vissza a főoldalra * Vissza Százak Tanácsa előlaphoz

SZÁZAK TANÁCSA , 2005 április 6.

A Százak Tanácsa 2005.április 6-i találkozóján, szerdán, 16 órakor, Budapesten az V., ker. Harris-köz 3 alatt, a PÜSKI-MASSZI KÖNYVESBOLT előadójában. 17.00 –tól

Fáy Árpád

Az alkotmányosságról

~ nemzeti kérdés: élet vagy halál struktúrái ~

Melléklet a 2005 április 6-i előadáshoz.[1]

Az előadás-melléklet vázlatpontjai:

Az alaphelyzet rendkívül egyszerűen leírható halmazokkal: PAGEREF _Toc100425141 \h 2

Az „élet struktúráiról” való gondolkodásban milyen origóhoz kellene fordulnunk?. PAGEREF _Toc100425142 \h 4

Egyes témakörök nemzeti kérdésként PAGEREF _Toc100425143 \h 7

Hajléktalanság. PAGEREF _Toc100425144 \h 7

Társadalmi, nemzeti szolidaritás nem csak lelkület kérdése, hanem strukturális ügy. PAGEREF _Toc100425145 \h 10

Privatizáció, államadósság. PAGEREF _Toc100425146 \h 11

Pénzrendszer PAGEREF _Toc100425147 \h 12

A gazdaság piaci szabályozhatóságának határai PAGEREF _Toc100425148 \h 12

A gazdasági rendszerváltás gazdasági alapkérdése. PAGEREF _Toc100425149 \h 13

A föld, Kertmagyarország. PAGEREF _Toc100425150 \h 14

Ágazati ingatlanalapok. PAGEREF _Toc100425151 \h 15

A társadalmi erőforrásokhoz való jogosultság, voucher-javaslatok. PAGEREF _Toc100425152 \h 16

Sajtó. PAGEREF _Toc100425153 \h 16

Oktatás. PAGEREF _Toc100425154 \h 16

Egészségügy. PAGEREF _Toc100425155 \h 17

Családi adózás. PAGEREF _Toc100425156 \h 18

A politikai léthez való jogosultság. PAGEREF _Toc100425157 \h 19

„II. rendszerváltás”: nemzeti rehabilitáció, revitalizáció, PAGEREF _Toc100425158 \h 19

Nem tudok mit mondani: uniós csatlakozásról, köztársasági elnök választásáról, népesedésről…... PAGEREF _Toc100425159 \h 20

Választási törvény. PAGEREF _Toc100425160 \h 21

Választási ígéretek. PAGEREF _Toc100425161 \h 21

Alkotmány. PAGEREF _Toc100425162 \h 22

<<A nemzeti politika>>  kifejezés ma „hívó szó” vagy elszánt törekvés ?. PAGEREF _Toc100425163 \h 24

Állásfoglalás-javaslat (a rendszerváltásnak nevezett 15 év nemzetpolitikája feletti elégedetlenségről) PAGEREF _Toc100425164 \h 24

Kezdeményezés (rendszeres nemzeti önértékelés szorgalmazására – a parlamenti politikától függetlenül) PAGEREF _Toc100425165 \h 25

Az alaphelyzet rendkívül egyszerűen leírható halmazokkal:

Rész és egész. Induljunk ki ebből az egyszerű megközelítésből. Mi a magyarság része, egésze, milyen nagyobb egészek részének tekinthető a magyarság, milyen kisebb részek tekintendők önmagukban szintén egésznek a magyarságon vagy az országon belül?

Nyilvánvaló, hogy vannak a magyarságnál nagyobb emberi-társadalmi struktúrák. Az nem nyilvánvaló, hogy miként szerepel a magyarság ezekben a tágabb keretekben! Mint önálló egység vagy mint összesepert törmelék?

A politikai „hívószavak” meg kívánják szólítani az embereket, fel kívánják hívni a figyelmüket, el kívánják nyerni a támogatásukat. De mivel? Egy stílussal vagy egy tényleges politikai törekvéssel?

A stílushoz elég a már sehol sem látható csikóbőrös kulacsocska emlegetése. A tényleges politikai törekvéshez, „nemzeti léthez”(!) ennél sokkal több kell.

A tényleges nemzeti politikát nem látom. A cinikus üres hívószavaknál a tényleges szándék biztosan több. A szándékban már jobban benne van a jövő reménysége, hogy majd egyszer talán, ha úgy alakulnak a körülmények, akkor lesz tényleges nemzeti politika is, aminek elég kicsi a valószínűsége, mert most éppen elfogyunk és kiraboltatunk. – Ennyi a ma „komolyan vett” nemzetpolitika valósága: az alig kimondott, csak sejthető szándék, a ki nem zárt jelszó csupán.

Lehet-e többet? Mit csinálnának Mátyás udvarában, ha ma sírjaikból kikelnének nagyszerű tudósai, mint Mikszáth Új Zrínyiászában a hajdani várvédők, de azzal a különbséggel, hogy Mátyás tudósai a mai helyzetbe jutva, a mai tudást használva csupán mentalitásukat hoznák magukkal? Számukra is ez volna a rendszerváltás? Nem a hajdani német-római birodalmi és egyéb korhoz kötött törekvésekre gondolok, mert a mai nemzetközi tények, rész-egész viszonylatok, konkrétumok tényleg mások, adottak, nem tőlünk függenek. Hanem a belső problémák felmérésére, és a tőlünk függően tényleges, rajtunk múló megoldások keresésére gondolok. Szóval szemébe nézhetnénk Mátyás tanácsadóinak, vagy magának Mátyásnak?

Hogyan magyaráznánk meg, hogy a szabályozáselmélet évszázada után a nemzeti és a nemzetellenes maszkot viselő politika egyaránt jó ha XIX. századi szinten dobálja a jelszavait. Eddig például egyetlen miniszterelnök, pénzügyminiszter, gazdasági stb miniszter nem tudta nyilvánosság előtt kifejteni, hogy nem az aranypénz világában élünk, ezért az aranypénz fogalmi rendszerével már érdemi cselekvést nem lehet előkészíteni, legfeljebb falazni lehet a háttéralkuknak. Viszont aki ezt a köntörfalazást szóvá teszi, azt minden elképzelhető eszközzel lehetetleníti a mai napig: a szovjet megszállás éveiben szocializált nemzeti és nem-nemzeti értelmiség – talán a maga pozícióját védendő, talán értetlenségét érvényesítendő -. A miniszterek, ideológusok meztelenségét, korszerűtlen jelmezekbe burkoltságát nem lehet megemlíteni a szélre szoríttatás nélkül. Akinek eljár a szája, azt a jobb- és bal-csapat tagjai nagy egyetértésben kilökdösik a pályán kívülre, a takarítók és nézők, a tolvajok és árusok, a koldusok és véletlenül odatévedtek közé (jó ha nem jut Csengey Dénes, K. Csontos János és ki tudja még hányak vaddisznóagyaroktól elszakíthatatlan emlékű sorsára), és utána kórusban zengik, hogy kívül van a szélen, hogy „szélsőséges”. A címben használt kifejezéssel élve ez a halállal való játszadozás. Ez a játék a halál struktúrájának időtöltése.

Nagy az egyetértés, hogy a magyar politikai gondolkodás azért nem életképes, mert Mátyás óta nincsen önálló, magyar szemléletű „udvar”, ahol a gondolatok oly szintre juthattak volna, hogy képesek legyenek megjeleníteni a magyar nemzeti lét elvitathatatlan politikai önállóságát. Még mindig jobb sors jutott nekünk, mint sok más nemzetnek, mint a Szovjetunióban pokoli kínokat megérő balti államoknak és számtalan további üldözöttségében, tragédiájában sorstárs közösségnek, a világ minden táján vége-hossza nincs a szomorú nemzeti sorsoknak. De a nemzetek halálának békéje nem oldja fel a nemzetek túlhaladott viaskodását. Nem a halál az élet kínjainak, talányainak feloldása. Nem feladni kell tehát sem a reményt, sem a küzdelmet, hanem keresni az eszközöket a nemzeti létért. A tényfeltáráson kívül (Kolonich Lipót és mások mai szóval genocidiális működéséről) létre is kell hozni dolgokat. Azt a bizonyos „élet struktúráit” meg kell alkotni, munkába kell állítani, az élet struktúrái nélkülünk nem képzelhetők el. A struktúrák attól lesznek az „élet struktúrái”, hogy az élet eszközévé tesszük őket. Mint ahogy Mátyás próbálná, vagy (Szent) László király, vagy bárki, akire joggal nézünk fel.

A magyar királyi udvar a magyar szellemi élet udvarát, kertjét jelentette hajdan. A Kertmagyarország gondolat nem csak a földterület használatáról szól, nemcsak az életmódról alkotott elgondolás, nem csak a természet javaihoz való viszonyt jelentheti, hanem jelenthet egy szellemiséget is, egy „szellemi udvart, kertet” is, egy szellemi autonóm, önálló létet a magyarság számára (amelyben az életet jelentő, segítő szerves alkotó elem a tágabb egészbe, Kárpát-medencébe, Európába, a földi világ egészébe integrálódásunk külső kapcsolata).

Mindez általános iskolás, vagy iskolától független természetes evidencia kellene legyen, amelyen nincs mit tárgyalni. A nehezen felfogható, sokak számára el sem hihető valóság az, hogy ezért küzdeni kell. A nehezen felfogható helyzet az, hogy ezt a természetes, eleve feltételezhető gondolkodást a magyarságról és annak szellemi életéről, a természetes tudati lét-alapokat módszeresen, az országos állami politika eszközeivel próbálják eltüntetni, felszámolni, nemlétezőnek tekinteni. Göncz Árpád, a nagy tekintélynek beállított volt államelnök tematizáló szavaival élve: „a magyar nemzet fogalma üres fikció” (2000-ben, a Magyarok V. Világkongresszusának az Országház felsőházi termében elhangzott köszöntője).

Mi milyen sorsot szánunk önmagunknak?

Nem érthetünk egyet az úgynevezett volt államelnöknek a népünk irtásába belegnyugvó cinizmusával! Mivel? A szóhasználatával? A magyar „bennszülöttek” kezelési stílusával, vagy avval, hogy a magyar nemzet mégsem volna üres fikció? De ha nem üres fikció a magyar nemzet, akkor

-        hova lett a nagytakarítás (ami nem holmi gladiátor-show utáni vérszomjas igény, hanem az élettelen, élet-ellenes struktúrák fennmaradásának, eltűrésének kifogásolása),

-        hogy-hogy nincsen érdemi kompenzációs törekvés az elfogadhatatlan, társadalmi szempontból értelmetlen, élet-ellenes, abszurd privatizációra,

-        a nemzetinek mondott közgazdászok, jogászok, politikusok hogyhogy hanyatt esnek egy mélyreható intézményi reform gondolatának a felvetésétől is,

-        a XX. század után (annak szovjet korszaka után és most már az elmúlt 15 év után) hogy-hogy nincsen egy nemzeti-társadalmi rehabilitációs program? Mert a spontán privatizáció meg a gyorsított privatizációs őrület nem tekinthető nemzeti rehabilitációnak, revitalizációnak.

