From:
Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com]
Sent: Thursday, September 08, 2011 11:47 PM
Subject: A társadalom öntőkésítéséről, a meggondolatlan tőkeimportról és
az uzsoráról
... a rendszerváltásba be kell iktatni a társadalom rehabilitációját, a békeállapot rehabilitációját,
a magyar társadalom önmagára találását kell szervezni
--- és annak tőkeértékét a magyar társadalomnak kell fenntartani....
A társadalom öntőkésítéséről,
a meggondolatlan tőkeimportról
és az uzsoráról
Az újabb megszorítások alkuhelyzetet jelentenek vagy az önfelszámolás veszélyét
„A társadalmi tőke az emberek közötti kapcsolatokban megbúvó erőforrás, mely a kapcsolatok mennyiségének, minőségének és struktúrájának függvénye. Az emberi kapcsolatokban áramló energia elősegítheti az egyén boldogulását, de egyúttal elősegítheti a kollektív cselekvést is és ezáltal egy egészséges és prosperáló társadalom fenntartását.”
Társadalmi tőke --- Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2011. március 7.
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Illusztrációként mutatom be ezt a szociológiai hangolású szócikket. Illusztrációként, hogy a rendszerváltásban leértékelt, nem kalkulált, értéktelenként valósággal felszámolásra ítélt (nézz meg egy másik szócikket a genocídiumról) nemzeti kulturális, politikai, gazdasági stb lét mennyire megfoghatóan gazdasági tőkeként is értelmezhető. És a továbbiakban gazdasági kérdésként, a túlzott, meggondolatlan tőkeimport és mellékhatásként a mindent elborító uzsora veszélyét próbálom összefüggésbe hozni.
A csavar a dologban, hogy én ugyan nem tudom adatolni oly elegánsan mint alább, e szöveg után függelékként illesztett Wikipédia szócikk kifejtése, de szerintem a társadalmi tőke nem ekkor és nem ezen emberek által lett először kifejtve, hanem korábban akár száz évvel is. Explicit kifejtés nélkül pedig tartalma szerint az emberi társadalmi létezéssel egyidős gondolati témának tekinthetjük. Például Liska Tibor (akit nem tudom miért szégyellnek szinte a mai napig az ilyesféle szócikkek szerzői) társadalmi örökség megnevezéssel kifejezetten a társadalom tőkéjéről értekezett, amelyet valamilyen szabályok szerint lehet egyének birtokába, használatába rendelni, adni. És ez kulcskérdés. Az ő elméleti tevékenysége egész életében azt kutatta, hogy a társadalmi szabályrendszer miként maximálhatja a társadalom gazdasági képességeit, ha úgy tetszik tőkeértékét.
Azzal a félrevezető ellenvetéssel, hogy a kultúra meg micsoda nem áru, itt nem érdemes foglalkozni, mert a társadalmi szerkezet tőkeértéke ennél a kutyacsontnál sokkal meghatározóbb kérdés. És része az a probléma is, hogy mit melyik piacra szabad kivinni, vagy mit melyik piacról kell ha úgy tetszik kivonni.
A társadalom milyen emberek közti kapcsolatokat milyen módon szabályozva kezeli a tőkejavait (természeti erőforrások, társadalmi erőforrások). A szabályok révén alakul ki valamely társadalmi struktúra, amelynek jellege erősítheti vagy apaszthatja a társadalom össztőkéjét.
Az össztőke lehet több is mint a közvetlen természeti javak összessége. Ha ugyanis a bányakincsekből gépeket tudnak csinálni, akkor a bányakincsekből gépeket csinálni képes társadalmi struktúra növeli az össztőke mennyiségét. Valamiképpen meg kell különböztetni a természeti javakat a maguk közvetlenségében és a feldolgozás során lépésről lépésre bővülő társadalmi hozzáadott értéket. A természeti javak készletét és a hozzáadott értékek esetében lehet az állapotot, az eredményt valami módon megszámolni.
