From:
polgari_hirszemle@yahoogroups.com [mailto:polgari_hirszemle@yahoogroups.com]
On Behalf Of Hirszemle
Sent: Tuesday, October 30, 2012 5:53 AM
To: polgári hirszemle
Subject: [polgari_hirszemle] Fw: postánkból
morgolódásom Csath Magdolna részére
Nagyszerű
elemzésekre képes a közgazdász asszony. Pechére egyike volt azoknak, akiket 95
tájt megkerestem az alkotmányos piacgazdasági rendszerváltás könyvem
kéziratával.
A hazai
sajátságok egyike, hogy valamiért ha én 15 vagy akár 20 évvel korábban mondok
valamit, akkor 15 év múlva sem vehetek részt a munkákban. HA ez nem a reform
kommunisták, akkor a reform-rendszerváltók összezárásának a megnyilvánulása.
A sor hosszú,
akiket megkerestem annak idején, és máig kerülik velem a kapcsolatot, de a
pénzhatalmat heti előadásokban és kiáltványokban ostorozzák. Pedig mosok fogat.
Lehet, hogy az
illetők is csupán egyetemi tanárok, bár némelyik önálló szellemi műhelyt
finanszírozott egy ideig, Némelyiknek tanszéke van – nekem viszont papírom van
róla, hogy veszélyeztetem az egyetemi pályázati pénzeket, ha netán szellemi
párbaj kerekedne az általam kezdeményezett tudományos eszmecserén esetleg
politikai félre érthetőséggel.
Az ország
viszont nem számít.
Eljutottam
oda, hogy gusztustalannak érzem az egészet. Nyafogásnak, amely mögött komoly
valóság van, amely valósággal szembe nézni senki nem hajlandó. Főleg nem minden
áron. Főleg nem hajlandó szembenézni, ha az nem egy szokványos karrierséma
része.
Ha átadják a
professzor asszonynak üdvözletem, bizonyára érteni fogja. Vagy még csak nem is
érti. De a problémákat ez nem fogja érdekelni, azok vannak, jönnek és nem
érdekli a problémákat, hogy itt milyen tülekedés zajlik.
Bizonyára én
sem ültem le teázni mindenkivel, aki beszélni akart velem. Viszont van még
néhány javaslatom, észrevételem – annak ellenére hogy ebbe a kórusba korábban
sem voltam hajlandó beállni: „Sírni a világ miatt és a kézenfekvő
megoldásokat elvből elutasítani.”
Fáy Árpád
http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/
A fütyürésző
legényről, akit a társak lehangoltak, Ady már megírta a sorait.
Pedig kevesen
vagyunk, kellenének a gondolatok, kellene a gondolatokra inspiráló légkör.
Nem csak a
tatárok által legyilkoltak utódai, nem csak a török által elhurcoltak ivadékai,
nem csak a háborúk és járványok és természeti katasztrófák áldozatainak
leszármazottai hiányoznak, az ötvenes évektől a lakosságunkat megfelező 7-8
millió abortusz áldozatai, az 56-ban és az utóbbi években kivándoroltak,
hiányoznak az Ady szavaival belső hallgatásba, elnémulásba szorultak is.
Amikor az ár a
gátakon jön át, ott hömpölyög a házak között, akkor feltolulnak az emberben
efféle gondolatok.
Lassan persze
további nemzedékekre hárulnak a megoldott és a megoldatlan ügyek, az elméleti
problémák meg a keserűségek. Hát csinálják, ha az a dolguk, ha kiküzdötték, hogy
csak az ő dolguk legyen. De akkor ne sírjanak, hanem csinálják már. Ne
ijesztgessenek, hanem idebent ami megtehető azt is tegyék meg, inspirálják a
megtételüket. Töltsék be a szerepüket.
Az állam nem
tud mit csinálni, ha mögötte nincsen nemzet, és elméleti, lelki felkészültség.
