás örömét kell megtanítania, ezért meg kell tanítania a beszélt anyanyelv mellett a többi anyanyelvet is, az ének-zenei anyanyelvet, a mozgásbeli- táncos anyanyelvet, a diszítő és formáló izlés nyelvét, a legegyszerűbb, és egyben egy adott közösséghez is kötő formáival, játékkal, mesével, mondákkal, szép tárgyak alkotásával, rajzzal, himzéssel, fonással, kötéssel, faragással stb. Ezek jelentik az alkotást lehetővé tévő eszközkészletet. Mindezt a hagyományból, a népművészetből tanulhatják meg legtermészetesebben, az alkotás örömével egy közösséghez tartozás élményével együtt, hogy egészséges lelkületű, helyét megtaláló, közösséget, felelősséget vállaló, áldozatkész emberré váljon mindenki. Ezt az eszmét, a lélektan által igazolt tényeket, összefüggéseket nem én találtam ki, de a magukat liberálisnak tartó, hangadó politikusok ezért gúnyoltak ki nagy nyilvánosság előtt. Én bőgatyába öltözötten, karikás-ostorral hajtom a népet a templomba és kényszerítem az embereket, hogy közben archaikus énekeket énekeljenek,- mondta rólam az egyik egy nagygyűlésen. A néphagyomány egyszerű, gyermekek által is könnyen elsajátítható formái igenis a korszerű nevelésben is felhasználható értéket jelentenek. Erről beszéltem a Mindentudás Egyetemén 2oo2 decemberében.
A művészeti- érzelmi nevelés kulcsa az ének-tanítás az iskolában, mely az alsó tagozatban játékos, mozgásos, táncos foglalkozást jelent. Ennek az egész Világon elismert, legjobb formáját jelenti az u.n. Kodály-módszer, igazi, közoktatási hungarikum, olyan nemzeti kincs, amivel nemcsak az Európai Uniót, hanem az egész Világot gazdagítottuk. Ma az általános iskolában heti egy órában van ének, így ennek alig van személyiség- és közösségformáló ereje. A heti egy óra leértékeli az énektanári pályát is. Az 1990-es évek elején mintegy 400 ének-zenei tagozatos iskola működött, ma már a fele sem. E tagozatos iskolák tanulói más tárgyak tanulásában nem kerültek hátrányos helyzetbe, az ének-zenével való napi találkozás nem ment a közismereti tárgyak rovására. Sőt, tudományos vizsgálódások bizonyították, hogy az ének-zene tagozatos diák érzelmileg kiegyensúlyozottabb, érzelmileg függetlenebb az esetleges otthoni, rendezetlen családi viszonyoktól. A „zenei képzés hatására évek során az alacsony szociális státusú gyerekeknél csökken a verbális és nem verbális intelligencia közötti aránytalanság, azaz az intelligencia szerkezete kiegyensúlyozottabbá válik. Mindezek arra utalnak, hogy a zenei nevelésnek kultúrális hátrányt kompenzáló hatása az intelligencia szerkezetén és a kreativitás fejlesztésén keresztül érvényesülhet,” – idézem Barkóczi Ilona és Pléh Csaba: Kodály zenei nevelési módszerének pszichológiai hatásvizsgálata c. könyvéből. / Kecskemét. 1977. 141.p./ Ének-zenei tagozatos diákok kreativitásban felülmúlták azokat a nem ének-zenei tagozatos társaikat is, akik különben magasabb intelligencia-hányadossal rendelkeztek. Az intelligencia mértéke ugyanis az alsó tagozatban különösen, elsősorban a szülők, a családi környezet társadalmi állásától függ. A zenei nevelés a kreativitást fejleszti, a gondolkodás fogékonyságát /fluenciáját/, hajlékonyságát, eredetiségét, a fantáziát, az összefüggések felfedezésének képességét, leépíti a gátlásosságot. Az összehasonlító lélektani vizsgálatok azt is bizonyították, hogy a „zeneis” diákok könnyedébben oldanak meg váratlan helyzetekben felmerülő problémákat. A feladatot, a munkát nem tekintik csak tehernek, kényszerűségnek, integráltabb személyiségük révén könnyebben találnak társakra, találják meg helyüket