alapvető paradoxon mint absztrakciós probléma

From: Fáy Árpád <arpad.fay@gmail.com>
Sent: Thursday, May 19, 2022 1:17 AM
Subject: érdekes volt a mai előadás és eszmecsere - és amit eszembe juttatott

A mai eszmecsere érdekes volt számomra.

Sajnos a videó felvétel nem sikerült, ezért a magam részéről inkább a közvetlen élmény hatása alatt teszek egy megjegyzést, hiszen nincsen miért várakozni, a pontosan elhangzottakat nem tudom felidézni a videó alapján.

Érdekes volt általánosságban - a számomra egy absztrakciós problémát hozott fel.

Teljes joggal lett szembeállítva az elszemélytelenedett, mechanizált világ és annak falansztert idéző élettelen értékrendje valamint az ember eleven, élő valóságának lehetősége, totalitása.

Ami sajátos nekem az az, hogy ez a szembeállítás logikus lenyomata egy mai felemás helyzetnek, amikor a tényektől el nem tudunk szakadni, csak azokra hivatkozni, legfeljebb azokat akár abszurd módon tagadni. A mindennapok közvetlen döntési kényszerében a reflexek ezt eredményezik (eredményezhetik?). Kialakult egy szembenálló felek, szemléleti módok közti szakadás, frontvonal, ami számomra követhetetlen.

Sejtésem szerint ugyanis ez az ütközés feloldható egy közös vonatkoztatási rendszerben, ha úgy tetszik egy következő absztrakciós lépcsőre lépve.

Ez a lépcső nem volna teljes újdonság. Több mint kétezer éve Arisztotelesz idején már körvonalazódott, aztán mintha elmosódott volna.

A körülötte sűrűsödő köd bizonytalanná tette nemzedékek hosszú sorát, majd (kisebb képzavarral) a köd szinte szivacsos állagú csontosodásba ment át, aminek két katalizátora is volt. Egyrészt a mind hatalmasabb tekintély-tisztelet az ókori görög bölcselet iránt, másrészt a tekintélytisztelettől eltávolodni igyekvő üres tagadás, öncélú (értelmetlen) relativizálás, redukálás.

Természetesen lehet hogy melléfogok egyrészt, másrészt egyik irányzatot sem kívánom merőben értelmetlennek minősíteni. Azonban van a paradoxonoknak egy feloldási lehetősége (legalábbis felvetem), amellyel vagy élünk vagy nem.

Ez a feloldás napjainkban már kimondatlanul szinte iskolás evidencia, amit azonban nem kellene eltolni magunktól.

Tehát:

·         induljunk ki a teljességgel spontán, ösztönös emberi érzések és gondolatok világából (tegyük fel, képzeljük el ezt a határesetet)

·         ezután pedig mint gyöngy a kagylóban megjelenik a kétértékű logika görögök által kiérlelt módszere, aminek Arisztotelesz kétségtelenül egy korszakos, fordulópontot jelentő szereplője volt.

·         és amint a gyöngyöt is ki lehet venni a kagylóból, úgy a kétértékű logika varázslatos világa is mint valami meglódított göröngy a domboldalon, elindult és bejárta útját mind a mai napig.

·         Olyan illúziókat is keltve, hogy aztán rajta kívül már nincsen semmi egyéb ami meghatározná gondolkodásunkat. Ami hatalmas tévedés, amely tévedésért igen nagy árat fizetett az emberiség idáig. E kétségtelenül hatalmas árat látva gépromboló reflexek keltek életre (van aki Arisztoteleszt az emberiség egyik megrontójának mondja). Holott a gépeket kezelni kell tudni, mint eszközöket kell kezelni. Az eszköz önálló életre kelése ősidők óta nemzedékről nemzedékre kísértő félelem – amivel szembe kell nézni.

o   igazából a kétkarú emelőt is lehetett egymás kárára alkalmazni, nem beszélve a távolról ható dárdáról, nyílról, puskáról (lesipuskás), majd ágyúk, rakéták, himlős holttestek várvédők közé hajítása, kútmérgezés stb-stb.

o   döntő a szándék és a serénykedés, az eszköz megismerése majd használata

o   a kétértékű logikán alapuló matematika szűkebb és tágabb értelemben olyan eszköztár, amelyet meg kell ismerni. Nem spontán, hanem a magunk emberi minőségét tudatosítva és a mi magunk személyétől határozottan elválasztva annak eszköz jellegét.

o   … nehogy általunk nem kontrollálható, sőt fel sem ismert érdekek mozgassák ezen eszközöket a háttérből (amely háttér lehet egyszerűen egy be nem járt absztrakciós sík)

o   az eszközök „ellenünk fordulása” tehát lehet akár csak a mi mulasztásunk, ügyetlenségünk is.