Nekem könnyű, velem már közölték, hogy megy nélkülem is. Rajta. De vannak mások
is, akiket jó lenne nem elhallgattatni, akiket jó lenne gondolkodásra késztetni,
akikkel meg kellene fontolni az összefogást – úgymond közgazdászok és ellenzéki
közgazdászok közt egyformán.
Egy szingapuri mondás szerint, ahol a lakosság tanul, ott prosperál az ország. Ennek jegyében jelentős összegeket költött és költ a kormány oktatásra. Így lett Szingapur mára alacsony jövedelmű és gyenge versenyképességű országból gazdag, kiemelkedően versenyképes országgá. Ezt mintha nem értené az EU, amely olyan, mint egy égő ház, amelynek nincs kijárata. Egyre több döntést akar a központból meghozni, miközben egyre rosszabb döntéseket hoz. Közöttük azokat, amelyekkel megszorításokat, az állam szerepének csökkentését, ennek részeként az oktatásból való pénzkivonást kényszerít a kevéssé fejlett országokra. De mi is az állam feladata ma? Az állam teljes kivonulása a gazdaságból neoliberális gondolat, mögötte azonban üzleti érdekek húzódnak meg. Ennek legnyilvánvalóbb bizonyítéka a „washingtoni megegyezés” („Washington consensus”), amelyet az IMF, a Világbank és az USA pénzügyminisztériuma dolgozott ki 1989-ben. Ennek lényege az volt, hogy a rendszerváltó országokat általános liberalizációval kell átvezetni a kapitalizmusba. Ezt a hazai piac teljes és azonnali megnyitásával, az állami tulajdon gyors leépítésével és a külföldi cégek általi privatizációjával, továbbá az állam szerepének radikális csökkentésével javasolták megoldani. Sokan mutattak rá arra már a kezdetek kezdetén, hogy ez a hazai ipar és kereskedelem leépülését hozhatja a rendszerváltó országokban. Hiszen nincsenek tapasztalataik a tőkés gazdálkodásról, így a betelepülő külföldi cégek teljes szabadsága egyben szabad rablással járhat együtt. Egy amerikai mondás kiválóan érzékelteti a helyzetet. Eszerint a rendszerváltás olyan volt, mint amikor a szabad tyúkok ketrecébe beengedik a szabad rókákat. Nem kétséges, hogy ki lesz a nyerő. Ennek a szabad rablásnak azonban hazai szereplői is voltak: azok a funkcionáriusok, akik a szocializmus lazulásakor már magánvállalkozásokba kezdtek, majd később szemet vetettek állami cégekre, vagy azok részeire, és felhasználva a különböző kedvező hitellehetőségeket és politikai kapcsolatrendszerüket, munka nélkül jelentős vagyonra tettek szert. Ezzel a rendszerváltás után komoly, behozhatatlan előnyre tettek szert mindenki mással szemben.
A folyamatot a neoliberalizmus atyja, Milton Friedman is bírálta. Egy interjúban 2002-ben így fogalmazott: tíz éve még ezzel a három szóval biztattam a rendszerváltó országokat: privatizáljatok, privatizáljatok, privatizáljatok! Ma már tudom, hogy nem volt igazam! Először átlátható, jogszerű, tiszta körülményeket kellett volna teremteni! (nem szó szerinti idézet). Ezek híján azonban, a politikai akarattól függetlenül, a külföldi érdekeket kiszolgáló, és közben saját vagyonát a „jó helyen lenni, jó időben” elv segítségével gyarapító klientúra hajtotta végre a gazdasági rendszerváltást. A hozzáértő irányítással versenyképessé tehető magyar ipar döntő része felszámolódott, vagy külföldi cégek összeszerelő telephelyévé degradálódott. A megszerzett cégek új magyar gazdái pedig, mivel nem tudással, képességekkel jutottak hozzá a vagyontárgyakhoz, azokat menedzselni sem tudták. Helyette az olcsón privatizált cégeket jó haszonnal külföldieknek adták tovább. Ennek következményeit 22 év távlatából is nyögi az ország. Mivel az állam kivonult a gazdaság irányításából, a hazai új tulajdonosok nem tudtak korszerű módszerekkel új iparágakat meghonosítani, a külföldi tulajdonosok pedig kizárólag saját profitjuk maximalizálásával törődtek, a magyar gazdasági szerkezet korszerűsítésére nem volt esély.