a társadalomban, s kevésbé érzik üresnek, céltalannak életüket. Több megkérdezett nevelő is elmondta nekem, hogy rögtön megérzik egy osztályba belépve, hogy az ott lévő gyerekek részesültek-e ének- zenei nevelésben, vagy sem. Sokkal fegyelmezettebbek, összetartóbbak azok, akik megtanulták az egymással való együttműködés, a közös alkotás mikéntjét és önfegyelmet követelő magatartását. Az énekkarok is fegyelemre, együttműködésre, az értékek felismerésére és megbecsülésére, a művészet tartalmi befogadására nevelnek, az együttes munkával kilakított élmény erejével. Az ének-zenei gyakorlat fejleszti a memória-készséget, a logikus gondolkodást, megkönnyíti a nyelvtanulást és jó hatással van a matematika megértésére is, - bizonyítja Kokas Klára: Képességek fejlesztése zenei neveléssel c. munkájában. / Budapest.1972./
Külön szólnék itt az énekes, táncos gyermekjátékokról. Egyáltalán a néphagyomány gyermekjátékairól. Ezekben nincs győztes és legyőzött, bajnok és második, harmadik helyezett. A játék örömét nem a győzelem vágya adja. Ma minden játék arról szól, ki az ügyesebb, okosabb, szerencsésebb, gyorsabb, szebb. Nemcsak sport-versenyek vannak, „ünnepi játékok”, hanem tanulmányi, ének-, zene-, szépség-versenyek, és ezek alapján ítélik és minősítik az iskolákat is. A torna-órákon is sokhelyütt csak erre készülnek fel.A leghosszabbak a kosárcsapatot, a fürgelábuak adják az osztály-válogatottat a fociban, a többi, akiknek legnagyobb szükségük lenne a testmozgásra, nézik a válogatottak felkészülését. ( Nyílván mindennek a felismerése vezetett oda, hogy a testnevelők, nagyon helyesen, kiharcolták a mindennapos tornaórákat az iskolában. Különösen a számítógép és Tv képernyők előtt ülők számára ez felbecsülhetetlenül fontos.) Az otthoni nevelés is búzdítja a gyermeket: te légy az első, a legjobb, a legkiválóbb az osztályban, az iskolában. Az igazi játék nem az egymás elleni küzdelmet jelenti, hanem a közösség élményét, az együtt éneklés, mozgás, tánc, az összehangolt szerepek betöltésének élményét adja. A közösségét, mely véd, megtart, biztat és értelmet ad. Ez is lassan kikopik a gyermekek világából. Vannak, akik erre azt felelik, hogy az élet kegyetlen verseny, erre kell felkészíteni a gyermekeket. De mielőtt megtapasztalnák a közösség, az együvé tartozás, a szolidaritás, az együttalkotás élményét? Majd később, amikor már maguk mögött érezhetnek egy vagy több, megtartó és védő közösséget, magtanulhatják a küzdelmet és a vereségek elviselését is, mert a kisgyermek az u.n társas-játékokban sem tud belenyugodni a vesztésbe. Tudom, tapasztaltam, ha egy ilyen játékban, „ne nevess korán”-ban vagy kártya-játékban a kisunokám vesztett,- sírt. Neki volt igaza, miért vesztes, ha nem tud a dobókockával hatost dobni, ha véletlen kihúzza a „ Fekete Pétert”? A kicsi gyermeknek rendkivül finom igazságérzete van. Ezért hallgatja a népmesét is. Ugyanazt, százszor is, már kivülről tudja az egészet. Mégis, hallgatni szeretné, hogy a kiskanász, a harmadik királyfi, a Hamupipőke, vagyis a kicsi, a szegény a megvetett, a kiszolgáltatott, ha jó, ha bátor, mindenkit legyőz, a gonosz királyt, a sárkányt, a boszorkányt, és mindenki megkapja méltó jutalmát. Azt a mesét, ami nem erről szól, nem szabad elmondani. Mert ez az első erkölcstan-óra, hittan-óra, ez bátorítja fel arra, hogy ha jó, akkor ő is győzni fog.Van igazság! A TV-ben játszott rajzfilmek nagy része az erőszakot, a brutalitást bagatelizálja, amikor Tom és Jerry kalandjait mutatja be. A népmesének is óriási esztétika-és erkölcs-pedagógiai értéke van.
