From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com] - Sent: Wednesday, October 16, 2013 10:25 PM - To: 'mindenkinek.akit.erdekel@gmail.com' - Subject:
nézzünk szembe a pénzhasználati alanyi jogokkal
A Sorstalanság szerzője, a Nobel díjas Kertész Imre a sajtóban olvashatók szerint kijelentette, hogy bohóckodás volt az egész nobeldíjassága cakk-pakk. Ez jutott eszembe, amikor az alábbi közgazdasági nobeldíjról olvastam (hogy a bankok sokkal több tőkét kapjanak magántulajdonként – csak úgy grátisz). Nekem laikusként, aki civilként partvonalon kívülről nézem a dolgokat, aki kérdéseire ritkán kap választ – szóval nekem az az érzésem, hogy ez a nobeldíj is bohóckodásról szól, csak éppen ez közgazdasági kérdésekkel való visszaélésről (feltéve, hogy ha a részleteket megismerném, akkor nem az lenne a véleményem, hogy az újságíró végletesen félre vezetett volna).
Tehát ne kerteljünk, próbáljunk meg egy lényegi szálat elővéve legalább a probléma-bozót sűrűjének környékére eljutni. Kezdjük ott, hogy tudomásom szerint nem tekintik fontosnak a mechanikus reteszelésű pénzjel és a logikai reteszelésű pénzjel közti elvi különbséget a mai pénzelméletben sem pénzügyi károkat okozó bankok, hivatalok, sem a károsultak és érdekvédelmi szervezeteik körében. Pedig legalább középfokú tanulmányok alapján is érdekes dolgokat lehet becserkészni.
Az arany mechanikus reteszelésű pénz-jel. A könyvelésben alapvető elvárás, hogy a jel és a jelezett valóság között minél egyértelműbb legyen a kapcsolat. A mechanikus reteszelés nehézkessé teszi a kapcsolatot a jel és a jelzett gazdasági tartalom között, tehát elnehezíti a lényegi pénzfunkció érvényesülését, adminisztrálását, megfelelő jelekkel való szervezését.
Híres példa a spanyolok aranya, amit hihetetlen mennyiségben hoztak be Dél-Amerikából, tönkre téve egész Európa pénzrendszerét, és hosszú időre Spanyolországot. Ugyanis mondjuk egyszerűen, lényegében könyvelési, pénzügyi csalást hajtottak végre az arany beözönöltetésével. Nem törődtek a pénz-jel mennyiség felturbózásával, mint merkantilista varázslók reménykedtek a pénzmennyiség növelése árán a gazdaság megerősödésében. Egy felkészült (és korát meghaladóan gondolkodó) könyvelőre hallgató spanyol uralkodó vissza fogta volna az arany beáramlását.
Másik közismert példa az első világháború. A mechanikus reteszelésű arany-pénzjel helyett már logikai reteszelésű pénz-jelet használó hitel pénz rendszert alkalmaztak (különben a hagyományos eszközökkel fél év után kifulladó háborút nem tudták volna négy évesre nyújtani).
A logikai pénz-jel korában az aranyosan fénylő látszat már nem fedi el, hogy a pénz-jel elvileg, funkciója szerint tetszés szerint alakítható kell legyen, szinte tetszés szerinti műveletekre alkalmas kell legyen. Lényegében a pénzhasználati intelligencián múlik, hogy milyen szabályok mentén mire használjuk a pénzben való elszámolást. Azaz ledőlt a sok évezredes technikai gát, a pénzfunkciót megfelelően szolgáló pénzjel hiánya úgy tűnik a múlté. Tehát minden korábbi időnél jobban meg lehet felelni a könyvelési elvárásnak, hogy a valós gazdasági folyamatok és azok pénzbeni elszámolása közt szoros megfelelés legyen.
A pénzbuborék ugyanis azért fájdalmas, veszedelmes, mert a pénz-jel és a jelzett gazdasági valóság közötti kapcsolat ellazulását, megszűnését jelenti, más szóval a pénzbeni elszámolhatóságot megszünteti, és ahhoz hasonló állapotot idéz elő a gazdaságban mind a politika mind az egyes emberek számára, mint amikor lejtőre fordult autóban kiderül, hogy a kormány és a kerekek között nincsen kapcsolat (vagy a szárnya szegett repülő a magasban, és lehet keresni a további hasonlatokat).
Más oldalról szemlélve azonban (mint a világháborús példából is kitetszik) nem csak lehetőség, hanem sosem látott felelősség is a logikai reteszelésű pénz-jel használata. Mert szembesít minket olyan kérdésekkel, hogy mi is a pénz, hogyan köthető például a szerződés fogalmához. Nem kell túlságosan nagy absztrakciós készség ahhoz, hogy belássuk, a pénzhasználat lényegében egy szerződési modul, a szerződéseken belüli elszámolások és a különféle szerződések közti koordináció, szervezés, összehangolás avagy koordinálódás, összehangolódás, kölcsönhatási láncolatok eszköze. A szerződési jogot, szabadságot tehát elvileg, logikai reteszelésében nem sértheti a pénzhasználat (illetve ami eltűrhető, vagy amihez igazodnia kell logikai korlátozottságában az kizárólag a végső társadalmi alany, a személy egyéni és közérdekének illeszkedése).
Az utóbbi kétezer évben Európa mindenféle vargabetűkkel, de egyértelműen az egyén, az egyes ember mint személy értelmezése mentén haladt. A személyi létnek definíció szerinti elidegeníthetetlen jogai és kötelességei vannak. Ez a személy a társadalmi lét végső alanya. Szokásos, ismert megnevezése a végső fogyasztó, végső tulajdonos a gazdaságban. De sor folytatható. A pénzhasználat végső jogosultja is a személy és a személyek által alkotott természetes közösségek. A logikai reteszelésű pénz-jel használata kikerülhetetlenné teszi a kérdést, hogy mik a végső pénzhasználati jogok (lényegében a személyi és közösségi lét megnyilvánulásaként)?