·         A világ elidegenedésének egyik ható tényezője mindenképpen egy ismeretelméleti kisiklás, a kétértékű logikára épülő deduktív axiomatikus tudományok, ismeretkörök (logika, matematika stb) valamint a kétértékű logikától alapvető módszertani eszközeiben el nem szakadó induktív axiomatikus természettudományok és technikai-mérnöki tudományok, ismeretek kárhoztatása emberi világunk megrokkanása miatt. (Talán mint amikor kisgyerek hasra esik és megdádázzák a földet, hogy „csúnya föld” !?)

·         Na tehát és a világ bizonytalanságai, az emberi spontaneitás stb-stb?

o   A világ bizonytalanságai végső soron meg nem szüntethetők, mert világ mint környezetünk alapvetően nem a mi ismeretink, még kevésbé kétértékű logikára támaszkodó elméleti módszereink függvénye … De nekünk ez volt eddig a legeredményesebb gondolkodási eszközünk, szerszámunk. De a szerszám (pld egy kalapács) nem definiálja a világot (amely világ viszont alakítható a kalapáccsal és más eszközökkel).

o   Ami pedig az emberi spontaneitást illeti, az egy levetkőzhetetlen sajátosságunk. Az embert meg lehet nyomorítani, életét el lehet venni, spontaneitását vissza lehet szorítani, el lehet fojtani – pld korszakonként változó társadalom szervezési módszerekkel. Vagy éppen fordítva, erősíteni, eredményesebbé lehet tenni – pld korszakoktól függő társadalom szervezési módszerekkel is.

o   Az emberi spontaneitás fárasztásának, beszűkítésének egyik okozója lehet sajátos módon a kétértékű logikára támaszkodó ügyetlen, szerencsétlen esetleg gonosz alkalmazások misztifikálása, amolyan önálló életre kelt ellenség-eszközként való értelmezése is.

Tehát az elidegenedettség oldása egyfajta hűvös józanságot is jelenthet.

Kell a mítosz, a misztika, az érzelem, a sejtés, a bizalom és bizalmatlanság – de nem a fogalmi és tárgyi eszközök elvi rombolásába menekülve.

Mai napon felmerült az eredeti (még szabad földek idején volt ) jobbbágytelek gondolata, a szöllőskertek szándékosan vissza szorított rendszere a nyolcszázas évek végén, a Kertmagyarország ideája, a háztáji emléke … ami talán folytatható napjanik biokertészetének, különféle mulcsos művelések, kézműves termék piacainak sorolásával.

És egy lényegi kérdés: lehet számottevő szerepe ma például a szöllőskertek mintájának? Szerintem igen. Legalábbis afféle szegmensként, de nem elhanyagolható (nem elhanyagolandó) szegmensként. …. és ezzel egyetértve a többek részéről hangoztatott életképesen sokszínű vidék álmával. Korábban a vidéki élethez való alkotmányos jog gondolatával házaltam. Ángyán a szóösszetételt át is vette, de abban nem volt köszönet. A nyugati környezetvédelmi költség-támogatások potyautasságával kötötte össze, lényegében elkomolytalanítva (http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/videki_tersegek_eu_kartaja_1996_2006jan.htm megjegyzéseimet bele toldva, 2006 február). Eredetileg a vidéki élethez való joghoz a vidéki életfeltételekhez való jogot próbáltam csatolni alkotmányos elvként. (http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/kertmagyarorszagert_2006marc.htm , http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/munkavazlat_unios_videkprogramok_es_alkotmanyossag_2006febr.htm )