Nagyon nagy hibának tartom éppen ezért azt, hogy csak heti egy óra maradt az énekre. Az ének-zenei tagozatos, ma emelt szintű tagozatos iskola ügye is megoldatlan. A heti 4 óraszám csak az u.n. szabad órakeret terhére alakítható ki, ami a törvény által kötelezően előírt feladatokkal amugyis meg van terhelve. Az ének méltatlan helyzetbe került a tantestületen belüli érdekcsoportok harcában. A heti 4 óra többletért küzdenek a tanárok. Sok iskolában az énekkari foglalkozások is ellehetetlenültek emiatt.
Ugyanígy, mint az ének-zene tanítás, hátra szorult a rajz és az ehhez kapcsolódó művészeti oktatás. Még miniszterségem alatt indult meg Fóton a Népművészeti Szakközép- és Szakiskola, melyben például a néptánc is érettségi tantárgy lett.A zeneiskolákhoz hasonlóan egyre több, művészeti iskola foglalkozik a népművészet különféle ágaival, a délútáni időben. (Például 2003 őszén indult el Pécsett a Berze Nagy Jánosról elnevezett népművészeti iskola, melynek több baranyai faluban működik tagozata.) Ha komolyan vesszük a nevelés- és lélektani kutatatások eredményeit és ezen belül is csak a hátrányos szociális helyzetű és sérült gyermekek felzárkoztatására vonatkozó megállapításait, az lenne az ésszerű, hogyha az ének-és művészeti foglalkozásokat is mindennapivá tennénk az iskolákban, főképpen pedig az alsó tagozatban, a testneveléshez hasonlóan.A testi egészséghez hasonlóan fontos a lelki, a kedélybeli egészség is, hogy a szakmai ismeretekkel kiművelt ész lássa munkájának értelmét, és az egyén megtalálja helyét, feladatát a társadalomban.
1990-ben a szabadság mámorában éltünk, a mindenható központi hatalom leépítését mindenki fontos feladatnak tekintette. Tíz év távlatából visszanézve úgy ítélem ma meg, hogy nagy hiba volt az, hogy az iskolákat átadtuk az önkormányzatoknak. Ma az iskolák ki vannak szolgáltatva az önkormányzatok igen különböző anyagi lehetőségeinek, gyakran változó, különböző pártokhoz tartozó polgármestereknek, testületek kényének-kedvének. Az 199o.évi 65. önkormányzati törvény szerint az önkormányzat joga az önkormányzati iskolák igazgatóinak kinevezése. Ez megszüntette a tantestületek vétójogát az igazgató kinevezésével kapcsolatosan. A köznevelés, közoktatás országos ügy, állami feladat, amint az, megítélésem szerint, az egészségügy és a honvédelem is. Kívánatos lenne, ha a ciklusonként változó kormányok döntéseit egy, a közoktatás legkíválóbb szakembereiből álló választott testületnek joga lenne felülbírálni, elfogadni vagy elvetni, az alkotmánybírósághoz hasonlóan. Ez a tanács pártérdekek felett állna és független lenne a kormánytól. Ilyent akartunk létrehozni mi is, meg is alakult az Országos Köznevelési Tanács, egyelőre, mint a miniszter tanácsadó testülete. Egyébként a minisztérium alá tartozó minden terület felett ehhez hasonló tanácsokat, kuratóriumokat akartunk és hoztunk is létre, mint például a Mozgókép-alapitványt, a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványt. Ezekbe az illető szakmai szervezetek küldték a megválasztott kúrátoraikat, az utóbbiba például a képzőművészek, iparművészek, zeneművészek, népművelők stb egyesületei, szövetségei, a minisztérium egy kúrátort jelölt ki. Hasonló, kíváló külföldi szakemberek bevonásával létrehozott testületet bíztunk meg az új, felsőoktatási törvény megalkotására is. A legjobb, elismert szakemberek, egyetemi tanárok és külföldi szaktekintélyek bevonásával akartunk létrehozni egy szakmai, átvilágító bizottságot is, mely megvizsgálta volna, kizárólag szakmai alapon azt, hogy az egyetemi tanárok kinevezésüket tudományos teljesítményük, vagy pártérdemeik alapján kapták e? Hasonló „átvilágítás” volt Csehországban és a volt NDK-ban is. Erre azonban a miniszterelnők a többi párttal kötött egyezségre hivatkozva nem adott engedélyt.
