vissza a főoldalra *   

Problémafelvetés pénzhasználat és igazságszolgáltatás elvi alapjai körében (2018 07 08) - FÁ

 

Problémafelvetés

pénzhasználat

és igazságszolgáltatás (szerződéselmélet)

elvi alapjai körében

(2018 07 08) - FÁ

- egyfajta összefoglalásaként devizahiteles károsulti tapasztalataimat elemezve készült laikus leveleimben felmerült gondolatok alapján (2005 és 2018 között) -

Bevezetőként

Amit tapasztalunk a pénzügyek intézésében és jogi kezelésében, azt egyesek a gonoszság megnyilvánulásának tartják oly mértékben, hogy tudatosan szervezett genocidiumnak, hungarocidiumnak tekintik. Mások egyszerűen csak háttérhatalomról, globális politikai erőkről és a magyar társadalom-politikai kultúra, például a szolidaritási hiányosságairől értekeznek.

A magam részéről felhívom a figyelmet egy kétségtelenül jelenlévő tényezőre, miszerint a devizahitelek történetét egy igen nagyfokú pénzügyi és politikai „szakmai” felkészületlenség is jellemzi – minden oldalon, minden résztvevőt tekintve.

Én ugyanis nem tudom elfogadni a mindent felülíró reálpolitikai hivatkozásokat, miszerint csak erők vannak, amik mechanikusan érvényesülnek, és mi ezen számottevő politikai-világpolitikai erők között elhanyagolhatóak vagyunk, tehát legfeljebb csak alkalmazkodhatunk. Szerintem a politikának, ezen belül kiemelten a társadalompolitikának elhivatása kell legyen. Tehát ha politikai kérdés is a devizahitelek sorsa, akkor abban lakmuszként nyilvánul meg politikai kultúránk.

Milyen cselekvési tere lehet pénzügyi kérdésekben a társadalompolitikai elhatározásoknak? Azt hiszem ezt a kérdést a mainál is sokkal bátrabban kellene feltenni. Nem azért, hogy a tudatlanok bátorságával cselekvő politikát igényeljünk (amint azt a populista jelzővel próbálnak érzékeltetni – szerintem hibásan), hanem azért, hogy felmerülhessen miféle relatív ismerethiányoktól szenvednek pénzpolitikai stratégiai törekvéseink kormányról kormányra, és a kormányok sorát elviselő társadalom körében.

Azaz társadalmunk pénzügyekben megfogalmazható terheinek, korlátainak jelentős része elsősorban pénzügyi ismeretek súlyos hiányára vezethető vissza. A pénzügyi ismeretek oly mértékű korszerűtlenségével állunk szemben (illetőleg helyesebben a pénzügy ismeretek korszerűtlensége oly mértékben fékezi egyéni és társadalmi eredményességünket), hogy csupán a pénzügyi ismeretek rendeződése a társadalom pénzügyi-gazdasági és általában vett társadalmi sikerességét lényegesen javítaná.

Lehetséges ilyen javulás, pusztán az ismeretek tisztulásával, a bénító társadalmi kötöttségek, csoportérdekek uralma ellenére? Talán fordítsuk meg a nézetünket: „pénzügy-ismereti éretlenségünk” az egyik oka társadalmunk önszerveződési kudarcának.

Két nevet említenék, akik üdítő színfoltként szólaltak meg az utóbbi időben. Egy András Bence nevű közgazdász és Ravasz László volt bíró.

András Bence néven jelent meg a Portfolio.hu-ban egy írás „Elmondjuk, hogy ki teremti a legtöbb pénzt Magyarországon” címmel. Az írásban a meglepő az, hogy tulajdonképpen régóta ismert, száz éve érvényesülő evidenciákat sorol a hitelpénzrendszerről a lehető legtermészetesebb, egyszerű, tömör fogalmazásban. Az már egy másik kérdés, hogy akár írói álnév is lehet a szerző neve, mert e témakörben nem találom egyéb írásait, és az interneten nem találni vele kapcsolati lehetőséget. De a maximális elzárkózás a nyilvános kapcsolatteremtéstől pénzügyi szerzők körében mondhatni korunkat jól jellemző állapot.

