Vissza a főoldalra 

 Olvasói jegyzetek

Nagy érdeklődéssel vettem kézbe az alábbi írást (Zlinszky János: Alkotmányos értékek és a politika). Szerzője az a volt alkotmánybíró, akinek írásaiban a legtöbb fogékonyságot vélem felfedezni az alkotmányfilozófia központi kérdése, az alkotmányos jogfolytonosság mibenlétének értelmezése iránt. Lehet, hogy a többi alkotmánybíró munkásságát nem kísérem elég figyelemmel, és ezért alakult ki ez a véleményem (miszerint őket kevésbé érdemes olvasni, mert jobban elutasítják a legfőbb kérdést: a magyar alkotmány elismerésének mibenlétét, és annak társadalmi előnyeit). Tehát mindenképpen igyekeztem ezt az írást mint egy vitacikket értelmezni (a korábbi, Kocsis Istvánnak a Magyar szemlében megjelent írásáról írott véleményét is tekintetbe véve - Zlinszky János: A szentkorona-tan – „mai érvényében”).

Vitának kicsit nehéz értelmezni ezt a helyzetet, hogy én olvasom egy ismert szerző tanulmányát, annak a reménye nélkül, hogy bármely fórumon vitapartnerekként vagy akárcsak beszélgető társakként jelenhessünk meg. Sok oka van ennek a sajátos állapotnak.

Párját ritkító műveltséggel, tárgyi ismeretekkel, tapasztalatokkal felvértezve, ihletett elmélyültséggel végzi munkáját a tanulmány szerzője, egy élet munkásságával a háta mögött, teljes elismerésben, megfelelő pozícióban. Jómagam ilyen hosszú évek alatt felgyűjtött szakismereti háttérről nem is álmodom. Más életkorban vagyok és más életút áll mögöttem, más mentalitással kapok bele az élet forgatagába, és kicsit mások a várakozásaim, reményeim is. A tornapályán kívülről tudok megszólalni, minden hivatalos illetékességi jogosultság nélkül. Mégis erősen átérezni vélem azt az ontológiai alapkérdést a magyar nemzet és alkotmánya ügyében, hogy „lenni vagy nem lenni?”[1]. Úgy érzem, hogy a választ nem a fejünk fölött fogalmazzák meg valakik, tán a sors, hanem hogy az rajtunk is múlik, miként fordulnak a dolgaink. A mi válaszunkon is múlik a végkifejlet.

Talán ebből is következően a szellemi álláspontunk lényegesen különböző. Hiába jelent az alkotmány számunkra közös érdeklődési területet, egy éles választóvonal két partján vagyunk, és a jelek szerint e választóvonalat nagyon eltérő megfontolásból nem is óhajtjuk átlépni. A szerző a politikai realitást tekinti kiindulópontjának, mert az alkotmány mégiscsak a hatalomról szól, ami a tudománynak (alkotmányelmélet) adott külső feltétel, amin a tudománynak nem dolga tanakodnia. Valóságos adottságnak tekinti „a chartális alkotmány világ-trendet”, és nem kíván különcködőnek mondható álláspontot elfoglalni. - Engem pedig megérintett a lehetősége annak, hogy ha az alkotmány a hatalom kultúráltságáról szól, tehát a hatalomról, akkor annak azon kívül kell lennie, amikor annak normáit fogalmazza meg. Ez nem csak tudományos kérdés, de ha csak mint tudományos kérdést tekintem, nekem már akkor sem csupán hatalmi ügyről van szó. A hatalom sem „önnemző”. A hatalom is része a világnak, az emberi világnak, és nem az egyetlen origó, kiinduló pont, ható ok azon belül sem. Az erkölcs és tudás egyenjogúságát, emancipációját keresem a hatalommal szemben (ami csak ezen esetben lehet alkotmányos hatalom), a nyers fegyveres- vagy pénz-hatalommal és a társadalmi kérdések iránt érzéketlen, vak intrikával szemben (ami szintén a hatalom egyik műfaja). A történelmi alkotmány ezt a felfogásbeli lehetőséget kínálja. Nem is akármilyen színvonalon. Mondhatni a tökéletesség, a gondolkodásunkból igen kiszorított igazságok igézetében.

Tehát: miként lehet az elvadult hatalmat alkotmányosság keretei közé szorítani, csábítani, terelni? Miként lehet az alkotmányos igazságokat egyáltalán csak kimondani? Miként lehet a hatalmat és az őt elviselő környezetét (a társadalmat, a nemzetet) az alkotmányos normák, hagyományok, lehetőségek valóságára ébreszteni?

Megjegyzéseim amolyan sorok közé szúrt, lapszéli vitatkozó megjegyzések (eltérő betűtípussal), a műfajból eredő esetleges élességgel. A személyeskedés nem célom, de letompított, alig érthető fogalmazás porcelán világában elefánt vagyok. Azt hiszem, hogy észrevételeimnek értelme van, és hatással lehetnek a valóságra.

Önálló fogalmazásokat a www.alkotmany.ngo.hu c. honlapon többet is felkínáltam. Ezen vitázó megjegyzéseket azokkal együtt talán jobban lehet értelmezni.

Köszönettel a szerző figyelmességéért, hogy írását elküldte számomra, boldog új esztendőt kívánva

Fáy Árpád


 

„… hogy életük legyen és teljes legyen!”

 

Zlinszky János: Alkotmányos értékek és a politika.

Székfoglaló előadás.

 

 >>>FÁ - Olvasói megjegyzések FÁ szignóval,

 emelt sorokban, dőlt betűkkel – FÁ<<<

illetve olvasói kiemelések aláhúzással

Az olvasás tartott: _ _ _ _

Értékek keresése.

 

1989. október 23-án – a rendszerváltás első alkotásaként – elfeledett történelmi Alkotmányunk helyébe  kihirdetésre került a Magyar Köztársaság Alkotmánya, hogy alaptörvényül szolgáljon a független demokratikus jogállamnak mindaddig, amíg a legitim népképviselet, avagy népszavazáson az ország egésze a végleges Alkotmányt el nem fogadja.

1990-ben az Alkotmánybíróság[2] alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette a  választási törvény azon szakaszát, amely a választásokon való részvétel alkotmányos jogát korlátozta, azt a választás időpontjában Magyarországon való tartózkodáshoz kötötte. Ezt követőn az Országgyűlés az Alkotmányt módosítva e rendelkezést beemelte az Alkotmányba. Ezzel, közvetve, megkérdőjelezte az Alkotmány alaptörvényi jellegét, besorolva azt a többi, minősített többséggel módosítható törvény közé.

 

Óhatatlan felmerül a kérdés: Az Alkotmány behatárolja-e az államhatalmi szervek és a politika mozgásterét, avagy Alkotmány és törvény e hatalom eszközei a társadalom irányítására, s  céljai érdekében alakíthatók? Szabott normák között mozgunk-e a jogállamban, ahol a norma a benne bízó polgárt védi a hatalom túlkapásaival szemben , avagy a játékszabályok a kívánt eredmény könnyebb elérése érdekében menet közben módosíthatók, hiszen csak eszközök?

Hordoz-e a jog, elsősorban az Alkotmány, olyan értékeket, amelyek megvalósítása társadalmi, politikai cél, avagy a társadalom által célként kitűzött – elsősorban anyagi többletben jelentkező – elérendő értékek meghatározása a mindenkori politikai akaratban fejeződik ki, amelyet a többséget képviselő / irányító hatalmi vagy képviseleti szervek fogalmaznak meg, szükségszerűen a jog nyelvén, ám tartalmában jog által nem kötötten.

 

Állítom, vallom, hogy a jogállam értékhordozó kategória.

>>>FÁ - Akkor lehet erőteljesen értékhordozó kategória a jogállam, ha a természetjogot képes tisztelni, bevallott alap-normájává emelni; de ezt hívják régi szóval Magyarországon (és még legalább egy helyén a világnak): történelmi alkotmányát tisztelő államnak - FÁ<<<  

Megvalósítása a társadalom érdekében nem tetszés kérdése, hanem szükségszerű. Alapvető értékei nem módosíthatók többségi akarattal, mert érték-jellegük attól független. Csak maga a jogállam módosítható, szüntethető meg, illetve helyettesíthető valamely hozzá némileg hasonló látszatszervezettel, ha értékeit a politikai többség tagadja, megtagadja, háttérbe kívánja szorítani, mással kívánja helyettesíteni.

       

A tétel, amiből kiindulok, nem magától értetődő. Megkérdőjelezhető, bizonyításra szorul. Vannak, akik másként határozzák meg a jogállamot.

1.  Kelsen a maga formális, „tiszta jogi” szemléletével tautologiát lát a fogalomban: minden állam szükségszerűleg jog által meghatározott és jogot alkot, s csak állam alkot jogot – jog és állam a társadalom egymáshoz rendelt jelenségei. Vannak ma is követői.

2.  Mások hirdetik az állam elsőbbségét, hisz állam alkotja a jogot, de nem szükségszerű, hogy jog határozza meg, hozza létre az állam hatalmi gépezetét. Így a jog függ, elképzelésük szerint, az azt meghatározó, szentesítő államtól. Nincs jog általában, hanem adott állam adott időben hatályos joga alkot rendszert. A jog az állam eszköztárának egyik része.

a.  Erőszak szülte hatalmi rendszerek a maguk normarendjét ugyancsak jogi formában erőltetik a társadalom gépezete fölé. Kahler Frigyes pszeudo-jognak nevezi[3] az ilyen, jobb híján jogszabályi formában megjelenő, de néha a jog egyes alapvető meghatározóit is nélkülöző szabályhalmazt.

3.  Végül vannak, akik az alaptörvény alkotmány-voltát vitatják.

a.  Hisz maga is ideiglenesnek vallja magát! Voltakép legitim országgyűlésnek vagy népszavazásnak kellett volna Alkotmánnyá minősíteni, legitimitását biztosítani. Hogyan kötelezhetne hát jobban, mint akármelyik bármikor módosítható kétharmados törvény?!

b.   >>>FÁ - És vannak akik tovább mennek, mert műfaji különbséget vélnek felfedezni alaptörvény és alkotmány között, hangsúlyozva hogy a mai, minden korábbinál kiélezettebb helyzetben erre szükség van, és hogy ezzel az emberi társadalmi gondolkodás európai normáinak, alapjainak kiteljesedését, a magyar társadalompolitika mozgásterének kibővülését szolgálják. - FÁ<<<

 

A magam meghatározásának alátámasztására röviden körvonalazom az utat, amelyen ahhoz eljutottam. Az embernek is, valamint az emberek együttesének, társadalmi kapcsolatban élő csoportjának is, célja az életben értékek teremtése, megragadása, hasznosítása, egyén és társadalom fenntartása, teljessé tétele, gyarapítása céljából. Az egyén az egyének kis csoportjában ezen értékteremtő és biztosító tevékenység céljának meghatározásához, az e cél megvalósítására történő együttműködéshez saját értelmes elhatározással, vagy közvetlen eszmecserével is eljuthat. Minél nagyobb a társadalmi csoport, minél összetettebb tevékenységet tud folytatni, annál nagyobb a lehetősége ezen együttműködés során több értéket megvalósítani annál, mint amennyi a társadalom egyedeinek külön-külön tevékenységével és azok eredménye sima összegzésével elérhető. Másrészt belátható, hogy minél nagyobb a csoport, minél összetettebb a tevékenysége, annál inkább válik szükséges követelménnyé rendezett együttműködés a társadalmi szintű értékteremtés, értékmegvalósítás többlete elérhetőségéhez. A rendezés feladatának ellátására, a közös eredmények megóvására és elosztásuk rendjének meghatározására a társadalmi fejlettség bizonyos fokán létrehozott, a csoport által meghatalmazott – elfogadott, a társadalmi csoport egészétől elkülönülő szervezet az állam. Az állam feladatát ellátó egyedek annak tisztségviselői, ténykedésük, a köztől kapott meghatalmazás alapján, közös, közérdekű célok érdekében, a hatalom gyakorlása.

Az állam elsődleges célja, hogy lehetővé tegye az egyén és a közösség szabad értékmegvalósítását, a szerzett értékek megóvását, elsajátítását. A társadalom a maga fölött elismert, mert általa megbízott hatalmi szervezetet e szabad értékteremtő tevékenység szervezésére, védelmére, irányítására hozza létre. A célzott érték lehet anyagi, szellemi és erkölcsi, magasodó sorrendben. Érték általában csak szabadon valósítható meg.

A demokratikus jogállam az állam sajátos formája.

 >>>FÁ - Kibogozhatatlan káoszhoz juthatunk a különféle kategóriák lázas egymás elleni felvonultatásával, ha nem teremtünk rendet, ha történelmi tudatunkat nem hívjuk segítségül. A jelen kérdésben például ha nem keressük a középkori és újkori állameszmék közötti viszonyítás lehetőségét a „jogkiterjesztés” elvének használatával, tehát hogy ott kezdődött, amit itt megerősödöttnek látunk, akkor nem lehet érvelni, csak hatalmi erő támogatására számítva kijelenteni. Az itt következő elvek ugyanis legalább egy történelmi korszakkal korábban fogalmazódtak meg, mint a demokratikus jogállami törekvések, csak éppen a társadalom egy szűkebb körében jutottak érvényre, de az egész társadalom igényrendszerébe szívódtak fel. - FÁ<<<

Alapelvei szerint az államot létrehozó személyek, polgárok egyenként is, közösen is szuverének: szabadok, rajtuk kívül álló döntéshozó kényszerének nincsenek alávetve. Róluk nélkülük dönteni tilos. Alaptörvénye, Alkotmánya közérdek és magánérdek, szuverén közösség és szuverén ember viszonyát rendezi. Köz és egyén egyenrangú. A köz ügye az egyénekétől elválasztandó, azzal nem keverhető. Az egyén tisztelni tartozik a közérdeket, a köz tisztelni tartozik az egyéni autonómiát és méltóságot. Ez a szuverenitás az önjogú társadalmi közösséget függetlenségként, az egyént szabadságként illeti meg[4], amelynek védelméről és érvényesüléséről az átruházott jogkörben eljáró megbízott hatalmi szervezet gondoskodni köteles, a jog normatív rendje, valamint a hatalomgyakorlás egyedi eszköztára segítségével.