Az élet struktúráinak kialakítási törekvése helyett azt tapasztalom, hogy az úgynevezett nemzeti értelmiség legjobbjai között is számosan elképzelhetetlennek tartják az egy magyar szellemi önállóságra, életképességre támaszkodó társadalompolitika vitelét. Ezért magukat a nemzet krémjének tekintve összekeveredik náluk a karrierépítés, az egzisztenciavédelem a meglévő struktúrák, a kívülről megszabott, alakított, a tőlük függetlenül formálódó struktúrák közötti személyes előre jutás küzdelme a nemzetért való küzdelemmel. A szolidaritás, a nemzeti feladatok szolgálatának oly mértékű alávetését tapasztalom, hogy azt egyik legfőbb gondnak tekintem. Erről nem lehet illemből nem szólni.

Ez a tudathasadásos állapot a Százak Tanácsában is minden alkalommal tetten érhető. Amikor szűk körű viták radikális közbeszólója az előadásában nyílt színen, szélesebb nyilvánosság előtt semmit sem mond. Amikor nem vállal fel a társaság sem módszeres tevékenységet, sem demonstrációt. Amikor csak elviseli mindenki, hogy van még 99 tag rajta kívül, de a testület tagjaként nem lépnek fel sehol, sem sajtóban, sem szakmai fórumon. Azaz privát nosztalgiaklubként kezelik a saját maguk alkotta testületet. Amikor csendben, egyetlen hangos mukkanás nélkül veszik tudomásul, hogy egy csalfa módon szép nevű Kossuth Klub huszadrangú művelődési-ház igazgatója szabja meg, hogy mi hangozhat el előadásaikon. Amikor számon kérésre kerül, hogy hol maradt a veretes stílus, ha valaki akadozva szólal meg, mert keresi a szót, hogy kitörjön ebből csapdából. Amikor az érdemi tevékenység kezdeményezése ingerültséget vált ki, mert itt a feladat nem demonstráció, nem módszeres munkavégzés, nem összehangolt fellépés a sajtóban, itt csak hevenyészett, ad hoc nyilatkozattételre kerül sor (amit a nemzetellenes oldalról sokkal nagyobb rutinnal és hatékonysággal végeznek olykor hatszázan is). S már kérhetek is bocsánatot, hogy szóvá tettem a nemzeti udvariasság, mozdulatlanság képtelenségét mindjárt száz jeles emberen – s ajánlhatom fel lemondásomat, mert nem vagyok sem nyugdíjas valamikori valaki, sem a jövő kétségtelen ígérete, sem nagy művész sem közönség kedvence, tehát a tagságot nem besöpröm egyéb medálok mellé, hanem kifejezett elvárással vagyok a testület iránt.

A nemzeti oldal talajtalanságát általánosságnak érzem. A kiutat abban látom, hogy a társadalmi struktúrákról kell a leglényegesebb szempontokat megfogalmazni, hogy adandó alkalommal lényegi, érdemi lépéseket lehessen tenni (mert ami eddig volt, azt az előírás-szerűen úgymond demokratikus hatalomváltáskor a „nem-nemzeti” mezben utazó másik oldal automatikusan nullázta le; a váltó négy évek majdhogynem azt eredményezik, hogy a nemzeti jelszavú négy években jobban láthatóvá válik, hogy a következő négy évben mit kell tövestől kiszedni).

Az „élet struktúráiról” való gondolkodásban milyen origóhoz kellene fordulnunk?

61

61 éve, 1944 március 19-én szállta meg az országot a német világháborús hadsereg. Akkor, 1944 márciusban az MTI erről az eseményről nem adott ki közleményt. Ha az MTI archívumot faggatjuk, a németek nem is jöttek be. Az eset nem páratlan. Arról, hogy a magyar alkotmánytól a német megszállás miatt elszakadt a magyar politikai élet, mindmáig nem beszélünk. Évforduló évforduló hátán, hetente, de a magyar alkotmány ügyéről az MTI 1944 március 19-i viselkedése a mérvadó. Az okon lehet vitatkozni, de a tény egyértelmű. És lehet, hogy ez a tény nem vezet jóra. Beszélni kellene arról, hogy mi a magyar alkotmány, hogy mi a veszteségünk, ha nem térünk vissza hozzá.

’44 március 19.Ettől a naptól nem beszélhetünk még formálisan sem a magyar (tehát az európai értelemben vett tényleges) alkotmányosság tiszteletéről, érvényesüléséről. Azóta két nemzedéknyi idő telt el. 1990 után sem tudtuk az alkotmánytól való elszakadásunkat orvosolni. Ma ott tartunk, hogy a függetlenség, unió, népi demokrácia, polgári demokrácia, köztársaság, piaci gazdaság stb szépnek szánt szavak tobzódásában telnek napjaink. De a szavak valódi jelentésével, értelmével vagy mögöttük a léttel magával keveset törődünk.

Mindent elborító, megkérdőjelező a bizonytalanság (a lázas igyekezet, hogy eltompítsuk a fogalmát is annak), hogy mit értsünk „alkotmány” alatt!? Nem tudunk sokat kezdeni a problémával: miért olyan fontos számunkra a történelmi alkotmány? A történelmi alkotmányossághoz való viszonyunk rendezése miféle célt, milyen reális célt is szolgálhat? Lehet-e bármilyen tényleges, a magyar létet, a magyar politikát, belső társadalompolitikát, nemzetpolitikát és a nagyobb nemzetközi egységekbe tagozódásunkban érvényesíthető külpolitikát befolyásoló, meghatározó szerepe a magyar történelmi alkotmánynak?

Jelent-e, jelenthet-e bármilyen fogódzót, biztos támpontot, bármiféle többletet a társadalom kisebb részében még ma is meglévő érzelmi kötődésen túl a magyar történelmi alkotmány eszmeisége, „kötelme” – szemben az úgynevezett chartális „modern” alkotmánylevéllel?

A történelmi alkotmány a nemzetnek az életében (a politikailag a szabadság jegyében szerveződött, szolidáris társadalomnak az életében) a felelősen cselekvő, önszervező alanyi létet és annak reális tudatát tette elérhetővé. - A történelmi alkotmány szimbolikus fogalmi megjelenítője a korona (a szentkorona, kisbetűvel, közjogi szakkifejezésként, ahogyan ezer éven át írták magyarul és latinul). A korona több szempontból a teljességet, az egységet, az univerzumot hivatott megjeleníteni. Hozzá képest a király és bárki egyéb tisztségviselő, testület csak részesedhetett a hatalomból (ahogy annak elvileg ma is kellene lennie). A korona testesítette meg szimbolikusan a nemzetet, 1848 óta minden választópolgárt. A korona legalább ezer esztendőn át kiformálódott kötődéseket, jó és lényegi megfogalmazásokat örökített. A korona egy abszolút tájékozódási pont volt, amelyhez képest minden földi esetleges hatalmi megoldás kritikával illethető. A szentkorona volt a figyelmeztető, hogy a hatalom ereje és alkotmányossága nem egyenlő egymással. Kevés a hatalom ereje ahhoz, hogy alkotmányos is lehessen. A szentkoronával fémjelzett magyar alkotmányosság volt a biztosítéka, az útja a nemzeti lelki önállóságnak, szuverenitásnak, a magyar szabadságeszme átörökíthetőségének. A magyar történelmi alkotmány a teljes eszmei közjogi látóhatárt nyitotta meg előttünk, a természetjogi elvek szerinti élethez, intézményalkotáshoz való fogalmi lehetőséget biztosítva. A történelmi alkotmány tehát a nemzetnek az életében (a politikailag a szabadság jegyében szerveződött, szolidáris társadalomnak az életében) a felelősen cselekvő, önszervező alanyi létet és annak reális tudatát tette elérhetővé.

A chartális alkotmány ellenben egy eszköz (papírra írva megfogható, tárgyi eszköz), abban az értelemben, hogy a társadalom szabályozásának eszköze, de semmit sem mond arról, hogy kicsoda a társadalom-szabályozás alanyi cselekvője, és hogy milyen értékek jegyében lehet az! Ami tehát a magyar szabadságot jelenti, az nem államformához kötődik (királyság, köztársaság, szocialista-népi-liberális-jogállami-polgári-stb demokrácia), hanem az alkotmányossághoz kötődik, mégpedig a történelmi alkotmányhoz. A szabadság létformaként a magyarok számára a történelmi alkotmányuk által értelmeződik - mint a természetes személy, a család és a nemzet eredendő, a közjog számára alapvető normaként állított szabadság-igénye.

A történelmi alkotmány normája szerint az állam a személyes és közösségi életet szolgáló struktúraként kell működjön, amely állam ebből a szempontból felelősségre vonható. Az állam a történelmi alkotmány esetében elszámoltatható, mert „az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”. Tehát a nemzet, az élő szerves emberi közösség az alanya, az értékelvi meghatározója a társadalmi cselekvésnek. Az állam, ez a sok tekintetben mechanikus szerkezet a működési elveiben feltétlenül az ÉLETET kell szolgálja. Az alkotmányos állam tehát bármely formájában, fejlettségében az életnek alárendelt, az életet szolgáló struktúra mind országosan, mind pedig szűkebben, egészen az önkormányzatokig.

Ellenben az „újmódi”, a leszűkített fogalmú chartális alkotmányokban az emberi jogok forrása az állam „önmegtartóztatása”. Tehát e definíció szerint az állam a társadalmi cselekvés közvetlen alanya, amely vagy megtartóztatja, fékezi saját magát, vagy úgy viselkedik mint akár a XX. századi diktatúrák (100 millió áldozat az állam saját polgárai közül, a nem kellő önmérséklés következtében). Vagyis itt az ÉLET, az emberi, közösségi élet szolgálja az államot, az állami mechanizmust. Százmillió polgári áldozat esetében a chartális alkotmányról szólva nyugodtan beszélhetünk a halál struktúrájáról (vagy mérsékeltebben szólva: a chartális alkotmány-értelmezés könnyen válik a halál táptalajává).

Nem tudjuk, hogy elkerülhető volt-e ez a rettenetes XX. századi időszak, a halál és élet struktúrái közti különbségtevésnek ez az alig felfogható tanulópénze, a rossz választást követő büntetés. A folyamat egésze az emberi életnél vagy a XX. századnál sokkal hosszabb periódusú, 500 és 1000 években mérhető, amelynek csak kiteljesedése volt a XX. század kudarca.

