vissza a főoldalra * Vissza Százak Tanácsa előlaphoz

Dr Csath Magdolna:

A csatlakozási évfordulóhoz közeledve

 Elhangzott a Százak Tanácsa május 4-i összejövetelén

Megjelent Az Új Idők 10. évfolyam 8. számában 2005. április 15-én.

Hamarosan óriási ünneplések várhatók, mivel hazánk május 1-jén egy éve lesz az EU tagja.

De mi is történt ez alatt az egy év alatt? Vizsgáljunk meg néhány tényt és azok valószínű okait. Természetesen mindezt csak a teljesség igénye nélkül tehetjük, hiszen egy átfogó értékelés nem férne bele egy cikk kereteibe.

Először is hazánk 2004-ben újabb két hellyel csúszott le a „Transparency International” című korrupcióelemző cég listáján. Így 2004-ben sikerült „leküzdeni” magunkat a 42-ik helyre. Emlékeztetőként 2002-ben még a 33-ik helyen voltunk! Ez nyilvánvalóan összefügg az EU-s pályázati rendszerrel is, amelyet át- meg átsző a korrupció. A legutóbbi hír például az, hogy Magda Sándor szocialista képviselő saját, Gyöngyösön működtetett főiskolája óriási „EU-s támogatást” kapott „infrastrukturális fejlesztésre”. Milyen érdekes! Valahogyan éppen egy MSZP-s kezében lévő – egyébként az állami Szent István Egyetemről leválasztott – főiskola érdemelte ki ezt az óriási támogatást! Ugye kevesen vagyunk már olyanok, akik hiszünk a véletlenekben?

A csatlakozásunkkal nemcsak a korrupció további növekedése, hanem a társadalom elnemzetietlenítése és elmagyartalanítása is felgyorsult. Gondoljunk csak december 5-ére, amikor MSZP–SZDSZ-vezénylettel az ország nemet mondott a határon kívülre kényszerített magyarok magyar állampolgárságára. Megbízható „EU-s forrásokból” tudom, hogy ennek az EU örült, sőt, éppen ezt akarta! Hiszen szó sincs arról, hogy az EU azt szeretné, hogy Magyarország társadalmilag, gazdaságilag és lelkileg megerősödjék. Akkor ugyanis nagyobb erőt képviselhetnénk a döntést hozók asztalánál, és kevésbé lehetne kihasználni bennünket. A fejlettebb EU-s országoknak pedig éppen az az érdeke, hogy minél tovább használhassanak bennünket olcsó, pótlólagos erőforrásként.

Nem véletlen, hogy Schröder kancellár rögtön a csatlakozás után odavághatta az újonnan belépők képébe, hogy „az EU nem azért van, hogy őket felzárkóztassa”!

Az elmagyartalanítás másik jele, hogy – legalábbis egy felmérés szerint – nálunk az emberek nem büszkék arra, hogy magyarok, sőt szép számmal vannak olyanok is, akik még szégyellik is magyarságukat.

De visszatérve a gazdaság területére, csatlakozásunk óta megtorpant a gazdaság növekedése. Már idén alacsonyabb volt, mint 2004-ben, és minden hitelt érdemlő előrejelzés szerint jövőre további lassulás várható. Ennek egyik oka az MSZP–SZDSZ-kormány megszorító gazdaságpolitikája. Megszorításra pedig a pocsékolás, a korrupció és a rossz döntések mellett azért van szükség, mert nagyon sokba kerül nekünk az EU-s tagságunk.

Mibe kerül nekünk a tagság?

Általában csak két tételt szoktak számításba venni a csatlakozás pénzügyi hatásainak számszerűsítésénél: a befizetendő tagsági díjat és a befolyó pályázati pénzeket. Azonban a tagságunk költségei messze nagyobbak, mint a tagsági díj.

Ugyanis több olyan tétel is van, amely eddig a magyar költségvetést növelte, most pedig az EU kasszájába folyik be. Ilyenek a vámok és az általános forgalmi adó, amelynek legmagasabb szintje nálunk huszonöt százalék. Ekkora sarc sehol nem terheli a fogyasztót! Vagyis a magyar kormány részben azért, hogy a lakosság fogyasztását visszafogja, az EU legmagasabb szintű adóját veti ki a magyar állampolgárok fogyasztására, majd ennek a pénznek nagy részét a mi pénztárcánkból befizeti az EU pénztárcájába.