A másik név dr Ravasz László volt bíró. Nála az a „meglepő”, hogy nem áll be a szokott fontoskodási áramlatokba, nem fogalmaz homályosan, nem világfájdalmat igyekszik kivetíteni magából. Hanem megfogalmazza a tényeket és programot próbál adni. Hangsúlyozza volt bíróként a jogi eszköztár erőtlenségét a bíróságokat és egyéb igazságügyi intézményeket befolyásoló politikai elvárásokkal, kényszerekkel szemben.

Két tiszta hangú megszólalás.

De lényegében mindkettő csak kinyilvánít, közli gondolatainak eredményét, viszont nem bocsátkoznak eszmecserébe – legalábbis nekem úgy tűnik.

Ezzel együtt ismereteik, megfontoltságuk, közlésük lényeges előrelépésnek tűnik.

Meddig lehetne továbblépni a pénzügyi alapismeretek tárgyalásában, amire égetően szüksége volna a magyar társadalomnak – egyáltalán nem csak a devizahitelek katasztrófája miatt, de a devizahiteles tapasztalatoktól legalább felocsúdva?

Axiomatikus alapok megfogalmazása kikerülhetetlen és elvégzetlen

A szigorúan rendezett fogalmakat korunkban nem lehet kikerülni az egyértelműségre törekvő kommunikáció világában – a pénzügyek elvi alapjaiban sem és a jogelméleti alapokban sem.

Az európai gondolkodás történetében a görög Euklidesz nevéhez fűződik az első komolyan vehető, axiomatikusan rendezett tudományos munka, az akkori geometriát leíró Elemek című alkotás. Azóta sokat fejlődött az axiomatikus fogalomkezelés módszere. Mivel gyakorlatilag nélkülözhetetlen fogalmi rendszerek kialakításában, használatában, ezért is meglepő, hogy magyar nyelvű jelenkori szakirodalma jóformán nincsen.

Az axiomatikus módszer ismeretének kiszorítottsága a magyar felsőoktatásból és jórészt a magyar középokú oktatásból (mind a természettudományok mind a társadalomtudományok világában) igen jól megfelel egy diktatúra elvárásainak, amikor is az a legkényelmesebb a hatalmat kézeben tartóknak, ha a hatalmuknak alávetettek még vissza kérdezni sem tudnak, ennek megfelelően kritikát sem tudnak gyakorolni, nemhogy alternatív programokat megfogalmazni. Ez az állapot máig itt van, itt kísért, ez a szovjet időszak nehezen feloldható öröksége. Olyannyira, hogy sok esetben „fogalmunk sincsen” róla, hogy minek a hiánya okoz számunkra nagy veszteséget.

Axiomatikus rendezettség, sőt fogalmaink axiomatikus rendezettségére vonatkozó igények hiányában például nem merül fel, hogy „mi a pénz”? Nem tévedés! Ma Magyarországon nincsen, nem ismeretes egy valamire való pénzelméleti megalapozó mű, különösen nem a közhasználatban. Ilyen címmel mint „pénzelmélet” és társai számtalan vaskos könyv van forgalomban, de már elnézést az erős fogalmazásért, ezek lényegében kivétel nélkül blöffök. A pénzelméleti üres fogalmi buborékok világára jól rávilágít András Bence már hivatkozott tanulmánya[1]. Az írás olyan jól sikerült, hogy a jelek szerint nemcsak a pénzelméleti irodalomban egyedi, hanem talán a szerző munkásságában is egy jól elkészült gyöngyszem, aminek továbbgondolását mintha nem tartaná fontosnak a szerző maga sem (egyéb írásainak témaválasztása nekem ezt sugallja).

Természetesen lehetséges, hogy a magam laikus eszközeivel nincsen rálátásom a talán létező, általam olyannyira hiányolt pénzelméleti alapismereteknek, de eddig ennek jelét sem találtam ennek az egy cikknek a kivételével.

A másik általam ritka kivételként hivatkozható személy, aki nyilvánosság elé lépett és a nyilvánosság elé lépve nem tesz úgy, mintha a nyilvánosság ára az össze-vissza beszéd lenne a volt bíró, dr Ravasz László. Ravasz László egy olyan szerződés fogalmat látszik használni, amely megfelelőnek tűnik szigorúbb fogalmi elvárásoknak is. Más szóval el lehet képzelni, hogy axiomatikusan az ő fogalmai ép, logikus konstrukciót alkotnak – szemben például a politikai befolyást elfogadó bírói kar kényszerűen kaotikus fogalomhasználatával.

