vissza a főoldalra * Vissza Százak Tanácsa előlaphoz

SZÁZAK TANÁCSA , 2005 február 2.

Albert Gábor előadása

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Témánk a nemzeti kultúra helyzete, de mielőtt erről beszélnék, érdemes közelebbről megnézni, hogy valójában mi is a nemzeti kultúra. A különféle elméletek látványos felsorakoztatása helyett engedjék meg, hogy egy régi, sokatmondó meghatározáshoz nyúljak vissza, amely szerint „a nemzet a kultúrában konstituálja magát”. Konstituálja, azaz határozza meg, alkotja meg magát. Régen a konstitució ’alkotmányt’ is jelentett, tehát a fenti meghatározás tiszta magyar szóra fordítva a következőképpen hangzik:

Az ’alkotmányon’ természetesen nem azokra a papiros alkotmányokra gon­dolok, mint amilyet mi is kaptunk a Szovjetuniótól, nem a francia forra­dalommal divatba jött pár oldalas alaptörvényekre, hanem a szervesen növekvő, az „évgyűrűikben” mindent elraktározó, min­dent magukba gyűjtő, angol típusú alkotmányokra. Ilyen volt a mi alkotmányunk is, amely az évszázadok alatt felgyűlt törvények, határozatok, a szokásjog, a joggyakorlat révén alakult ki és mó­dosította, növesztette önmagát. 

A kultúra maga is ilyen természetű, megfoghatatlan, nehezen foglalható írásba, normái állandó változásban vannak, és mint minden élő szervezet nö­vekszik, alakul. Érdemes azonban néhány percet a kultúra időbeli és térbeli dimenzióira szentelni.
         A nemzeti kultúra időbeli dimenziói távoli ködbe vesznek. Ez a köd azonban nem emészti semmivé azt az örökséget, amelyet például a távoli sztyeppékről hoztunk magunkkal. A kultúra hagyományozásában, tudjuk, óriási szerepe van az írásbeliségnek, az irodalomnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szóbeli kultúra, például az apokrif népi Mária himnuszok felejtésre ítélt, századokat idéző, sokszor szinte érthetetlennek tűnő elemei ne tartoznának a kultúrához. Éppen sokat sejtető homályuk kelt intenzív érzelmi hatást, s ezek az olykor csak nyelvi fordulattá kopott emlékek adnak sajátos színt és illatot kultúránk­nak. Ennek köszönheti egyedülvalóságát, mással össze nem téveszthető jellegét.

A hagyomány leggazdagabb tárháza a nyelv (ez természetesen a zenei és formaképző nyelvre is vonatkozik), annak olykor egy-egy villanása elmúlt év­századokra, ha nem ezre­dek­re nyithat ablakot. És ez akkor is hat és formál bennünket, alakítja a nemzeti alkotmányt, ha megfejtésére, pontos értelmezésére olykor nem is vagyunk képesek.

Közbevetőleg szeretném megjegyezni, hogy a kultúra nem ismer halott hagyományt. Legfeljebb alvót, csipkerózsika álomban szendergőt, s megjósol­hatatlan, hogy egy-egy ilyen szunnyadó lehetőség, mikor válik mindennapi életünk alakítójává, mikor érezzük úgy, hogy a kultúrának egy már-már el­felej­tettnek hitt gesztusa megszólít bennünket, hozzánk szól. A feledésbe merült hagyomány olyan formában létezik, mint Homérosz lengő alvilági árnyai: csak akkor szólalnak meg, csak akkor adják ki titkukat, csak akkor kelnek életre, ha áldozunk nekik. Nem éjszínű kost és éjszínű jerkét, ahogy Homérosz írja, a kultúra, a hagyomány felélesztése és életben tartása ennél sokkalta többet kíván: tulajdon vérünket, életerőnket. Legféltettebben őrzött, semmivel sem pótolható kincseinkre jelenti be igényét: időnket, figyelmünket és szeretetünket kívánja.

Ezért az áldozatért mit kínál cserébe?

A lehető legtöbbet, amelyet csak a hagyományokkal feltöltekezett, az időhatárokon túllépő kultúra adhat meg: az otthonosság érzését, az otthon biz­tonságát.

A nemzeti kultúrának azonban, nemcsak időbeli, hanem térbeli dimen­ziója is van: térbeli kiterjedése és határai. Ezek, ahogy már az eddig mondot­takból is kiderül, korántsem esnek egybe az országhatárokkal. Ezt az alkotmányt – azaz a nemzeti kultúrát – annak szellemét és követelményeit (mert természete­sen ez is hozzátartozik az alkotmányhoz) szinte ösztönösen és akaratlanul azok is elismerik (el kell, hogy ismerjék), akik ennek a kultúrának a „nyelvét beszé­lik”. Ebben az összetételben a ’nyelv’ éppúgy többet jelent, mint ahogy a ’beszédet ’ is általánosabb értelemben használom. Ezt a nyelvet beszéli Kodály Zoltán, mikor zenét szerez, ezen a nyelven szólal meg Rippl-Rónai József, mi­kor fest vagy Medgyessy Ferenc, mikor a Táncoló nő című szobrát mintázza, Nagy László mikor verseit írja, vagy ahogy egy magyar turista Stockholmban viselkedik.