Óriási költségeket okoz továbbá az országnak az EU-s bürokrácia. A több tízezer oldalnyi EU-s jogszabály, előírás, „elvárás” stb. magyarra fordítása, a támogatási-pályázati rendszer működtetése, az EU-s szabályok betartásának ellenőrzése, a parlamenti tagok fizetése és egyéb juttatásai, a különböző EU-s ügyekkel foglalkozó hivatalok fenntartása és az ott dolgozók bérének fizetése mind-mind a magyar költségvetést – és ezen keresztül a magyar lakosságot – terheli.

Mindezeket pedig nem veszik figyelembe akkor, amikor azt próbálják bebizonyítani, hogy többet kapunk az EU-tól, mint amennyibe nekünk került a csatlakozásunk. Fontos azt is tudatosítanunk, hogy mindezek a költségek valamennyiünket terhelnek, a mi életszínvonalunkat és életminőségünket rontják. Azt a pénzt viszont, amely az EU-kasszából bármely formában is beérkezik az országba, csak nagyon kevesen élvezhetik, ugyanis csak egy szűk kör fér hozzá.

Ezen a ponton eszébe juthat a kedves olvasónak: hogy lehet, hogy a pályázati pénzekhez csak kevesen, a „belső körökhöz” tartozók jutnak hozzá, de a gazdák mégiscsak kapnak valamiféle támogatást az EU-tól? Ez igaz is, és nem is. Kapnak támogatást, de csak negyedét annak, amit a korábbi EU-s országok gazdáinak – többek között a magyar tagdíjbefizetés terhére – fizet az EU.

Nem véletlen, hogy a magyar mezőgazdaság a csatlakozás fő vesztese. Belépésünk óta drámaian csökkent a mezőgazdaság termelése, és a legfrissebb pénzügykutatói elemzés is arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar mezőgazdaság teljesítménye jövőre tovább csökken majd.

Van azonban még egy további, jól eltitkolt tény is. Ez pedig az, hogy a Magyarországnak szánt EU-s támogatásokat bárki igénybe veheti, aki Magyarországon gazdálkodik vagy vállalkozik. Ez magyarul azt jelenti, hogy a holland és a dán gazda, ha nálunk gazdálkodik, akkor a magyar „támogatási keretből” részesedik. Hasonlóképpen bármely magyar földön működő cégnek joga van EU-s pénzért pályázatot benyújtani, és ha megkapja, akkor ez a kiutalt összeg az EU statisztikájában úgy fog megjelenni, mint Magyarország által felhasznált összeg. De mi közünk van nekünk, magyar embereknek ezekhez a pályázati pénzekhez? Az égvilágon semmi! Na már most, ha levonnánk a beérkező pályázati összegekből mindazt a pénzt, amelyet nem magyar emberek, illetve nem magyar vállalkozások kapnak, továbbá a befizetendő tagsági díjhoz hozzáadnánk azt a pénzt, amelyet más csatornákon kell befizetnünk az EU-nak – vámok, forgalmi adó stb. –, valamint hozzáadnánk még az összes bürokrácia miatti költségeket is, és így hasonlítanánk össze azt, hogy mit kapunk az EU-tól, és mennyibe kerül nekünk összesen az EU-s tagság, akkor egészen biztosan megdöbbenve tapasztalnánk, hogy a költségeink sokkal nagyobbak, mint a hozamaink. Pedig egy lényeges, de nehezen számszerűsíthető tételt eddig még nem is említettünk: azt, hogy mibe kerül az országnak az, hogy csatlakozásunk óta nagyon sok vállalkozás ment tönkre, és nem kevés gazda kényszerült abbahagyni a gazdálkodást. Egyébként a vállalkozások és a gazdák tönkremenetele is hozzájárul ahhoz, hogy romlik a magyar gazdaság teljesítménye, aminek következtében lassul a gazdasági növekedés.

Az, hogy milyen hatással van az új tagok gazdaságára az EU-s csatlakozás, jól méri az export-import számok alakulása.