Közgazdász nosztalgiával viszont felmerül, hogy ezt meg kellene alapozni, netán modellszerűen körbe járni. És akkor mindjárt előhoztam a pénzhasználati jog definiálásának, érvényesíthetőségének fontosságát. Aztán szóba hoztam a pénzteremtő hitelhez való alanyi jog kérdését az úgymond tőkeimporttal szemben (pontosabban fogalmazva a megtakarítás-közvetítő pénzkölcsönnel szemben). Lehet ezt a váltó forgóeszköz finanszírozó szerepével is értelmezni – de nem csak erről van szó. Például gyerekkoromban Kuwaitot emlegették, hogy ott mindenféle alapjuttatások illetik meg alanyi jogon az állampolgárokat. Na persze akinek van elég olaja. Később Kadhafi volt erre nevezetes példa, de ott is olajbevétel. Azonban akkoriban emlegették Finnországot is, amely amolyan életkezdő támogatást nyújtott minden olajkincs nélkül is. A fedezet a megerősödő egzisztenciák munkaképessége, önszervezése, segélyre nem szorulása volt. Elhangzott, hogy Keynes már a múltté. Attól függ miben. Ami a pénzteremtő hitelek és támogatások iparfejlesztési szerepét, pénztechnikáját illeti, abban mi lenne az idejétmúlt? Inkább a helyi pénzek ideológusait kellene megkérdezni, hogy a helyi pénzek esetében a pénzteremtő hitelek műveletét miért nem hangoztatják, szorgalmazzák? Számomra elszomorító volt az utóbbi 30 évben olvasgatni, böngészni a helyi pénzekről szóló írásokat, mert homályosak voltak, nem mondtak ki alapvető összefüggéseket, feltételeket. Ha a pénzteremtés hitelművelettel történik, akkor a helyi pénzt ha abban nincsen pénzteremtő hitel, ne nevezzék pénznek, mert megtévesztik magukat is és másokat is. Valódi helyi pénzre, alanyi pénzhasználati joggal és alanyi pénzteremtő hitelhez való joggal nagyon kellene magánszemélyeknek ugyanúgy mint cégeknek. Ahogy lehet vétkezni gondolattal-szóval-cselekedettel és mulasztással, úgy lehet szabadságot megvonni bilinccsel-börtönnel-fenyegetéssel és megvonással (pld a pénzhasználati funkciók, lehetőségek megvonásával, tiltásával, árendába adásával). Mert az adóztatás árandába, adóbérletbe adása semmivel nem különbözik a profitorientált bankok hitelbírálati cenzúrájától. Valóságban azt is árendába adta az állam, ahelyett hogy a társadalmat képviselve szabályozná és ellenőrizné.

Mai előadásban elhangzott, hogy az elidegenedett világot és a pénz-buborékot meg kellene haladni. Ez nem volt kifejtve, de a nagyszerű Drábik igen ártalmas hatásának tudom be, hogy mindenfelé terjed közgazdász szakmai körökben is a valódi pénz meg a lufi pénz közti különbség délibábja (vagy „komor mementója”). Ugyanis nincsen más pénz korunkban mint hitelpénz (amely hitelben jött létre). Csak ennek az ellenérdekű szakma ellenére utána kellene nézni, gondolni. Még a hajdani aranypénz rendszerek mechanizmusai is a várakozások függvényében alakultak. Nincsen nem-a-jövő-által-orientált pénz, az logikai képtelenség.

Az van viszont, hogy különféle a közérdek által kontrollálatlanul kinek a jövője által van orientálva a pénz. Kinek milyen módja van a várakozásokat kutatni stb. Az alanyi pénzhasználati jog alapelve, a pénzteremtő hitelhez való jog közgazdasági és szociológiai evidenciává válása volna az útja egy hatékonyabb és eredményesebb, boldogabb társadalomnak.

Azt mondják a fiziokrácia a merkantilizmus tragédiája feletti erkölcsi felháborodásnak köszönhette kialakulását. Tudatos útkeresés eredménye volt. Majd legnagyobb alakja A. Smith a piacra lépést akár kínálati akár keresleti oldalon alanyi, alapvető, elidegeníthetetlen emberi erkölcsi jognak tekintette.

D. Ricardo a tőke hatékonyságának gondolatába szédülve adott hangot meggyőződésének, hogy a gazdaság nem erkölcs függvénye. Azóta tarol embertelen érvelése, amit az utókor számtalan ponton még túl is pörgetett. Például a Ricardo által fogalmazott komparatív előnyök tanát is meghamisították – számunkra emlékezetesen a 90-es években világszerte, a több mint ötven országban levezényelt rendszerváltást ideologizálva. Ricardo ugyanis kizárta a tőkemozgást pld Spanyolország és Anglia közötti posztó-szöllő érvelésében. Erről meg lehet győződni, csak ne a rendszerváltáskor a közgazdasági tételek meghamisításában élen járó szdsz-közeli és más sztár-közgazdászok, elmélettörténészek közvetítésében keresgéljünk.

Tehát a pénzhasználati jogot és azon belül például a pénzteremtő hitelhez való jogot (alanyi jogot) erkölcsi jogosultságként kellene kezelni. A technika adott hozzá. A mostani digitális pénzek némileg átformálják a technikai eszköztárat, de nem a logikai, erkölcsi alapokat, nem az evidens követelményeket a közgazdasági struktúrával és annak szabályozásával szemben.

Amiről fogalmunk sincsen, azt nem fogjuk tudni sem felhasználni sem elkerülni.

Ezek tehát a mai szociológiai előadás alatt körvonalazódott gondolataim.

Végül egy interneten véletlenül talált szöveg linkjét teszem ide (nem tudtam ellenőrizni, de ezt a témakört kerülgeti).

https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20220511-sorsunk-harmadszor-lesz-nemet-kezekben 

Egy meglepően egyértelmű, átfogó elemzés.

A pénzhasználati jogot, a pénzteremtő hitelhez való alanyi jogot nem a magánpénzrendszer biztosítja.