Azaz az axiomatikus fogalmi rendszerezés az aktuálpolitikai elvárások szerint nem hajlítgatható. Ez egyik tulajdonsága az axiomatikának, ami miatt több mint kétezer év alatt az elveket és tényeket jól társító logikus gondolkodás támasztéka tudott lenni.

Úgy érzem, az a véleményem, hogy jelen esetben olyan határfolyóhoz (határhoz, határponthoz stb) értünk, ahol igen lényeges kérdéssé válik a pénzelméleti alapok és a jogi és közgazdasági szerződéselmélet közös axiomatikájának megfogalmazása.

Az eddigiekben leírtak szerint tehát nagy jelentőséget tulajdonítok annak, hogy meginduljon a gondolkodás a pénzelméletet és szerződéselméletet magába integráló pénzhasználati ideák és gyakorlati megfontolások felé.

Ennek hiányában a szertelen, felelőtlen, kaotikus állapotokhoz vezető hatalmi befolyásolás marad a legfőbb erő, ami meghatározza a pénzhasználati gyakorlatot bankoktól gazdasági szereplőkön át az igazságszolgáltatásig terjedően – a lehetőségekhez képest igen nagy ráfizetéssel, igen sok társadalompolitikai, gazdasági, pénzbeli veszteséggel.

axiomatikus Szerződéselméleti körvonalak a pénzhasználat fogalmáig terjedően

Nem lévén tanult jogász szerződéselméleti összefüggésként a következőkre gondolok:

1.       Jog az élethez. – Tudtommal klasszikusok ezt a személy fogalmához kapcsolták és a személy életének elvétele számított gyilkosságnak (az állatokat nem tekintették személynek tehát megölésük nem volt gyilkosság). Az élethez való jogból következik a közösségek (az élő személyekből álló közösségek) létezéshez, élethez való joga is. A modern korban az élő, sajátos, egyedi, külön tudatú emberi közösség szándékos, mesterséges felszámolását nevezik genocidiumnak

2.       Jog a szabadsághoz. – Az élethez való jogból következik a szabadsághoz való jog. Hiszen ha az élethez való jogot mint elvont személy jogát tekintem, a személy definíció szerint szabad, akkor az élethez való emberi jogból következik a szabadsághoz való elvi jog. A szabadsághoz való jog már egyúttal felelősséget is tartalmaz magában (tehát nem szertelen szabadosság joga vezethető le az élethez való jogból). A felelősséget lehet lelkiismereti alapon az egyes személy belső ügyének tekinteni és lehet a közösség elvárása alapján meghatározni.

3.       Jog az önrendelkezéshez. – Talán az elismert szabadság gyakorlását hívhatom önrendelkezésnek. Kötelező megadni a jogot a szabadság szellemében az önrendelkezéshez. Miből áll az önrendelkezés praktikusan, listaszerűen? Nyilván nem lehet teljes felsorolást adni. De az önrendelkezésnek minden kétséget kizáróan része a gazdasági önrendelkezés.

4.       A szerződéskötés joga az önrendelkezés egyik válfaja, megnyilvánulási módja. A szerződéskötés jogának kezelése, szabályozási módja, kultúrája a társadalom berendezkedésének egyik legfőbb jellemzője. A szerződéskötés joga tekinthető az önrendelkezés szabályozott, például gazdasági és jogi keretek közti megnyilvánulásának. A szerződéskötés az önrendelkezés önként vállalt módja másokkal egyeztetve, a jogban rögzített szabályok szerint rutinizálva. A szerződéskötés jogán belül a gazdasági szerződések joga tehát az önrendelkezés megnyilvánulásának egyik módja, esete. A szerződéskötésben megnyilvánuló önrendelkezés alapja végső soron az emberi szabadság képessége, kultúrája, aminek végső forrása az élethez való jog.

5.       A pénzhasználat a szerződéskötések egyik modulja, mint a dátum, szerződő felek megnevezése, szerződés tárgya és feltételei megadása. A pénzhasználat mint a szerződéskötések modulja a szerződésekben az elszámolhatóságot biztosítja (az utóbbi párszáz évben de főleg a XX. században az elszámolhatóság feltételeinek biztosítása állami kötelezettség és egyben jog … azaz felelősség is). Tehát a pénzhasználat a szerződési kultúra egy szegmense, a szerződési kultúra nagymértékben formalizált összetevője, eszköze … amely az egyes szerződéseket éppen a pénzmodulok révén társadalmi szélességű rendszerbe köti.