 

A jogállamban mindkét féle – egyéni és közösségi - szabad tevékenység biztosítása cél. A szabadság lehető optimális biztosítása a néha kollízióba kerülő két területen, egyéni és társadalmi tevékenység területén, igényli, hogy a hatalmi szervezet a szabadságok körét csak a szükséges mértékben, más szabadságok érdekében korlátozhassa: ezért a hatalom tevékenységét a hatalom korlátozását biztosító normák határolják be. A társadalom együtt fogadja el a hatalomgyakorlás tényét és annak határait az alaptörvényben. Eleve úgy építi fel a hatalmi szervezetet, hogy azon belül az egyes hatalomhordozók működése ellenőrzésre és ellensúlyozásra kerüljön: ha ez így van, ha a norma a hatalom működésének elsődleges feltétele is, meghatározója is, a hatalom pedig osztott és ellenőrzött, míg a szabadságok köre meghatározott és biztosított, a hatalmi szervezetet jogállamnak (Rechtstaat), angolul joguralomnak (rule of law) nevezzük.

 

A két szuverén, öntörvényű, szabad társadalmi egység – egyén illetve egyének együttműködő közössége – csak ilyen keretben tud tartósan célszerűn, hasznosan (üdvösen) együttműködni. Egyik tényező felülkerekedése, bármelyik legyen is, megbontja az értékteremtés rendjét. Akár egyén, akár közösség - vagy az önállósult hatalmi gépezet – erőszakos uralma a társadalom felett hosszú távon ellehetetleníti a közös érték megvalósulását. A társadalmat nem céljai felé, hanem csődbe viszi. Az egyéni értékmegvalósítást is megnehezíti, ellentmondásossá teszi. Az alkotmányos jogállam, az adott társadalom fejlettségi szintjén, hosszú távon szükséges a társadalom belső összhangjának megteremtéséhez, belső békéje fenntartásához[5].

 

Erősen elvont, elméleti az itt adott levezetés, de szükségesnek vélem azért, hogy a nagyon is gyakorlatias, életben felmerült / felmerülő esetek megoldásához alapul szolgáljon. Indokolt ugyanis, hogy a megoldást mindig az elvszerű alapból kiindulva és a gyakorlatot ahhoz igazítva keressük, sohasem fordítva.

Mikor alkotmánybírói működésünket megkezdtük, legtöbben úgy véltük, hogy a jogállamiság kifejtett tétele önmagában a gyakorló jogász, a jogalkotó számára nem ad közvetlen eligazítást, hanem a gyakorlat számára a tételt akár magának az Alkotmánynak, akár azon alapuló más törvénynek kell feloldania, foghatóvá tennie. Később kitűnt, hogy a jogállam fogalma önmagában is hordoz értéktartalmat és arra közvetlen is lehet hivatkozni akkor, amikor szövegszerű normatív elirányítás nem áll a jogalkotó vagy jogalkalmazó rendelkezésére: a fogalmat nem lehet a kelseni tiszta jog világába száműzni, de nem is lehet puszta deklarációnak tekinteni. Az Alkotmánybíróság már működése korai szakaszában megállapította[6], „A köztársaság alapértékei a függetlenség, a demokrácia, és a jogállamiság. A jogállamiság elvét az alaptörvény további rendelkezései részletezik, e szabályok azonban nem töltik ki teljes egészében ezen alapérték tartalmát, ezért a jogállam fogalmi értelmezése az Alkotmánybíróság egyik fontos feladata. ... Noha az Alkotmánybíróság a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálata során a vizsgált rendelkezésnek elsősorban az alkotmány valamely adott rendelkezésével való összhangját vizsgálja, ez nem jelenti azt, hogy az általános rendelkezéseket formális deklarációnak tekinti, s az alapelveknek pusztán kisegítő, másodlagos szerepet szánna. Az Alkotmányban tételesen szereplő jogállam alapértékének sérelme önmagában is megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét.

A jogállam tehát az alkotmányosságot valósítja meg, …

 >>>FÁ - a magyar alkotmány, a saját eredetének tételes tagadásával a jogkiterjesztés elve szerinti kiteljesedés helyett? Mikor érhetnek meg a feltételek a magyar alkotmány elismeréséhez, a sztalini örökség, az 1949/XX-as törvény 77.§(1) törlésére? Miért kell mindent eltörölni, még az előremutató, lélekszakadva javulni, fejlődni akaró társadalmi mozgásokat is? Magyarországon miért kell még mindig a társadalmi szakadás, gyökértelenség kultuszát erőltetni minden emberi józanság és jóérzés helyett, közvetlen hatalmas károkat okozva? A magyar alkotmány körömszakadtáig való tagadása mondvacsinált érvekkel nem az ötvenes évek körömszaggatásainak utánérzése? - FÁ<<<  

… és az alkotmányosság szükséges a társadalom értékmegvalósító céljainak eléréséhez. A jogrend alkotmányossága az összhangban lévő szuverén szabadságok kibontakozásának előfeltétele: e szabadságok körében valósulnak meg mind az egyén, mind a kapcsolt közösség értékmegvalósító törekvései[7].

 

Van ellenvélemény is. Ellenvélemény, amely a szabadság korlátozását egyáltalán nem hajlandó tudomásul venni: amely az államhatalom szerepét csak abban látja, hogy a gazdasági erőviszonyok szabad ütközését adott körben biztosítsa. „Hadd hulljon a férgese” a struggle for life, az élet piacán, a fennmaradásért folytatott versenyben: a szabadságnak a gyengék érdekében való korlátozása káros! A „szabad verseny” és „szabad érvényesülés” a jogrend és az államgépezet teljes értéksemlegessége mellett megtermi a kívánatos értékeket, miközben kiselejtezi a felesleges gátlásokat okozó értéktartalmúnak mondott szemléletet.

Ez a teljes liberális szemlélet ugyan a társadalom értékmegvalósító képességének kibontakoztatását vallja célként, de csak anyagi értékek közös megvalósítására tör. Száműzi a közéletből az erkölcsi és szellemi értékek szabad, de szükséges érvényesítésére való törekvést.

Úgy tűnik, ma már egyre szélesebb körben és egyre többen felismerik, hogy ez a szemlélet nem hozza meg hosszú távon még a szabadság érvényesülését sem, a minél többek részére együttműködés révén megvalósuló értékek biztosítása szempontjának pedig kifejezetten ellene hat.

 

A két alapjában ellentmondó világnézeti szemlélet között hatalmi szóval nem lehet dönteni. Elfogadásukhoz hit kell. Azonban a formalizált normaérvényesítés rendjén országunk alaptörvényében, - és a legtöbb alapjogokat szabályozó nemzetközi egyezményben is – a kérdés a jogállami értékek társadalmi szükségessége melletti döntéssel került lezárásra. Nálunk elsősorban az Alkotmány elfogadásával.  >>>FÁ - ? - FÁ<<< Az értékek és világnézetek világa ugyan szabad a jog közvetlen behatásától, épp az Alkotmány biztosította gondolat-, vélemény- és vallásszabadság alapján. Ám bizonyos az is, hogy az elfogadott normatív rend értékeinek megvalósítására törekvés, azok megvalósítása biztosításának kötelezettsége a jogállamot rögzítő alkotmányunk alapján államunkban törvényes kötelezettsége hatalomnak, polgárnak egyaránt. Lehet elvben törekedni egy másfajta alap elfogadtatására formalizált (jogszerű politikai) vitákban, de senkinek sincs joga az alaptörvény értékrendjét azon az alapon megkérdőjelezni, hogy neki személy szerint nem tetszik. El lehet innét menni oda, ahol mások a közösségi rend szabályai, de országunkban a magyar alkotmány tételeinek és értékeinek elfogadása kötelező![8]

Tizenöt éve jogállami keretben létünk …

 >>>FÁ - „Jogállam” alatt a szerző tehát a történelmi tudat nélküli gondolkodást, egyfajta lázas jakobinus felfogású államot érti, amely önmagát mindig a tökéletességre törekvéssel legitimálja jelenidőben, múltbeli tévedéseit pedig egy bőrét vedlő hüllőként kívánja levetni, és sosem kíván elszámolni azzal, hogy milyen áron helyezte magát az emberi gondolkodás hatalommal elismertetett origójába, örökös jelenidejűségben szenvedő forrásaként. Mint aki a hiteleit mindig egy következő másik hitelből akarja megfizetni, és arra számít, hogy amíg él, ennek a sornak nem fog a végére érni, mint aki nem is kíváncsi arra, lehetne-e görgetett hitelek nélkül is élni. Éppen a szerző maga által hivatkozott számos megállapítása szerint is, történelmi tudattal nézvést a magyarság legalább ezer éve, ha nem régebben a jogállamiságot előkészítő, kiérlelő, hősies küzdelmeket vállaló államfelfogást vallja a maga alkotmányával. Ezekután nehéz a magyarság torkán leerőltetni azt a megállapítást, hogy mindig az éppen kurrens hatalom, hatalmi önkény emelte őt a civilizált, alkotmányos nemzetek sorába (Rákosi idején ez Rákosi és Sztalin voltak, azután Kádár, most pedig a nevét a külhatalmak által eldöntött rendszerváltáshoz adó hazai értelmiség kívánja a maga szerepét „a jogállamiságot a magyarságnak elhozó” arkangyalként látni, táttatni). - FÁ<<<  

… és a jogállamot megvalósítani törekvő terveink, eredményeikkel és eredménytelenségükkel, okot adnak arra, hogy aggodalom ébredjen[9] mindazokban, akik valóban vallják az értéktartalmú jog és értékmegvalósító hatalmi szervezet szükségességét. A „sollen” – vágyott - alig-alig megy át a „sein” - létező - kategóriába, noha annak minden formális keretét és biztosítékát, úgy véltük, megteremtettük az 1989. októberi alkotmány kihirdetésével. Óhatatlan felvetődik a kérdés: akarjuk-e, mi magyar polgárok, magyar társadalom, igazán a jogállamot? Belátjuk-e, hogy e nélkül céljaink távlatilag nem elérhetők? Hogy csődbe visz minden könnyelmű játék pillanatnyi, személyi, csoportelőnyökkel, még ha anyagi hasznuk statisztikailag ki is mutatható az adott időpontban?[10]

 

Kollégák, tanítványok sokszor hallhatták tőlem azt az állásfoglalást, hogy az Alkotmányt nem módosítani, hanem megvalósítani kellene. Az utóbbi évek történései arról győztek meg, az Alkotmányt bizony indokolt lenne úgy módosítani, hogy érvényesülésének biztosítékai abban megjelenjenek és általa meg is valósuljanak.

A megvalósulással kapcsolatos gondokról, és a megvalósulás biztosításáról szóló lehetőségekről szeretnék ma szólni, abban a teremben, ahol a jogállam tudásának új lehetőségét megteremtő Kar hagyományaiban kapcsolódik a magyar tudományosság, törvényesség és műveltség hordozására másfél századdal előbb létrehozott Szent István Társulat és Szent István Akadémia előzményeihez. Egyúttal megkísérlem összefüggőn bemutatni azt a rendszeresen folytatott tevékenységet, amelyet elaprózva, gyakorlati kérdésekkel foglalkozva de mindig a jog belső értéktartalmát keresve évek során ez irányban végeztem.

 

Alkotmányos értékek. – Demokrácia.

 

Az Alkotmánybíróság már idézett meghatározása a Magyar Köztársaság alapértékeiként a függetlenséget, a demokráciát és a jogállamiságot jelölte meg. Közülük a demokrácia a törvény előtti egyenlőség, a diszkrimináció tilalma és a többség döntési joga tételeiben valósul meg.

Úgy gondolhatjuk, ha valami létezik a köztársaság alapértékei közül, hát a demokrácia az. Megszűntek a kiváltságok, egyenlő jogalanyiság illet meg minden embert, egyenlő szavazata van mindenkinek a közügyekben, mindenkinek módja van informálódni, ennek alapján véleményt alkotni, véleményét kifejteni, törekedni arra, hogy másokkal nézeteit elfogadtassa.

 >>>FÁ - Kivéve, ha áttévedünk a gazdaság, a pénz vagy bármilyen nemzetközi egyezmény világába, mert ott ezek az értékek megszűntek hivatkozás alap lenni napjainkban. - FÁ<<<

 

Hol érhetők tetten a demokráciával kapcsolatos problémák közéletünkben? Például a közös és egyenlő politikai felelősség terén. Nincs jogállamban jog felelősség nélkül. A demokrácia, a közügyekben való egyenjogú részvétel ugyan szabadság, s a szabadság gyakorlása miatt nem vonható felelősségre senki, az szabad, - de a szabadság valós gyakorolhatóságának meg kell teremteni az alkotmányos előfeltételeit.[11] Általában úgy vélik, hogy a szabad sajtó és média, a közéleti ügyekről való tájékozódás lehetősége és e tájékoztatás szakszerű, kiegyensúlyozott volta a feltételeket folyamatosan biztosítja. Ha jobban odafigyelünk, észlelhetjük, hogy mind ezeken a tereken van bővel kívánni való. Az alkotmányos jogállam értékrendje pedig belebotlik saját korlátjaiba: szabadság gyakorlását, erkölcsi tartást nem lehet jog által kikényszeríteni, csak lehetővé tenni. Ám ha nincs, úgy hiába a legjobb jogalkotói szándék vagy normatív megfogalmazás: nem születik meg az érték csak úgy véletlenül, azért meg kell vívnia a maga harcát értékkereső egyénnek és társadalomnak egyaránt[12]. Lehet ez irányba  nevelni, bíztatni, lehet tájékoztatni, tudatosítani: ahol valódi igénye nem ébred a felelős értékkeresésnek, mindez hiába, s viszont ahol ismeretlen a felelős cselekvés belső öröme, nem is fognak a felé törekedni: ignoti nulla cupido – nem vágyunk arra, amit nem ismerünk.

 

S aztán azok az ördöngős részletek: Ki is a hatalom hordozója? Nyilván a nemzet, az állampolgárok felelős, mert tudatos összessége.