De a magyarság számára csak 61 éve szakadt meg az élet struktúráit megalapozó történelmi típusú alkotmányosság, mint tisztelt, elfogadott norma. Hogy erénynek vagy szerencsének köszönhető-e, hogy nem sokszáz évvel korábban történt meg ez a szakadás, vagy hogy máig nem sikerült orvosolni a 61 évvel ezelőtti szakadást, az külön kérdés, most nem tartozik ide. A helyzet az, hogy minket már két nemzedék választ el a szakadástól, ami túl sok ahhoz, hogy mint „megszokotthoz” térhessünk vissza hozzá (ahogyan korábban annyiszor történt, mint pl „kalapos” II. József után, a Bach korszak után és még Trianon után). Most a „megszokásnál” mélyebbre kell ásnunk. Most a közvetlen emlékekben a megszokás iránytűje már a munkatáborokhoz vinne, Gulághoz, Recskhez, a megszokás a kommunista pártitkárokhoz, a szovjet megszálláshoz lehetne kalauz. Most az ÉLET STRUKTÚRÁINAK elvi lehetősége kell vezessen minket, meggondolásra késztessen. Mert falanszterben élünk, változó geopolitikai irányból ránk nehézkedő, követelődző „uniális falanszterek” nyomása alatt vagyunk hosszú ideje. Nem vagyunk a magunk urai formálisan sem, az identitásunkat meghatározó saját történelmi alkotmányunkat alapul véve nem politizálhatunk. És ezen kétségtelen de elfogadhatatlan tény ellen indulatból, erőből semmit sem tehetünk.

Most kell megértenünk, hogy nem a struktúra erejével van a legnagyobb baj, hanem a jellegével. Választani kell a Halál és az Élet struktúrája között. Most megélhetjük, átélhetjük a választás súlyát, felelősségét. A társadalmi és főleg az állami struktúra minden kis részletében sokkal nehezebb az életet védeni, ha az egész rendszer alapvonalaiban életellenes. Ragaszkodnunk kell, mint szellemi és erkölcsi világítótoronyhoz a történelmi alkotmány életet szolgáló jellegéhez.

Tényleges nemzeti politikát folytatni tartósan nem lehet a „halálos” intézményrendszer szorításában. Egy robogó vonatban hiába szaladgálunk szemben a menetiránnyal, attól még nem tudunk más irányban utazni. Illyés Gyula versében nem beszél az alkotmányról, de az a velejéig rohadt, bűzlött, mindenre rátelepedő halálos diktatúra, zsarnokság a történelmi alkotmány talaján nem szerezhetett volna formális elismerést.

Lehet-e

az alkotmány kérdése felől közelíteni a társadalom megannyi részkérdése, sajátságosnak tűnő problémája felé? Lehet-e mondani bármi érdemlegeset a hajléktalanságról, államadósságról, állampolgárságról, privatizációról, ügynökkérdésről, termőföldről, sajtónyilvánosságról? A sor hosszan folytatható. Ha az alkotmányt a társadalom önszabályozásának alapelveként értelmezem, akkor minden társadalom-szabályozási kérdésről lehet érdemlegeset mondani az alkotmányos alapelvekre támaszkodva. Az alapelvek és a megvalósuló szabályozás közti összhang korszakában (vagy az összhang tudatában) nehéz tudományos igénnyel fogalmazni arról, hogy „minden rendben van”. Azonban ha akkora a különbség, a távolság, mint napjainkban az alkotmányosság és a társadalmi valóság között, akkor van szükség gondos, körültekintő fogalmazásra olyan egyértelmű dologban is, minthogy: a szabályozási célok, alapelvek és a megvalósuló szabályozás között összhang kell legyen, legalább a szándék szintjén. Értve ez alatt azt, hogy ha szándék sincsen a szabályozási célok és alapelvek valamint a megvalósuló szabályozás között összhangot teremteni, akkor véletlenül sem fogja a szabályozás a célokat szolgálni. A sikerhez a szabályozási cél és eszköz összehangolásának szándéka kevés önmagában, de elengedhetetlen.

A struktúrák nem az embertől függetlenül az élet vagy halál struktúrái. A különbségtevés attól függ, hogy az ember vállalja-e értük a felelősséget, hogy az ember vállalja-e a cselekvő alany felelősségét, hogy az ember a társadalmi igazságokat érvényesíteni kívánja-e, más szóval hogy hidat, kapcsot kíván-e teremteni az ember az igazságok és a mechanikus eszközök, struktúrák használata között. A ma sokat emlegetett szakrális korokban az uralkodónak volt feladata ezt a híd szerepet betölteni az ideák és a valóság között. De Krisztus szerepe is értelmezhető ezen a módon mint híd, út az értékek kiteljesítésére, mint a mechanikus eszközök használatában az értékek érvényesítésének kötelessége.

Mára megváltozott a világ körülöttünk. A hajdani szakrális uralkodóknak nyoma sincsen, sőt Kocsis István egyik figyelemreméltó gondolata, hogy az alkotmányosságot szimbolizáló szentkorona értelmezhető úgy, mint a szakrális királyok jogutódja. A régi korok alkotmányos hatalomgyakorlásának elvei mára a választott testületek, személyek hatalomgyakorlására értelmezhetőek. És az elvi igazságok, normák (felelős szabadság, méltányosság, szolidaritás) valamint a mechanikus szervezési eszközök, feltételek, adottságok alkalmazása közötti egyeztetés kötelessége általánosan mint a politikával (de különösen mint nemzeti politikával) szembeni elvárás fogalmazható meg – országosan és helyi szinten egyaránt.

Egyes témakörök nemzeti kérdésként

Hajléktalanság

A jelenségek szintjén elsőként: Az, hogy vannak hajléktalanok, az 1990 előtti időszakkal szemben nagy számban, nem a piaci társadalom jele, nem a kapun belüli munkanélküliség felszámolásának a jele, hanem a politikai élet szereplőinek egy új típusú megszállottsága, a közérdek létét elvileg tagadó korrupt politikai önérdek-érvényesítési válságjelenség - a magyar érdekű társadalom politika teljes hiányának a jele. Ezek az emberek annyi figyelmet nem kaptak, mint akire rágyulladt a háza (függetlenül a tűz okától). Ezek az emberek ilyen tömegben a társadalom önszabályozásának csődjét mutatják a XXI század küszöbén. A hajléktalanság a jelenlegi formájában nem más, mint a társadalom nemtörődömsége, ha éppen nem zsarolása, hogy bárki így járhat. 2005 év elején felajánlani, hogy politikai választások megnyerése esetén nagyobb figyelem irányul a hajléktalanokra: elfogadhatatlan. Ami elfogadható lenne: egy héten belül megoldást keresni, a strukturális nehézségek ellenére. (Rövid távon a struktúra önmozgása megkerülhető, a nagyobb problémát a hosszú távú rendezés jelenti. Hosszú távon csak a struktúra megfelelő alakításával lehet sikert elérni.) Mert mi a különbség Auschwitz, a Gulág és a Blaha Lujza téri aluljáró immár 15 éve között? Hogy a Blaha Lujza téren mindennap járunk, és elviseljük a szemünk előtt zajló tragédiákat a teljes politikai struktúrával a hátunk megett? Felháborító Auschwitz vagy a Gulág hajdani tragédiáját ragozni ilyen aktuális állapotok mellett. Erre nincsen erkölcsi joga a magyar parlament egyetlen mai és az elmúlt 15 évben volt tagjának, de erkölcsi joga egyetlen civil szervezetnek és senki művésznek, tudósnak, bármilyen foglalkozásúnak sincsen ezen alapvető aljasság (vagy szelídebben társadalmi életképtelenség) mentegetésére, ezen társadalmi katasztrófa jelentéktelennek minősítésére. Ahogyan nincsen mentség az abortuszt széles körű gyakorlatként elfogadó politikára, a családellenes nevelésre és sok minden másra, úgy nincsen mentség erre a hajléktalanná tevő közállapotra! Például a polgári körökkel karöltve meg lehetne oldani első változatban katasztrófa elhárítási jelleggel - vagy mire valók a körök, egyletek, állami tartalékok, egyebek? Százezres nagyságrendű spekulációs célból üres lakásról hallani időnként, vannak üres üzemcsarnokok, kiürülő iskolák, irodaházak. Nincs fizikai korlát! Más időket élünk. Két világháborút megszervezni képes mai ésszel alig felmérhető logisztikai képességek birtokában voltunk már száz és ötven éve is! Ez kizárólag erkölcsi kérdés. Amire még nincsen erkölcsi joga közéleti szereplőnek, hogy ezt az alapvetően hibás társadalmi struktúrából következő jelenséget, a hajléktalanságot valamilyen álságos módon a magánkönyörület nyakába igyekezzen varrni. A hajléktalanság nem egyértelműen az egyén életképtelenségének megnyilvánulása, az társadalmi válság-tünet. Ahogyan a világháborús munkatáborok áldozatainak sem vágják oda, hogy az életképesebbek már a XIX. században kimentek Amerikába, nem várták meg a katasztrófát sem Európában, sem Kínában. A puskával lelőtt áldozat ügye nem intézhető el úgy, hogy miért nem ugrált ügyesebben a puska elől. A hibás társadalmi struktúra miatt már kiszorultakat az ezután kiszorulók lelkiismeretére terhelni a struktúra javítása helyett oktalanság, de miután a probléma tudatossá vált, legalábbis „gondtalanságból elkövetett genocidium”, rosszabb esetben szándékos. A magyarság genocídiumának egyik fő vonása a belső szolidaritás saját állami intézményes belső leépítése (leépülése), szétverése (szétmállása) idióta médiával, aberrált anyagi érdekeltségi rendszerrel, téveszmékkel, hamis információkkal együtt – teljesen függetlenül bármiféle piaci törvényektől. A magyar társadalompolitikai gondolkodás az utóbbi 15 évben a 100-200 évvel ezelőtti ismeretek emlékének szintjére züllött. Nálunk nem délszláv háborúban szedték a fejeket, építettek haláltáborokat, hanem szabályozási kollapszus romjai alatt igyekeznek bűvszavakkal pótolni még a gondolatokat is. A legrövidebb távon kell szükségmegoldást találni. Nem tea osztással, mert az kevés. Szervezetten kell rávenni a városokat, az államot a megoldásra, és társadalmi védnökséget vállalni felettük. Majmokat, könyveket, köveket „fogadnak örökségbe?” Fogadják örökségbe a hajléktalanokat! Törődjünk egymással. Hosszabb távon pedig rengeteg megoldás kínálkozik. Egy ezek közül egy egyszerű (amelyhez nem kell az ontológiai elméleti sarokpontokat kezelni tudni), mégis látványos, bár talán furcsa lehet, hogy amint a házmesternek vagy tulajdonosnak gondoskodni kell háza előtt a járda használhatóságáról, úgy bizonyos intézményeknek a leértékelt, maradék, a termelésből kivont eszközeikkel hajléktalanokat kellene ellátniuk a maguk környékén. Tipikusan ilyenek a szállodák, nagyobb éttermek, élelmiszer áruházak. A másnap már nem használható étellel, a fizető vendégeknek már elkopott ágyhuzattal, a kiszelektált bútorokkal nagyszerűen lehetne kisebb hajléktalanszállókat, közfürdőket, ételosztókat üzemeltetni. Az elemi létfeltételektől megfosztva koldulásra és hajléktalanságra szorítani egy jelentős társadalmi réteget olyan tett, olyan részvétlenséget árul el, ami csak egy genocídium végrehajtásában is közreműködni hajlandó politikától, közélettől képzelhető el. Adókedvezménnyel sok mindenre rávehetők a legnagyobb szálloda tulajdonosok, vendéglők, áruházláncok, egyéb hasonló cégek is. Elképzelhető sok egyéb módszer is. A lényeg, hogy semmiféle piaci mechanizmus nem ad felmentést a könyörület, a szolidaritás alól – senkinek, az uzsorások nyomására hivatkozó társadalompolitikának sem! Ma ott tartunk, hogy egyes makroökonómiai költség-görbék csúcsait, széleit levágandó, más görbék alatti hasznot jelentő területek monopol-maximálása érdekében egyszerű vállalati stratégiai megfontolástól függ rétegek életének minősége, hajléktalan sorsra jutása, meg sem születése, csoportok genocidiális sodródásának tudatos elősegítése. – Nincs rá mentség. Ki kell venni a halál kezéből a hajléktalanságra juttató struktúrák irányítását.