A Nobel-díjas amerikai közgazdász, Lester Thurow így írt rólunk a rendszerváltás után: Magyarország lehet a rendszerváltó országok között a nagy nyertes. Ehhez kiváló adottságaira, például kutatás-fejlesztési eredményeire és tehetséges, kreatív lakosságára alapozva kell gazdaságfejlesztő stratégiát kialakítania. Ez azonban elmaradt. Tudatos fejlesztési stratégia híján a külföldi cégek beruházási döntései alakították a magyar gazdaság szerkezetét. Ezek a cégek pedig elsősorban az alapanyag- és energiaigényes, gyakran környezetterhelő tevékenységeiket helyezték ki hozzánk, amit a magyar kormányok, a munkahelyteremtés ürügyén, jelentős összegekkel támogattak, amivel folyamatosan növelték a magyar gazdaság külföldtől való függőségét.
A washingtoni megegyezést neves közgazdászok, köztük a Nobel díjas Joseph Stiglitz és a neves Dani Rodnik, a Harvard egyetem professzora is keményen bírálta. A gazdasági rombolást, amit okozott, azonban nem könnyű helyrehozni.
Az állam új felfogásban
Francis Fukuyama arra figyelmeztet „Államépítés” (State-Building) című könyvében, hogy azok a fejlett országok, amelyek még ma is arra bíztatják a kevésbé fejletteket, hogy gazdaságuk korszerűsítését bízzák a piacra, elfeledkeznek arról, hogy erős gazdaságuk kiépülése jelentős állami rásegítéssel történt. Ennek egyik formája a hazai piac és ipar védelme, azaz a protekcionizmus volt.
A kevésbé fejlett országok sem várhatják csak a piactól gazdasági lemaradásuk csökkenését. Az érdekek ugyanis ellentétesek. A betelepülő cégek olcsón, sok profitot akarnak termelni. Ez növeli versenyképességüket, de nem csökkenti annak az országnak a gazdasági lemaradottságát, ahol az olcsó összeszerelő tevékenység folyik. Ennek racionális magyarázata van. A kevésbé fejlett országokban működő összeszerelő üzemekben termelt extraprofitot a cégek hazaviszik, és otthon kutatás-fejlesztésbe fektetik. A nagy érték teremtés ezért továbbra is a fejlett országokban zajlik, a telephelyeken pedig erőforrás kiszívás történik. A külföldi cégnek adott közvetlen költségvetési támogatás és adókedvezmény hiányzik a telephely ország költségvetéséből, így azt nem tudja másra, például a humán tőkébe való beruházásra ( oktatásra, egészségügyre), vagy a hazai gazdaság erősítésére (pl. a KKV szektor helyzetbe hozására) fordítani. Kialakul tehát egy olyan központ-periféria viszony, amely gátolja a helyi gazdaság fejlődését. Fukuyama arra figyelmeztet, hogy a kevéssé fejlett országok egyetlen esélye a gazdasági és ennek következtében az életszinvonalbeli felzárkózásra, ha az állam maga aktívan részt vesz a gazdaság építésében és korszerűsítésében. Ez gazdaságfejlesztési stratégia kialakítását és a megvalósítást biztosító erős, hatékony és korrupciómentes intézményrendszert igényel. Ez persze ma is beleütközik a nemzetközi pénzügyi-gazdasági érdekekbe. Erre utalnak a brüsszeli centralizációs lépések is. Minél több ügyről lehet majd Brüsszelben dönteni, annál szűkebb lesz a helyi döntési lehetőségek köre. A folyamat eredményeképpen az erős, fejlett gazdaságú országok körül kialakul egy termelőövezet, ahol a tömegáruk olcsó és termelékeny előállítása zajlik. A fejlett országokban pedig az új tudás megteremtése, az új eredmények létrehozása történik magas bérű, nagy értéket előállító munkavállalókkal. Ez nem szűkíteni, hanem bebetonozza a jelenlegi fejlettségi különbségeket.