 

- Engedtessék meg itt egy gondolati betoldás. Nemzet és nép fogalmai a közelmúlt szóhasználata által megrontva, nem mindig tiszta értelmükben használatosak. Értelmezésemben a nép etnikai fogalom. A magyar nép elsősorban a közös anyanyelv és a közös kultúra által összekötött, vérségi kapcsolatokkal is rendelkező, bár fajilag korántsem egységes, de e néphez tartozásában mégis tudatos magyarok összessége, állampolgárságra, politikai hovatartozásra, de társadalmi állásra is tekintet nélkül. Nem lehet a népből kizárni sem a művelteket, sem a gazdagokat, sem a más országban élőket, sem az abba csak egy-két nemzedék óta beleolvadottakat: minderre történtek kísérletek, és mindezek hozzájárultak az etnikai fogalom politikaivá torzításához.

Ezzel szemben a nemzet politikai fogalom. A magyar állam polgárai tartoznak a magyar nemzethez.

 >>>FÁ - És Kocsis István itt magyarázhatná el, hogy a birodalmi és úgymond nemzeti állami lét között mi a különbség, hol hogyan kavarodott e két érzés, létminőség például 1848-as osztrák magatartásban? Vagy: ismert módon a németrómai választófejedelmek jogállása a magyar köznemesével egyezett meg. Magyarország a hosszú időn át a polgári nemzetállam előképeként azonosítható Európában. A politikai lét egyik tényezője a politikai tudat. A magyar nemzethez tartozást nem a trianoni palotában hozott döntéseket alapul vevő „jogkövető” magatartásként és előírt gondolkodásként lehet kierőszakolni jelenünkben (ahol a határon túli magyarok „idegen állampolgárok”). Ehelyett ők a magyar nemzet elszakított részei! Az egész uniós „ügynek” is ez volt az egyik érve, hogy az elszakított nemzetrészek találkozhatnak a határok nélküli unióban. Amikor külön országokban élt a török idején a magyar, nem vallotta-e minden erdélyi fejedelem is egyazon szentkoronához való tartozását? Ma miért lenne másképpen? Minden diktátor, minden hatalmi önkény elemi vágya, hogy az ő akarata az alattvalók tudatában mint vágy azonosuljon, mint önként követett célkitűzésük jelenjen meg. Soros György, a magát nagy mágusnak tekintő spekuláns is képes volt külön könyvet iratni az általa megfizetett elméleti emberekkel a közgazdaság-tudományról, hogy annak szövegébe rejthesse a maga álláspontját: a közgazdaságtudomány az, hogy miként kell másokat úgy manipulálni, hogy önérdeküknek tekintsék a mi akaratunk szolgálatát (!?). De ez Soros Györgytől függetlenül nem közgazdaság-tudomány, ez egy sajnálatos gondolati ficam illetőleg spekuláns-taktika (amit a Dimitrov tériek ellenvetés nélküli talpnyalással vettek tudomásul tudományként, és képesek voltak kitenni könyvtáruk polcaira a szerencsétlen diákjaik félre vezetésére). A magyarság számára a történelem úgy hozta, hogy a politikai nemzet, a nép és az állampolgárság fogalmak nem fedik egymást. - FÁ<<<

Kölcsey megfogalmazásában nálunk nemzetnek neveztetik egyenként s összesen a közügyekre befolyással bíró – s mivel legalább is potenciálisan, várományként, minden magyar állampolgár megkülönböztetés nélkül beleszólhat nálunk a közügyekbe, tehát minden polgára a magyar államnak tagja egyúttal a magyar nemzetnek.

Az Alkotmány 2 § (2) meghatározása, „minden hatalom a népé”, itt nyilván a nemzet fogalmát helyettesíti a nép szóval, s e „nép” sem az „urakkal” szembe állított, sem az „idegen fajúakkal” szembeállított népfogalmat nem kívánja alkalmazni, hanem egyszerűn a szocializmusból visszamaradt népszuverenitást használja a nemzeti szuverenitás történelmi, de a szakasz megfogalmazásakor, 1990-ben, már szokatlan kategóriája helyett. Ugyanez a helyzet a „népszavazással” kapcsolatban is, bár ott a választók akarata szembe van állítva a népképviselők akaratával (akik a népben ugyancsak a nemzetet képviselik) (Alk. 19 § /1/). Ezzel szemben a magyar állam vagyona helyesen „nemzeti vagyon” az Alkotmány szerint. (Alk 10 § /1/). Az Alkotmány 6 § /3/ pontja pedig megkerüli ezt a terminológiai  kérdést, midőn egyszerűen azt rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság. felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért. E határon kívüli magyarok, helyes szóhasználattal, tagjai a magyar népnek, hisz etnikai entitásukat csak maguk adhatják fel, de, egyelőre, nem tagjai a magyar nemzetnek. A kettős állampolgárság ezt a nemzethez tartozást adná meg nekik, jog szerint.[13]

 

Az állam minden tisztségviselője a szuverén közösségtől, a nemzettől kapta meghatalmazását, minden országgyűlési képviselő ezt a közösséget köteles képviselni (Alk. 20 § /2/). Párt a szuverén nemzet által megbízott, hatalommal felruházott szerveket nem utasíthatja, rajtuk keresztül közhatalmat nem gyakorolhat. A közösség, a nép (helyesebben a nemzet) akaratának kialakításában és kinyilvánításában működhetnek közre a pártok, ám saját akaratukat nem helyezhetik e közakarat helyébe, sem elébe. (Alk. 3 § /2/)[14] Az Alkotmány megszövegezői, telve a pártállami lét tapasztalataival, nem véletlenül fogalmazták meg az Alkotmány 3. §-át. S nyilván nem véletlen, hanem a ma élő nemzedék tudat alatti énjébe beleivódott ösztön hat abba az irányba, hogy a közéletben ez a nemzet iránti felelősség lassan eltolódik két irányba is.

A liberális gondolkodás a nemzeti elkötelezettséget iparkodik lerázni, mert valamely világpolgárságban, a piaci szereplők nagy nemzetközi, nemzetek feletti egységében gondolkodik, világpolgár kíván lenni. A nemzet határainkon bévül maradni akaró része pedig azon az úton halad, hogy „a Párt” helyett a pártok uralmát vegye természetesnek a közéletben, ahhoz igazodjék. A Magyar Demokrata Forum frakciójának története, a Parlament elnökének – szerintem nyíltan alkotmányellenes – támogatásával, példa arra, hogyan gyakorolnak pártszervek képviselők, a törvényhozói hatalom részesei felett, uralmat. A 2004. évi nyári kormányválság példa arra, hogy az Alkotmány nyílt akaratával szemben mint veszik át pártok a parlamenti frakciók hatáskörét, üresítik ki pártok a köztársasági elnök választási jogkörét, méghozzá a demokrácia elvére hivatkozással, az alkotmányos jogállam sérelmére.[15]

 

A demokrácia értéktartalma kettős: biztosít jogot a kisebbség számára, de biztosít jogot a többség számára is. A kisebbség joga véleményének szabad nyilvánítása, s a többség ezt a kinyilvánított véleményt közügyekben „sine ira et studio”, előítélet nélkül köteles mérlegelni, mielőtt végleg állást foglalna. (Nem a javaslatot tevő személye, hanem a javaslat tartalma szerint.) A vélemények kölcsönös ütköztetéséhez a jogrend keretein belül, sajtószabadság, média tájékoztatási kötelezettség útján, de közvetlen rendezvényeken történő eszmecserékkel is, tényleges lehetőséget kell biztosítani. A tájékoztatásnak kiegyensúlyozottnak, a vélemény kifejtésének szabadnak kell lennie, szabadnak abban az irányban is, hogy a véleményét hirdető kisebbség nem erőszakolhatja véleményét[16] a többségre. (Szabad oda nem figyelni is!)[17] Így az egyre elterjedtebb magamutogató és közterületet – nem mindig indokoltan – lefoglaló tüntetések és demonstrációk olyan helyre összpontosítása, ahol meg is találhatók, de nem tolakodnak bele minden áron mások életébe, ez lenne összhangban a demokratikus társadalmi renddel.

Néha szinte elfelejtjük, hogy a demokratikus jogállamban a többségnek is vannak jogai. A vélemények szabad ütköztetése után minden olyan közkérdésben, amelynek egyféle megválaszolása szükséges, a többség álláspontja követendő, mégpedig a kisebbség által is, jóhiszemű együttműködéssel. (A csendes szabotázs, az ellendrukker magatartás nem fér össze a demokratikus értékekkel.)

Közéleti gyakorlatunkban, éppen a közszolgálati sajtó és média sokszor egyoldalú beállítottsága miatt is, gyakori, hogy kisebbségek szinte sértésnek tekintik, ha a többség is igényt tart álláspontja megfogalmazására. Egyes kisebbségi elképzelések a tolerancia igényével mindent elborítón jelentkeznek, de ha a velük szemben álló többségi álláspont nyilatkozik meg nyilvánosan, intoleranciáról, erőszakról, illetéktelenségről panaszkodnak. Különösen gyakoriak az ilyen hangok, ha a közügyekben formált erkölcsi nézetek valláserkölcsi felfogással egyezőn jelentkeznek: mintha a közéletből a vallásos emberek nézeteikkel együtt ki lennének tiltva és magánlakásuk falai közé száműzve. (Még ott is kifogásolják megnyilatkozásukat, ha az a következő nemzedék neveléséhez jelentkezik: mintha a vallásos szülők alapszabadsága gyermekeik nevelésére nem lenne rögzítve az Alkotmányban (Alk. 67 § /2/).

(Élesen nyilvánul meg ez az antidemokratikus szemlélet a homoszexualitással összefüggésben minden esetben, pártolói akár a vallásszabadságot is sértő módon követeltek a többségtől önkorlátozást. Erre még később részletesen kitérek.)

 

A demokrácia értékei közé tartozik a közügyekben megnyilatkozó polgárok véleményének egyenlő súllyal való figyelembe vétele. Egyértelmű, hogy választásnál, népszavazás során, minden állampolgárnak azonos súlyú állásfoglalása van. A gyakorlat két irányban is felvet ezzel kapcsolatos gondot.

Alkotmányunk (68 § /3/) biztosítja a nemzeti és etnikai kisebbségek részét a néphatalomban és így képviselethez is jogot ad nekik. Ezt a jogot azonban mind ez ideig – 15 év óta – nem sikerült  a gyakorlatba átültetni, azzal a kifogással, hogy így a népi, etnikai kisebbségek, mint a nemzet részei, többlet szavazathoz jutnának a választások során, ami az egy személy – egy szavazat elvét törné át. Jellemzőn olyan kérdés, ahol az ismeretlen még oly kis politikai többlettényezőtől való félelem is megbénítja a cselekedni köteles akaratot, holott annak külpolitikai, a magyar nép határainkon túl élő részeire gyakorolt hatása, jelentős lehetne. Itthon nyilván néhány mandátumról van csak szó, még akkor is, ha számára tekintet nélkül minden kisebbségnek adnánk legalább egy parlamenti helyet. Igaz, hogy a jelenlegi kiélezett parlamenti megosztottság mellett ez a néhány szavazat akár el is dönthetné választáskor a parlamenti erőviszonyokat, (kivált a nemzet közömbös egyharmadára tekintettel).

Magyar választásokon lehetségesek a választási szövetségek. Ennek jegyében a kerületi helyek második választási menetében kisebbségben maradt – kerületi képviselet nélkül maradt – szavazatok a második-harmadik fokon, területi vagy országos listában összegezve, szavazataik révén képviseletet nyerhetnek. A legutóbbi választáson előfordult, hogy a második fordulóban egyes kerületekben a több szavazatot kapott párt jelöltje kisebb szavazati súllyal rendelkező szövetségese javára lépett vissza, s ez által a versenyben maradt kisebb párt jelöltje megkapta a kerületi többséget, míg a visszalépett szavazók jelöltje után formailag „képviselet nélkül maradt” nagyobb szavazati szám került át még egyszer megmérettetésre a területi listára. Előttem nyilvánvaló, hogy e szavazatokról nem lehet biztossággal állítani, miszerint a kerületben nem eredményeztek mandátumot, ha a két – nagyobb és kisebb – csoport összesített szavazatai révén lett a jelölt képviselő, miközben az így formailag, pártszempontból, „kiesett” nagyobb számú szavazat alkotmányellenesen jutott még egyszer mérlegelésre a területi lista helyeinek elosztásánál. A Választási Bizottság, majd a Legfelsőbb Bíróság az ezzel kapcsolatos kifogásokat figyelmen kívül hagyta, utóbbi főleg formai indokolások alapján, jó példáját adva annak, hogy a jelenlegi bírói kar a rendszer váltás óta rá háruló politikai döntési szerepkörnek nem tud, sokszor nem is akar megfelelni.[18] Hiányzik a Közigazgatási Bíróság! 

Tényként rögzíthetjük azt a helyzetet, hogy valójában a pártok nem a népakaratot törekesznek formálni, hanem saját előnyös hatalmi helyzetüket erősíteni. A választási előkészületek során sokkal kevesebb szó esik az ország valódi nehézségeiről és az azokkal való szembetekintésről, mint a versenytárs lejáratásáról, a megszerzett hatalom révén elérhető csoportelőnyökről. Végig elemeztem egyszer a magyar reformkortól kezdve napjainkig, hogy milyen érvekkel, tervekkel, szólamokkal vagy jelszavakkal törekedtek politikai mozgalmak, majd pártok a választók kegyeit a maguk számára megnyerni. Az volt szomorú megállapításom, hogy a reformkorban a szemben álló irányzatok is bizonyos tisztelettel fordultak egymás felé, és érvelésük általában pozitív, értékkereső volt. Ez a tartalom egyre fogyatkozott az idővel. Ma már általánosan elmondható, hogy inkább a választók rossz adottságaira, irigység, gyűlölet, haszonlesésre játszanak rá, anyagi előny hangoztatásáról, vagy a megszólás, rágalom eszköztárának bevetéséről szólnak, a viták. Nem azt keresik, nem amellett érvelnek, mi a jobb, hanem arról szól a történet, hogy ki a rosszabb.[19]

 

A demokrácia nem oldja fel egyenlőségi tételével a szakmai felelősséget, amelyet az írástudók, a tisztviselők, a maguk vállalt és átruházott körében viselnek. Sőt! Ez a felelősség annál erősebb, minél  jelentősebb a kérdés a köz szempontjából. A szakértelmet igénylő közmegbízatást vállalók nem bújhatnak ki felelősségük alól azzal, hogy a közösségre tolják át a döntést. A közösségtől azt lehet megkérdezni, kiben bízik, vagy azt, hogy mi a véleménye világosan átlátható és átérthető, következményeiben és terheiben is egyértelmű, kérdésben. Ám ahol szakmai, tudományos, akár nem is teljes biztossággal előre megjósolható eredményekről kell dönteni, ott a bizalom kötelezi a tisztség, tudomány hordozóit a felelősség vállalására.