A pénz-rendszer hasonló közmű, mint az úthálózat (a családi házak és más címek kapubejárójáig), a vízvezeték hálózat, az elektromos hálózat, a csatornázási rendszer vagy a szemét elszállítás. Az új nobeldíjastól idézett javaslat ahhoz hasonlatos, hogy a szennyvíztisztítót hagyjuk úgy működni, ahogyan akar, például leválaszthassa magáról a fogyasztókat. A fő hogy ne legyen deficites – a szennyvíztelep, a kukásautó, az ivóvízbázis, a villamos erőmű stb-stb. De hogy mi lesz a fogyasztóval, hogy ne a szolgáltató határozza meg, hogy kinek engedi bekötni a csatornáját, kinek ad áramot, ivóvizet, hitelt, arról még utalás sincsen a hírben, hogy fontos kérdés lenne. Mert olyan fogalmak, mint fogyasztói sőt alanyi jogok az energiát, tiszta vizet, jó levegőt illetően – a mi korunkban már nem ismeretlenek. Elég nagy a baj, nézzünk szembe a pénzhasználati alanyi jogokkal – amiket a pénzügyi szolgáltatók nem sérthetnek.
Ha a közgazdaság új nobeldíjasa ezekkel a kérdésekkel is foglalkozott, és használható válaszokat adott rá, akkor fontosabb a munkája, minthogy nobeldíjas bohóckodás hírébe keverjék. De ha nem adott rá válaszokat, amint sejtem, akkor ez ugyanolyan cinikus bohózat, mint amiről Kertész Imre tájékoztatott minket. Mintha devizahitelek ügyében nyilatkozott volna a magáról megfeledkezett bankszövetség. Átverés – legalábbis a mi szempontunkból. Abban az értelemben például, ahogyan oktatják a társadalomtudományokat: az alanyt, a személyt kitakarva (mint a magyar jogi lexikon, amelynek nincsen „személy” címszava – de jó vastag, és egyéb tekintetben frissítik, kiadogatják).
Tévednék? Megnyugtató a helyzet? Tőkésítsük fel a devizaelszámolású hitelekkel visszaélő bankokat? Lényegében banki tulajdonnak hazudozva a mi személyes pénzhasználati alanyi jogainktól való megfosztásunkat? Legyünk mértékletesek, csak a kötél érdességével törődjünk és nem azzal, hogy ne kössék a nyakunkba?
FÁ
Érdekes véleménye van a friss Nobel-díjasnak a bankokról
2013.10.16 15:56
Hétfőn Eugene Francis Fama is a Nobel-díjas közgazdászok sorába lépett saját modelljei és a hatékony piacok elméletének megalkotásáért, valamint empirikus kutatási eredményeiért. A közgazdásznak igencsak érdekes véleménye van a bankokról, és egy újabb pénzügyi válság elkerüléséről. "A bankoknak egyszerűen sokkal több tőkére lenne szükségük, hogy ne más pénzével játszadozzanak. Ha pedig bajba kerülnek, hagyni kell, hogy mindegyik bank becsődöljön" - véli Fama.
Az idei közgazdasági Nobel-emlékdíjat hétfőn megosztva három közgazdász vehette át: Eugene F. Fama (University of Chicago, Egyesült Államok), Lars Peter Hansen (University of Chicago, Egyesült Államok), és Robert J. Shiller (Yale University, Egyesült Államok). "A díjnyertesek fektették le az eszközárak megértéséhez legfontosabb alapokat. Ezek egyrészt az ingadozásokhoz, a kockázati attitűdökhöz, másrészt a pénzpiaci viselkedéshez és súrlódásokhoz kapcsolódnak" - jelentette be a Svéd Tudományos Akadémia.
Eugene Fama
Eugene Francis Fama 74 éves amerikai közgazdász, aki a modern portfólió elmélethez, illetve az eszközárazáshoz járult hozzá jelentősen, mind empirikus vizsgálataival, mind saját modelljeivel. Ő olyan neves terminusoknak az atyja, mint a hatékony piacok elmélete (aminek röviden a kiindulópontja, hogy az értékpapírok ára teljes mértékben tükrözi az elérhető információkat).
A hétfő óta már Nobel-emlékdíjas közgazdász Eugene Fama meglehetősen egyszerű, radikális megoldásokkal kezelné a nagybankok bajba kerülése jelentette rendszerkockázatokat. A New Yorker-nek 2010-ben adott interjúban Fama kifejti, hogy szerinte a "bankoknak egyszerűen sokkal több tőkére lenne szükségük, hogy ne más pénzével játszadozzanak". A szabályozók szigorúbb fellépését is sürgette Fama, azonban szerinte "ez nem fog megfelelően működni, ugyanis a magáncégek nagyon jók a szabályok megkerülésében".
A Nobel-díjas közgazda a bajba kerülő bankok problémáját is egyszerűen megoldaná: "az összeset hagyni kellene csődbe menni. A Lehmant és a Washington Mutual-t hagytuk csődbe menni, a többi pénzintézetet nem. Szerintem nem logikus, hogy ezt tettük" - mondta. Véleménye szerint a csődeseményt követő hetekben kellene kitalálni, hogy mi történjen a bank eszközeivel. A jó eszközöket egy másik bank kapná meg, a rosszakat pedig el kell felejteni. Ez a módszer szerinte semmivel sem lenne rosszabb, mint a kormányzati beavatkozás.