From: Fáy Árpád <arpad.fay@gmail.com> - Sent: Tuesday, May 11, 2021 6:12 AM
szubjektum és személy
Kedves Szaniszló!
Elgondolkodtatók Havas Ferenc írásai, és te meg legnagyobb meglepetésemre türelmes és szívós vagy – gépemen 2015-ös Havas Ferenc írást is találtam, valószínűleg tőled kaptam.
A Onoma, rhéma, logosz írást olvasva az volt az elgondolkodtató, hogy az ő szubjektum fogalmához hogyan viszonyítható a személy fogalma.
Ezt válaszában nagy ívben kerülte ki, sőt mintha „futna” a válasz elöl.
Először arra gondoltam, hogy a személy egy speciális szubjektum. Aztán ismét bele olvasva valahogy mintha ragaszkodna a szubjektum értelmezésében az „egyedi konkrét” minőséghez. A személy viszont elvi általános fogalom. Mintha a deduktív-induktív kettősség jelenne meg.
Ami nagyon elevenné teszi írásait, az a beszélt nyelv, mondat, logikai formák önállósulása, nyelvtan kifejlődésének tárgyalása – és utóbb mindezek egymásra való visszahatása. Tetszett arra való utalása, hogy a tudatos logika visszahat a mindennapi beszélt nyelvre, amit lehetne bővíteni például a filozófia visszahatásával a közgondolkodásra (reformkori költőink számos mondata lényegében skolasztikus tétel, amit az akkori iskolában tanulhattak kevésbé szép fogalmazásban (pld hass, alkoss, gyarapíts s a haza fényre derül)…. De ezt nem sorolom tovább, mert a skolasztika ellen beoltottként még ellenérzéseid lennének a szerzőkkel szemben…..
A tudatosult nyelvi formák visszahatása miatt a beszélt nyelvre, gondolkodásra olyan nehéz a fordítás (a filozófiai tartalmat megtartó fordítás) a nagy kultúrkörök között. Ami a mechanikus fordítás erőltetésével a kultúrák sajátságainak fűnyíró elvű rombolását eredményezheti, jobb esetben viszont e sajátságok további tudatosítását. Szem előtt tartva, hogy végső soron a megfogalmazás önmagában mit sem ér, hiszen a döntő a megélés, az élet valósága, amihez azonban fontos adalék a kulturális összetevő (korunk politikai sokszínűségétnek egyik meghatározó szintje ez az alapvető, nehezen átjárható kultúrálisan különböző tömbök érintkezése, viszonya egymáshoz).
Ami pedig a te elképzeléseidet illeti a mondat előtti mondatról, tehát a szavakon belüli szerkezetekről, azt legutóbb szép felsorolásban foglaltad össze:
A mondat megjelenésével, tudatosításával mintegy lezárult a szószerkezetek kora? A magyarban mindenesetre a ragozás tovább vitte, mint „kődarab ottmaradt”.
Azonban a személy megjelenésével is mintha lezárult volna egy fogalmi korszak, amit a jelenkor szívósan el akar felejteni, amitől el akar fordulni, és ez talán a dedutkív axiomatika elutasító kezelésével is szemléltethető (ami teljesen abszurd, mégis létezik), de a személy szabad akaratának, cselekvésének egyfajta a személyes mikrovilágban végső okra képességeként kezelhető voltának tudomáson kívül rekesztésében is.
Azonban érdekes módon Havas Ferenc írásaiban amikor azt kerülgeti hogy:
… Ha igaz az, hogy a szubjektum nem természeti adottság, akkor annak, hogy a szubjektum felismerődjék és elnyerje érdeméhez méltó fogalmi meghatározottságát, nyilván mindenekelőtt az a feltétele, hogy a szubjektum objektíve előálljon. Nos, a szubjektum történelmi termék. Akkor jön létre, amikor az egyes ember létlehetőségeinek kibontakozását többé nem magától értetődő szükségszerűséggel határozza meg a közösség sorsa, amikor az egyén és a közösség érdekének érvényesülése többé nem esik, nem eshet egybe.
Ehhez hozzá lehetne fűzni a megjegyzést, hogy
Továbbá nem kizárt az egyén és a közösség érdekének illesztése, sőt valamiképpen ez társadalmi létfeltétel. A magyar alkotmányos hagyomány alapelve éppen ezt az elvi lehetőséget hangsúlyozza: az autonóm személyek közössége, melyben a közösség egyik célja éppen a személyi lét feltételeinek ápolása – amely közösségért a személyek hűséggel vannak …. mert ez elementáris érdekük.
Ez azonban már mondhatni „alkotmányelmélet”. Aminek elvi alapjai az általad szorgalmazott korai nyelvfejlődési kérdések révén a fogalomalkotás mássalhangzós gyökereiig is vissza vezethetők.
A mostani csatolmányokat még nem olvastam el.
FÁ