Mindezeket megfontolva a pénzhasználat nem mondhat ellent a szerződéskötési általánosabb normáknak, az önrendelkezés még általánosabb elveinek, sem az emberi szabadság elvének, sem pedig az élethez való jog elvének! Mert az élet a társadalomban a szabadság elismerését, kultúrájának használatát is jelenti, mert az élet a társadalomban az önrendelkezés gyakorlatát is jelenti. Mert az élet a társadalomban a szerződéskötések gyakorlását is jelenti (saját felelősségre a jogszabályban rögzített normák, feltételek mellett).

Az élet a társadalomban a szerződések rendszerében való életet is jelenti, amelyben pedig a pénzhasználatot sem lehet kikerülni, de a pénzhasználat gyakorlata nem mondhat ellent sem a szerződéskötési jognak, sem az önrendelkezés jogának, sem a szabadsághoz való jognak, sem az élethez való jognak!

6.       A pénzhasználati jog tehát egyrészt egy elv, amely származik az élethez való jogból, azon belül a szabadság elvéből, azon belül az önrendelkezés elvéből, azon belül a szerződési szabadság elvéből, azon belül abból, hogy ha fogalmam sincsen róla, akkor nem tudok vele mit kezdeni, hiába kínálják (tehát tudni kell róla mind a pénzhasználónak mind a környezetének a társadalom egészéig terjedően). A pénzhasználati jogot másrészt lehet elemezni a megvalósulása mértékében. Mennyire illeszkedik a szerződéskötési joghoz mint annak elszámolási modulja, mennyire szolgálja az egyén, a háztartás mint végső fogyasztó, mint végső tulajdonos, mint végső, tulajdonképpeni gazdasági alany önrendelkezését, szabadságát, életét?

Axiomatikus pénzelméleti körvonalak a hitelpénzrendszer korszakában

A modern hitelpénz definíciója közismerten, de ritkán tovább gondolva úgy hangzik, hogy a pénz keletkezése és megszűnése könyvelési művelet.

Érezhető, hogy a guruló aranytallérnak és egyéb klasszikus képezeteknek ehhez más nem sok köze van (semmi köze nincsen). Sőt, ha a XX. századi ismert fogalmakkal élünk, megkülönböztetve jelzettet, jelölőt, jelet, jelhordozót, akkor visszafelé is másként értelmezhető például az aranytallér, ahol a jelhordozó az aranyérme, a jelölő a pénzverő vagy annak megbízója, a jel mennyiséget megadó szám és a mennyiség egység elnevezése (1 tallér például), és a jelezett egy ugyanolyan absztrakt pénzfogalom, mint korunkban (!!!), csak a jelhordozó és egyéb eszköz-feltételek által másként meghatározva az elvégezhető pénz-műveleteket.

Eredjünk nyomába a könyvelési művelet kifejezésnek, segíti-e vajon annak értelmezését, hogy miféle könyvelési műveletekkel lehet a pénz mibenlétét definiálni, a pénzt teremteni azaz létrehozni, kezelni és megszüntetni.

1.       Milyen matematikai műveleteket használ a könyvelés? Főleg a T-ábrákban. Lényegében az összeadást és néhány sajátlagos további szabályt követve (hogy mit adhatok össze és mivel).

2.       De miért használjuk a T-ábrákat ma már az excel táblázat korában is? Miért szemléletes a T-ábra, mit sugalmaz és mit, milyen műveletek sokaságát nem engedi meg (amire pedig az excel képes volna)? Ekkor került előtérbe nekem a könyvelés története, mint lehetséges megfejtési irány.