Ez a felelős hatalomgyakorlás, a meghatalmazásra és megbízásra figyelemmel, teljes odaadással és egyéni szempontok háttérbe rendelésével, csakis erkölcsi tartással, etikai alapon oldható meg. A jog csak határokat és keretet adhat, annak betöltése a közösség részéről bizalom kérdése, amire tisztességgel, odaadással kell válaszolni, és felelősen azzal elszámolni. Kivált a jogászi hivatások körében, ahol szinte kézenfekvő közhatalmi megbízások elnyerése, kell ennek az erkölcsi tartásnak különös súllyal jelentkeznie[20]

Nincs helye demokráciának olyan közösségekben, ahol a vezetés, az irányítás a cél érdekében szükségszerűn egységes, mint a fegyveres testületekben, az ügyészi szervezetben, az államigazgatásban. Nincs helye az egyetemen, bár az tanárok és hallgatók egy célra egyesült közössége: mégis, hogy a célhoz mely út vezet és azt hogyan kell járni, a tudomány művelői közé már bejutott tanárok felelőssége és joga eldönteni[21].

A jog művészetéhez tartozik meghatározni azokat a kereteket, ahol az egyébként nem demokratikus jellegű testületek tagjait is megilletik szabadságjogok. Így az egyetemek hallgatói önkormányzataiban, avagy pl. a hadseregben, ahol a panaszjog korlátozása ellen annak idején közösen foglaltunk állást Ádám Antal, Kilényi Géza és Vörös Imre kollégáimmal[22].

 

Jogállami hatalom.

 

A jogállami hatalom gyakorlói egyenként és összesen - az elsődleges cél, a szabadság biztosítása, és a másodlagos cél, az együttműködésből adódó többletértékek megvalósításának szervezése és eredményének a közösség érdekében célszerű felhasználása érdekében - szolgálatot teljesítenek. Azért felelnek és arról számot adni a megbízónak vagy szerveinek, végső soron a nemzetnek kötelesek. E szolgálat elvállalása és teljesítése a hatalom hordozói részéről - jogrend adta hatáskörben - erkölcsi értéket valósít meg, és ugyancsak szabad, bár korlátozott körben és módon érvényesül.[23] Az Alkotmánybíróság munkája során többször is rögzítette, hogy a hatalom korlátjai az Alkotmányból következnek és a hatalommal felruházáskor már léteznek. Nem értelmezhetők kiterjesztőn és nem alakíthatók szokás útján, mert ez ellenkeznék a jogállam legjelentősebb értékével, a jogbiztonsággal. A polgároknak tudniok kell, mire és milyen mértékben adnak maguk felett egyeseknek hatalmi jogosítványokat.

Hadd idézzem ezzel kapcsolatban egyik saját szövegezésű párhuzamos indokolásomat, mint ami a követelményt bővebben fejti ki az alaphatározatnál[24]. „Az alkotmányos jogállam elengedhetetlen jellemzője, hogy az államhatalom letéteményeseiről az alkotmány egyértelműen rendelkezzék. Közhatalom csak törvényen alapulhat. Ezen a területen nem lehet joghézag, az ellent mondana a magyar államiság alkotmányban meghatározott jellegének. Nincs mód arra, hogy az alkotmány értelmezendő szakaszainak a hatalom letéteményesei egymás közti megállapodásával alakuljon ki gyakorlatban az elfogadott értelme. Az Alkotmánybíróság köteles a közhatalom határait és gyakorlásának módját az érvényes alkotmány alapján kifejteni; ha a törvényhozás a kifejtés alapján meghatározott alkotmánymagyarázattal nem ért egyet, alkotmánymódosítással adhat az Alkotmány érintett szakaszainak más tartalmat, mint amelyet azokból az Alkotmánybíróság értelmezéssel levezet.”

 >>>FÁ - ? Ez elsietett megállapítás volna valódi alkotmány esetében. Csak a chartális rendszerben működik, hogy elegendően intelligens és ravasz 2/3-os hatalom esetében az alkotmánybíróság és az alkotmány a hatalom engedelmes kifutó fiúja, mint pld az uniós népszavazás időpontja esetében. - FÁ<<<

Ugyancsak erkölcsi követelmény, hogy a hatalom hordozója se egyénileg, se testületileg ne kívánjon magának aránytalan hasznot, juttatást biztosítani, főleg ne saját hatalma kihasználásával. Utalok itt arra a rosszízű törvényre, amellyel 1990-ben az országgyűlés a maga tagjai számára, megbízatásának lejárta előtt, aránytalan és jogrendünkbe nem illő végkielégítéseket állapított meg[25]. Az Alkotmánybíróság 1994-ben, az Alk. 20 § /1/ szószerinti formális értelmezésével, nem minősítette alkotmányellenesnek a törvényt. Szerintem, tévesen.

„Álláspontom szerint a megtámadott törvény nemcsak etikailag kérdőjelezhető meg, hanem alkotmánysértő is, mert sérti a jogállami jogalkotás alapelveit, de ellentétes az Alkotmány 70. B §. -ával is. Lehet, hogy ennek megállapítása éppen akkor, amikor a parlament mandátuma lejár, váratlanul érintene egyes képviselőket és sértené a jogbiztonság ugyancsak létező szempontját. (A támadott tv az 1990. évi XVI. és LXVII. tv volt). Az Alkotmánybíróság azonban csak panasz alapján, az Országgyűlés megbízatásának utolsó hónapjában foglalkozhatott a kérdéssel. Lehetősége lett volna - a két szempontot egyeztetve - a hatályon kívül helyezés időpontját úgy megállapítani, hogy a most feloszló képviselőház tagjait már ne érintse. A megsemmisítéssel módot adhatott volna a következő Országgyűlésnek jogállami megoldás keresésére a kérdés rendezéséhez. A panasz puszta elutasítása kellő figyelemfelhívás nélkül nem segíti a tartalmi jogállamiság megvalósítását.”

 

A jogállam akkor tud a jogbiztonság értékkövetelményének eleget tenni, ha szabályaiban világos, egyértelmű, igaz. A jog ehhez igazságos biztonságot biztosít. Igazságosat annyiban, hogy a jog szabálya nem lehet félrevezető: amint tilos hamisan megkerülni, tilos vele, a jog segítségével, hamis látszatot vagy csalfa biztonságot teremteni. Csak így megragadható az egyes polgár számára, így teszi őt „az igazság szabaddá”. Törvény nem lehet félrevezető eredményében sem, még kevésbé célzatában. Sajnálatos módon erre is adódik példa a gyakorlatban. Hadd idézzek itt néhány okfejtést alkotmánybírói gyakorlatunkból, saját megfogalmazásaimból.

 

A OTP lakáshitelek alkotmányosságáról szóló AB határozat párhuzamos indokolásából[26]:

A jogállam nem csaphatja be polgárait. Tartozik őket, jogszabályain keresztül is, valós céljairól őszintén és felismerhető, érthető módon tájékoztatni. A kifogásolt jogszabály ezzel a kötelezettséggel ellenkezik. Emiatt sérti az Alkotmányban előírt jogállamiságot. Áttételesen a jogbiztonsággal is ellenkezik. De ellenkezik az ugyancsak a jogállamiságból folyó világosság, egyértelműség és igazság követelményeivel is.”

Más indokolás az adójogszabályokkal kapcsolatban[27]:

„Álláspontom szerint a jogállamiság fogalmába ütközik és ezért alkotmányellenes forgalmi adóval sújtani olyan tevékenységet, amely nem felel meg a polgári jog általános fogalma szerint a forgalomba hozatalnak. A jogalkotó nem szabad az adónemek alkalmazásában. Vagyonadót csak vagyonra, jövedelemadót csak jövedelemre, illetéket csak állami szolgáltatás ellenében és forgalmi adót forgalmazás után vethet ki.

Ugyancsak adójogi témában[28]:

„Az Alkotmány 2. §-a szerint Magyarország demokratikus jogállam. Ebből folyik a jogrend elsődlegessége, a jogbiztonság szükségessége. Utóbbinak követelménye, hogy a jogszabályok szövege egyértelmű legyen, azaz a jogi fogalmakat az összes jogterületeken egységes értelemben használja a jogalkotó.

A demokratikus jogállamiságból folyik, hogy a jogot az állampolgárok közössége alakítja az alkotmányban meghatározott módon. Ehhez szükséges, hogy a jogszabálytervezetek a javaslattevő szándékát nyíltan kifejezzék: a jog nem a politikai szándék leplezését hivatott szolgálni, és minden ilyen jelenség - akár tudatos, akár csak felületességből ered, ellenkezik a jogállamiság elvével.

A panaszosok által kifogásolt két rendelkezésben a személyi jövedelemadóról szóló törvény az ingatlan eladása, illetőleg a készpénz takarékbetétbe helyezése esetén mutatkozó nominális jövedelmeket adóztat. A takarékbetét után befolyó kamat egészét, valamint az ingatlan szerzési és eladási ára közötti különbözet egészét adóalappá nyilvánítja.

A SZJA a jövedelmet rendeli adóztatni. Az Alkotmány 70/I. §-a a jövedelmi és a vagyoni viszonyoknak megfelelő közteherviselést írja elő.

A SZJA meghatározza, hogy mi tekintendő jövedelemnek, az Alkotmány 70/I. §-ának értelmezése szempontjából azonban a „jövedelem” és „vagyon” fogalma a fogalmak általános értelme és nem az SZJA fogalom-meghatározása szerint alkalmazandó.”

Az építőmesteri foglalkozás gyakorlásának kerülő úton való ellehetetlenítéséről[29]:

„A T. in fraudem, kerülő módon a kamarai tagság lehetőségének kizárásával teszi lehetetlenné a más jogszabályok által elismert tevékenység folytatását. A T. és a korábbi - jelenleg is hatályos - jogszabályok között tehát olyan kollízió keletkezett, amely egyes, a szabályozás körébe tartozó személyekkel szemben egzisztenciavesztéssel járó jogfosztó, hátrányos megkülönböztetést tartalmaz, ezért az alkotmányellenességet meg kellett volna állapítani.”

 

A jogállam a békés egymásmellettiség megélésének és kibontakoztatásának kerete. (Alk 6 § /1/)[30]. Amint már jeleztem, ehhez őszinteség és bizalom, valamint a viták rendezésére szolgáló formalizált utak elfogadása szükséges[31]. Csupa etikai előfeltétel. Nincs azonban tartós társadalmi értéktermelés, nem „boldogul” a társadalom, ha ezeket az alapfeltételeket el nem fogadja. Igen nagy a hatalma a tájékoztatásnak, módja van félretájékoztatni is. Mindenkit meg lehet átmenetileg téveszteni, sokakat huzamosan is, de mindenkit vég nélkül nem. Ha viszont a jogrenddel és hatalommal való visszaélésre fény derül, az megrontja és eltorzítja a társadalmat, mely esetben az értékes célok társadalmi megvalósítása illúzióvá foszlik, vagy olyan visszahatásra készteti a közösséget, amelynek következtében vagy a hatalom megbízását vonja meg, vagy a közös célokért való együttműködést adja fel.

 

Jogállami Alkotmányunk betartása és megvalósítása elsőrendű társadalmi érdekünk. Nézzük hát részleteiben az Alkotmány által hordozott értékeket, jelenlegi alkotmányunk sorrendjében.

 

Tulajdon.

 

Az alkotmányos értékek közül először a rendszerváltozás által elvileg is mélyen érintett tulajdonviszonyok, valamint a piacgazdaságon belül fontossághoz jutott vállalkozói és szerződési szabadság kérdésére vonatkozó értékeket kívánom szemre vételezni. (Alk. 9 - 13 §§).

 

Alkotmányunk elvi szinten rögzíti, hogy nálunk az addigi tervgazdálkodási rendszerrel szemben piacgazdaság létezik. Ennek nincs külön alkotmányos értéke, ez gazdasági viszonyrendszer. A gazdasági rendben azonban egyenjogú, és egyenlő mértékben védendő a köztulajdon és a magántulajdon[32], mint alkotmányos alapjogok, értékek.

Talán különös, de egyáltalán nem egyértelműn tisztázott elvi szinten sem, hogy itt két fajta tulajdont állít egymással szembe a törvény, mint ahogy azt a római jog tette[33], s azok egyenlő védelmére azért hivatkozik, mert a megelőző rendszerben értékrangsor állott fenn közöttük – első a köztulajdon (szövetkezeti tulajdon), követi a személyi tulajdon, majd (tűrt kategóriaként) magántulajdon (termelési vagy tőkét képező javak magánkézben). Ezen belül különböztettek termelő javak és fogyasztási javak, valamint személyes életkörülmények alakítására szolgáló, tartós használati jószágok között. Az Alkotmány szerint a tulajdon mindkét fajtájában (köz és magán) annak minden tárgya egyenlő védelmet kap, alapjogvédelmi szinten.