Visszatérve a közoktatáshoz, - éppen az önkormányzatok anyagi nehézségei miatt szünnek meg a kis iskolák. Meggyőződésem, hogy az a gyermek, aki 6 -7 éves korában már idegenbe kényszerül, órákat utazik, ami alatt nem tanul és nem is pihen, szükségtelenül ki van téve értelmetlen fáradságnak, szellemi, erkölcsi és fizikai /közlekedési/ veszélyeknek, és mindenképpen sérül. Gondoljunk csak a 20 kis halottal végződött pörbölyi iskola-busz balesetre. Az iskola nélküli település halálra van ítélve. Semmi nem pótolhatja egy település, egy városrész iskoláját, különösen az alsó tagozatban, az egyéníség, az érzelmi kultúra megalapozásának idején. Ennek felismerése indította el annakidején Klebelsberg Kúnó kultuszminisztert a tanyai iskolák szervezésére is. / Az első tanyasi iskolák még a 19. század második felében megjelentek Szeged és Hódmezővásárhely határában!/ Klebelsberg elve az volt, hogy egy gyerek se kényszerüljön 5 kilométernél messzebbre lévő iskolába menni. A tanyai és kis falusi iskolákban természetesen osztatlanul folyt a tanítás. Az osztályokra nem bontott, osztatlan iskolának, ahol egy teremben, egy tanító vezetésével együtt tanultak a 6-tól lo – 12 éves kisdiákok, voltak hátrányai, de voltak előnyei is. Osztatlan iskolában kevesebb ismeretre tettek szert, de lényegesen nagyobb lehetett a tanulók önálló gondolkodása, kreativitása, tudásukat könnyebben, játszva szerezték meg és a tehetségek is hamarabb felismerhetők voltak. Példákat ismerek arra, hogy az egykori osztatlan iskolának egy egy évjáratából többen tanultak tovább eredményesen, mint a később, a közeli központba kényszerített iskolások közül, akik már osztott, minden évfolyamnak megfelelő külön osztályba jártak. Az óvódákban már felismerték azt, hogy a vegyes csoportban a kisebbek gyorsabban „szocializálódnak” a nagyobbak példájának hatására, mint ha szigorúan különválasztanák az évjáratokat. A családi nevelésben is a fiatalabbak idősebb testvéreiket utánozva gyorsabban fejlődnek, „szocializálódnak”, mint az egyedüli, u.n. egyke gyerekek. De nemcsak az önkormányzatok nagyonis különböző anyagi lehetőségeitől függ egy egy kisiskola sorsa, hanem helyi vezetőktől is. A nevelőknek, tanítóknak függetleneknek kell lennniök személyükben is a helyi hatalmasságoktól. A legkisebb iskola tanítóját is a területi tanfelügyeleten keresztül a miniszternek kell kineveznie és nem függhet az önkormányzattól, mint munkaadótól. A helyi igényeket az iskolai oktatásban az iskolaszékeknek kell közvetíteniök a nevelőknek. Igy például napjainkban igen időszerű és kivánatos lenne újra felállítani az u.n. tankerteket, iskolai gyakorló kertészeteket, hogy éppen a kis falukban élő fiatalok valamit tanuljanak szülőföldjükön egykor megélhetést biztosító paraszti munka és életforma hagyományaiból. Meggyőződésem, hogy az Európai Unióban csak olyan termékekkel versenyezhetünk sikerrel, melyek e napfényes, ugyanakkor igen sérülékeny föld legsajátabb, csak itt, másutt elő nem állítható hungarikumai, terményei. Az évszázadok alatt e körülményekhez igazított gazdálkodás eredményei: minőségi magyar bor, gyümölcs, zöldség, füszernövény, gyógynövény, sajátos gabona, virág, jellegzetes állatfajta; szürke marha, mangalica, lud, tyúk, kacsa,nyúl, galamb stb. A mezőgazdasági alapismereteket alig tanulnak a gyermekek, a paraszti mezőgazdasági kultúra hagyományairól még annyit sem, pedig a munkaigényes, kistermelő- őstermelő mezőgazdasági tevékenység felértékelésére, megkedveltetésére, az egész ország érdekében nagy szükségünk van, lesz. A szükséges törvényi szabályozás, megfelelő hitel-ellátás és kormányzati akarat hiánya mellett most még nagyobb hiány van erre vállalkozó fiatalokból is.