A jelenségek szintjén második lépésben ugyanerről a problémáról: Lehetünk kifelé látszólag nagylelkűek, küldhetünk pokrócot az óceán túlsó felére, de amíg itt helyben nincsen minden rendben egy minimális szinten, addig a sztalini ukrajnai búzaspekulációhoz nemhogy hasonlatos ami itt zajlik, hanem lényegileg azonos (akár jobb- akár baloldali, akár liberális, akár konzervatív szlogenekbe csomagolják), csak most nem az ukránok az áldozatok, hanem mi magyarok, ahogyan Illyés Gyula versében megírtak szerint a zsarnokság a lelkünket, vágyainkat is elemészti. Mert a puskacső zsarnokságát is a részvétlen, elembertelenedett politika mozgatja, a primitív társadalom-szabályozási készség. Vad-idegen népcsoportok bevándorlásának szorgalmazása előtt a hazai munka-kapacitásokat kell behívni az utcáról, az itthoni gyerekeket iskolába kell járatni, működtetni kell az ellátó hálózatokat alapszinten. Legyen „érdemes”, legyen megnyugtató magyarnak lenni. A következő lépcső a határon túli és a világba szétszóródott magyarság, ha rászorul. És nem más, hanem a magyarság, mert elsőként az tartozik ránk. A tengeren túlra szakadt magyarság körében is kellene missziós-tevékenységet folytatni. Egyetemistáknak az egyéves honvédség helyett egyéves nemzet-szolgálatot (nemzeti gárdának vagy bárminek nevezve) kellene teljesítenie, amely letölthető volna akár Dél-Amerikában is. Mert nem mindenki lesz milliomos, aki elszóródott a világ túlsó végére.[2] Kis %-ban találták meg egzisztenciájukat a kikényszerültek, többségüknek sanyarú sors jutott, amelyben a szolidáris nemzetnek segítenie kellene – nem pedig a saját (?) fővárosban is hajléktalanságra szorítani a különféle spekulációk áldozatait.[3] Nem mentség részünkre, hogy az áldozatok közül sokan alkoholba, drogba menekülnek, hogy sokan életvitelükkel elismerésünket korábban sem válthatták volna ki. Nem lehet az egzisztenciális magán-küzdelmek szolgálatába állítani a társadalompolitikát. Aki ezt nem éri fel ésszel, annak nincsen helye semmiféle indokkal a politikában. Rendszerváltás II. kódnéven lassan az a gondolat érik, hogy hozzá kellene kezdeni a rendszerváltás I-hez.

Társadalmi, nemzeti szolidaritás nem csak lelkület kérdése, hanem strukturális ügy.

A társadalmi szolidaritásra, kapcsolatrendszerre az egyik jellemző példa a föld tulajdonlása. A sikeres történelmi magyar megoldás a földnek mint újra nem termelhető környezeti tényezőnek a közösség egészéhez kötése, amit úgy fejeztek ki, hogy a tulajdon forrása a szentkorona, ami a közösség, az ország egészét jelentette. Tehát magántulajdoni korlátlan rendelkezés elvére hivatkozva nem lehetett a nemzettől végleg elvonni (egyébként sehol Európában, csak a gyarmatokon). Ugyanezt valósította meg a székely falu közös határa, erdeje szűkebb körben. A XIX. század második fele és a XX. század tragikus eseménysora erőteljesen megmutatta, hogy milyen közösséget felőrlő hatása van ezen alapelv oktalan, tévedésen alapuló, uzsorát segítő kiiktatásának. Az ősiség megszüntetésével a nemzetségtől vonták el a földtulajdont, de a nemzethez kellett volna kapcsolni, nem a jelzáloghoz „egyszerű” magántulajdonként[4]. Erdély sorsa, a számolatlanul szórt bankhitellel kivásárolt föld trianoni következménye önmagáért szól, és lassan közismert. Most ezt ismétlik meg az unós csatlakozáskor, szociáldemokrata és polgári jelszóval a maradék országban. Alapvető, strukturális tévedés. A máltaiak tudatában voltak e lényegi kérdéseknek, és csatlakozási szerződésük megszövegezésében nem is adták fel a föld közösséghez tartozását - de a magyar hivatalos politika nem volt tudatában, és azóta is négypártian kerülgeti a szembenézést az általa előidézett valósággal (a földről nem tudja, hogy nem tőke, tehát eladhatónak tekinti a nemzete alól (az erdélyi tanulságokat semmibe véve!).

A sor hosszan folytatható a honvédelem (vagy hon-szolgálat?) rendszerével, a nemzeti politika intézményeinek leszavazhatóságával a pártpolitikánál erősebbé tétele helyett, az oktatás és egészségügy szervezeti rendszerével, a pénzrendszer jellegével stb… stb. Ha a nemzeti politizálási törekvés nem mélyed el ezekben a kérdésekben, ha hagyja magát olyan kifejezések szembeállítására mint polgári és nemzeti és európai és humánus és hasonlók, akkor érdektelen, komolytalan, akkor csak egy de facto megszállás paravánjának felel meg, akkor asszisztálnak egy modern, második Egri Csillagok török cselvetéséhez Buda újabb elvesztésében. 

Privatizáció, államadósság

A privatizáció és az államadósság kezelése jelentős mértékig örökérvényűnek, abszolútnak beállított, de valójában nagyon is esetleges jelszavak mögé bújtatott uzsorává fajult. Az uzsorát mint a polgári, európai, nemzeti lét alapelvét beállítani értelmetlenség, nem érdemel méltánylást - mégha igen fantáziátlanul „eredeti tőkefelhalmozásnak” is nevezik. Ebből ki kell mászni ennél szilárdabb elvi-fogalmi alapokra kell építeni a társadalmi munkamegosztást, méltányosságot, szolidaritást, létet. Ami történt az elmúlt másfél évtizedben, az korrekció nélkül bűntény minden választóval, minden kiskorúval és időssel, minden magyarral szemben (másként: szabályozási eszközökkel megvalósított genocidium, akármilyen jelszavakba csomagolják, de ez elmondható minden lényeges társadalom-szerkezeti, -intézményi problémakörről).

A rendszerváltás belső piacának kialakításában nem volt szükség tőkebehozatalra. Sem az ingatlanok árának kialakításához, sem a vállalatok többségének felvásárlásához és még sok minden egyébhez a külföldi tőke jelentős része nem kellett. Átejtés volt a feltétlen tőkeigény ugyanúgy, mint a lakásépítési kölcsönök kamatainak utólagos emelése, amely szintén spekuláns célok eszköz volt csupán, nem pedig a társadalom érdekében elhivatottan munkálkodó szakértő (netán nemzeti?!) közgazdászok önzetlen bölcsessége. Egyszerűen eltűrték a rablók pofátlanságát úgynevezett jobb- és bal-oldalon egyaránt. De végtelenségig ez nem mehet, rabló módszereket közgazdaság-elméletként oktatni a végtelenségig nem lehet. Jó lenne felébredni még nemzeti politizálással a véglegessé váló gyarmati státus kialakulása előtt. Elvitték a növényolajipart, meg a mezőgazdasági feldolgozó ipar egészét, akkor hát újat kell telepíteni, és nem beállni a monopolpiac által elvárt járadékfizetők sorába. Az a kulcsa a közgazdasági pozíciónak, hogy milyen sorsot szánunk magunknak és annak függvényében hajlandók vagyunk-e a megfelelő politizálásra, elméleti eszközök alkalmazására. Elméleti helytállás nélkül nincsen gyakorlati menekvés.

Pénzrendszer

Ez az egyik legnehezebb kérdés. Sokan pedzegetik, hogy a Keynes nevével fémjelzett, majd a modern monetarista irányzat által megfejelt pénzrendszer alapvetően embertelen, egyik meghatározó oka a környezetszennyezési és társadalmi globális válságoknak világszerte. Nem a monopoltőkének köszönhetjük a technikai fejlődést, hanem a technikai fejlődés még ezt a monopol-élősködést is el tudja vinni a hátán (egyelőre).

Ami kevésbé érthető az, hogy a radikális, szélsőséges, középszerű és jellegtelen, bármiféle politikai irányzatok nem a pénzrendszer elméleti és politikai kézben tartására fordítják a legnagyobb energiájukat. Miként lehetne a pénzrendszer csalárdságát, szereptévesztését tetten érni, korrigálni?! Miként lehetne a pénzt valóban elszámoló eszközzé tenni a nemzetközivé terebélyesedett sunyi uzsora állami eszközökkel történő kíméletlen kiszolgálása helyett?! Elméleti közgazdászoknál egyszerűen a szellemi tisztesség minimumának kell tekinteni, hogy szembenéznek-e ezzel a probléma halmazzal, hogy nem tagadják le a tényét is e problémáknak a nyilvánosság előtt, a következő nemzedék előtt. Másik oldalon természetesen helye van a Böjte Csaba féle közvetlen személyes áldozatvállalásnak, embermentésnek is, de ő és mások a struktúrák ellenére teszik, amit tesznek. Rájuk bízni, terhelni a nemzet egész jövőjét, hogy a strukturális kérdések elintézése helyett majd csak lesznek mindig Böjte Csabák is, ez a félrebeszélés igen aljas volna.