Ezeknek a nyelveknek a grammatikája, nyelvtana minden látszólagos különbségük ellenére is, egy bizonyos szinten ugyanazoknak a törvényeknek, ugyanannak az „alkotmánynak” szellemét sugallják. Mert a nemzet a kultúrában határozza meg magát, és a kultúra a nemzet alkotmánya.

Ahol ezt a nyelvet beszélik, használják, az a terület az egyetemes magyar nemzeti kultúra elidegeníthetetlen része. A nemzeti kultúra területi kiterjedését, azaz dimenzióit ábrázoló térképen kitüntetett hely illeti meg kultúránk egyik ősfészkét, Erdélyt, hisz ennek az alkotmánynak több fejezetét éppen Erdélyben és erdélyiek írták. Ugyanez elmondható a felvidéki magyarságról, a Délvidéknek azon részeiről, ahol ezzel a „nyelvvel” élnek, s a Kárpát-medencén túl még a nagyvilág számos magyar szórványát is regisztrálni kell.  

A térképet persze nem feltétlen szükséges papírra tenni, ez ugyanis a lelkekbe van írva, ez a nemzeti kultúra lényegéhez tartozik. Ápolása, karbantartása erkölcsi kötelességünk. Még akkor is, … sőt különösen akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy a térkép az elmúlt negyvenegynéhány éves nemzetellenes kommunista diktatúra alatt színét vesztette, elhalványult, s kevesebben érzik vonzását és követelményeit – ahogy a decemberi népszavazáskor kiderült – mit szükséges és természetes volna. Ezért volt szánalmas, szomorú és szégyenletes a népszavazást kísérő, a kor­mány által támogatott ellenkampány. Ez ugyanis egyértelművé tette, hogy a hatalmon lévők nem érzik a nemzeti kultúra sugalmazását, az abban megfogalmazott erkölcsi parancs idegen tőlük.

A nemzet alkotmánya, azaz a nemzeti kultúra, elválaszthatatlan az erkölcs kérdéseitől, elválaszthatatlan az eszme, az igazság nagy rendszereitől. Az pedig nyilvánvaló, hogy az erkölcs és az igazság kérdései nem dönthetők el többségi alapon. Ebben az eszmei birodalomban a demokrácia játékszabályai nem ér­vé­nyesek. Ezeket nem lehet, sőt nem szabad a demokrácia többségi elven működő mérlegére tennünk. Ha szavazást írnának ki Einstein speciális relativi­tás­elméle­téről és a szavazók 99%-a ellene szavazna is, a relativitás elmélete attól a még nem dőlne meg. Michelangelo nem azért nagy művész, mert olyan sokan sza­vaznának rá, hanem azért szavaznának rá olyan sokan, mert nagy művész. Az erkölcs, az igazság, a művészet kérdései kívül, mondhatnám felette állnak a több­­­sé­gi elven alapuló értékelésnek. Mint ahogy az erkölcs sem váltható át pénz­­re, és amikor egy erkölcsi kérdést az anyagi hozam vagy az anyagi vesz­teség alapján igyekeznek megítélni, vagy megítéltetni, akkor a gondolkodó em­ber számára egyértelmű, hogy tudatos félrevezetéssel állunk szemben. Ennek a nehezen elviselhető kettős bűnnek volt keserű gyümölcse a decemberi népsza­vazás.

Mainapság a globalizáció mellett talán az autonómia a legtöbbet emle­getett fogalom. A kultúra tekintetében mind a kettő fenyegetést, fenyegetettséget rejt magában. A globalizáció a létével, az autonómia viszont hiányával. A glo­balizáció mondhatnám nemzetközi kérdés, s most nem kívánok vele foglalkozni, az autonómia viszont, annak fájó hiánya, a nemzeti kultúra egészséges létét közvetlenül fenyegető kérdéskör.

Az érdekek mentén, a demokrácia többségi elvén működő politikai hata­lomtól a nemzeti kultúra lényegét, belső szerkezetét tekintve élesen különbözik. A kultúra ugyanis értékelvű, semmiféle külső hatalomnak nincs alávetve, önálló, autonóm jelenség. Az autonómiától  azonban – legyen az területi vagy bármilyen – a hatalom úgy irtózik és fél, mint ördög a tömjénfüsttől.

