Kérdezz meg egy nyugati, önmagát tájékozottnak valló, öntudattal telített polgárt: mit jelentenek a következő évszámok:
1989 decembere
1981
1968
1956?
És mondja:
a romániai forradalom
a lengyelek szolidáris lázadásának leverése
a prágai tavasz
- és az utolsó terminusnál megállnak...
Kérdezz meg egy közép-európai hamburger-fogyasztót, bármely 60 év alattit: mit tud 1956 októberéről, a magyarság véráldozatáról? Hebeg-habog és mondja a kliséket: forradalom - ellenforradalom; sajnálatos események - és népfelkelés (mint Pozsgay Imre 1957-ben a Petőfi Népe c. Bács-Kiskun megyei néplapban és 1989 februárjában, amerikai körútján).
És mit tudunk ma, a Magyar Köztársaság nevű államalakulatban, amikor rendszerváltozásról beszélnek ugyanazok, akik a rendszerváltoztatás gondolatát is megtiltották? Akik már 1957-ben elérték azt, hogy május elsején több százezres tömeg vonuljon fel - önként. És ünnepelte munkás fiai hóhérait, szabadságharcának eltipróit. 1994-ben az egykori forradalom-tipró pufajkásra szavazott, 2002-ben a D-209-es által vezetett kormányra... 1956 történetét az egykori hazaáruló kommunisták vagy szellemi utódaik írták, írják ugyanis. Az ünnepre az ő cinizmusuk rátelepül, terpeszkedik, nem pedig az '56-os hősök dicsősége. Egy szintre helyezik a hős forradalmárokat: a pesti srácokat irányító Pongrátz Gergelyt, Wittner Máriát, Szlama Árpádot... az idegen elnyomókat maximálisan kiszolgálókkal. Polgárháborúnak tüntetve fel a szabadságharcot. Az MTA történész-elnökének '56-os, nagy példányszámban terjesztett tanulmányában, amikor már mindenről pro forma szabadon lehetett írni, elő sem fordulnak oly szavak, mint függetlenség, idegen elnyomás. Vagy amikor egy fiatalember 1989. június 16-án nyomatékot adott annak vágyának, ami 1956-ban így hangzott: ruszkik haza!, eme fiatalember „fellépését" engedélyező ú. n. 56-os: Vásárhelyi Miklós tajtékzott a végre egyszer, újra kimondott követelés miatt.
Azt, hogy 1956-ban „ismét magyarnak" éreztük magunkat, ma, a hivatalos ünnepségeken ki sem szabad ejteni, mert aki ezt teszi, azt azonnal lefasisztázzák a médiában. Ott ugyanis megállás nélkül folyik: „a politikai ellentétek és értékek relativizálása, a forradalom erkölcsi és nemzeti lényegének csöndes lefaragása, elmaszatolása”.
Az 1956-os hősök egy része jeltelen vagy szerény kopjafás sírhalmok alatt enyészik, míg a gyilkosok sírja beton és márvány, szürke-fekete buta bálvány. Vagy Biszku Bélaként, Földes Lászlóként, ... még élik torz életüket az emberi képzelőerőt felülmúló, kegyetlen és irgalmat nem ismerő gazemberek, a kigyúrt aprók, az őszülő angyalarcúak és kiemelt nagynyugdíjasok. A tüskésdrót és a kerítésben száguldó voltok már nem a bátrakat kerítik Recsken, hanem őket: a gyáva hóhérokat védik luxusvilláikban. Félnek! De kitől'?
A hősök másik része, az életben maradottak, ugyanis nyomorgó kisnyugdíjasok. Ha netán egy-egy iskola nemzeti felbuzdulásból meghívná '56-os ünnepélyére, láttukra a sírás fojtogat. Kifényesedett öltönyben a férfi, kopott szoknyában a nő. S ha elmondanám: hogyan kínozták őket, hányinger környékezné hallgatóimat. S ha a meghívás lehetőségével élnének is ők, ha a nekem óriások a hősies napokról szólnak, az a ma nemzedékének az érthetetlen motyogás - és elkezdenek beszélgetni.
Mivel nekem 1956 már személyes emlék, az októberi indián nyár akkor alig értett, de ma is felidézetten érzett idő, dühödten-szigorún kiáltanék, de nem! Mert köztetek élve, akiket példával és szóval is tanítanék, 1956 -- tudom - már történelmi messzeség. Csak akkor nem rövidülne le az idő, csak akkor nem nevetnétek ki, ha a tárcámból elővenném annak a 15 éves leánynak gyűrött, foszló fényképét, akit mentőautóból, fehér köpenyben kilépve érte el a szovjet dumdum golyó - s akiről azt hinnétek, azért őrzöm, mert szerelmem volt. Nekem, aki akkor hét éves volt mindössze!! Egész életem sérült lett emiatt, miként a Kárpát-medencében mindenki sérült lett az idea eltűntével akkor és ott.
De sérült az is, akinek cégéres gazember volt az apja, az anyja. És sérült az is, kinek meggyötörték, kivégezték fivérét, apját, nagyapját.
De sérültek vagytok ti, mai fiatalok is, mert felmenőitek jelentős része prűden hallgatott a „sajnálatos októberi eseményeknek" eufemizált történelemről. Mert a félelem némasága ülte meg a családokat évtizedeken át. És aki sok-sok évtizeden át hallgatásra kárhoztatott, most, amikor mégiscsak szólhatna már, nem mozdulnak hangszálai, már nem kapcsolnak agyának sejtjei.