A gazdaság piaci szabályozhatóságának határai

A csapból is a piaci szabályozás, a verseny, a küzdés elvárása folyik. Demján Sándorról sosem volt rossz véleményem (apósa pozíciójával miért nem élhetett volna, ez még belefér az élelmességbe), egészen addig, amíg kanadai $-milliárdokkal a háta mögött olyan kijelentést nem tett, hogy „győzzön a jobbik” a piacon. Mert ezt nem a többi plazavállalkozással szemben értette, hanem az általuk tönkretett kiskereskedőkre. Ez a kijelentés mutatja, fogalma sincsen arról, hogy mit csinál, miben az egyik főszereplő. A monopolstruktúra a piacot nem szolgálja, hanem kiszorítja. Minden elképzelhető eszközzel és irányban.

Például a természeti erőforrások is a gazdaság termelési tényezői. Azonban nyilvánvaló, hogy a versengő piacgazdaság csak ember-ember viszonylatban értelmezhető. Ember- (emberi közösség-) és természet viszonyában ennek nincsen értelme. A természeti erőforrások első tulajdonosa tehát piaci eszközökkel logikai képtelenség hogy tulajdonossá válhatott volna. Ahhoz szerencse, furfang, erőszak kell. Aki tehát jobb- vagy baloldali szósszal körítve természeti erőforrást (például földet, városi telket, vízforrást és vízi utat, bányakincset) szabad forgalmú tőkejószágnak minősít, fogad el szerződésben - az

a)      nem normális és nem tudja mit tesz,

b)      nyers erőszaknak engedett, és ezt elfelejtette kijelenteni,

c)      összejátszik a kiszolgáltatott társadalom kárára a monopolpozíció megszerzőjével, a társadalom megbízottjaként visszaél a megbízó bizalmával.

A szerződés gondolom mindhárom esetben SEMMIS. És ez nagyjából egész rendszerváltásunk számos tartóoszlopáról elmondható. Ezért merült föl a rendszerváltásért adandó kompenzáció, jóvátétel gondolata, a társadalmi rehabilitáció gondolata, a rendszerváltás II. gondolata.

A gazdasági rendszerváltás gazdasági alapkérdése

Az elmúlt 15 év a közgazdasági alapismeretek kiokító hangnemű hangoztatásából állt, s az ország hasra esett előtte és elvérzett. Holott a legelső kérdést nem tették fel: ki az alanya az illető közgazdasági problémának? Ki alkotja a szabályozást, kinek az érdekében, kinek a gondjára bízza a működtetést? Hogyan garantálják, hogy nem fullad zabrálásba a privatizáció? Falanszterben ilyesmit a beszélő szerszám nem kérdez. Nem ura a sorsának. Meg a soron következő éppen jelzőtlen köztársaság lakója, polgára sem, az úgynevezett irányított vásárlóerő is ritkán. Eljátsszuk, majmoljuk tehát a köztársasági formát, az önálló államiságot (még Nemeskürty István is szót ejt Mátyás királyról, mint az önálló államiság utolsó stációjáról). 1848-ban a nemesi rendi kiváltságokat, szabadságot nem eltörölték, hanem mindenkit részeltettek belőle. Lötyög az alkotmányos szabadság köntöse mindannyiunkon. Mint egyes régi székely falvak, hogy szeretnénk inkább jobbágyok lenni?! Ennek jegyében zajlott eddig a rendszerváltás. Ma „jobbról” lakótelepi meg bolsevik szindrómának nevezik az ilyesmit, „balról” pedig üres nemzeti jelszavaknak. Ami közös mindkét oldalban, hogy lényeg nincs, szabadság nincs, csak jelmez és kiszolgáltatottság. A jelenlegi mindig még elszántabbra srófolt nekibuzdulás sokaknak ad elfoglaltságot, de nem vezethet sikerre, mert túlterhelő zsákbanfutást jelent. Meg kellene érteni, hogy indiánosdiba fullad a legszebb törekvés, ha megelégszik a felszín borzolásával, ha nem néz szembe a lényegi, meghatározó szabályozási kérdésekkel. Ma nincsen szabadság semmilyen nemzetnek a szabályozási technikák, összefüggések felfedése, tudatos és önálló alkalmazása nélkül. A kikerülhetetlen kiszolgáltatottság megszállott hirdetésénél, sulykolásánál nincs hatásosabb módszer a magyar politika meddősítésére.

Inkább tekintsük a lényeget, tekintsünk minden egyes újszülöttet önálló emberi személyiségnek, és próbáljunk meg olyan társadalmi feltétel-rendszert kialakítani, amelyben kiváltságok és felsőbbrendűek helyett mindenkinek a szabadságot kínáljuk, mindenki szabadságát szolgálja az állam! Nem cserbenhagyással, mint ahogy az ajánlás elhangzott parlamenti patkó már talán minden szegletéből, mindenik kormány alatt. Nem kádári állami ál-gondoskodási ábrándokat felmelegítve, de nem is tescós csíkos-gazdaságos egyenszappanra, egyenlisztre, egyenmindenre szorítva a széles közönséget. Az állam a lehetséges eszközökkel „szolgálja” az országot, a nemzetet. Akkor is ha megvéd a spekuláció ellen, ha megvéd a monopólium ellen, a nyaktörő utcai kátyúk ellen, ha megvédi a közbiztonságot, ha védi az életet, a piaci vetélkedést, az emberek lehető legönállóbb, tisztes életvitelét, boldogulását. Aki ezt tagadja és felismerhetetlenül beforgatja az állam felelősségét a makropiaci zsargonba, ami ma nagy divat, mert nem kell utána gondolni, elég szajkózni, az zsoldosnak áll a korszerűség jelszavával a kizsigereléshez, a kifosztáshoz, uzsorához, az a genocídium katonája, aki hadat visel a nemzet, az ország ellen, korábban szerelhetett volna szögesdrótot koncentrációs táborokhoz. Akkor viszont nem érdekes a részvétel választáson, gyűléseken, polgári körben meg posztmunkásőr kirándulásokon, akkor ne kérjenek minket áldozatvállalásra, önmérsékletre, mert ezek az önállóság tartozékai. Akkor a balliberális nihilizmus egy adekvát bár sorsrontó viselkedés. A politikai, közgazdasági, kulturális szabályozás esetében tehát nem kerülhető meg az alany kérdése, és sok minden helyére tehető – egy „II. rendszerváltásban”.

A XXI században nem lehet társadalomszervezést – különösen versenyben lévő, a világ kihívásainak megfelelni kívánó társadalomszervezést – a felvizezett XVIII-XIX századi utópiák felvizezett, kiforgatott emlékeinek szintjén megoldani. Egyelőre azonban az elmúlt 15 év apparatcsikká válási, kliensi pozíciószerzési versenyfutásnak bizonyult sok lényegi kérdésben, mindenféle fél-oldali, falanszteri mezben, üres szóvirágokban, a lényeget felvállaló nemzetpolitika helyett. Annak nyílt vállalására a kor megkívánta színvonalon még kísérlet sem történt a magyar országgyűlésben, politikai közéletben. A GENOCÍDIUM-ot kimondani nem illendő, de eddig országos politikai törekvés eltökélten nem nézett vele szembe (a MIÉP-es kiáltásokat nem lehet megoldásnak tekinteni). A rendszerváltást, ami abban kifosztás volt, ami élhetetlen, gyilkos struktúra kialakulásához vezetett, ami elveszi a reményét is a boldogulásnak, önszervezési mozgástérnek, ami támogatást kínál az önértékű létezés helyett, azt saját, nemzeti cselekvési tér megteremtésével kell kompenzálni, orvosolni.

A föld, Kertmagyarország

Németh László nevéhez kötik a kifejezést. Ha nem szó szerint veszem, akkor nagyon régi, középkori szövegekben is olvasható hasonló megfogalmazás az országról, ahol a folyókban két rész víz mellett egy rész hal található. Időnként meg voltak elégedve az országukkal lakosai. Ami a XX. századi ezeréves kizsákmányolásról szóló pszichikai hadműveleti tételt jelenti, ezt még mindig sokmindenki (az úgynevezett nemzeti oldal számos közismert alakját is beleértve) visszhangozza. Az élet itt sem volt gondtalan, baj nélküli, itt is volt kolera, pestis, háború. Azonban annak sok realitása nincsen, hogy ha Zola Magyarországon élt volna, akkor regényei még nagyobb nyomorról szóltak volna, sőt hogy a környék országainál sokkal nagyobb lett volna a nyomor itt, hogy a nemzetközi folyamatok potyautasa lett volna Magyarország, vagy egyenesen egy szociális-tudati fekete lyuk Európa testén. Az ezeréves kizsákmányolás egy olyan célzatos, tudatos hazugság, amelyet ma is számos iskolában tanítanak, amelyből napilapok élnek meg, amellyel privatizációs, általában társadalom-szabályozási bűntetteket igazolnak, amellyel folytatni akarják a XX. századot.

Kertmagyarország gondolata ezzel szemben a szintén nem előzmény nélküli illúzió, vágy egy jobb légkör, élhetőbb ország iránt, aminek nemcsak tudati, hanem szerkezeti feltételei is vannak. Ezeknek az intézmény-szerkezeti feltételeknek közismerteknek kell lenniük, hogy például egy Gyurcsány Ferenc nevű, ma miniszterelnöknek szólított egyén ne játszhassa a bolondját az egész országgal, mint valami kezdő színiiskolás a szerepgyakorlatban - XIX századi, az aranypénzrendszerben használható fogalmakkal. Ma ugyanis a pénzügyi marhaságokat, amiket a hivatalos sajtóban, esetenként a törvények szövegébe is beleírva terjesztenek, a köztudat, de a nemzeti politizálók tudata sem látja át, nem tudja kiigazítani, tehát „megeszik”. A lelkiismeretes közgazdászok (mert néhányuknak van ilyen is), sem hiszik el, hogy sima magyar ésszel megfogalmazható, kezelhető volna a pénz definíciója (ezért nem tanítják, nem használják, hanem mindenfélével pótolják, kikerülik – mint az ókorban, amikor Isten nevét nem volt szabad kimondani, és ezzel ők saját maguk is hozzájárulnak az országot letaroló pénzrendszer-uzsorához).