Az eredményt jelentősen növelni csak a természeti javak készletének megváltoztatásával – vagy ami még jelentősebb, az érték hozzá adás társadalmi struktúrájának javításával lehet (aminek egyik döntő szempontja, hogy kit tekintünk jogosult alanynak és mit eszköznek).
És mit tesz Isten? A XX. században többé kevésbé a rendszerelmélet emlőin nevelkedtünk, ezt nem lehetett kikerülni. Ezekután azonban ha valaki rendszerváltást emleget, akkor többé-kevésbé helyesen sejtve a társadalmi rendszer lényegét, a korábbinál hatékonyabb, jobb társadalmi rendszert várnánk egy rendszerváltástól. Hogy milyen szempontból? Például a gazdaságban a hozzáadott értéket maximálva a korábbinál sokkal jobb rendszert várnánk a társadalom egésze számára.
És itt jön a fordulat. Egy evidencia, hogy a korábbinál sokkal jobb rendszert a magyarságnak és a velük együtt élőknek. A rendszer (mármint társadalmi rendszer) evidens módon az egyes emberek, azaz az emberek közötti rendszerként értelmezhető végső soron. Az olyan rendszer, amely kiejti a társadalom nagy hányadát, lemond róluk mint személyekről és e személyek rendszeralkotó szerepéről, az nem társadalmi rendszer, hanem valami más. Az társadalom-ellenes rendszer.
A magyar társadalom azt éli meg, hogy értelmezési káosszal öntötték le sok minden téren, például abban a tekintetben is, hogy mi a tőke. Hozzunk be fejlett nyugati, kapitalista tőkét az országba és fel fogunk virágozni. Biztosan. Hacsak … Hacsak nem sikerül olyan tőkeérdekeltséget ide csábítani vagy egyszerűen beengedni, amelyik nemzeti, társadalmi létünkkel szemben ellenérdekelt. Nem olyan nehéz ilyen tőkét találni.
Körbe vagyunk véve nagyhatalmi érdek hálókkal. Ezeket nem lehet teljesen kívül rekeszteni. De nem is lehetünk potyautasok rajtuk, mert megesznek, felszámolnak minket merő tőkeérdekeltségből. Ne legyünk szemérmesek. Éppen ez a wikipedia cikk magyarázza el, illusztrálja, hogy a létünk vissza szorításában érdekelt társadalmakból érkező tőke nem lehet semleges tőke mifelénk. Létünket megkérdőjelező, alapvetően vissza szorítani, alárendelni törekvő közegekből érkező tőkebefektetés nem a magyar lét problémáit fogja segíteni könnyíteni. Különösen ha olyan állami ellenőrzéssel találkozik, amely kényszeresen kerüli a kijelentést, hogy a magyar társadalomnak joga van az önszervezésre, a saját létre, az „öntőkésedésre”.
A tőkeimport (nehéz azt elválasztani a kiárusítástól) újabb felpörgetése helyett van más út is?
Például az uzsora fizetését abba kell hagyni állami méretben az ide beérkezett uzsorás vagy itt uzsorássá deformálódott pénzügyi érdekeltségek felé. Ez a mi kárunkra működő értelmetlen pénz-szivattyú működését csökkentheti. Értelmetlen pénz-szivattyú az, amely gazdasági teljesítmény (a társadalmunk számára értékelhető gazdasági teljesítmény) nélkül működik.
Nem a pénzkapcsolatokat kell tehát teljesen felszámolni, hanem az értelmetlen, hazug, genocidiális hatású pénz-szivattyúkat. nem könnyű elhinni, hogy ez bekövetkezik, amikor olyan gyerekes (a feladathoz éretlen) közgazdasági gondolkodás uralja az országot, amely szerint vagy van kamat vagy nincsen. De hogy a kamat vagy kamatos kamat mértékéről, ennek a gépies ex görbének a korlátos alkalmazhatóságáról tudna elgondolkodni – pl egy pénzügyekben eljáró átlagos bíró – attól nagyon messzire vagyunk. Éppen pont olyan messzire, mint a gazdasági szuverenitástól. Hajszálra, mert a gazdasági szuverenitásunk az uzsorás gigaprojektekkel szemben éppen ezen múlik. Egy átlagos kis követségi magyar diplomata képes-e eligazodni uzsorafelmondás és megbízható gazdasági partnerség között?