A magánpénzrendszer lehet mozgékonyabb és erőteljesebb (mint volt az évente újra vert baktreáttal szemben az aranypénz). Hatékonyabb lehet a magánpénzrendszer haszonélvezőinek szűkebb köre számára és sokkal embertelenebb, rombolóbb általában az emberi viszonyokat tekintve.

Ez volt a helyzet a merkantilizmus megerősödésekor és azóta is, hogy egymással mintegy párhuzamban, változó pozícióban „küzdenek” egymással a politikailag ellenőrizhetetlen és ellenőrizhető pénzrendszerek.

A politikailag ellenőrizhető pénzrendszerekkel vissza lehet élni, azt kalózkodással el lehet téríteni a közérdektől, de a magánpénzrendszer elvileg zárja ki az erkölcsi szempontokat.

Ahol a politikailag, közérdekből ellenőrizhető pénzrendszernek még az ideáját is cenzúra alá vették, ott a legsötétebb korszakról beszélhetünk. Jelenleg ez az állapot van világszerte.

Ha pedig rések keletkeznek és némi politikai-erkölcsi szempontok mégiscsak érvényesülni látszanak, akkor kerülhet elő a kérdés, hogy ha a pénz elszámolási eszköz (és nem pld  profitorientált bankok hitelcenzúra bizottságai által osztogatott korrupciós áru maga is!), akkor mit számoljunk el vele? Lehet érvelni, hogy a közérdeket megcinkelő bankok léte közérdek … Egy darabig. De mintha régen túl lennénk azon, hogy a bankok mai működése közvetlen a közérdeket szolgálná (a banki lobbi által is szorgalmazottan deformált, közérdeksértő szabályoktól övezve).

Ha a hitelben teremtett pénz eleve csak megelőlegezett bizalom lehet, akkor ez a bizalom milyen természetű lehet? Ha a pénzteremtő hitel lényegében a társadalom vásárló erejének újra osztását jelenti, tehát a társadalom bizalmát, hogy a pénzteremtő hitel képében átengedett vásárlóerővel jól fog gazdálkodni a bizonyos mértékig alanyi jogú kedvezményezett – akkor válhat megtárgyalható, megvitatható kérdéssé, hogy a társadalom mire adja előlegezett bizalmát, milyen feltételekkel stb….. A TÁRSADALOM ! – és nem a profitérdekelt bankok.

Tehát a pénzteremtő hiteligény bírálata nem lehetne profitérdekelt bankok cenzúrabizottságára bízva (lásd a devizahitelekkel való, lényegében bankrendszer egészét érintő visszaélést az elmúlt két évtizedben), hanem annak társadalmi (társadalompolitikai, gazdaságpolitikai) ellenőrzés alá kell kerülnie. Kicsit más a helyzet a megtakarítás közvetítő kölcsönökkel, amely az állami ellenőrzéstől logikusan messzebb esik (de szintén nem lehet tőle teljesen független). Megjegyezve, hogy a megtakarított pénz eredetét tekintve szintén pénzteremtő hitelben keletkezett, csak megszűnés helyett megtakarításként benne maradt a pénzforgalomban.

A gyakorlatban nem ennyire világosan különül el a pénz útjának kétféle szakasza (pénzteremtés és megszűnés illetve közvetítésben tovább adás ellenszolgáltatásért). De a tény lehet hogy szabályozási hibát jelez, amit korrigálni kellene. A mai háborúk nyíltan régebbi pénzkapcsolatok, szabályok felrúgását jelentik. Nehezebb volt átlátni az összefüggéseket néhány évtizeddel ezelőtt, de mennyire jó lett volna, ha köztudott lett volna a rendszerváltáskor és azóta számtalan alkalommal, amikor forma szerint közgazdasági, pénzügyi szabályozási váltás alkalma merült fel.

Amiről fogalmunk sincsen, még kevésbé ötletünk, ahhoz nem is tudunk hozzászólni. Azt külső adottságként kell tudomásul venni akkor is, ha emberek célzott tevékenységén alapul vagy legalábbis tőlünk különérdekű emberek a mi megkérdezésünk nélkül igyekeznek befolyásolni, alakítani.

Valahogy ide kívánkozik még a régi kifejezéssel köz-szféra és magán-szféra szétválasztása. Mondhatnánk a háztartások, vállalkozások és az állami gazdaságpolitika szétválasztásának. A háztartásokat (értve ez alatt a személyes életvitelt) ne lehessen államcsőd fenyegetésére hivatkozva megzsarolni, megsarcolni – lásd a devizahitelekkel kapcsolatosan államcsődöt vizionáló leveleket, majd az EBRD-vel kötött  megállapodást a bíróságok leállításáról. Tehát államcsőd elleni védekezést a szűken értelmezett háztartások (banki fogyasztói ügyfelek) terhére.

…………….

elnézést megszaladt a billentyűzet, alig tudtam leállítani …..

FÁ