3.       Több történeti rétege van a T-ábrák használatának. Könyvelés történeti szöveget tankönyvben nem találtam. A wikipedia és más internetes szócikkek sokat javultak az utóbbi években. Ezekből következtettem ki, hogy

a.       „kezdetben volt” a számla nyilvántartás tartozik-követel oldalakkal (akár évezredekre visszamenőleg a mai tartalommal). A másik, az üzletfél a számla vezetőjének mennyivel tartozik illetve mennyit követel a számla nyilvántartást vezetőtől és a kettőből egyenleget vonva szaldót számolhatunk.

b.       A T-forma talán 600 évre vezethető vissza Európában. Mai szemmel legnagyobb számolástechnikai előnye, hogy anélkül teszi lehetővé szaldó számolását, hogy a negatív számok használatát igényelné. A negatív számok elterjedt használata, főleg a mai jelzésekkel nem régebbi 150 évnél, tehát a könyvelés európai hőskorában nem volt kéznél.

c.       A T-ábra használatának második „generációja” a mérleg, tehát a vállalkozások vagyonmérlegének mai mintájú készítése (ahol a számlanyilvántartások több előnyét technikai megoldását tovább használták, például a negatív számok használata nélküli szaldó készítés lehetőségét). Ennek kezdetei talán 3-400 évvel ezelőtt mutathatók ki, azonban elterjedéséről csak az 1800-as években, főleg az 1800-as évek végéfelé lehet beszélni. A mérleg oldalainak megnevezésében illetve a mérleg oldalain belül a mérleg-számlák oldalainak elnevezésében máig hatóan értelem zavaró módon maradt fent a mérlegkészítés előtti korok számláinak akkor még egyértelmű tartozik-követel elnevezése.

d.       Ami azonban korábban egyáltalán nem lehetett szembetűnő, a T-ábrás mérlegek oldalai közt és oldalain belül remekül lehet a kettős könyvelés logikájában ugyanazon számokat két helyen is feltüntetni, miáltal a könyvelés ellenőrzésére alakultak ki technikai módszerek. Ennek a technikai kezelhetőségnek valószínűleg váratlan, fokozatosan tisztázódó következménye volt, hogy lehetővé vált a könyvelési folyamat vállalaton belüli alkalmazása mellett a könyvelt ügylethez kapcsolása is, vállalatokon átívelően. Tehát egyeztethetővé vált az üzleti partnerek könyvelése valamely bonyolultabb, hosszan tartó ügylet kapcsán (gondoljunk többek között a részvénytársaságok által támasztott igényekre). Azaz már nemcsak vállalati mérleg volt készíthető hanem valamely ügylet mérlege is vállalatokon átívelően. A XIX-XX. században ebből a gazdaság vállalati szintű könyvelését összegző, kumulatív könyvelése valósult meg cégcsoportok, üzletágak, gazdasági szektorok, régiók statisztikai elemzése, sőt … technikailag lehetővé vált általánosságban az egész gazdaságra kiterjedően a könyvelési szabályok állami (hatalmi) megkötése, uniformizálása (nem elvi hanem estlegesen hatalmi szempontot is érvényesítő tartalmi megkötése). Legszembetűnőbben az adózáshoz kötötten.

e.       A XX. században általánossá vált a hitelpénz rendszer. Nem tárgyalják a tankönyvek ennek a pénzrendszernek technikai újdonságát, a technikai újdonság mibenlétét. Holott a bankok (pénzintézetek) és vállalatok között olyan a könyveléstechnika révén kialakított új szereposztás, munkamegosztás kötelezővé tétele vált lehetővé, amiről korábban szó sem volt. Tehát immár gazdasági ügyletekben nemcsak eladók és vevők közötti munkamegosztás valósult meg, hanem kötelező erővel pénzintézetek és vállalatok között bizonyos könyvelési műveletek elvégezhetősége vált kötelezően szabályozottá (tiltottá vagy előírttá, illetve közös kezelésűvé).