És mit lehet tenni határokon belül az uzsorás pénz-szivattyúk lefékezésén túlmenően? Alapvetően szembe kellene nézni azzal, hogy a tőke, de főleg a tőkésedés fogalmát, folyamatának értelmezését elfelejtettük feltárni legalább szakmai körökben. Úgy folyik tehát most is a küzdelem az eladósodás jelensége, következménye ellen, hogy annak okát, a tévesen értelmezett tőkésedést nem fogalmaztuk meg – következésképpen nem tudunk értelmesen rendszert váltani, hanem fuldoklunk, sodródunk és kínlódunk meggondolatlan politikai irányzatok vakrepüléseinek kitéve.
Felmerült, hogy az orvosi praxist, lényegében a patikák vevőkörét tőkésítve kell kifejezni, adni-venni. Biztosan nem mindenképpen ördögtől való gondolat. Az viszont mindegy, hogy aljasság vagy elképesztő butaság volt, hogy ezt a speciális úgymond tőkepiacot külföldiek előtt is megnyitották annak idején. Olyan hazugság volt annak indoklása a gazdasági ésszerűséggel, mint az OTP lakáskamatok megemelése a rendszerváltáskor. Egyikkel szemben sincsen elvi állásfoglalás, következésképpen törvényeket hozni világos érveléssel ezekben az ügyekben máig nem lehet. A sarkalatos törvények sem adnak alkalmat a tisztább fogalmi megalapozáshoz?
Nagyon lényeges, hogy ha a társadalmi rendszertől eltekintünk, mintha csak közvetlen természeti készletek lennének és élő emberi egyének, akkor életképtelen, lecsupaszított, társadalmi rendszer nélküli képtelenségre jutnánk. De ezt a képtelen határhelyzetet amolyan segéd ismeretlenként ne mellőzzük. Mert ehhez képest lehet beszélni a társadalmi struktúra tőkeképző voltáról.
Tehát a társadalmi rendszer alakításával adhatunk valamilyen képességnek, állapotnak, jövőbeni tervnek, törekvésnek tőke értéket, vagy vonhatjuk el valamely tevékenység, törekvés tőke értékét. A rendszerváltás ha életképességre törekszik, akkor alapvetően a tőkésedés folyamatára kell figyeljen. Hogy senki se maradjon ki belőle, hogy a lehetőség minél szélesebb körnek legyen adott, hogy beengedett uzsorás pénz érdekeltség ne húzhasson hasznot a társadalom belső tőkésedésének meghamisításából! Mert ez az uzsora, a belső tőkésedés megakadályozása, kamatfizetéssé átalakítása, hamisítása (akár PTK-ba ütközően, bíróság előtt tárgyalható cselekményként)!
Oda jutunk tehát hogy a rendszerváltás akkor vezethet életképességhez társadalmi szélességben, ha kellő megfontolás után bizonyos területeket a külföldi tőkebevonástól meg tudunk menteni (a hazai uzsorástól is természetesen) !!! Ez a szempont legalább egyenlően fontos a világgazdasághoz való kapcsolódásunk javításával! Ha nem tudjuk magunkat, az országot gazdaságilag zárt, belsőleg szervesen összefüggő, önálló belső létezésre alkalmassá tenni, akkor nem lehetünk szereplői a világgazdaságnak sem!!! Aki ugyanis nincs, nem létezik, az nem lehet szereplő sehol sem.