A nagy lehetőség: a KKV-k
A leépült gazdaságot újra fel lehet építeni. Erre a lehetőséget a gyorsan mozgó, rugalmas és kreatív hazai KKV szektor kínálja. Magyarországon a KKV-k sajátos értéket képviselnek. Többségük kényszervállalkozásként indult. Azok a kiváló mérnökök alapították őket, akiket a külföldi cégekből illetve a hazai funkcionálisok által privatizált cégekből bocsátottak el, mivel az összeszereléshez nem volt szükség a korábbi kutató-fejlesztő szakemberekre. Ezek a KKV-k még őrzik és tovább fejlesztik a korábbi szakmai tudást és kultúrát. Velük, egy új gazdaságfejlesztési stratégia mentén korszerűsíteni lehetne a gazdaság szerkezetét. Ha ugyanis csak a külföldi cégek olcsó termelési központjai maradunk, akkor semmi esélyünk nem lesz arra, hogy – Thurow javaslatai szerint – képességeinket kihasználva valaha is a gazdasági fejlődésben élen járó országok közé kerüljünk. És ne feledjük, ez nem méret kérdése! Az élbolyban olyan nálunk kisebb lakosságú országok vannak, mint Dánia, Ausztria, Finnország, Norvégia, Szingapur. Ezek közös jellemzője, hogy tudással, innovációval és nem olcsósággal versenyeznek. A tudást pedig többnyire teremtik, és nem vásárolják. A tudás teremtése ugyanis lehetővé teszi az élen járást, a vásárlás pedig csak a mások utáni kullogás esélyét kínálja. Gazdasági-társadalmi mutatóink ma nem jók, de ez nem földrajzi elhelyezkedésünknek, nem a lakosság nagyságának és nem képességeink hiányának köszönhető. És nem is a restségnek – amit Techet Péter, Tamás Gáspár Miklósra hivatkozva október 25-ki írásában így említ: „a legtöbb délkelet-európai ország előttünk jár. Ez a restség, ami ma uralkodik, kizárólag magyar jelenség”. Az okok között vezető helyen van a sikertelen rendszerváltás és EU-s csatlakozás, továbbá az, hogy mindig voltak olyanok a vezetésben, akiknek nem voltak saját gondolataik, másokéra pedig nem voltak kíváncsiak. Így az egyszerűbb – és a számukra valószínűleg jól jövedelmező – megoldásokat választva, a külföldi érdekek szolgálatába álltak. Ezt érzékelteti hazánk folyamatosan romló helyzete a nemzetek versenyképességi és korrupciós listáján.
Most viszont fordulóponthoz érkeztünk. Körülöttünk minden forrong. Nehezen kiszámítható kimenetelű események zajlanak a világban. Egy dolog azonban biztos: csak az összetartó, tanult, érték- és tudásteremtésre képes, nemcsak keményen, de okosan is dolgozó, azaz alkotó nemzetek számíthatnak sikerre. Ne szalasszuk hát el a megnyíló lehetőségeket! Ha most nem lépünk, nem indulunk el a jó irányba, akkor a magyar tudás továbbra is „lábon” , kivándorlással, és nem sikeres termékek és szolgáltatások formájában hagyja el az országot. Az ország pedig a periférián marad.
Dr.Csath Magdolna, közgazdász, egyetemi tanár.