 >>>FÁ - Ez alapvető félreértéshez vezet. Az egyik totális értelmezés helyett (állami tulajdon) következett egy óvatos fogalmazás(egyenlő védelem) és egy másik totális gyakorlat érvényesülése (lényeges volumenű, de kivált monopoljáradékot hozó tulajdonok kifejezetten retrográd értelmű törvény fölé helyezése). Tehát éppen csak a korábbi hibás megoldástól eltérő gyakorlatra törekvés jelent meg, de minden mélyebb elemzés, tájékozódás, erélyes józanság nélkül, a tulajdonfajták funkcionális számontartása, megkülönböztetése nélkül, ami kellő belegondolással a rendszerváltás értelmét, tisztességét, társadalmi elfogadhatóságát megkérdőjelező eredményekre vezetett. - FÁ<<<

Ma tehát nincs rangsor és más a kategorizálás. Más társadalmi célja van a közvagyonnak, abban  a köz tulajdonát lépező tárgyaknak, dolgoknak – és más a magánvagyonba tartozó tárgyaknak, dolgoknak. A különböző társadalmi célok összességükben egyenlő súllyal érvényesülnek.  >>>FÁ - ???? - FÁ<<< A közvagyon is megoszlik tárgyai szerint a közélet működését szolgáló dolgokra (épületek, gépek, bútorok, közlekedési eszközök, nyilvántartások stb.), vannak a közvagyonban mindenki használatát szolgáló tárgyak (res publico usui destinatae), utak, hidak, közművek, amelyeket a közvagyon kezelője a cél szolgálatába állít, létesít, és karban tart, és van a köznek is gazdálkodást szolgáló vagyona, tartalékot képező javai. A magántulajdon tárgyai is sokfélék és azok jellege ugyancsak nem egységes. Vitán felül vannak e körben olyan azonnali fogyasztást szolgáló dolgok, mint a kifli vagy a pohár tej, amelyekre a tulajdonvédelem állandó és tartós kategóriáit voltakép felesleges alkalmazni; vannak kifejezetten forgalmi, üzleti célt szolgáló dolgok, mint maga a pénz, vagy a termékek, amelyeket az egyén azért készít, halmoz, készletez, hogy forgalmazhassa őket, s ellenértékükből más szükségleteket fedezhessen, (jellegük szerint inkább vagyonrészek, mint tulajdon tárgyai), és vannak olyan dolgai az embernek, amelyek élete jellegét határozzák meg: lakása, bútora, ruhája, könyvei, használati tárgyai stb.

>>>FÁ - Nocsak milyen részletesen lehet különbséget tenni! Nyilvánvaló, hogy egyik tulajdoni forma (pl magántulajdon vagy állami tulajdon, helyesebben egyéni vagy közösségi tulajdon) a másik funkciójában nemhogy védelmet nem érdemel, hanem a társadalom szorul védelemre a diszfunkcionális tulajdon-értelmezésekkel és gyakorlatokkal szemben! - FÁ<<<

E vagyon egy része oly gyors felhasználásra kerül, hogy magántulajdonkénti, alapjogi védelme felesleges: elég a normál birtokvédelem (a birtokos személy hatósági védelme) a használat-felhasználás biztosítására. Más része e magánvagyoni tárgyaknak közzel szembeni kötelezettséget hordoz: a személy jövedelme és vagyona alapján tartozik a közterhek viseléséhez hozzájárulni (a maga vagyonának, vagyontárgyainak egy részét a közvagyonba beadni) (Alk. 70/I §). Az e célt elsősorban szolgáló pénz sem igazán tulajdon tárgya, inkább hordozója, megjelenítője a vagyonnak. Átváltása egyik vagyoni körből a másikba az azok közötti elszámolás lehetőségét biztosítja, voltaképen a dolog tulajdonának körén kívül.

A szűkebb értelemben vett tulajdonjogot hordozó dolgok, a tulajdon tárgyai, a régi római szemlélet szerint mintegy személyes kapcsolatba lépnek tulajdonosukkal. Hozzá tartoznak, énje környezetét, burkát adják, személyisége jellegét fejezik ki. Ezért van, hogy az ilyen tulajdon elvonása kisajátítás (hisz valakinek sajátjai – propria sunt), amelyre csak közérdekből, kivételesen (ha a közérdek máskép nem érvényesíthető), feltétlen és azonnali kártalanítás mellett történhet. E tulajdonról valljuk, hogy a tárgyhoz kötődik, jogként, hogy az idő nem szünteti meg, hogy túléli a tulajdonos személyét is és öröklés révén átszáll a jogutódra, akinek meghatározása bizonyos korlátok között ugyancsak legszemélyesebb védett szabadsága a tulajdonos magánszemélynek.

 >>>FÁ - Milyen szép megfogalmazás! De a konkrét tulajdonnal együtt ez elmondható bizonyára a tulajdon elvi formájáról is?! Tehát semmi jogcímmel bizonyos tulajdoni jogosultságok nem vonhatók el „alkotmányosság esetén”. Micsoda beláthatatlan térség, a rossz intézmények által okozott nyomornak micsoda jól megragadható területe ez a kérdéskör! A történelmi alkotmány nélkül politikusaink, alkotmánybíróink és egész chartális alkotmányosságunk fantáziátlansága, serénytelensége micsoda mértékben tesz kiszolgáltatottá minket?! - FÁ<<<

A tulajdonnal a tulajdonos elvben azt tehet, amit akar. (Benne van a szabadságában, hogy annak tönkretételét, elpazarlását is biztosítja a jog.) Mégis éppen ez a jog biztosította szabadság hordoz erkölcsi kötöttségeket, amelyek szélső esetben jogi megfogalmazást is kapnak.

Egyrészt a magántulajdon vagyont képez, ami bizonyos mértékben szükséges az emberi, emberhez méltó, valamint a családi léthez is. Ebből az Alkotmány szerint is bizonyos „létminimumnak” megfelelő szint jár mindenkinek. Ámde ez nem csak a szuverén közösségen belül van így, hanem így van, erkölcsileg feltétlen, nemzetközi szerződésekben kikötötten, globális méretekben is.  

>>>FÁ - Ez elgondolkodtató. Lásd a föld = tőkejószág nemzetközi szerződéseket, lásd az éves költségvetésekre hivatkozva legképtelenebb intézményi torzókat elfogadtató 15 éves rendszerváltó eseményeket. A létminimum nem csak, sőt elsősorban nem havi minimális jövedelmet jelent, hanem valamely strukturális minimumot, védettséget és lehetőséget, alanyi jogosultságokat, elvehetetlen önszervezési feltételeket stb - FÁ<<<

Márpedig a javakat jelentő dolgok mennyisége nem korlátlan. Ahhoz, hogy nagyjából átlagosan minden embernek jusson, az átlagot jóval az európai életszínvonal alatt kellene meghatározni: mi, szegény, és a gazdagabbak sorsa után vágyó magyarok, átlagban ugyancsak le kellene adjunk a magunkéból, hogy el ne vonjuk más rászorulók elöl. Ha elfogadjuk – és Alkotmányba iktattuk – a létminimumhoz való emberi jogot, …

 >>>FÁ - Ha elfogadjuk 1) alkotmányos elvként, s 2) ennek szellemében alaptörvénybe iktattuk! De túl azon, hogy az alaptörvényt ne hívjuk alkotmánynak alapvető kérdés, hogy a chartális alkotmány felfogás milyen jól megegyezik a falanszterikus gondolkodással, ahol ki lehet jelölni mechanikus minimumokat és maximumokat, amelyeket az élet úgy is átlép, és onnantól kezdve le lehet járatni az egész alkotmányos gondolkodásmódot, és mint a lyukas sajt olyanná lehet tenni minden értéket a kivételekkel. Az európai alkotmányos igazságok sokszáz év gyökerű megfogalmazásai, amiket jogkitejesztéssel mindenki számára fel lehet ajánlani, azok ennél magasabb színvonalon vannak megfogalmazva. Mert minek a trópusokon eszkimó fűtési energiaköltség, és minek a balatoni strandon óceáni cápamentő mellény a vízimentőnek? - és sokáig lehet folytatni a mindennapos képtelen példákat. A kommunizmus szerencsétlenül igénytelen, túlegyszerűsített törekvései látszanak visszatérni alkotmány helyett. - FÁ<<<  

… s ennek biztosításában a társadalmi szolidaritás kötelezettségét, nem követelhetünk magunknak olyan vagyoni értéket, ami nálunk felesleg, fényűzés, de legalább is nélkülözhető, viszont más létalapjából hiányzik! Az Alkotmány alapján a jogrendnek e kötelezettséget át kellene ültetnie a gyakorlatba, akár vagyonnak e célra történő elvonásával, jövedelem magasabb terhelésével.  

>>>FÁ - Nos ebből szinte semmi sem valósul meg, kiváltképp a monopoljáradékok egyetemi tankönyvekből is kiszorított területén!! - FÁ<<<

A társadalom minden tagjától elvárható erkölcsi szinten, hogy tulajdonával a jó gazda gondosságával bánjék, azt társadalmi rendeltetésének megfelelőn használja. Hasznosítsa, de ne pazarlón, ne oktalanul, ne elvonva azt a ráutaltaktól. Amikor a jog szabályokat szab a családtagok minimális kötelező ellátására, a társadalmi szolidaritás terheinek közvagyonból való biztosítására, amikor előírja a környezet értékeinek megóvását és tovább adását örökségként a következő nemzedékeknek, amikor tiltja a vagyonba tartozó élőlények kínzását, - ennek az erkölcsi felelősségnek ad a szélsőséges kilengésekkel szemben hangot. Sajnos jelzi azt is, hogy mennyire eltorzult gondolkodásunk az önzés irányába, hisz nem minden kor embere szorult arra rá, hogy e kötelezettségeire jogszabály figyelmeztesse!

A magántulajdon védelmét és helyes felhasználásának bizonyos szélső határait a magánjog és családi jog szabályai tartalmazzák. Korántsem úgy, hogy azokkal kapcsolatban az erkölcsi értékek keresésére, megvalósítására ne kellene súlyt helyezni, buzdítani, figyelmeztetni. E téren is mutatkozik az a bizonyos liberális világszemlélet, amely a tulajdonnal kapcsolatos egyéni szabadságot nem kívánja korlátozni erkölcsi szempontokból, mert tagadja a jognak erkölcsi értékeket megállapító, megvalósító szerepét.

 >>>FÁ - És furcsa módon, ebben a megfogalmazásban még igazuk is van, mert a jog (a pozitív jog) ne állapítson meg erkölcsi értékeket, hanem tisztelje azokat, legfeljebb a maga eszközeivel, a maga hatókörén belül a maga nyelvén és funkciójában  megfogalmazhatja őket, de „externáliaként” és nem a jogon belüli „internáliaként” kezelve. - FÁ<<<

Elfelejtik e téren is, hogy az Alkotmányt lehet megkísérelni e szabados irányban módosítani, - remélem nem fog sikerülni, – de amíg úgy szól, ahogy szól, addig a szolidaritás, a családtagokkal, gyermekekkel szembeni felelősség, a joggal való visszaélés tilalma tételei annak: a hatalom megbízott hordozói esküt tettek ezen alkotmányos értékek megvalósítására, nem hagyhatják hát azokat figyelmen kívül! Nem szabad olyan politikai programot sem kialakítani, meghirdetni, népszerűsíteni országunkban, amely az alkotmányos értékeket figyelmen kívül hagyja vagy háttérbe szorítja!

 >>>FÁ - Ez érdekes. Ha így értelmezték volna a chartális alkotmányt 15 éven át, akkor a történelmi alkotmányt szinte senki sem igényelné vissza. De éppen az elmúlt 15 év tapasztalatai adják a legfőbb érvet, hogy komolyan kell venni a jogfolytonosság elismerésének igényét. - FÁ<<<

Az Alkotmány a magánfogyasztás közvetlen tárgyait a közbiztonság keretében védi. A személyes használat tárgyait képező dolgokat a kisajátítás korlátozásával és az öröklés biztosításával. Ám a vagyon gyarapítás lehetőségét, a tartalékvagyont, a munkával vagy biztosítás révén szerzett járadékokra való igényt is védi az Alkotmány: egyrészt annak rögzítésével, hogy a munkáért jár a megfelelő bér, ellenérték, másrészt a pénz értékállóságának megkövetelésével. Nézetem szerint ez a védelem a társadalmi / szociális biztonság integráns része. Nyugdíjak értékállóságával kapcsolatban az Alkotmánybíróság, bár korántsem kellő határozottsággal és egyértelműséggel, de többször is megállapította ezt.

 >>>FÁ - Hogyan lehetne e témakörbe, ezen eszmecserébe bevonni azt a kérdést, hogy a munka szerinti elosztás csak parciális lehet (mert hiszen az a három klasszikus termelési tényező közül csak az egyik, s mára további lényeges termelési tényező típusokat kell megnevezni és társadalmi jövedelem-eloszlásukban tudatos kontroll alá venni). Csak a munka jövedelmének alapján nem lehet kezelni a társadalmi elosztás (különböző ciklusú újraelosztásuk) egészét. - FÁ<<<

Az állam, pénz kibocsátási monopóliumával visszaélve, ma világszerte rendszeresen rontja bizonyos mértékben a pénzt. Kisebb-nagyobb mértékben, de nincs ma értékálló valuta, mint ahogy megszűnt az értékhordó pénz is. Voltaképen erre egy állam sem kapott sohasem felhatalmazást a szuverén közösségtől. Úgy adják ezt be a polgároknak, mint a gazdálkodás szükséges előfeltételét, holott az egyénnek a függetlenedését szegik el vele a pénzt kibocsátó államapparátussal szemben. Takarékossággal ma sehol sem biztosíthatja senki öreg napjait: az eltett pénz értékét veszti, a bankba tett pénz ki van téve a piac kockázatának. Van-e valahol képviselő, van-e párt, amely azzal nyeri meg a választók megbízását, hogy ezt őszintén közli velük? Van-e pártprogram, amelyben szerepel az államadósság aránytalan növelése a jövő terhére? Hazánkban, (a 4-es Metróval kapcsolatban) született olyan bírói döntés, amely a jövő terhére, törvényi felhatalmazás nélkül való eladósodást érvénytelennek jelentette ki: vajon meghátrált erre a gyakorlat, vagy más formában keresi a kerülő utakat?

 >>>FÁ - Ez szép, nem tudtam róla. Ennek jelentőségét nem lehet eltúlozni. De elvben még ennél sokkal többre volna szükség, általános elvi szinten kellene tudni kezelni a nemzedékek közötti kapcsolódás kérdését: a múlttal és a jövővel egyaránt. Például a történelmi típusú alkotmányos kapcsolat révén, keretében. - FÁ<<<

 

A piacgazdaságban az Alkotmány védi a vállalkozás és a szerződés szabadságát. Mint más szabadságok esetében, értékkel a gyakorlóknak kell e szabadságokat is megtölteniök. A vállalkozók a piacon megjelenve élvezik a szakszerűség és a tisztesség vélelmét (ennek biztosítása a kereskedők és iparűzők testületi erkölcsi, kiváltságaikból folyó kötelessége volt, s az ma is). A fogyasztóvédelem csak lassan és bizonytalanul tesz eleget nyilvánvalón ellenkező tapasztalatok nyomán a visszaélések kivédésének. A piacon ellenérték fejében valamilyen dolgot szerző törvényi biztosítása még a tulajdon védelmének alapjogát is áttöri, piacorientált szemléletével, noha a piac nem alapérték[34]!