Tehát oda idegen tőkét engedni, ahol még a belső eszmélés nem történt meg, az genocidium. Pár éve még csak annak, hogy azzal kellett szembesülnünk, az unió nem bécsi cukrászda nyitásról szól, hanem a magyar önrendelkezés, önszervezés elementáris felszámolási kényszeréről (uniós szolgáltatási piac előtt kívánja megnyitni a magyar oktatást, egészségügyet, valláséletet, uniós tőkepiac előtt kívánja megnyitni a magyar föld tulajdonlását, és a sor hosszan folytatható).
A mostani alap- és sarkalatos törvények sorozatának meghozatala felveti, hogy figyelmeztetni kell rá, pótolni kell a mulasztást és a rendszerváltásba be kell iktatni a társadalom rehabilitációját, a békeállapot rehabilitációját, a magyar társadalom önmagára találását kell szervezni --- és annak tőkeértékét a magyar társadalomnak kell fenntartani.
Ugyanis a társadalmi tőkeérték esetében annak mértéke mellett a fő kérdése annak tulajdonlása. Tulajdonos nélkül nincsen sem tulajdon, sem tőkeérték. Kinek szolgál majd tőkeként a társadalmi rendszer tőkeértéke? Ez a magyar rendszerváltás talán legnagyobb tartaléka. Végre az x+1-ik kivéreztetés alkalmával (mert minek kellene nevezni az elhibázott rendszerváltás, a rendszerváltás elhibázott tőkésedési folyamatának újabb állomását), tehát az újabb kivéreztetés alkalmával végre tegyük fel a kérdést, hogy az uzsorás pozíciója nem fog meginogni?
Amikor a deviza alapú hitelekről kiderült, hogy a bejött bankok nem szolgáltatnak, hanem uzsorás üzletekbe fogtak, szinte egyöntetűen, akkor miért nem merül fel a magyar bankrendszer kiépítésének gondolata? És miért kell ehhez újabb tőkét akkumulálni? Miért nem lehet ezt a bankok uzsora miatti kártérítésével összehozni? Miért nem veheti át a társadalom azt a bankhálózatot jelenlegi üzemeltetőjétől, aki azt csak uzsorára tudta használni, mondjuk annyira pancser volt?
De ugyenez a helyzet a biztosítók, a nagy szolgáltatók, különféle kereskedelmi és egyéb monopóliumok esetében. Ha nem képesek működtetni a hazai piacot, nem képesek tényleges szolgáltatást nyújtani, tényleges termelést folytatni, akkor mire kellenek? Akkor miért nem a hazai lehetőségek feltőkésítésével foglalkoznak kormányaink? A sarkalatos törvényeknek miért nem ez az öntőkésítés a talán legfontosabb szempontja?
Tehát szerintem az alaptörvény és sarkalatos folyományainak meghozatala ügyében olyan igénnyel kellene minimum eljárni, amellyel az eddig feszegetett kérdéseket rendezni lehetne legalább a talpon maradás esélyével. De ha a törvényhozóknak fogalmuk sincsen az összefüggésekről (szó szerint hiányosak a fogalmaik nekik is), ha a parlamenten kívüli nemzeti oldal is béna, erőtlen, koncepciótlan, akkor nem sok esélyünk van.
Mint a középkorban, amikor meglepően sok akasztani cipelt kivégzendő ember tudott megszökni az utolsó métereken, mert a végveszély felfokozta képességeiket a szökésre, úgy nekünk is észbe kellene kapni. A tőkehiányt nem automatikusan külföldi tőke behozatalával kellene megoldani – ráadásul azzal a hamis tétellel, hogy nincsen ellenséges tőkeérdekeltség a kapitalizmusban….
Függelékként a szócikk szövege
A szociológusokat és antropológusokat már régóta foglalkoztatja a társadalmi hálózatok kérdése: miként szolgálnak a társadalmi kapcsolatok rendszerei a különböző feladatok elvégzésének eszközeiként, illetve hogyan biztosítanak rendet és adnak értelmet a társadalmi életnek. A fogalom karrierjét a nyolcvanas években kezdte Pierre Bourdieu francia szociológus munkája által, de igazán népszerűvé James Samuel Coleman, majd Robert D. Putnam olasz, de különösen amerikai társadalmi tőkéről szóló műveivel vált.