A rendszerváltoztatás egyik legnagyobb, legtöbbet vitatott és máig meg nem oldott kérdése a hittan-tanításé. 199o júniusában a négy történelmi egyház vezető képviselőivel megkötött megállapodás szerint a hittan szabadon választható, tehát nem kötelező, „fakultációs” tantárgy. A hitoktatók fizetését az állam állja. A hitoktatók a tantestület tagjai lettek volna, a hitoktatásban való részvétel bele került volna a bizonyítványba. Az akkor ellenzéki pártok és ellenzéki beállítottságú szervezetek szenvedélyes ellenkezésébe ütközött ez a megoldás. Ekkor merült fel az etikaoktatás terve. Idézem akkori beszédemből:
„Távlatokban lesz megoldható, hogy a felekezeti hitoktatásban részt venni nem kívánók olyan ismereteket kaphassanak, amelyek az emberi lét nagy kérdéseit, az erkölcsi étrékeket, a társas élet kötelező szabályait ölelik fel.” Erre a tantárgyra nem volt szaktanár. A legmegfelelőbbek lettek volna a hittudományi főiskolát végzett – hittantanárok maguk. Az volt a javaslatom, hogy ezt ők is tanítsák, a helyi lehetőségeknek megfelelően katolikus, református,evangélikus, zsidó vagy más felekezetű, felsőfokú végzettséggel rendelkező lelkész vagy nevelő. A Magyar Hirlap 1990 augusztus 24. számában idézték szavaimat: „ Az én felfogásom szerint a hitoktatás nemcsak egy adott vallás tételes szabályaira oktat, hanem történelemre, kultúrtörténetre, és igen, morális normákra is. És nem kell okvetlenül elkötelezettséget is jelentenie annak számára, aki hallgatja. Ha az egyetemen az Iszlám világát tamulmányozom, nem kell feltétlenül mohamedánná lennem ahhoz, hogy megismerjek egy zárt világnézetű erkölcsi rendet. A német szakosok sem mind svábok; utóbb a marxizmusból vizsgázókat már senki sem tartotta /eleve/ meggyőződéses marxistáknak. Tehát igenis, lehet moralitást tanulni a vallásoktatáson keresztül anélkül, hogy ez elkötelezettséget jelentene egy felekezethez.” Ez a megoldás azt jelentette volna, hogy minden tanuló részesül ebben a hittvallást nem követelő, alapvető erkölcsi normákat és eltérő világmagyarázó ismereteket közvetítő tanításból. Hiszen több generáció nőtt úgy fel, hogy minderről nem hallott semmit, illetőleg csak egyoldalú, harcos, materialista nézeteket. Az sem igazságos megoldás, hogy az ebből az ismeretekből kizárt szülő döntse el azt, miről hallhat vagy nem hallhat a gyermek. Az ellenzék, de a történelmi egyházak sem akartak hallani erről a megoldásról. Nincs semleges hittan, és nincs keresztény hittan sem, legalábbis tantárgy nem lehet, csak katolikus, református, evangélikus, - ez volt a katolikus püspökök véleménye. Vagyis inkább semmit a keresztény hitről, ha az nem egyik felekezet hitvallása? A hittan kiszorult a