A szerződéses szabadságban ott rejlik a fogyasztó szerződő fél – vagy a társadalomban létező harmadik érintett (tulajdonos)– kiszolgáltatottsága, akinek legalább a vállalkozók jogkövető magatartásában való bizalmát kellene védeni, a vállalkozói tisztesség szigorú megkövetelésével. A szocialista szemlélet, mivel többnyire az állam állt a termelő – kereskedő helyén, e felelősséget megkísérelte korlátozni arra a jogkövető magatartásra, ami „elvárható.” Lévén jogállamban a jogkövetés kivétel nélkül megkövetelendő alsó mérték és az értékmegvalósítás várható el (ezen felül!), javasoltam, hogy az új Ptk-ban ez az elvárhatóság nem felelősség korlátozó, hanem felelősséget kiterjesztő tényezőként jelenjék meg[35]. Így megteremtődnék a védettségi egyensúly tulajdonos és piaci vevő érdekei között, a hivatásos kereskedő terhére, mint a szakmai tisztesség folyománya.

 

A gazdasági verseny szabadsága[36]: jelenti-e az e szabadságról lemondás jogát is? (mintha ezen nem gondolkodnánk következetesen.) Voltaképen a szabadság szó mindig azt jelenti, hogy a cselekvési autonómián belül az állam nem tesz megkötéseket. A gazdasági verseny szabadsága tehát nem jelentheti azt, hogy „versenyezni kell!” A kérdés az, hogy e szabadságon belül a versenyző felek vállalhatnak-e önkéntes megszorítást, egyeztetést, tartózkodást. Ma a kereskedelmi jog szabályai világszerte inkább a verseny fenntartásának látszatáért küzdenek. Tiltják a kartell, a monopólium, a piaci megegyezések megkötését, tiltják az erőfölénnyel visszaélés, az alulkínálás, a versenytárs kiiktatására törekvés szélsőséges módszereit. Ad analogiam: a jogérvényesítés szabadsága magánfelek követeléseinél sem jelenti azt, hogy minden igény érvényesítendő bíróság előtt: a megegyezés, vagy akár a bármely megfontolás alapján történő tartózkodás benne van az érvényesítés szabadságában[37]. Ehhez viszonyítva az Alkotmány szóhasználatával a versenykötelezettséget és kartell tilalmat jelentő törvényi állásfoglalások ellentétesek, így kérdéses, hogy nem alkotmányellenesek-e. Közben az indok, amely a versenyt előírta, a nyilvános versenyeztetés gyakorlatában már rég nem érvényesül: kérdés, nem fordult-e e szabadság-korlátozás, mint természetellenes, inkább visszájára, azzal, hogy a korrupció egyik lehetséges forrásává vált.

Valójában a piac szereplői rég nem a jogrend engedte keretek között mozogva teljesítik alkotmányos társadalmi kötelezettségeiket, sőt a tőke globális mozgásának kiharcolása révén már az országban sem maradnak meg, ha az nem kedvez profitéhségüknek. E területen az erkölcsi kötöttségek munkálhatnának csupán, de áll, hogy a nagy gazdagság erkölcs-ellenes légkört kelt.

>>>FÁ - Értem, sejtem, amit a szerző mond, de a megfogalmazással messze nem értek egyet! A nagy gazdagság nem erkölcs-ellenes légkört teremt, hanem erkölcsi kontrollja nehezebb mind külső feleknek, mind a tulajdonosoknak. A történelmi alkotmány igazságokban gondolkodik, szigorú igazságokban. Tisztelni való igazságokban, és az ebből fakadó feladatokban. Nagy vagyon, nagyobb erkölcsi feladat mind a tulajdonosnak, mind a társadalmi kontrollnak. A példabeszédek szépek és elgondolkodtatóak. Az add meg a császárnak ami a császáré és Istennek, ami az Istené, igen szemléletes, egyszerű a hétköznapokban, egy falusi plébános hallgatóságának. De ha a király, képviselő, bankár hallgatja, akkor neki kevesebbet mond, mert nem ad eligazítást arról, hogy a hatalom gyakorlójának milyen erkölcsi kötelességeket kell érvényesítenie például a pénz-rendszer működtetésében. Ez már egy mai, XX-XXI. századi kérdés. De nem bújhatunk ki alóla, hogy erről 2/3-al semmit sem határozott a legutóbbi ad-hoc pártalku. A történelmi típusú alkotmányelvek ontológiai mélységű alapelvei azonban jó inspirációt adhatnak. Tehát nem lehet kibújni a globalizmus korában sem a „nagy gazdagság” erkölcstelenségével az erkölcsi parancsok alól. Ha lesz világállam valaha, annak a vezetése elvileg minden korábbi földi hatalomnál jobban számonkérhető lesz az erkölcsi elvek kezelése ügyében. A megfogalmazható tétel tehát, hogy a vagyon, a hatalom nagysága nem ment fel az erkölcsi parancsok alól, de esetleg még nagyobb terhet jelentenek az erkölcsileg helyes cselekvés megtalálásában. - FÁ<<<  

Így a jogi kötések más alkotmányos értékek, mint a közteherviselés, a munkához való jog, a szociális biztonság érdekében elvárhatók lennének. Egyelőre a politikai programok e törekvést sem tükrözik meggyőzőn!

 >>>FÁ - Ez a parciális részekre bontó szemlélet eleve gyengébb teljesítményre képes „rossz konstrukció”. Önmagában csak igen szárnyaszegetten működésképes. Ami talpra állíthatná, az a történelmi alkotmány meggondolt elismerése, alapul vétele, mert ott a parciális megoldásuk összhatásukban kezelhetőek, és könnyebben kompenzálhatók a különböző területek összességében. - FÁ<<<

A magántulajdon jog, csak jogi úton szüntethető meg, míg tárgya létezik.

 >>>FÁ - Már ha eredete, egész funkciója a konkrét esetben nem vitatható. - FÁ<<<

A múlt rendszer törvényi úton – igazságtalanul, kártalanítás nélkül, jelentős magántulajdonokat elvont. A rendszerváltás legális elvéből következőn az Alkotmánybíróság elismerte, hogy a jogszabály alapján történt tulajdon-elvonások esetében az esetleges rendezés, reprivatizáció vagy kárpótlás, az új rendszerben jogi döntést igényel, „ex gratia” történik, az Alkotmány visszamenőleg nem alkalmazható.

 >>>FÁ - Na itt igen lényeges problémakört érinthetünk. Tételesen kerül kimondásra ebben a furcsa megállapításban, hogy a régi (a tényleges) elveket, miszerint „törvényszegés jogot nem alapít a közjogban sem”, és ebből kifolyólag „az alkotmányos interregnum közjogi történései semmisnek tekinthetők” el kell felejteni. Azonban ez a javaslat, a megoldás természetesen nem fogadható el. Miféle észjárás az, amely a nagy hazugságot, erőszakot, visszaélést normaképző ténynek tekinti, amelyet utólag nem lehet megkérdőjelezni? - FÁ<<<

A reprivatizációra vagy kárpótlásra viszont alkalmazandó a diszkrimináció alkotmányos tilalma[38]. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy álláspontja csak a jogszabály alapján, legálisan elvolt tulajdonokra érvényes[39], az erőszakkal birtokba vettekre nem, akkor sem, ha ezek birtokhelyzete tulajdonként került az ingatlan-nyilvántartásban feljegyzésre. A deklaratív (nyilvántartási) hatályú bejegyzés ugyanis nem pótolja a konstitutív (jogkeletkeztető) jogi aktust.

 >>>FÁ - Ennek alapján a rendszerváltásból minden semmis! Ki volt olyan, aki önként ajánlotta fel tulajdonát az államnak az államosítások idején, szerződésben elfogadható ellenértékért? Az „osztály-alku” lett volna, nem osztályharc, és proletár-diktatúra! - FÁ<<<

Mikor ezen alkotmánybírósági állásfoglalás nyomán egyesek megkísérelték meg nem szűnt tulajdonuk alapján ingatlanuk birtokba adását szorgalmazni, a Bíróságok egybehangzón elutasították ezeket az igényeket, mondván: nem lenne igazságos legális igazságtalan és illegitim igazságtalan elvonások között különbséget tenni. Az indokolás teljesen ellentétes a „legális átmenet” rendszerváltásának elvével, viszont rendkívül gyakorlatias: sok per lefolytatásától kímélte meg a bírói szervezetet, amely a jogállamban ez ügyben egyedül volt illetékes.

 >>>FÁ - Az a jogállam, amely a bírók tehermentesítése érdekében a pereket úgy oldja meg, hogy idegen új tulajdonosnak játsza át a vagyont, nehogy a kisemmizettek egymással hajba kapjanak vagy a bírói állományt túlterheljék? Ahelyett, hogy kialakított volna olyan minimál megoldásokat, miszerint aki 1-5 ha háztájit szeretne, és ottlakást, ápolást vállal, az igény alapján juthat hozzá? És akinek a vételárat hitellel támogatja az állam, amelyet elengednek neki, amíg nem ad túl rajta?! Sőt, az esetlegesen újratelepülő vidékeken az állam infrastruktúra kiépítését vállalja, hogy enyhüljön a nagyvárosok embertelenségének nyomása a társadalomra? Az állampolgársági részvény és hasonló megoldásokról nem is szólva. Tetszettek volna forradalmat csinálni, nekem nem volt hozzá kedvem? „Antall József”. Utólag senki se kifogásolja, hogy nem tartottam be semmilyen szavamat? Na erre jó a megoldás: alkotmányosan SEMMIS a német megszállástól kezdve mindmáig az egész közjogi katyvaszra. Egyébként, ha jól tudom, a legvéresebb szovjet terror fő mozgatói mindig büszkék voltak gyakorlatias megoldásaikra. Sztalintól ezért maradhatott emlékezetes a mondás: ugyan hány tankhadosztálya van a pápának? Ráadásul egyáltalán nem magyar specialitásról van szó. Több tucat országot egyszerre rohant le a spekulációs tőke ugyanazon jelszavakkal a kilencvenes évek elején, a Szovjetunió össze omlásakor. Mindenki problémáját nem tudjuk megoldani. De legalább a magunk ügyével foglalkozzunk, magunkat mentsük, ha menthetjük. Tehát tudva, hogy a magyarországi chartális alkotmány híveinek álláspontja elfogadhatatlan, az általuk szem előtt tartott nemzetközi trendekkel együtt, a magunk részéről minimálisan tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a tényleges alkotmányosság jogfolytonos elismeréséért, a magyar társadalom alkotmányos revitalizálásáért. - FÁ<<<

Mikor az elutasított felek esetükben az Alkotmánybíróságokhoz fordultak, az, nem akarva nyílt viszályba jutni a bíróságokkal, azon látszatérvvel, hogy a bírói állásfoglalások száma még nem elég nagy ahhoz, hogy élő jogként (rendszeres bírói gyakorlatként) lehessen elbírálni, a panaszokat elutasította azzal, hogy maga a törvény nem alkotmányellenes, mert ezen igények érvényesítését elvben nem teszi lehetetlenné[40].  >>>FÁ - Elképesztő - FÁ<<<

Az előbbi kérdés immár jogtörténeti jellegű, ha sértettjei kis számban még köztünk is élnek.

 >>>FÁ - A kis szám úgy értendő, hogy néhány millió? Hányan voltak a kárpótoltak? - FÁ<<<  

A következő azonban nagyon is élő, még orvosolható lenne. Tudjuk, hogy magántulajdon közérdek alapján korlátozható, kivált annak szerzése és átruházása. Köztudott, hogy jogszabályi megkötések ellenére, hazánknak főleg nyugati felén jelentős területek kerültek tiltás ellenére külföldiek birtokába. Hír szerint e birtokosok zsebében előre elkészített szerződések lappanganak, hogy előkerüljenek és birtokosuk tulajdonát biztosítsák, amint a korlátozások feloldódnak. Minden joghallgató tudja, hogy a törvényes tilalom ellenére megkötött ezen szerződések semmisek! Mégis, több elhangzott kormányígéret ellenére, a helyzet tisztázására mind ez ideig komoly lépés még nem történt. Míg annak idején a jogos tulajdonosok birtokfosztásának rendezését az igazságszolgáltatás nem vállalta fel[41], ezekkel a nyilván jogellenese igényekkel szemben a védekezés késik, a hatalom hordozói még csak egymásra sem mutogatnak, inkább úgy tűnik, hogy homokba dugják a fejüket, ha a helyzet szóba kerül.

 >>>FÁ - Köszönet ezekért a sorokért. - FÁ<<<

 

A magyar állam tulajdona nemzeti vagyon (az egész nemzet vagyona!). Közvagyon az önkormányzati vagyon is, (a közalapítványi vagyon is), így mindezek közcéljuk szerint, törvényes felhatalmazással, az egész nemzet által áttekinthető módon kezelendők. Ezt semmiféle magán üzleti érdekre tekintettel nem lehet elleplezni. Ugyancsak az egyenlő védelem elvével ellenkezik, ha magánjogi formák segítségével a közvagyon kezelői kibújnak a vagyonkezelési felelősség alól – autonómiára, üzleti titokra hivatkozással. Az állami vagyonon belül pedig újra meg újra felkavarja a közvéleményt egy-egy kirívó botrány „erkölcsileg rosszallható, de nem jogellenes” szólammal való kezelése.