A társadalmon belüli hálózat kimutatásának egyik legismertebb kísérlete Stanley Milgram amerikai pszichológus nevéhez fűződik, aki a kis-világ tulajdonságot vizsgálva a 60-as évek végén véletlenszerűen kiválasztott embereket igyekezett postai levéllel összekötni (hat lépés távolság). Mark S. Granovetter amerikai gazdaságszociológus ezeknek a kapcsolatoknak az erősségét, azaz a társadalmi tőke jelenlétét kívánta kimutatni a hálózatelmélet eszközeivel az 70-es években[1].
Bourdieu három tőkefajtát különböztetett meg: a gazdasági, a kulturális és a társadalmi tőkét. Ezen erőforrások birtoklását és továbbörökítését az úgynevezett szimbolikus tőke garantálja. Bourdieu elmélete szerint a tőkefajták birtoklása segíti az uralkodó osztályt hatalmának megtartásában a társadalmi élet különböző mezein.
A Bourdieu szerint a társadalmi tőke az azon erőforrások összessége, mely a kapcsolatok tartós, többé-kevésbé intézményesült rendszeréhez, más szavakkal egy bizonyos csoporthoz tartozáshoz kötődik. Az egyén által birtokolt társadalmi tőke nagysága egyrészt azon kapcsolatok hálójának kiterjedtségétől függ, amelyeket ténylegesen mozgósítani tud, másrészt azon másféle tőke nagyságától, amelyet azok birtokolnak, akikkel kapcsolatban áll. A csoporthoz való tartozás az egyén számára hitelképességet kölcsönöz, mert az egyes csoporttagok által birtokolt tőke összessége mindannyiuk számára biztosítékul szolgál.
Coleman szerint a társadalmi tőke fogalma, mint a cselekvést elősegítő erőforrás a társadalmi struktúra bevezetését jelenti a racionális döntések paradigmájába. Coleman szerint a társadalmi tőke az aktorok közötti kapcsolatok struktúrájában jelenik meg, ami bizonyos cselekvéseket segít elő.
Coleman a társadalmi tőke három formáját mutatja ki. A társadalmi tőke megjelenik kötelezettségek és elvárások formájában, melyek a társadalmi környezet megbízhatóságán alapulnak. Másodsorban a társadalmi struktúra képessége az információ áramlás biztosítására, mely a társadalmi cselekvés alapját képezi. Harmadsorban a megfelelő szankciók rendszerével megerősített hatékony normák jelenléte.
A társadalomban bizonyos aktorok szívességet tesznek másoknak, ilyenkor az előbbi elvárásokat fogalmazhat meg az utóbbival szemben, ez utóbbi lekötelezettjévé téve. Az ilyen típusú kapcsolatok fennmaradása a társadalmi környezetben meglévő bizalmon alapul, azaz hogy az adott „kölcsönt” „visszafizeti” a fogadó fél. Egy olyan társadalom, amelyben „kihelyezett” szívességek száma minden időben nagy, a tagjai számára mozgósítható társadalmi tőke szintje magas marad.
A társadalmi kapcsolatokban áramló információ is fontos formája a társadalmi tőkének. Az információ a cselekvés alapját képezi, de megszerzése költséges. A társas kapcsolatok jól használhatók fel információszerzésre mutat rá Coleman.
Minden társadalmi kapcsolat társadalmi tőke forrása lehet, de bizonyos formái különösen kedvezőek a társadalmi tőke képződéséhez. Normák megjelennek, hogy korlátozzanak negatív externális hatásokat vagy elősegítsenek pozitívakat. A normák megjelenésének szükséges de nem elégséges feltétele a társadalmi kapcsolatok zártsága. Ha egy cselekvő negatív hatást gyakorol a környezetére az effektív szankció valószínűsége nő, amennyiben a környezetében lévő aktorok közvetlenül is kapcsolódnak egymáshoz. A zárt társadalmi struktúra növeli a bizalom szintjét és így a szívességek és tartozások elterjedését a társadalomban.