védett, délelőtti időből, a hittantanár nem lett a tantestület tagja. Helyzete bizonytalan, attól is függ, hány gyermeket íratnak be erre a fakultációra. Fizetését a leadott órák száma szerint késve, néha több hónapot is késve, kapja meg, elmaradt órákért és oktatási szünetben nem kap semmit. Jövedelme nem éri el sok esetben a minimálbért, belőle, különösen, ha családja van, megélni nem tud, mindez tükröződik megbecsülésében, tekintélyében is. A legtöbb helyen annyian sem járnak hittanra, mint a múlt rendszerben, Kádárék alatt. Tisztelet a kevés kivételnek. Elfogadható hittan-tanítás csak a szaporodó egyházi iskolákban van, melyek többsége középiskola és nagyszámú túljelentkezéssel birkózik. Ez is azt mutatja, hogy a nem egyházi iskolákban a hittantanulásban való alacsony részvétel nem elutasító, elvi alapokra, harcos ateizmusra, hanem a körülményekre, a hittantanulás nehézségeire és alacsony presztizsére vezethető vissza. Társadalmunk igen elkényelmesedett, nem küzd találékonyan a nehézségek ellen, saját érdekében sem tud összefogni, és az évtizedeken át minden közösségi szerveződéstől kegyetlenül eltiltott emberekben csak szűkös önzést táplált a mindenkori hatalom. Az önzés legegyszerűbb és legáltalánosabb formája a gyávaság és restség.
Nagy veszélyt jelent az egész országra a vidék folyamatos leszakadása anyagi, és szellemi, kultúrális területen egyaránt. Egyre csökken a falvakban az értelmiségiek száma. Ez szorosan összefügg a kisiskolák megszüntetésével is. A faluról aránylag kevesebben jutnak be az egyetemekre és főiskolákra, a magasabb iskolát végzettek nemigen térnek vissza szülőföldjükre. A falusi lét nem vonzó. Sok faluba, ahol még van iskola, a nevelők a közeli városokból járnak ki tanítani. Nyílván, munkaidejük leteltével igyekeznek vissza otthonukba, nem maradnak a faluban, kultúrális igényeiket a városban elégítik ki. Sok faluból, ahol még működik iskola, a tankötelezettek, nyilván szüleik akaratából, naponta bejárnak a szomszédos város iskoláiba. Nyílván, az egész társadalmat megmérgezte az a gondolat, hogy nagyobb helység, jobb iskola, nagyobb továbbtanulási lehetőség, és nem gondolnak arra, hogy gyermekeiket milyen veszélyeknek és életre szóló sérüléseknek teszik ki, amint erről már fentebb szóltam. A problémát, a falvak értelmiségének utánpótlását úgy látom megoldhatónak, hogy a falusi iskolák elkötelezett nevelői a legtehetségesebb diákjaikat a szülőfalu ösztöndíjával felszerelve, felvételi vizsga nélkül küldik be a középiskolákba, ahol felzárkoztatásukról szervezetten gondoskodnak. Annakidején a megoldásig már nem jutottam el. Pokorny Zoltán miniszter Arany János programja fontos lépést jelentett ebben az irányban.