A köztulajdon körében szó sincs arról az elvről, hogy annak átruházása csak törvényes céllal, az értékarányosság szabályának figyelembe vételével történhet. A bankbotrányok kipattanásakor a kipattantó ellen indult eljárás, nem a jogosulatlan kamatot közpénzből fizető, vagy köznek járó jogos kamatot elengedő ellen[42]. Élénk emlékezetünkben van – ha ugyan már elmúlt, - Tocsik Márta bűnügye és polgári pere, aki hatalmas összegeket vett fel azért, mert megzsarolta az államvagyon javára az önkormányzatokat, hogy mondjanak le törvényszabta járandóságuk jelentős részéről[43], ha időben pénzükhöz akarnak jutni.

 >>>FÁ - Ugyanez folyik ma a mezőgazdasági és egyéb állami kifizetések banki faktorálásra kényszerítése ügyében – amiért „jogérzékem” szerint kártérítés illeti meg az országot, a kárvallottakat! - FÁ<<<

Talán nem feledtük még el a közvagyon terhére kikötött sok száz milliós végkielégítéseket, melyeket a zseniális pénzügyi szakember, Bokross Lajos, egy éven belül kétszer vett fel, egyszer, mert a bankjától elment miniszternek, másodszor, mert visszaadta tárcáját, s ennek során megtették neki azt a szívességet, hogy látszatra megszüntették megbízatását, így „kénytelen volt” visszatérni a bankszférába. De olvashatók hírek veszteséges cégek vezetőinek sokmilliós jutalmáról a közvagyon terhére, közvagyonból vásárolt ingatlanok értéknövekedéséről egy év alatt a vételárat több nagyságrenddel meghaladó szintre: mindez bizonyítja, hogy a köztulajdon védelme körül távolról sincs minden rendben.

2003. év elején a miniszterelnök kijelentette, hogy ezentúl erkölcs és jog kívánalmai közül mindig a szigorúbbhoz fogja magát tartani a Kormány. Javaslatára megalakult a Köztársaság Etikai Tanácsa, hogy megmondja, melyek a közpénzek kezelésének, közügyek ellátásának erkölcsi követelményei. A testület 2003. novemberben egyhangúlag elvi állásfoglalást hozott a közvagyon kezelésével kapcsolatban. Ennek elvi tételei voltak:

A közvagyon közcélt szolgál. Ennek átláthatónak kell lennie. A közcélra irányultság megtartásáért minden állampolgár felel a maga területén, de személyes felelősség terheli, nem a büntetőjog, hanem a leltárfelelősség szigorúbb elve alapján, a közvagyont kezelőket. Hogy a kezelés esetleg magánjogi formában történik, ezen az elven nem módosíthat.

Az államvagyonból magánvagyonba átirányított javak ellenértékének értékarányosnak kell lennie, éppúgy, mint a magánvagyonban történt visszterhes mozgásoknak. A közvagyon kezelője nem ajándékozhat a közvagyonból, ilyen ingyenes juttatás csak törvényes alapon, alkotmányos céllal történhet.

A privatizáció első lendületében a közvagyon sérelmével történtek nem szolgálhatnak hivatkozási alapul e gyakorlat folytatására.

Szociális céllal létrehozott juttatás luxus- vagy egyéni gyarapodási célokat nem szolgálhat, akkor sem, ha ez az alapul szolgáló jogszabályból nem tűnik ki világosan.

Közmegbízatás nem szolgálhat magán-haszonszerzést lehetővé tévő információk szerzésére sem a tisztviselőnek, sem általa másnak.

A nyilatkozat közreadását nagy csend követte. A Kormány, amelynek megküldték, nem reflektált arra. A MTI-től egyetlen sajtóorgánum sem, a televízió sem vette át. Mikor néhány hét múlva a Heti Válasz külön felhívásra leközölte, sem szakmai, sem publicisztikai visszhangot nem kapott. Ez a hallgatás egy olyan szöveggel kapcsolatban, amelynek szerzői közt a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, három volt alkotmánybíró, a volt legfőbb ügyész, a volt ombudsman-asszony, több egyetemi tanár állott, csak egyet jelenthetett: a közélet nem kívánja, nem bírja el az erkölcsi mértékről, kívánalomról való, tárgyilagos, de határozott állásfoglalást, sem a kormánypártok, sem az ellenzék körében[44]!

Hol vagyunk attól a határozott állásponttól, amellyel a Kúria a 20. század elején megállapította, hogy a közélet képviselőitől, a jogi hivatás gyakorlóitól magasabb erkölcsi mérték kívánható, követelhető meg, mint az átlag állampolgártól (akire az Alkotmány értékrendje ugyancsak kötelező!).

 >>>FÁ - És hol annak az alkotmánynak a tisztelete, valamint az abból következő társadalomelméleti felkészültség a társadalom bármely szegletében? De nem csak sajnálkozásról van szó, hanem arról, hogy ennek a „könnyed lazaságnak” ára van, ezt kárként akár számszerűsíteni lehet, amint azt Trianon következményének tárgyalásában újabban meg is teszik (hogy az utódországok a feldarabolás következtében mennyire elmaradtak a fejlődés korábbi ütemétől mind anyagilag, mind sok egyéb téren. A jogtalanság, az alkotmányos biztonság, kultúráltság hiánya legfeljebb szűk kis társadalmi szegmensnek lehet javára (akiket erősebb kifejezéssel rablóknak is neveznek). A társadalom egészét tekintve az alkotmányosság és hatékonyság kettős követelményét kellene támasztani a politikával, az intézményes berendezkedéssel szemben. Hatékonyság az egész társadalmat tekintve, de ez nem jelenti a hatékonyság és piaci verseny jelszavával történő cinikus életfeltétel-felszámolást, amint az napjainkra jellemző (valahogy így: az életképesnek nem kell ingyenes oktatás és orvos, a férgese meg had hulljon, tehát egyáltalán nem kell ingyenes oktatás és orvoslás)- FÁ<<<

 

Házasság, család, gyermek.

 

A Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét (Alk. 15 §). A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit (Alk. 16 §).

Érték az alkotmány számára a házasság – férfi és nő törvényes formában megkötött, életre szóló kapcsolata. (Házasságot nagykorú férfi és nő köthet /egymással/ (Csjt 10 § /1/).

Érték az alkotmány számára a család – apa, anya és gyermek természetes (vagy jog által örökbefogadással létrehozott) kapcsolata. Az anyát – gyermeke születése előtt és után – az Alkotmány rendelkezése alapján támogatás és védelem illeti meg (Alk 66 § /2/).

A gyermeknek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szüksége van a családra védelmére és gondoskodására, e jogát az Alkotmány védi (Alk 67 § /1/).

Sorozatosan történnek – szerte a világon – olyan kísérletek, amelyek a házasság és a család ezen kiemelt értékét megkérdőjelezik, vagy más kapcsolatok számára is meg kívánják adni. A házasság „nyitottságát” hirdetik egyrészről, másrészt mégis annak zárt kereteibe kívánnák bejuttatni más érzelmi /pár/kapcsolatok alanyait egyenlő rangon. A család intimitását ugyan elfogadják, de azzal egyenlő rangba kívánják helyezni az élettársi vagy más párkapcsolatokat, „nekik is joguk van gyermekhez” felkiáltással! Teljes félreértelmezése ez a szülő gyermekéért vállalt és szabadon kibontakoztatható kötelezettségének, felelősségének! Mintha bizony az, hogy a szülőnek külső behatásokkal szemben szabadságában áll, joga van gyermeke életfeltételeit, neveltetését meghatározni, (Alk 67 § /2/) - azt jelentené, hogy a gyermek a szülő tulajdona!

Egyelőre hazánkban e törekvéseket az Alkotmány elszegi: sem a fogalmak tartalmát nem lehet az alkotmányos tartalommal szemben módosítani, sem a kiemelt védettséget és értéket nem lehet ezen intézményektől elvitatni.

 

Az értékelés a közhatalomra kötelező: mind abból a szempontból, hogy általában nem törhet be a jog eszköztárával a házasság és a család benső világába, hanem kívülről köteles annak zavartalanságát biztosítani: mind abból a szempontból, hogy azok valódi szabadságát a társadalom hosszú távú és jól felfogott érdekében, alkotmányos előírás alapján, a társadalmi rend teljes eszköztárával köteles támogatni – anyagi és szervezeti vonalon egyaránt. Sok e téren a tennivaló. Szemléletben is. Nem kegyadomány az, ami a társadalom részéről a családoknak jut, hanem a társadalom egészének érdekében, a hosszú távú biztonság érdekében eszközölt befektetés. A Bokross csomaggal kapcsolatban meghozott alkotmánybírósági határozat párhuzamos indokolásában ezt hangsúlyoztam. „A jelenlegi szociális ellátási rendszer (ami lényegesen azóta sem javult) lehet elavult, tartalmazhat visszásságokat, nyújthat felesleges támogatást is esetenként, de egészében ma is távol áll attól, hogy a társadalmi reprodukció terheinek egyenlő (arányos) viselését biztosítsa. Távlatilag a társadalomi egyensúly folyamatos romlásának irányába hat és a társadalom minőségét is rontja hosszú távon. … A jelenlegi csomagtörvény, ahelyett, hogy ígérete szerint a stabilizáció irányába hatna, a különbségeket még fokozza, hisz az utódnevelés feltételeit többszörösen elnehezíti. Eddig megjelent rendelkezései hosszú távon kifejezetten ellentétesek a társadalmi – gazdasági stabilizáció igényével és céljával. A jogalkotónak legalább is a hosszú távú rendezés elfogadható tervét a társadalom elé kellene tárnia ahhoz, hogy akár csak a jelenlegi hátrányos megkülönböztetések fenntartását is indokolni tudja. Azok súlyosbítása, kivált a költségvetés egésze szempontjából elenyésző számszerű megtakarítások látszólagos előnyei kedvéért, az Alkotmány betűjével és szellemével aligha hozhat összhangba.[45]

Több szakmai, jelentős súlyú támadás is érte álláspontomat. Vitatták politikai semlegességemet, és vitatták annak alkotmányosan megállapítható kötelezettségét, hogy a közösség eszköztárából „egyesek szórakozásának fedezésére” eszközöket lehetne a családosok részére elvonni, …

 >>>FÁ - És ebben együttműködőkre találnak akár a Noe vezetőiben is, akik nem váltanak a szóhasználatban, és támogatásról beszélnek az eredendő jogok, ontológiai erejű minőségek, társadalmi feltétel követelmények elismerése helyett, az eredendő jogok aktuális körülmények közötti érvényesítésének feladata helyett!! – Mert éppen ez a történelmi alkotmány törvény azaz pozitív jogi eszközrendszer felett állóságának értelme. A szavak értelmét mindig árnyalja az a fogalmi összefüggés rendszer, amelyben használjuk őket. Tehát igazán röviden, tömören nem nagyon lehet tárgyalni az alkotmány dolgát akkor, amikor sokféle értelemben használják ugyanazon szavakat, s a többértelmű értelmezéssel egyesek szándékosan vissza élnek (mondván ez a vita megengedett taktikai eszköze) - FÁ<<<  

… figyelmen kívül hagyva, - vagy eleve vitatva – az Alk. 66 § /2/ és 67 § egyértelmű rendelkezéseit. De sok a tennivaló a költségvetések rangsorában is. E vonalon is áll, hogy az alkotmányos értéknek előnyt kell kapnia a köz jövedelmének felhasználása során más, nem alkotmányos célokkal szemben[46].

Az Alk 16 §-a nevesíti az ifjúság létbiztonságát, nevelését, érdekeit, mint kiemelten védendő alkotmányos értékeket. Hisz „lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?” S nem a közös értékkereséssel elérhető gyümölcsök biztosítása-e a célja a társadalmi szervezett együttműködésnek? Mi ezzel szemben a valóság? A jövő nemzedék érdekei éppúgy nem érvényesülnek, mint a család érdekei. A nevelés szabadsága és ennek állami lehetővé tétele, mint alkotmányos kötelezettség, állandó ütközésben van a gyakorlati közéletben a világnézeti nevelés és a személyes választás szabadságának tiszteletben tartását és a valódi választási lehetőségek biztosítását magánügyként kezelő, értéksemlegességet követelő nézetekkel[47]. Az Alkotmánybíróság a katolikus iskolákkal kapcsolatos határozatában világosan kifejtette, hogy a nevelés a szülők szabadsága, vallásszabadságuk része, s annak reális megvalósításához az állam köteles a valós választás lehetőségét biztosítani. Noha az értéksemleges állam nem tarthat fenn világnézetileg elkötelezett iskolát, köteles viszont minden közoktatást egyenlőn úgy finanszírozni, hogy az oktatás ingyenessége csorbát ne szenvedjen[48].

A bírói kar e kérdéskörben két határozatban is osztotta az Alkotmánybíróságnak az Alkotmányból levont értékrendjét. A Legfelsőbb Bíróság egy határozatában a Cégbíróság döntését hagyta jóvá, mikor az homoszexuális egyesület szabályzatának tudomásul vételét megtagadta, mert ellentétben áll a gyermek fejlődéséhez szükséges védelem nyújtásának kötelezettségével. Ezt követőn az Alkotmánybíróság elvi alkotmányértelmezéssel fogadta el a Legfelsőbb Bíróság nézetét, és fogadta el, a fiatalok fejlődése érdekében, az egyesülés alkotmányos szabadságának e  céllal történő bírói korlátozását[49]. 2002-ben egy ítélet a gyermekeit világnézeti okokból iskolába nem engedő, de otthon megfelelő szinten tanító szülők ezen döntését minősítette jogosnak[50], ami nem büntethető a tankötelezettség megszegése okán. Utóbbi ítélet külön is elgondolkodtató. Oda jutott társadalmunk, hogy elvszerűn és értékrendben gondolkodó szülők kiveszik abból gyermekeiket, mert a média, sajtó, osztálytársak és más külső hatások szerintük olyan veszélyeztetést jelentenek azokra, amelyekkel szemben az otthon nyújtható szülői ellenhatás már nem elégséges, a veszélyeztetéstől kell azokat megóvniok.