A diktatúra időszakában a politikai hatalom a kultúra autonómiáját még szavakban sem ismerte el, s a kultúrát egyértelműen a politika szolgálólányának tekintette. Megtehette, mert a kultúra életéhez, működéséhez múlhatatlanul szükséges anyagi javakat a mindent birtokló hatalom bocsátotta a neki szolgáló kultúra rendelkezésére. A magán­tu­lajdon megszüntetésével a magánmecénatura is megszűnt és az anyagi javak hiányában a kultúra autonómiája is csak illúzió maradt.

Az autonómia gondolatát csak a nemzeti kultúra egésze őrizte, s néhány agyonhallgatott, megalkuvásra képtelen, az aszkétikus nélkülözést is vállaló al­kotószemélyiség műhelyébe szorult vissza. Csak példaként említem meg Hamvas Béla nevét, kinek a diktatúra éveiben egyetlen sora sem jelent meg, s bizonyos gesztusok megtétele helyett inkább elment Tiszapalkonyára raktárosnak.

Mindezt elsősorban és látványosan a kultúra sínylette meg. Bár nem kétséges, hogy a negyvenéves kórós hatalomgyakorlás következményeit nyögi a súlyos tájékozódási zavarokkal küszködő politika is. Ebbe a szóba, hogy „politika” természetesen nemcsak a politikai posztok birtokosait értem, hanem azokat is, akik többségi szavazatukkal őket arra a tisztségre érdemesnek találták.

Az autonómia egyébként kemény dió. Nehéz elviselni. Léte, elismerése igen nagy fokú önfegyelmet, önmérsékletet kíván. Mindkét részről. Különösen jelenlegi helyzetünkben, mikor a nemzeti kultúra kívánatos autonómiájáról beszélünk. Történelmünk ugyanis úgy alakult, hogy az autonómia gyakorlásához szükséges anyagi feltételeket annak a politikai hatalomnak kellene előteremte­nie, amely a régi beidegződések nyomán legszívesebben maga alá gyűrne minden autonómiatörekvést, és mindent megtesz, hogy az anyagi javak megvonásával a nemzeti kultúra ilyesféle törekvéseit zátonyra futtassa. Történeti távlatok és programok híján képtelen felismerni, hogy a kultúra a nemzetpolitika stratégiai ágazata. Különösképp a globalizáció időszakában. A kultúra a nemzet legbiztosabb, ha nem az egyetlen mentsvára, identitásának, megmaradásának záloga. Ennek fel nem ismerése pedig súlyos erkölcsi kérdés. Mint ahogyan meggyőződésem, hogy évtizedek óta elsősorban nem gazdasági válsággal bajlódunk, hanem minden bajunk ősforrása a méreteiben mind máig fel nem mért erkölcsi válság.

 Nem szívesen olvasom a jelen fejére a két világháború közt történteket. De nem lehet némi szégyennel vegyes nosztalgia nélkül emlékezni arra, hogy a trianoni katasztrófát követően, 1925 és 1930 között a kultusztárca Klebelsberg minisztersége idején az állami költségvetésből 9-10 %-kal részesedett, s mikor az annyit kárhoztatott Hóman Bálint vette át a tárca irányítását ez a százalék­arány nemhogy csökkent volna, hanem 12, 13 %-ra növekedett. Hol vagyunk ma ettől! Pedig akkor még a politikától némileg független magánmecénatura is működött.

Amíg a magyar kultúra egy önkorlátozó és a nemzeti célokat  szem előtt tartó politikai hatalomtól nem kapja vissza autonómiáját, és az annak működéséhez szükséges anyagi támogatást, addig nem sok okunk van ünnepelni, s a magyar kultúra napja is csak egy nap a sok között, amikor sérelmeinket elmondhatjuk és a válságról, az erkölcsi válságról számot adhatunk.

Zárómondatként még valamit szóba kell hoznom.

Halott hagyomány nincs, mondtam korábban, halott kultúrát viszont ismerünk. Az a hagyomány, az a kultúra, amely nem talál művelőre, amelynek nem áldoz senki, meghal, elenyészik. Minden évben riadtan várom és olvasom a statisztikai intézet jelentését, hogy ebben az évben is 40-50 ezerrel kevesebben vagyunk, ennyivel kevesebben tekintik sajátjuknak ezt az amúgy is meggyötört, megtépázott nemzeti kultúrát. Ezzel a rémmel is szembe kell néznünk. Ez sem anyagi kérdés, hanem erkölcsi. Szótárunkból mintha végleg kikopott volna, mintha kilopták volna belőle az élet feltétlen tiszteletét.

A magyar kultúra, egyáltalán a kultúra erre is orvosság lehet. A kultúra egésze ugyanis sosem a halál, hanem az élni akarás, a hit, az élet letéteményese. 

Vissza az oldal tetejére