Az 1989-199o-es évek változásai során szomszédainknál is olyan politikusok vállaltak tisztségeket, akik egy új, tisztább, emberibb és békésebb világban reménykedtek. Egy évszázad óta szőtt álomban, a Duna-menti népek szövetségében, egy Duna-konföderáció megvalósításában, vagy legalábbis ehhez hasonlóban látták a jövendőt. Természetesen, nem a több nemzedékre visszamenő ellentétek, sérelmek felsorolásával kezdtük a tárgyalásokat a miniszterek találkozóin. Súlyos, öröklött kérdéseket kellett sürgősen megoldanunk, mint például az Erdélyből Magyarországra szökött diákok helyzetének rendezését, akik a román törvények értelmében katonaszökevényeknek számítottak, és akik részére Budapesten létre hoztuk a Márton Áron Kollégiumot. G. Stefan közoktatási és Andrei Plesu, majd Spies művelődési román miniszterekkel folytatott tárgyalások során nemcsak azt értük el, hogy őket is úgy tekintsék, mint akiknek a román alkotmány értelmében joguk van felsőfokú tanulmányaikat ott folytatni ahol akarják, hanem tárgyaltunk a diplomák kölcsönös elismeréséről, tanárok, diákok cseréjéről, tankönyvek egyeztetéséről, kétnyelvű szépirodalmi munkák megjelentetéséről /melyeket már a Kriterion kiadó Bukarestben meg is kezdett/ művészeti intézmények /például a Nemzeti Szinház, Hangverseny-zenekar stb/ vendégjátékairól stb. Igaz, hogy néhány pont, amiben megegyeztünk, nem kerülhetett bele a hivatalos közleménybe, és később a reményteljes tárgyalások is megszakadtak, legalábbis nem folytatódtak és el is felejtődtek, mint például a magyar diplomák elismerése Romániában. Hasonló őszinte jóindulattal találkoztam az ukrán és szlovák kollégákkal való tárgyalásokon is. Kárpátalján, Beregszászon magyarnyelvű középiskola indult, a Kárpátaljai Magyar Szinház szinészei Budapesten látogathatták a Szinművészeti Főiskolát, a Nyiregyházi Főiskola tanárai átjártak Ungvárra oktatni stb. A horvát közoktatási miniszterasszony kívánságát ugyan én nem tudtam teljesíteni, amikor azt követelte, hogy azonnal válssszam szét a Budapesti Délszláv Gimnáziumot szerb és horvát részre, mivel ez ellen a diákok, a tanárok és a szülők egyaránt tiltakoztak. Meg kell említenem a több európai országból és Amerikából jövő fiatal, önkéntes nyelvtanárokat, akik elsősorban az angol nyelvtanítás kiszélesítésében akartak segíteni az addig egyoldalú, orosz nyelvtanítás
mellett. Ez is még Glatz Ferenc minisztersége alatt indult meg, mint az orosz-tanárok átképzése angol nyelvtanárokká. / Ez utóbbi kezdeményről szólt Szabó István tragikus kimenetelű, dokumentum-jellegű játékfilmje./
Nehéz lenne annak a három évnek minden kísérletéről, kezdeményéről, eredményéről és kudarcáról beszámolnom egy rövid előadás keretében, melyet akkor a Művelődési és Közoktatási Minisztéiumban eltöltöttem. Az iskolák önkormányzatoknak való átadásának kivételével lényegében minden más törekvésünket ma is helyesnek ítélem, ma is különösen időszerűnek a kisiskolák és a művészeti oktatás ügyét tekintem. Természetesen, nem érthetek egyet az oktatás egészét érintő megszorításokkal, nem értettem egyet akkor sem, amikor miniszter voltam és tiltakozásul nem szavaztam meg kormányom költségvetését, mert az időszerű pedagógus- béremelésére nem jutott elég pénz.
A közoktatás, beleértve a nevelést, az egyén felkészítését tartalmas, felelős és értelmes életre, napjainkban a nemzet legfontosabb stratégiai kérdése és a leghálásabb befektetés. Az állam feladata annak legjobb feltételeit biztosítani. Meggyőződéssel vallom és hiszek abban, hogy tárgyilagos, szakmai, tudományosan megalapozott érveléssel folytatott viták során lehet az ország javát szolgáló megegyezésre jutni a közoktatás és egyetemi képzés ügyében, a most lényeges kérdésekben egymással szemben álló nézetek ellenére is,- és erről a meggyőződésemről nem vagyok hajlandó lemondani.
Andrásfalvy Bertalan
Hosszúhetény 2oo4 május 15.