Mezőgazdasági, földművelési, vidékfejlesztési minisztérium helyett „Az élhető vidék minisztériumát” kellene megalkotni, a hozzá illeszkedő jogi, gazdasági, pénzügyi intézményrendszerekkel.

Ágazati ingatlanalapok

Sokszáz éven át kormányok, önkormányzatok, magánszemélyek nagy tettnek vélték, ha adományt, alapítványt tesznek nemes célra. Nemzeti színháznak egy telket adnak, öregek otthonát építik, nyugdíjintézet eszközeit ingatlanba fektetik, könyvtárakat, kórházat, iskolát létesítenek, díjakat alapítanak stb. Majd jön egy vihar, egy külső háború, kívülről generált gazdasági válság, és mindent elsöpör. Vissza-visszatérően. Nemrég egy főiskolai tanár ellenzéki fiatal parlamenti képviselőtől hallottam (lehetett volna bármely párt tagja), hogy az „uniótól meg kell tanulnunk” a karitatív tevékenységet, például civil adományokkal kell az öregek ellátását megalapozni. Attól leszünk európaiak (mondta ezt a málenkij robotra elhurcolt fél falu emléknapján). Hát önmagában attól aligha. Mert mi van sok évszázad adományaival (telkeivel, épületeivel, anyagi javaival)? A civil szféra államosított és vissza nem juttatott javainak tömege mekkora lehet? Klasszikus értelemben európaiak az ismételt kizsebelés „nem-említésétől”, a módszeresen nehezített újrakezdéstől nem lehetünk. A rendszerváltás egyik sajátja, hogy nyíltan, tudatosan nullázta le a kulturális, művelődési házi, oktatási, egészségügyi, sport- stb ingatlan-tömeget abban az értelemben, hogy privatizációs étvágynak tette ki őket.

Tehát országos sport-, kulturális (közművelődési), oktatási, egészségügyi, egyházi, mezőgazdasági (föld-) ingatlanalapot kellett volna létrehozni. Számomra a gondolat elsőként a művelődési házak sorsán jutott eszembe a nyolcvanas évek vége felé. Hiába mentem fűhöz-fához, Gazsó Ferenchez vagy Vitányi Ivánhoz, még csak komolyan sem vettek. A művelődési házak rendszerét a két kultúrpolitikus nem átalakítani, feljavítani akarta, hanem felszámolni. Pedig ennyire mégsem voltak rosszak. Aztán következtek a belvárosi iskolabezárások, gyakran csak a szép épület okán. És semmi kárpótlás, kompenzáló mechanizmus, hogy a főváros környékén a bezárt belvárosi iskola árából lehessen új iskolát nyitni. Ott kint a városon túl kezdődhetett minden előről, mintha ebben az országban a múltban nem építettek volna bőven elegendő iskolát. És ugyanez a kórházak esetében, nyugdíjas otthonok esetében. És ugyanez a helyzet lassan a falvak, egész vidékek esetében. A sportágazat, az oktatási és egészségügyi szféra ingatlaninak jelentős részét nagy erőfeszítéssel finanszírozták meg hajdan. És most mint egy túl gazdag vagy éppen cselekvőképtelen társadalomban, mindent kidobálnak az ablakon. Nem értem. Ez nem piac.

Valamiképpen intézményesen kell megjeleníteni, hogy az ország ingatlanalapja (az egész) a nemzethez tartozik. Jöhet ide hottentotta vagy bárki más, ha a magyar nemzethez kötődik, beszéli annak nyelvét, éli kultúráját, azzal politikailag szolidáris, annak közösségébe tagolódik, akkor neki is legyen joga ezen ingatlanalap előnyeihez. De hogyha csupán nyereséget akar a bennszülöttektől elvonni, akkor mégha évezredek óta is itt volnának ősei, akkor se legyen előjoga ebből az alapból kivenni, a nemzettől elvonni. A nemzeti lét és annak feltételei alapérték, alapvető szempont kell legyen. Ez alól sem piac, sem Európa (más az unió?!) nem jelent felmentést, sem az elméleti kérdésekkel szembeni notórius ellenszenv politikus és egyetemi tanár, alkotmánybíró és bárki más foglalkozású részéről. A piac nem végső menedék, hanem óvatosan kezelendő műszer (annak kockázataival és felelősségével) a társadalompolitika „kezében”.

A társadalmi erőforrásokhoz való jogosultság, voucher-javaslatok

Sajtó

Sajtófinanszírozás – Az alapvető, lényegi kérdés a magánszemély és a családi közösség megfelelő tájékozódása és vélemény formálási lehetősége. Ez gazdaságilag olyan sajtóval érhető el, amelynek ő a megrendelője, a finanszírozója. Az alapvető sajtóelőfizetési összeget (TV-re, rádióra, írott sajtóra) levonhatná az adójából a magánszemély, (mint az egyházi %-ot), ha pedig nem adófizető, akkor kaphatna állami segítségül egy csökkentett összeget (vouchert). A lényeg, hogy ezt az alapszintű sajtót nem tarthatja el nemzetközi tőke, sem hazai monopólium, sem állami vagy magán-hirdetés. Ez a sajtótípus az előfizetőt kell kiszolgálja személyesen, közvetlenül, kizárólag. Szerveződhet foglalkozás szerint, községi léptékben, sajtóügynökség módjára, de kizárólag az előfizető kérdéseire válaszolva, őt informálva.

A sajtó további típusai lehetnek: mint állami szervezet közlönye, amelynek az illető szervezetet kell szolgálnia (közlönyök), lehet hirdetéseket is fogadó újság illetőleg nemzetközi tőkeérdekeltség lapja. De az alapvető szegmensek nem keverhetők, egyik nem keltheti a másik látszatát, egyik nem szívhatja el a másik forrásait, egyik nem szoríthatja ki a másikat. A természetes személyek és azok természetes csoportjainak sajtó-szabadság érdeke sokkal alapvetőbb, mint egyes hazai és külföldi tőkecsoportok monopol-érdeke.

Oktatás

Iskolai nevelés - Az oktatási szervezet legnagyobb gondja, hogy nincsen tisztázva a fő funkciója. A 90-es évek elején Szöllősiné és Pokorni Zoltán szakszervezeti vezetők mindent megtettek azért, hogy pedagógus szociális valamint pártpolitikai küzdőtérként lehessen értelmezni az oktatási reformot, az akkori kormány legteljesebb aszisztálása mellett (például a gyökeres rendszerváltó oktatási reformot a pártok mellett elkötelezett, 90 előtti időkhöz kötődő szakszervezetektől tették függővé. Azok pedig megakadályozták. Szemkeö Judit pedig helyettes államtitkárként a NOE-t akarta támogatni egyetlen szülői szervezetként olyan ügyekben is (amikkel pedig a NOE nem is foglalkozott), s nem habozott az oktatási reform ellen tenni. Ezért a szülő- és gyerekellenes ténykedésért eddig egyiküknek sem kellett felelnie. Összekeveredett sokminden, és éppen a hajdani nagy kontárok tolódtak erkölcsileg is megerősítettnek feltüntetett székekbe. Pedig újra kellett volna szervezni az oktatást, akkor még a lakosság bizalmára, várakozására támaszkodva. Fő feladatként a nevelést-oktatást kellett volna megtenni, főszereplőnek pedig a pedagógust és a tanulót (közoktatásban a kiskorú tanuló szülejét is beleértve a rendezendő viszonyba – ne a szülő ellen neveljék a gyereket, hanem a szülővel együtt). Na de akkor nincsen uniós program, miszerint a helyi identitást generáló tananyagot le kell építeni! Akkor a család az oktatás partnere, és nem az oktatás a falanszter rendszer szolgája! Akkor ki lehetett volna mérni például, hogy az állam – a fenntartó – a szülő 1/3 –1/3 –1/3 arányban szólhat bele a tananyag választásba, akkor gyerekközpontúvá és egyúttal teljesítmény elvűvé lehetett volna szervezni az iskolát. Akkor a pedagógusoknak alkalmassági vizsgát kellett volna tennie, és 5-7 évente szabad évet biztosítani neki pihenésre, hogy ne lélek nélkül robotoljanak a gyerekekkel. Akkor köztestületi pedagóguskamara és mellette a szülői képviseletet szakavatottan ellátó köztestületi szülői kamara létesülhetett volna, akkor a pedagógusok mellé kiállt volna a társadalom – például a világbankos ukázokkal szemben (mert onnan vezényelték az oktatás leépítését). Akkor intézményesen szóba kerülhetett volna a vétójogú vagy szavazási jogú oktatási (pedagógus-szülői) képviselet minden a nevelést érintő fórumon, úgy mint sajtótestületekben, reklámbizottságokban, várostervező munka-csoportokban. Akkor a szülők az adóból levonható tandíjat fizettek volna (vagy ha adózó keresetük nincs, akkor a gyerek jogán az adóból levonható összeget pótló voucherből). Akkor az ésszerűbb iskolai gazdálkodás nem ment volna a nevelési funkció rovására, akkor az oktatást nem téríthették volna el párt-érdekek felé, akkor homoszexuálisok nem ajánlgathatták volna, hogy majd ők felvilágosítják a kiskorú tanulókat (államilag támogatott civil szereplőkként).

Egészségügy

Egészségügy – szerencsére jó az elnevezés, de nem fedi a tényleges funkciót. A „betegségügy” vagy „gyógyításügy” ismert módon valósághűbb lenne. Az egészségügy kifejezés akkor lenne megfelelő, ha a tevékenység elsődleges feladata az egészség erősítése lenne, és a gyógyítás csak ha az egészség megbillen, akkor kerül sorra. Ebben az elvileg mindenki által helyeselhető esetben átalakulnának nem csak a célok, de a szervezeti felállás is. A finanszírozás nagyobb hányadának kellene az egészséget szolgálnia (ide tartozna a tömegsport, a turizmus egy része, lakás-javító támogatások, életmódjavító állandó sajtófórumok költsége, öntevékenységet támogató kedvezmények, a napi tornaóra az iskolában, vissza-adott sportpályák, sportegyesületek kedvezményei, egészségi érdekvédő szervezetek jogosítványai és finanszírozása, a környezetvédelem egy része, munkavédelem stb.) és csak kisebb hányadát tenné ki a gyógyítás (de a mainál sokkal biztonságosabb finanszírozással).

Az egészségügyi minisztérium nevét a szükséges funkció szerint az „Életképesség erősítése” minisztériummá kellene alakítani, amelyben  lehetne egy „gyógyítási főosztály” a többi főosztály mellett. Meg kell jeleníteni az elvi-eszmei célokat, amelyeket a bürokratikus apparátussal kell szolgálni (és nem fordítva, hogy a bürokratikus apparátus áldozata legyen az élet esélye).