f.        Például a mai hitelpénzrendszerben a pénzteremtési folyamat nem értelmezhető banki (elsősorban banki) műveletként akkor sem, ha lényegében minden tankönyv ezt tartalmazza. Ugyanis a pénzteremtő hitel keretében (fogalmazástól függően lehet a hitel és kölcsön szavakat használni, de szerencsésebb a hitel szó használata) banki és vállalati könyvelésről egyszerre van szó a pénzteremtő banki hitel esetében. Egyik a másik nélkül nincsen meg. Lényegében ugyanazon, egyazon könyvelési művelet két párhuzamos, egymást feltételező mozzanatáról van szó a banki és a vállalati könyvelésben. Akinek ez nem tűnik fel, az nem néz szembe a hitelpénzrendszer sajátosságával, miszerint a bankok nem árupénzt kezelnek, nem a maguk vagy a betéteseik tulajdonát engedik át a kölcsönfelvevőknek jogos tulajdoni garanciák ellenében, hanem egy a bankok és ügyfeleik által közösen végzett gazdasági művelet könyvelésében töltik be sajátos, egymással megosztott szerepüket. A bank végül is adminisztrálja a pénzteremtő hitelt, az állam által előírt szabályok szerint, az ügyfele pedig él a hitel lehetőségével, ugyancsak az állam által előírt speciális szabályok szerinti sajátos szerepkörben. A bank és a vállalat nem léphet át a másik szerepkörébe legálisan. Akár a sportban a versenyző és a bíró szerepének elválasztottsága.

                                                   i.      A devizahitelek problémája azért látható át nehezen szinte minden szereplőnek, mert ezt a sajátos megosztottságot bank és ügyfele között figyelmen kívül hagyják, és hatalmi érdekellentétként értelmezik (a bankok és társult szövetségeseik) …. ami nem egykönnyen vezet a probléma megoldásához. Furcsa módon ráadásul a vállalatok mintájára saját könyvelést nem folytató fogyasztói státuszú banki ügyfelekkel szemben került sor a csaló hitelkönyvelési műveletre – ahol a fogyasztó magánszemélyek saját belső könyvelésének híján nehezebben azonosíthatók be a banki visszaélések (némi banki zsarolásnak engedő politikai hátszéllel erősítetten).

g.       A könyvelési műveletek önmagukban tehát nem érthetők meg mint sajátosan banki vagy sajátosan vállalati műveletek, különösen nem a pénzteremtő hitelműveletek esetében. Annak ellenére, hogy a gyakorlatban a vállalati könyvelők sok évtizedes működés után is szinte elzárkóznak a banki könyvelési logika áttekintésétől és fordítva. Érdemes megnézni ebből a szempontból a jegybank mai alapszabályának torzó, egyoldalú, a hitelpénzrendszerben diszfunkcionális szemléletét, hiszen nem vesz tudomást a hitelpénzrendszer pénzkönyvelési (pénzteremtő, pénzkezelő, pénzmegszüntető) összefüggéseiről, különösen nem a szabályozás formai megoldásainak közgazdasági tartalmi kötöttségeiről – és egyoldalúan a pénztechnika formai szempontjaira igyekszik figyelni a bankok kvázi szövetségeseként a tényleges gazdasági alanyoktól függetlenül … ami ahhoz is hasonlítható, ha egy fiók feliratát részesítené előnyben a fiók tartalmától függetlenül).

Amit keresek, ami nagyon hiányzik a mai szakmai (politikai, jogi közgazdasági pénzelméleti) köztudatból ugyanúgy mint a legszélesebb közvéleményből: …….. a pénzműveletek alapvető könyvelési szabályai – de nem csupán az érvényes és sűrűn változtatott számviteli §-okhoz kötötten, és nem is szétszakítva banki és vállalati (pénzhasználói) elemekre, hanem azok elvi logikája szerint az összefüggésükben, teljességükben. Mert így érthetők meg laikus, más szóval fogyasztói banki ügyfeleknek, hogy milyen örvénybe, milyen szakmai viták káoszába kerültek önhibájukon és eredeti szándékukon kívüli okokból.

Elméleti továbblépés jelzése

A deduktív és induktív axiomatika megkülönböztetésével adós a mai tudományos közvélemény a természettudományoktól kezdődően a társadalomtudományokig terjedően.

A személy fogalmának használata mint deduktív axiomatikus alapfogalom (a geometriai eszmei pont mintájára) nagy segítségére lehetne a társadalomelmélet, a politikaelmélet, a jog és közgazdaság és pénz elmélete számára.

Továbbá az axiomatikus deduktív rendszerelméleti alapokat a személyt (és annak élő természetes közösségeit) mint axiomatikus alapfogalmakat használva - amelynek mibenlétét a rendszerépítés nem számolhatná fel – még tovább lehetne tágítani a társadalompolitika, gazdaság- és azon belül a pénzpolitika mozgásterét úgy, hogy azt ne felelőtlen kockáztatásnak kelljen minősíteni, hanem felismert lehetőségek kihasználásának.