A csatlakozás utáni évben az EU korábbi tizenöt országának kivitele az újonnan belépő tíz ország piacára megnőtt. A tizenöt ország exporttöbblete egy év alatt 7500 milliárd forintot tett ki, amely körülbelül egymillió munkahely megőrzését jelentette az iparban és a mezőgazdaságban, és ugyanennyi munkahely elvesztését, megszűnését a csatlakozott tíz országban. Ez is érzékelteti, hogy a tíz ország a hetvenötmillió többletvásárlóval elsősorban piacnak kellett az EU számára. De kellettek természetesen az egyéb értékek is: a gyárak, az olcsó munkaerő és a föld. A belépők kihasználása több szinten is folyik. Maffiaszerűen működő cégek viszik dolgozni éhbérért és teljesen kiszolgáltatott helyzetbe a munkaerőt Kelet-Közép-Európából Nyugatra. Sokan ezt az új helyzetet modern rabszolgaságnak nevezik. Hivatalosan, állami hivatalok kezdeményezésére csábítják ezen túlmenően a fiatal értelmiségi munkaerőt, hogy ingyen – máshol kiképzett szakemberekkel – pótolják a hiányszakmákban jelentkező munkaerőigényt.

Eközben az összes támogatás, amelyet a tíz ország három évre kapott, 6500 milliárd forint, ami egy évre 2170 milliárd forint. Ha ezt egy országra vetítjük, akkor 217 milliárd forintot kapunk. A tíz ország egy évre kapott támogatásának összege tehát ezermilliárd forinttal kevesebb, mint amennyi haszna az EU-nak csak az exporttöbbletből származott egy év alatt!

Egyébként az összes támogatás az EU GDP-jének – bruttó hazai termékének – összesen 0,05 százaléka. Ezzel is bizonyítható, hogy szó sincs itt felzárkóztatási szándékról, itt kihasználási szándékról beszélhetünk csupán.

A korábbi NSZK becslések szerint körülbelül hatvanszorosát fordította az NDK tizenkétmillió lakójának „felzárkóztatására”, mint amely összeget a tíz ország hetvenötmillió embere három évben összesen kap az EU-tól.

Kell-e még érveket keresnünk amellett, hogy a bővítés nem felzárkóztatási céllal történt?

Nem csoda, hogy az egyik európai parlamenti képviselő a következőt mondta a bővítés után: „A csatlakozók hamarosan érzékelik majd, hogy nem paradicsomba kerültek.”

Ezt a mondást úgy módosíthatnánk, hogy a bürokrácia poklába jutott a tíz csatlakozó ország.

A bürokrácia kiterjedtségét és az életet megmérgező jelenlétét bizonyítja, hogy az EU évente 1675 milliárd forintot költ el a bürokratikus gépezet működtetésére. Ebben az összegben azonban még nincs benne az Európai Parlament által felemésztett rengeteg pénz. Viszont ez az összeg alig kevesebb, mint a tíz országnak egy évre adott összes támogatás!

Meg kell ismételnünk a korábbi, rendkívül fontos kérdést: gondolhatja-e bárki is komolyan azt, hogy az EU fel akarná zárkóztatni a tíz országot, ha saját bürokráciája fenntartására, hivatalnokai fizetésére és a papírmunkára csaknem annyit költ – nem véve figyelembe a parlament és a bizottság költségeit –, mint tíz ország gazdasági megerősítésére?

A számok egyébként az EU Statisztikai Hivatalának, az Eurostatnak a különböző jelentéseiből származnak, így teljesen hitelesek. Ezek után érthető, hogy az EBRD Bank elemzői szerint a tíz ország gazdasági felzárkózása nagyon hosszú időt igényel majd, és a kevésbé szerencsések esetén akár negyven évet is igénybe vehet. Persze ez a felzárkózás a fejlettek jelenlegi, és nem a negyven év múlva várható szintjének elérését jelenti csupán!

Eközben a fejlett és a szegény Európa külön úton jár majd. Lesznek központi, fontos és perifériára szorult országok. Ez utóbbiak emberi és anyagi áldozatai segítik a fejletteket abban, hogy saját kimerülő tartalékaikat pótolhassák, és így fenntarthassák polgáraik sokkal magasabb életszínvonalát.