Miközben írtam beszédem, fogalmazványom szűzi példányát odaadtam éltem jobbik részének, aki tanácsolta: ezt meg ezt húzzam ki, mert veszélyeztetem életemet; az övét, családomét. Az áldozat kínzójának könnyen bocsát meg. A bűnös sohasem képes megbocsátani az áldozatnak. Az 1956-osok közül, a forradalom hívei közül senki sem lihegett bosszút. Mindössze azt kérték: nevezzék meg a bűnösöket. De ennyi elégtételt sem kaptak.
Az u. n. történeti hivatal által az áldozatokkal foglalkozó akták: ma is az ávós aláíró tiszt neve nélkül jelennek meg. Tóth Ilona vértanú - és sokan mások -- hivatalosan még mindig gyilkosok az állítólagos rendszerváltozást megélt Magyar Köztársaságban. Az igazságügy miniszterasszonya: Dávid Ibolya rendelkezett rehabilitálásáról s nem a Köztársaság függetlennek mondott bírósága. Szobrát rákoskeresztúri magánkert védelmezi s nem a SOTE intézménye.
Személyiségi jogaikra a bűnözők mindig is kényesek, ha róluk van szó. És az államhatalom is kényes erre, hiszen ezek a bűnözők alig tegnap még a legmagasabb tisztségben voltak - és „befolyásos pozícióikban militáns arroganciával intézkedtek".
A legnagyobb baj mégsem az 1956-osokat ”elkerülő" anyagi vagy erkölcsi rehabilitáció. Hanem egyáltalán, az erkölcs rehabilitációja.
1945 után elítélték a nemzeti szocialista bűnösöket. Ebben az erkölcsi Verdikt a legfontosabb, nem a megbüntetésük, kivégzésük. 2004-ben újra és joggal el lehet ítélni Szalosjan Ferenc mai maroknyi tisztelőjét, de a kommunistákba olvadt nemzeti szocialistákat, minden emberméltóságot megalázó rendjének transzformálódott alakjait nem! A nemzetközi szocialista bűnösöket még erkölcsi elmarasztással sem lehet illetni. Sőt, sem a kommunista utódpárt kovácsoltjai; sem az ügyészség, sem a rendőrség, sem a bíróság nem határolta el magát korábbi bűneitől. Sőt, ha úgy érezték, itt az erődemonstrálásra az alkalom, még Pongrátz Gergelyt, a pesti srácok Corvin-közi parancsnokát is bilincsbe verték - hogy tudja, merre lakik a Jóisten.
Az ártatlanok kivégzéséért, ezrek megkínzásáért, százezrek meghurcolásáért azt az egyetlenegy szót nem voltak hajlandóak kibökni: Bocsánat! Farkas Vladimír volt az egyetlen ávós, aki bocsánatot kért két bevallott gyilkosságáért és a kínzásokért, amelyekben segédkezett. A többiek hallgatnak. A Terror Háza totalitárius rendszereket demonstráló kiállításán ha egy-egy leszármazott őseit felismerni véli, akkor szíve szerint az intézményt szüntetné meg, s nem pedig a megkövetések polgári becsületkódexének próbálni megfelelni.
"Tehetik, mert a bank, a gyár, a média, vagyis a valós hatalom birtokosai ők. Kisajátítanak mindent, még klasszikus jelmondatokat is: citius -- altus -- fortius-t is. Rapid rablással: citius; mindent, ami a földön és a mennyekben található: altus; „bátorsággal" áthágott erkölcsi határokkal: fortius.
Olyan köztársaságban élünk, amelyben bűnözővédelmi törvény van, áldozatvédelmi törvény nincs. S mindezt a rózsadombi paktum szavatolja.
Olyan köztársaság polgárai vagyunk, amelyben állatvédelmi törvény van, emberi-magzati, élet-védelmi törvény nincsen. El kell még jó időnek telnie, mire a rendőrség, bíróság s az ügyészség, valamint a negyedik hatalmi ág: a média ráébred, hogy nem a fegyvertelen ártatlanok üldözendők, hanem a fegyveres bűnözők.
Az ecetes üvegen nem állhat tokaji címke - és fordítva. 1956 megtérítette a francia értelmiséget, az ultrabalos Albert Camus-t is. 1956-ban nemcsak a becsületes polgár nem emelte ki a betört kirakatból az ékszert, utcasarkon elhelyezett kalapban gyűjthettek a forradalom áldozatainak javára s ezt még a hivatásos tolvaj is tiszteletben tartotta. Igen, mindenki szent volt, amikor nem nyúltak a nyitott kirakat drágaságaihoz.
1956-ban a magyar nemzet létezésének örömét a helyreállt erkölcsi rend nagyszerűségében megtapasztalhatta. Ma az ifjúságot - igen, titeket, barátaim - a korlátokat nehezen elviselő vidámság-keresés jellemzi. Az egyetemes magyarságot viszont a folyamatos derű. Ebbe a derűbe kell beleékelődnie a fiatalos vidámságnak, hogy 1956 tragédiájának gyümölcse a 3. évezredben a derű és a béke legyen.
Arany Jánossal vallom:
„Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártír-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál a jövődbe, nemzetem."
(Magányban, 1860)
1956 emléke 2004-ben a túlélés kegyelmi állapota. El kellett mondanom nektek mindezeket, itt és most, mert ti azok vagytok, akiknek több a reményük, mint az emlékeik. Mert a jövő biztosabb, mint a múlt!
Rászlai Tibor