A Garnovetteri társadalmi tőke koncepció a szociometriai és antropológiai hagyományban gyökerezik, és megállapítja, hogy a kapcsolatokból kinyerhető erőforrás mennyisége és minősége nagyban függ a kapcsolatháló szerkezetétől. Bevezeti a gyenge és erős kötések fogalmát. Két aktor közötti kötés erősségét az azt jellemző érzelmi töltés, és a rá fordított idő határozza meg. Megállapítja, hogy az egyént körülvevő klikk szoros kötésekkel kapcsolódik az egohoz, és a kapcsolatoknak ebben a rendszerében a tranzitivitás szabálya az iránymutató, azaz nagy valószínűséggel, ha A barátja B-nek barátja C-nek, akkor A barátja C-nek. Ebből az is következik, hogy minél szorosabb kapcsolat van két aktor között annál nagyobb mértékben fog a két személy baráti köre egybe esni. A gyenge kötéseket ezzel szemben alacsony érzelmi intenzitás és alacsony idő ráfordítás jellemzi, a tranzitivitás követelménye pedig nem áll fent. Az ilyen gyenge kötések gyakran nyúlnak a csoporton kívülre: ezek a messzebbre nyúló gyenge kötések gyakran szolgálnak hídként, nemcsak az ego és ismerőse között, de rajtuk keresztül az őket körülölelő közeli barátok hálója között. Granovetter kimutatja, hogy ez utóbbi típusba tartozó nexusok fontos szerepet töltenek be az egyén és a társadalom működésében. A gyenge kötések tehát hozzásegítik az egyént, hogy a saját környezetének kapacitásán túlmutató erőforrásokhoz is hozzáférjen. Azok az indivídumok, melyek híján vannak a gyenge kötéseknek, saját közegük provinciális nézeteit és redundáns híreit fogják csak meghallani, és megfosztják magukat a társadalmi rendszer távoli szegleteiből áramló információtól. Granovetter elméletének empirikus tesztelése során bebizonyítja, hogy munkalehetőségekről sokkal hatékonyabban értesülünk a gyenge kötéseinken keresztül. Érvelésének makro szintű implikációi is vannak, Granovetter leszögezi, hogy a társadalom, amiben hiányoznak a gyenge kötések az információ lassan terjed, a faj, vallás, geográfia és egyéb karakterisztikumok mellett létrejövő társadalmi csoportok között megnehezül a kommunikáció: a társadalom fragmentálódik.
1. ↑ Prazsák Gergő: Network society 2.0, virtuelle Gemeinschaft - Mobiltársadalomkutatás Világosság 2007/9
· Bourdieu, Pierre: Le capital social. Actes de la Recherche en Sciences Sociales 31 (1980), 2-3
· James S. Coleman: Social Capital in the Creation of Human Capital, The American Journal of Sociology, Vol. 94, Supplement: Organizations and Institutions: Sociological and Economic Approaches to the Analysis of Social Structure. (1988), pp. S95-S120.
· Mark Granovetter: The Strength of Weak Ties: A Network theory Revisited, Sociological Theory, Volume 1 (1983), 201-233.]
· Mark Granovetter: The Strength of Weak Ties, American Journal of Sociology, Vol. 78, Issue 6 (May, 1973), 1360-1380
· Patrick Hunout: The Erosion of the Social Link in the Economically Advanced Countries, The International Scope Review, Volume 5 (2003), Issue 10 (Winter) & Volume 5 (2003), Issue 9 (Summer).
· The Social Capital Foundation, Patrick Hunout
üdvözlettel
Fáy Árpád
-------------------------------
(A korábbi e-mail címem "fay@tvnetwork.hu" és a fay@ngo.hu azóta megszűnt szerverhez tartozott)