..… Azt az értelmetlenséget, hogy amikor a világ az emberiség 80%-ával nem tud mit kezdeni, és arról születnek tervek, hogy ha nem atombombával, akkor miként kell ritkítani az emberiséget, akkor elnéptelenedő falvaink panaszaira az a válasz, hogy „nincsen rá pénz”. De semmire. Monopol visszaélések elleni küzdelemre sincs. Milliárdos sikkasztásokra sincsen? Az ugye más. Viszont nemzetpolitikai tervekre sincsen. „Semmire”, amitől reményt kaphatnánk. Ez a XXI századi szervezési ismeretek korában szándékos GENOCIDIUM….

Családi adózás

Minden bizonnyal lényeges szemléleti fordulat, ha a jövőben a családi adózás elvének alkalmazására kerül sor. Egy kiegészítéssel. A munka szerinti elosztás, mint egyetlen variálható alapelv nem járható út, félre visz. Érthető a félelem a munkátlanok eltartásának meddő, közösséget romboló veszedelmétől. A probléma azonban összetett. Például a természeti erőforrások csak a közösség tulajdonaként értelmezhető természetjogi alapokra támaszkodva. Lényegi megoldásokban ez elkerülhetetlen szempont. Ha nem mindenki közvetlenül rendelkezik valahány m² területtel, akkor az egyre jelentősebb földjáradék sorsáról gondosan feltárt összefüggésekre támaszkodva - tudatosan megalkotott mechanizmus révén kell gondoskodni. Hasonlóan a nyilvánosság előtt ellenőrizhetően kell a járadékot jelentő társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés szabályait kialakítani. Közvetlen hozzáféréssel (birtoklási lehetőséggel) illetve valamilyen természetbeni, pénzbeli kompenzációval. A pénzbeni kompenzáció a „voucher”, egyes szolgáltatásokra jogosító (alanyi jogú, évi költségvetési konjunktúrától nem függő) utalványok rendszere, a természetbeni juttatás pedig a voucher nélküli juttatás, aminek értelmezhető a közbiztonságtól kezdődően a monopóliumok elleni védelemig sok minden (a monopóliumok elleni védettség tekinthető a közbiztonság egyik sarkalatos követelményének is). Tehát a jövedelemfüggő családi adózásban vagy amellett meg kell találni az alapvető társadalmi szolgáltatásokat elérhetővé tevő utalványok rendszerét is. Kizárólag a munkával keresett jövedelemhez az adózás révén az ilyen voucherek, utalványok a strukturális, kényszerű munkanélküliség idején kiváltképp nem köthetők (de elvi okokból sosem). Másik kérdés, hogy ezeknek az utalványoknak az átválthatóságát drogra, italra, egyéb deviáns célokra, az utalványos szolgáltatástól elszakítva vagy azzal éppen szembe fordítva meg kell akadályozni.

A kommunizmus ideológiájának leggyengébb pontja az volt, hogy örökösen a munka által keresett jövedelemről beszélt (néha talán őszintén is), és ezzel olyan helyzetet idézett elő, amelyben nem tudott mit kezdeni az eleve nem a munkateljesítményt elszámoló jövedelmekkel, pénzmozgásokkal. Nem tudott mit kezdeni a járadékokkal. Ettől még a járadékok hatottak, működtek, csak a szabályozás elől árnyékoltan. Ennek folytatását nem érdemes erőltetni. Ezért elfogadhatatlan számomra az, amikor a két váltópárti szerepre készülő tömörülés a széles közönséghez szólóan munkajövedelemről és segélyekről tud csak értekezni. A járadékjövedelmek pedig az úgymond elit belső külön privilégiumait alapozzák meg. A színfalak mögött azért folyik a küzdelem. Ez a nagyobb, a döntő jövedelem. Ezért lehet másodlagos, hogy munkával ki mennyit keres a társadalom alsóbb néposztályaiban. Csak álságos balhiedelemnek kezelnek minden vágyat tisztességről, társadalmi szolidaritásról. Hogy ez megváltozzon, ne csak a miniszter kocsijáról tessék számot adni, hanem a járadékok rendszeréről is. A járadék-jövedelmek szabályozása egy központi nemzeti ügy. Ott kezdődne valami RENDSZER-VÁLTÁS.

Emlékezetes lehet a 15 évvel ezelőtti spekuláns szélhámoskodás a kárpótlási jegyek és a tervekben felmerült társadalmi részvények forgalomképessége ügyében – nem nagyon volt nemzeti érzelmű vagy „szociáldemokrata” közgazdász, jogász, aki a nyilvánosság előtt kellő súllyal kiállt volna azzal a véleményével, hogy  mindenféle értékpapír feltétlen forgalomképessége, azonnali teljesen nyílt szabad piaca nem más, mint egy uzsorás hazugság, mellébeszélés, amire rá fog menni az ország. Rámentünk erre a forgalomképes piaci értékpapír aknamezőre. Éppoly tévedés volt, mint a földnek szabadpiaci tőkeként való feltétlen, azonosítása. Nem modern tudományos igazság volt ez, hanem álpiaci svindli, lelketlen népirtás. Üveggyöngyökért „adták” el fejünk felett, megkérdezésünk nélkül értékeinket, nemzeti létfeltételeinket – a velünk nem szolidáris közgazdászaink és jogászaink brókeri közvetítésével. Jó volna, ha a nemzeti oldal nem brókerekkel kényelmeskedne, nem játszaná a nagymenő spekulánst, ha nem Sárközy Tamástól és hasonlóan nem nemzeti szereplőktől várná el felvilágosítását az ország szétlopatásáról, hanem venné saját maga a fáradtságot, hogy vitaképessé váljon, hogy képessé váljon megítélni, miből állana egy távlatos nemzeti társadalom-politika, pénz-politika, gazdaság-politika, föld-politika, kultúr-politika, tudomány-politika, vidék-politika, unió-politika stb.

A politikai léthez való jogosultság

Ez a tét. Voltak hajdan, akik a társadalmi politikai létet az emberi léttel azonosították, de legalábbis az emberi létezés feltételei közé sorolták. Zavarba ejtő a kérdés, hogy így van ez vajon ma is? A megtévesztések korában is? A játékcharták idejében is? Amikor Pinocchio játékvárosába varázsolnak minket játék-szavazások boldogságával, alkotmányt-hazudó játszadozásokkal, uniós spilóveres álmok kavalkádjának káprázatával – miközben tényleg vesztünk el vidéket és várost, megélhetést és önbecsülést, templomot és iskolát, reményt és bizonyságot?

A politikai tényleges léthez való jog az alkotmányosság sarokpontja, lényege.

Nem vagyunk egyformák, lépcsőzetesen különféle igényekkel, képességekkel különféle feladatokra, szereptípusokra, közösségi formákra vagyunk alkalmasak (érdemi alkotmányos törekvések ezt figyelembe véve alakítanák ki a társadalmi struktúrákat – amiről még csak szó sem esett eddig), más-más pozícióban, sorsban éljük le életünket. De az alapvető norma, az alapvető cselekvési tér, cselekvési szabadság és felelősség, a közösségben kiteljesedő személyesség ideája elszakíthatatlan az alkotmányosságtól, és nem képzelhető el más alapzat az európai értékeket, hagyományokat kiteljesítő életvitelhez.

A politikai léthez való jogunkat a kétpárti-egypárt parlamenti modell a maga 4-6 párti eseti megoldásaival alapvetően húzza keresztül, alapvetően kérdőjelezi meg, alapvetően gáncsolja.

És ha ezt az ügyet tudományos rendezvényen próbálja valaki megpiszkálni, akkor írásba adja az egyetem, hogy ehhez neki nincsen bátorsága, mert félti a „pályázati pénzeit”.

A nemzetpolitikai tevékenység finanszírozásának brüsszeli pályázatokra hagyása (elemzések, stratégia építés, tanszékek, a nemzeti szellemiségű civil formációkat is bele értve): ® BEVALLOTT GENOCÍDIUM !!

„II. rendszerváltás”: nemzeti rehabilitáció, revitalizáció,

Nem tudok mit mondani: uniós csatlakozásról, köztársasági elnök választásáról, népesedésről…

Mert alfának az alkotmányosságot tekintem, s csak utána következik az unió kérdése

Mert egyik köztársasági elnök jelölt sem jelent kiutat alkotmányosság ügyében, egyik sem ad programot a jogfolytonosság helyreállítására, a legnagyobb nemzeti jelentőségű strukturális kérdéseket egyik sem veszi tudomásul, nemhogy tényleges politikai szerepet vállalna értük

Mert a népesség-csökkenés strukturális okai ha fennmaradnak, akkor hiába a kevesek megrendítő hősiessége, önfeláldozása

Képletesen szólva most tehát éppen egy elöregedett társadalmat ér a nemzetellenes hazai politika támadása. A helyzet súlyosságát az jelenti, hogy ez a hiányzó 10 millió fiatal nem tud hazatérni, hogy kivédje az otthon az öregeket ért támadást. Képletesen szólva tehát most az öregeknek az unokákat maguknak kell felnevelnie. Nekik maguknak kell Csaba királyfi csapatává válnia (a kávéházi csevegés mellett, helyett).

Választási törvény

Választási törvényt - Most nem a választó akaratát biztosítani igyekvő törvényünk van, hanem választási labirintusunk, amelyben egyetlen választásnak nem hiszünk. Aki szétnézett, az a 90-es választás előtt is tudhatta, hogy ott amiről beszéltek, azon nem volt mit választani (elő volt írva), amiről meg lehetett, kellett volna választani, arról nem lehetett meg sem szólalni (kipróbáltam). A NATO szavazáskor a törvényi szabályozást utólag alakították az eredmény érdekében, az uniós komédiánál pedig a köztársasági elnök megüzente, hogy aki kételkedik, azzal nem áll szóba (megtörtént). Ezek után töretlen bizalommal lelkesedjünk a féloldali (jobb-bal) aktivista körökben? Reális, valódi választási törvényt kellene hozni még a 2006-os választás előtt – minden magyar állampolgár részvételére – minden magyar állampolgárságával.

Rengeteg elgondolás született, amely kiegyensúlyozná a magyarok állampolgárságát és felelősségét a szavazásuk révén. Az aggódó balliberális oldal más ügyekben közel sem ilyen precíz, mint a másik oldal szavazótáborának tekintett határon túli magyarok állampolgársága elleni elvi aggályok ügyében. Csakhogy Eörsi Mátyás kijelentése után ha megint nem történik semmi, ha háborítatlanul tovább ügyeskedhet egy teológiai mélységű rasszizmussal operáló párt, amely lényegében bevallottan a többség elleni apartheidet akar kialakítani országunkban, szóval ha mindezt tovább tűri a magyar közélet, akkor nem lehet nemzeti létről, nemzeti politikáról beszélni. Az SZDSZ elleni per, vizsgálat nélkül üres kutyakomédia minden költő, színész, és főfoglalkozású parlamenti demonstrátor buzgalma.