Az első év mérlege tehát mindennek nevezhető, csak sikeresnek nem. Erre utal az a holland tanulmány is, amely szerint a csatlakozásból egyértelműen előnye csak a Nyugatnak van. Ezt valószínűsítették azok a korábbi elemzések is, amelyek még a csatlakozás és a népszavazás előtt próbáltak rámutatni a várható problémákra. Azonban mint tudjuk, akkor nem volt lehetőség arra, hogy ezeket a várható problémákat a társadalom megismerhesse.

A helyzet ma is nagyon hasonló. A gondokat – gazdaságiakat és társadalmiakat egyaránt – más okokkal magyarázza a kormány. Brüsszelt ugyanúgy nem szabad kritizálni, mint ahogy Moszkvát nem lehetett. Ez a mai kormány számára természetes állapot: hiszen valamikor Moszkvát szolgálták, most pedig Brüsszelt, ha kell, saját népük ellenében.

A király tehát meztelen. Az EU nem az, és nem olyan, mint aminek és amilyennek eladni próbálták. Sokkal inkább olyan, amilyennek az EU-kritikusok a csatlakozás előtt bemutatták. Demokratikusnak sem nagyon tekinthető, ugyanis a lakossággal csak a vezetőkön keresztül, és nem közvetlenül tart kapcsolatot. Az emberek eltűnnek a bürokrácia gépezetében, amely felmorzsolja, kiöli az emberek energiáit. Ezért romlik egyre jobban az EU versenyképessége is. Továbbá azért, mert nem is piacgazdaság. Sokkal inkább nevezhetnénk központból irányított tervgazdaságnak, hiszen a mezőgazdasági kvóták és támogatási összegek tervszámok, amelyek nem veszik figyelembe, hogy mely ország adottságai mit igényelnének, mi lenne az ország számára a legjobb fejlődési út. Ehelyett a központból, Brüsszelből mondják meg, hogy mit kell tenni.

Ez igaz az egész pályázati rendszerre is, mivel pénzt arra lehet kapni, amire Brüsszel akar adni, és nem arra, ami az adott ország, régió lakossága számára a legjobb lenne.

Összegezve, az egyik nem demokratikus, nem piacgazdasági rendszerből átlöktek bennünket a másik, szintén nem demokratikus és nem piaci alapon működő rendszerbe. A következményeit már egy év elteltével jól láthatjuk: nő a szegénység, a kevesek minden mérték felett, munka nélkül, kapcsolatokkal gazdagodnak, mások pedig még értelmes munkahelyet sem találnak maguknak: vagyis még munkából sem tudnak megélni. Elöntenek bennünket a tizenöt EU-s ország termékei, továbbá azon újonnan csatlakozott országoké, amelyekben a helyi kormányok segítik a helyi gazdákat és vállalkozókat, mint például ezt Lengyelország és Szlovákia esetén tapasztalhatjuk.

Nálunk viszont, a piacvesztés következtében, tovább nő a munkanélküliség.

De nemcsak a gazdaság, de a társadalom is leépülőben van. Ennek kiváló példáját láttuk december 5-én.

Magyarország ma lefelé halad. Gazdasági és lelki Trianon szedi benne áldozatait. Fogyóban a morális erő. Ha ezen az úton megyünk tovább, akkor az EU felemészt bennünket.

Meg kellene állni, és fel kellene vetni a fejünket. A gerincünket pedig ki kellene egyenesíteni, és néven nevezni azokat, akik a romlásba vittek és visznek bennünket.

Franck Biancheri francia szociológus és az Európa 2020 mozgalom irányítója így fogalmazott egyik írásában: „ma Kelet-Európában, a volt szocialista országokban rosszabb a helyzet, mint amilyen a rendszerváltás előtt volt. Az EU vezetői csak a helyi vezetőkkel tárgyalnak, akik korruptak, és a pénzt a saját hálózatukba teszik.”

Ezt persze addig lehet csinálni, amíg az emberek hagyják. Erdélyben még tudnak különbséget tenni jó és rossz között. Ott még vannak, akik figyelmeztetik az őket elárulókat, hogy nem kívánatos a jelenlétük. Ott még van gerinc, morális erő.

Talán nekünk, anyaországiaknak hozzájuk kellene fordulnunk töltekezésért, lelki energiáért. Megmaradásunkért.

Dr. Csath Magdolna

közgazdász, egyetemi tanár

Vissza az oldal tetejére