Addig nincsen tisztességes választási törvény, amíg egy rasszista, a nemzeti létet megkérdőjelező, társadalmi devianciákat normaként lebegtető csoport politikai párt formájában csinálhat komédiát a magyar politikai életből. A demokrácia az élet struktúrája kell legyen, nem a pusztulásé, a halálé.

Választási ígéretek

Választási ígéretek számonkérhetetlensége - Mindenképpen megoldandó kérdés. Másként nincsen a sokat emlegetett szubszidiaritás. Másként komédia lesz a 15 év folytatása is. A cirkuszi látványtervező választási tanácsadókat pedig el kell zavarni. Most ugyanis arról szól a választási komédia, hogy világbajnok reklámszakemberek hogyan tudják átverni a hazai választókat – ismeretlenül, minden sorsközösség nélkül. Nincs több értelme, mint a kádári 99,95%-os eredményeknek. Csak akkor egy fél fokkal nagyobb volt az őszinteség. Verték a mellüket, hogy ők diktátorok (proletár-diktártorok). Persze tudtuk, hogy szovjet bábok, de nem hitegettek azzal, hogy ez a polgári szabadság Mekkája. Most hitegetnek. Most „europérek”. Holott igen visszatetsző ez a játszadozási kényszer. Meg kellene állapodni. Mibe szólhatunk bele, mibe nem. A gyerek nevét a szülők megválaszthatják? Ha igen, akkor ez „1.” És mi a „2.”? Fel kellene állítani a listát, amit mindenki elfogad, elvár, megkövetel, amiből nincs perverz módon újra- és újra erőltetett alku, alkudozás, értelmetlen ZAKLATÁS. A választási ígéretek intézményes számonkérhetősége, de legalábbis intézményes megtévesztési eszköz volta elleni fellépés elkerülhetetlen követelmény. Választási csalásokkal, hazudozásokkal, mellébeszélésekkel, féloldali győzködéssel ámítani 15 év óta: megalázó. SŐT: GENOCIDIUM (mert az élettől is elmegy a kedvünk, és semmi közünk ahhoz, ami történik, ha csalással kezdünk minden kormányzati periódust, ha választás és politika helyett eleve tematizáló színjátékot szervezünk, fogadunk el, folytatunk csak – minden valós cselekvő lét esélyét is eljátszva még az unokáink elől is). Nem érzem, hogy a zsidók bibliás 40 évét vánszorognánk a sivatagban, hogy az Ígéret földjére léphessünk (léphessenek gyerekeink), inkább érzem a teljes meghasonlást, remény vesztettséget, a fogolytáborban nem eléggé meghúzódó társaikat megleckéztető, elhallgattató rabok világát.

A helyzet nem spontán, nem minden szervezettség nélkül való. Őszintén lelkesedő művészek frontot alkotó sorfala, paravánja mögött hivatásos rendtartók őgyelegnek, hogy a kör közepén zavartalanul lehessen – mit is? – kibekkelni a tényleges kérdéseket, a valósággal törődést?

Csak bomlott agyak eltévedt szikrái volnának ezek az aggodalmak (mert más-más szavakkal sok hasonló monológot mormolnak félhangon)?

Alkotmány

Magyar alkotmány elismerése - Az alkotmányos eszmeiséget hagyományozó magyar történelmi alkotmány korszakokon átívelő, a nemzeti azonosságot jelentő magvát el kell ismerni, mint a közjogi normák centrumát. Az élet alkotmányát minden technikai megoldás, kényszerítő aktuálpolitikai szükség fölé kell helyezni elismert normaként.

És nem szabad csodát várni. Az alkotmányos normarendszer, eszmeiség csak a sarokpontja a társadalomszervezésnek. Minden lehetséges szervezési-szabályozási sémát fontolóra kell venni, és eltökélt, felelős kreativitással fel kell használni. Alkalmazni kell. Ilyen a nemzeti létet alapvetően érintő kérdésben nincsen helye brüsszeli pályázatnak. Amint a Kodály-Bartók módszer esetében sincs. Az alapvető nemzeti modell kidolgozása a nemzeti politizálás alfája. Brüsszeli pályázatból és az utcán lézengő hajléktalanokkal nincsen nemzeti lét, csak a tovább zajló GENOCIDIUMa a magyarságnak.

A történelmi alkotmányos eszmeiség jó fogódzót, kiinduló pontokat adhat a lényegi problémák megragadásához, de a megoldást csak az eszmei alapok és a legmodernebb szervezési képességek összeillesztésével lehet elérni. Egyik sem ad megoldást a másik nélkül. Száz évvel a rendszerelméleti alapok lerakása után nem lehet olyan primitív szinten érdemben kezelni kortárs problémákat, mint azt a parlamentben teszik ismételten 15 éve, hol piacot, hol pályázatot szajkózva. A szürke-vörös agyállomány XIX századi, tiszta formájában sosemvolt szabadversenyes kapitalista ideája csak arra jó, hogy fedezéket kínáljon a nyilvánvaló visszaélésekhez. Hetven évvel J. M. Keynes fellépése után nem kell lemondania egyik miniszterelnöknek sem, amikor a XIX századi aranypénz logikájával érvelve jelenti ki, hogy nem lehet megfinanszírozni az életet az országban, el kell adjuk még a lelkünket is tőkeimport reményében (x bála szamárbőrért). A genocidiális terror egyik hatékony eszköze a pénzelméleti gondolkodás teljes megbénítása egyetemeken és kutatóhelyeken, a hazai teljes közgondolkodásban. Aki mégis valamit a felszínre akar hozni a maga erejéből, annak olyan a feladata, mint aki sivatagban vizet keres. Az uniós csatlakozást azzal a dajkamesével lehetett elintézni, hogy ott pénzt „osztanak”?! Nettó befizetőként és a magyarországi 15 éve tartó ál-rendszerváltás kárvallotjaiként nem kapunk levegőt „meglepetésünkben”. Mi fizetünk, hogy az euro-atlanti tervek túszai lehessünk (az úgynevezett felesleges 80% legközepében)?! Ötven évvel az önszabályozásról szóló kibernetikai gondolatok elterjedése után még mindig egy abszurditásba fúló pénzügyi központi költségvetési kalodába préselik az országot, „fűnyíró elven” gyakorlatoznak a nyakunkon Bokros és társai, minden nemzeti értékelvű kontroll nélkül, kapunk nemzetinek ható hívószavakból épített választási hitegetéseket minden közgazdasági kiútkeresés és átgondolt közgazdasági alap-modell nélkül – ráadásul mérhetetlen eladósítással. Húsz-harminc éve mindent elborít a XX századi szabályozáselmélet gyümölcseként, diadalaként a számítógépes kultúra, és a közügyek intézése visszacsúszott a továbbélő kommunizmus szellemi-, de főleg erkölcsi szintjére. Brezsnyev elvtárs lövette úgy a katonáit az ellenséggel, amint azt a mai politikai elit teszi velünk, a hajléktalanokkal, álmainkkal és önbecsülésünkkel. Nem technikai akadálya van annak, hogy szerény biztonságban élhessük le életünket, ki ki a maga ideái szerint. Kizárólag erkölcsi hiányosságokból érthető meg a tudatos nemzetrombolás, a GENOCÍDIUM átszellemült és kérlelhetetlen továbbvitele öreg – és fiatal – politikusaink részéről. Változtatni kell!

Ha a parlament épületét a nemzetközi spekuláció lenyúlta, és Göncz Árpád mint az ő emberük, ügynökük az elszakadt részek magyarjainak egykori téglajegyeit azzal méltatja, hogy merő illúziónak nevezi azt, amiért a téglajegyeket megvásárolták, a nemzeti eszmét – szóval szerinte bizonyára az egész épület is merő üres illúzió csupán, s akkor folytassuk: ő maga is bizonyára, ez épületnek hosszú ideig legfőbb tisztségviselője is illúzió volt csupán… – akkor felejtsük el mint a „rossz álmot”? Esztelenséget csinálunk tehát, amikor adót fizetünk a „rossz álom” falanszteriálisoknak!? Mert józan ésszel eszme nélkül esztelenséget nem tennénk? Hogyan élhet az olyan ember, akinek a sejtjei nem működnek? Sehogy. Hogyan élhet az olyan ember, akinek szervei felmondják a szolgálatot? Sehogy. Az országban is minimális szinten élnie kell tudni a családnak, falunak, egyesületi és munkahelyi közösségnek, a városnak, az országnak – és utána lehet integrálódni, bekapcsolódni a kontinentális és globális rendszerekbe. Mert a bekapcsolódásnak van alanya – a magyarság, Magyarország – a vonzáskörzetben való periferiális feloldódás viszont ennek az alanyiságnak az elvesztésével, felszámolódásával jár. Rajtunk is áll, hogy mi lesz a jövő, hogy keressük-e megfelelő eltökéltséggel az élet, életünk útját, vagy feladjuk az erőfeszítést, az önállóság, a lét akarásának, az életnek a kockázatát, felelősségét.

<<A nemzeti politika>> kifejezés ma „hívó szó” vagy elszánt törekvés ?

Állásfoglalás-javaslat (a rendszerváltásnak nevezett 15 év nemzetpolitikája feletti elégedetlenségről)

Kezdeményezés (rendszeres nemzeti önértékelés szorgalmazására – a parlamenti politikától függetlenül)

Minden jel szerint Magyarország kormánya rendkívül veszélyeztetett helyzetben van, igen ki van szolgáltatva a nemzetközi politikai, gazdasági és egyéb törekvéseknek. Hol van már a hun birodalom, a szent királyok eltökéltsége, Mátyás hatalma? A világot egyre inkább átfogó társadalmi struktúrák idején meg kell találni azt a módot, hogy a magyarságon túli, sőt Európán túli szempontok mellett (olykor ellenére) is megtarthassuk identitásunkat, szolidaritással erősített szabadságunkat és nemzedékről nemzedékre adott identitásunk intézményi, szervezeti támasztékát.

„Természet szerint” eredendően ezt a különbséget „nemzeti” és „hivatalos” politika között nem kellene megtenni, mert természet szerint (a klasszikus európai identitásnak megfelelően, a magyar hagyományozott alkotmányelméletben foglaltak szerint is) a magyar állam a politikailag szolidáris magyar (politikai) nemzet akaratának kell megfeleljen. Azonban nem ezt tapasztaljuk – „megváltozott a világ”.[5]

Vissza az oldal tetejére