Egyedülálló eset ez, mégis kiáltó figyelmeztetés: az Alkotmány 16 §-a társadalmunkban nem érvényesül, mert az értékekre nevelés helyett a fogyasztóvá nevelés, az erőfeszítést követelő utak helyett a kényelmes hatások, az értelmetlenné, energiátlanná formáló kommunikáció hatalmasodik el. Arra van több pénz, mert az hoz többet. Mondhatják erre a liberális gondolkodók, hogy a szórakoztató és tájékoztató ipar azt nyújtja, amire kereslet van, tehát közvetve a társadalom határozza meg a demokrácia jegyében, mit is kíván. Úgy vélem, hamis ez az érvelés. Mire is van alkotmányos joga az ifjúságnak? Létbiztonságra, oktatásra és nevelésre – s merné-e jó lélekkel akárki liberális elemző állítani, hogy amit hazánkban ma a tájékoztatás és szórakoztatás nyújt, okosan oktat, távlati, létet biztosító irányban nevel? Megoldás-e, ha a jól eladható, de kétes értéktartalmú műsor elején figyelmeztetnek: felnőtt kíséretében nézze 12 éven aluli fiatal? Ki biztosítja, hogy a kísérő felnőtt „helyre is teszi” műsor közben vagy után a látottakat? A statisztikák az ifjúsági bűnözés növekedéséről, a dohányzás és kábító szer fogyasztás terjedéséről, a közösségellenes ifjúsági megnyilvánulásokról (lásd falfirkák, rombolás stb.), nem nagyon támasztják alá a liberális nevelés értékteremtő sikereinek elképzelését. Költségvetés által, társadalmi eszközökből támogatott műsorok, könyvek, művészet nem az alkotmányos értékekre figyelemmel jelennek meg. Szabad-e alkotmányosan támogatni azokat közpénzekből? A művészi szabadság nem jelenthet igényt bármely romboló tevékenység támogatására, csak mert tetszik, amint a tudományos kutatás szabadsága sem jelenthet támogatási igényt a társadalom érdekeit esetleges sikerek kedvéért kockára tevő kísérletekre, élettel, egészséggel, környezeti értékekkel, élhető élettel. Minél magasabb a szabadság igénye az alkotás örve alatt, annál komolyabb a felelőssége azoknak, akik egyedül vannak abban a helyzetben, hogy a veszélyt a várható eredménnyel mérlegre tegyék, tudósoknak, művészeknek, nevelőknek[51].

Gátat a rombolás üzletének az öntudatos fogyasztó szabhatna. Ám már őt sem erre nevelték. S ha esetleg mégis felszólalna, ha szülői alkotmányos szabadságával élve, gátat kívánna vetni a gyermekét fenyegető veszélyeztetésnek, ha a szabadosság helyett a fegyelmet kívánja meg, akkor a hatalom iparkodik – alkotmányellenesen – elszegni ezt a szabadságát. Mind emlékszünk még arra a jogi torzszülöttre, amelynek alapján a még írni sem tudó gyermektől meghatalmazást kellett kérnie a pedagógusnak ahhoz, hogy szüleit – akik megbízásából gyermeküket neveli -, e nevelés során észleltekről tájékotathassa[52]. De nem kevésbé elvetélteknek tartom azokat a kísérleteket, amelyekkel a felsőoktatásban egyes panaszok nyomán titkosítani kívánják a jegyeket, zártkörűvé tenni a vizsgákat. Meg akarják szüntetni a nyilvánosságban rejlő jelentős védőpaizsot, amit a polgári perben oly hosszú harccal tudott elérni ugyanannak a liberális mozgalomnak történelmileg korábbi szakasza. Most a nyilvánosság ellen vonul harcba, megszüntetendő veszélyes pedagógiai kísérletei minden józan értékkontrollját! Gondoljunk az előbb mondottakra: az ifjúság érdekében áll, ha egyes alkotmányos szabadságait, amelyekre még nem érett, az őt megillető védelem során korlátozzák!

 

Személyi méltóság.

 

Az Alkotmány 54 és 55 §§-ai szabályozzák mindenkinek az élethez és az emberi méltósághoz való, veleszületett jogát. Súlyos határozatokkal értelmezte e jogokat az Alkotmánybíróság. A halálbüntetés eltörlése, a szólás és véleménynyilvánítás szabadságának elsődleges értékként kezelése, az adatvédelem mind e tételek gyakorlati érvényesülését segíti elő[53]. Mégis, e körben is vannak továbbra is kívánni valók.

Ide sorolhatjuk az Alkotmánybíróságnak az állam életvédelmi kötelezettségét megállapító, első és második abortusz-határozatát. Az anya szabadsága és a magzat életjoga került egymással szemben mérlegelésre, s noha a testület nem érezte magát feljogosítva (minden elismert vagy szemére vetett aktivitása mellett sem) arra, hogy értelmezéssel megállapítsa a magzat ”ember” minőségét a jogalanyiság szempontjából, ...

 >>>FÁ - ezzel a bátorsággal egyetlen egy keresztény-európai értéket nem lehet megvédeni, mert mi lett volna, ha “nem érezte volna magát feljogosítva arra, hogy megállapítsa “postmagzat” születés utáni ember minőségét?!? - FÁ<<<

... komoly alkotmányos kötelezettséget állapított meg a hatalom részére az élet védelmét illetőn. Mikor ez nem teljesült, egy további határozattal hívta fel az e téren fennálló múlasztási alkotmánysértésre[54].

Mindhiába! A költségvetési szempontok ismét az alkotmányos értékrenddel szemben érvényesülnek! Hiszen hol vannak ma az anyák azon helyzetben, hogy pusztán személyes egyéni válsághelyzetük tükrében döntsenek gyermekük megszűlése vagy elvetése között. Megteremtette a társadalom e döntés szabadságának előfeltételeit? Állíthatjuk jó lélekkel, hogy anyagi, otthonteremtési, munkahelyi, hivatásbeli gondot általában nem jelent az újabb családtag?! Állíthatjuk, hogy a társadalmi gondolkodás gyermekbarát? Hogy a leányanyára, legalább az életet teljes elvi súllyal védő, keresztény környezet, elismerőleg tekint? Hogy a sokgyermekes családok nem a demokratikus számarányuknak, hanem a jövőt biztosító értéküknek megfelelő súlyt kapják meg a különböző politikai tervekben?

 >>>FÁ - Hol a javaslat említése vagy szorgalmazása a gyerekek után járó többlet szavazatról? Ha komolyan vennénk a Fekete Gyula által oly sokat hangoztatott veszélyeket, akkor olyan mértékben kellene a gyereküket felelősen nevelő szülők túlreprezentálását a politikában országosan és helyileg is, hogy a jövőt szolgáló döntéseket megfelelő súllyal befolyásolhassák (például egy gyermek után két plusz szavazat, szülőnként egy-egy, kettő után négy, hátom után 8 szavazat, négy után 10, öt után 14.) Mert arányosságról amúgyis cinizmus volna előadásokat tartani. - FÁ<<<

Szabadsága, vagy kényszerhelyzete indítja a gyermekéről lemondásra az így döntő anyák többségét? Úgye, költőiek a kérdések[55]?

Szemléleti hibák nyüzsgő sora rontja meg a társadalom tisztánlátását e téren: Minden érzelmi kapcsolat egyenértékű! Az állam ne tegyen különbséget! Nem közérdekű a nemzeti társadalom fennmaradása a nemzedékek egyensúlyával! Termelési szemlélet: csak az árutermelés érték! A felnőtt ember akkor „dolgozó”, ha kereső.

A családban végzett munka, a családfenntartó munka nem kap arányos értékelést annak ellenére sem, hogy az Alkotmány a családot a kiemelt értékű társadalmi kapcsolatok közé emelte.

 >>>FÁ - Hoppá! A szerző ismételten érzékeli a problémákat, szerintem helyesen, de nem megy végig annak elemzésében. A családot nem kell kiemelt értékű kapcsolatok közé emelni ki (a miből is?), hanem le kell szögezni, hogy a család eredendő természetes értékű közösség, amely a társadalom (mai szóval, hasonlattal élve:) őssejtje. Az értékek, sőt a lét (de főleg a minőségi lét) forrása, biztosítéka, elő-feltétele. Tehát nincsen mit „kiemelni”. Az elorzást, súlyos szóval a genocídiumot kellene bevallani, megszüntetni, felszámolni mint elfogadott társadalmi gyakorlatot. A probléma, az egyre inkább monopol-érdekű társadalmi struktúra szervezés általában európai gond, és tart legalább David Ricardo munkássága óta egyre erőteljesebben befolyásolva életünket. - FÁ<<<

De hát a már megszületett, az élő ember méltóságával minden rendben van nálunk? Egyenlők az egyenlők, támogatottak az önhibájukon kívül rászorulók? (Alk. 17 §). Ha összemérjük, mit tett az első világháborút követőn a magyar társadalom a szegénység felszámolására, a családok támogatására, a hajléktalanok lakáshoz juttatására, az oktatás szintjének emelésére az ország teljes kifosztottsága, csődhelyzete után tíz éven belül, és mit tettünk mi, tizenöt év alatt, nem kell-e pirulnunk?

 >>>FÁ - Nem, mert ez nem pirulás kérdése, hanem jóvátétel után kiált. Kompenzálni a felkészületlen rendszerváltást. Nincsen olyan, hogy „sajnáljuk”. Helyre kell tenni. Újragombolni a mellényt, kezdve a valódi, a történelmi alkotmány, alkotmányos alapok elismerésével. És utána a jogi, közgazdasági, szociológiai, politikai stb társadalmi szakismeretek módszeres illesztésével, alkotmányhoz igazításával (nem a tudományos igazságok prokrutész deformálásáról van szó, hanem a szemléleti horizontjuk oly mértékű kiszélesítéséről, hogy abba az alkotmányos alapkérdések a maguk fontosságával meg tudjanak jelenni. - FÁ<<<

Pedig az a kifosztott és megcsonkított ország még csak kölcsönt se nagyon kapott?

Két példával szeretném érzékeltetni – koránt sem kimerítve a lehetőségeket -, mit hiányolok a társadalmi gondolkodás alkotmányosságából. Az első: panasz érkezett az Alkotmánybírósághoz, hogy a Kormányrendeletben a hadirokkantaknak és hadiözvegyeknek engedélyezett ingyenes utazás lehetőségét, anélkül, hogy erre szükség, felhatalmazás vagy kötelezés állt volna fenn, a közlekedésügyi miniszter a II kocsiosztály igénybe vételére korlátozta. Az Alkotmánybíróság a korlátozást, bár formailag a kormányrendelet módosítása miniszteri rendelettel sértette a jogszabályi hierarchiát, tudomásul vette[56].

Idézek akkori véleményemből: „Indokolatlan és diszkriminatív a rendelkezés az utazási kedvezmények szempontjából. Nem minden kedvezményt korlátoznak hasonlóan. Pl. a képviselőkét nem. Lehet indokoltan különböztetni, de itt ez nem áll fenn. A képviselő mandátuma okán kapja e kedvezményt, a hadirokkant és özvegye helytállása és vesztesége okán utólag, de ez nem indokolja, sőt sértővé és ízléstelenné teszi a megkülönböztetést. S ha jó ízlés és társadalmi megbecsülés nem is jogi kategóriák, illő azokat „jogszabály-magyarázat” esetén figyelembe venni. A kérdésnek nincs jelentős anyagi vonzata, annál szomorúbb a társadalomlélektani kicsengése.”

 

A másik ilyen eset a néhány éve megszavazott, majd az Elnök által megkifogásolt szociális tv volt[57]. Szociálisan érzékeny alkotmánybíróként tartottak nyilván, ugyan miért nem örültem, ha végre a rászorulók ellátásáról valamiféle állami rendelkezés született? Minden kákán csomót keres, mondhatnák. De nem így van. A szociális ellátásról szóló tv., ha valakinek az ellátásra való rászorultságát a helyi önkormányzat megállapította, s az ellátásra többféle lehetőség kínálkoznék, nem a rászoruló személyt, (többnyire öreg embert,) jogosítja fel arra, hogy válasszon a kínálkozó ellátási lehetőségek közül, hogy azután a választott lehetőséget anyagilag támogassa. Nem, a választás joga a lehetőségek közt külső ellátás esetén az Önkormányzatot illeti, míg a házi ellátás nem is választható, azért nem jár támogatás. Nem a személy dönt önnön sorsáról, arról, kit enged lakásába, kitől fogadja el a (bizonyos fokig) kiszolgáltatottságot jelentő ellátást, segítséget, hanem róla döntenek külső hatalmasságok. Nem személyként, hanem tárgyként, megoldandó esetként bánnak vele! Ezt tartottam alkotmányellenesnek, az emberi méltóságot sértőnek a javaslatban. Utólagos normakontroll iránti javaslatomra egyelőre nem született válasz.

Ugyanilyen személyi szabadságokba vágó, bár egyelőre gyakorlatban vihart még nem kavart törvény az Egyenlő elbánást biztosítani kívánó (diszkrimináció-ellenes) 2003. évi CXXV. tv. Minthogy teljesen összemossa az egyéni autonómián alapuló gazdasági és személyi döntéseket (amelyek körében szabad az egyén) az államigazgatási és piaci döntésekkel, amelyek körében érvényesül az Alkotmány 70/A § /1/ szerinti diszkriminációs tilalom[58], sőt az ezzel kapcsolatos vélt sérelmekhez bűnösségi vélelmet fűz és hatósági bűnüldözést tesz lehetővé, egyszerre sértve a fair eljárás és a bírói bűnüldözési monopólium alkotmányos elveit is, súlyos konfliktusokra nyit lehetőséget[59]. E tárgyban sem bírálta még el normakontroll javaslatomat az Alkotmánybíróság.

>>>FÁ - Nagyszerű példái annak, hogy a késleltetett döntés miként vezethet fél-egy generációval később elképesztő társadalmi erózióhoz, lepusztuláshoz, amelyben szándékos elemet feltételezve fogalmazódnak meg a genocidium-vádak. - FÁ<<<

 

Személyi kérdés végül, a törvény előtti egyenlőség kényes kérdése akár vádlott, akár jogkereső polgár bíróság előtti egyenlősége. Ez többek között a jogi képviselet, illetve védelem igénybe vételén keresztül valósul meg. Éppen ezért e körben az egyenlő elbánásnak, a bírói pártatlanság értékét is biztosító, komoly jelentősége van.

Ennek ellenére tapasztalható, hogy a múlt rendszerből átörökölt becsontosodott nézetek, (kétféle – kirendeléses illetve megbízott védelem közti különbségtétel), vagy éppen újabban elkövetett kodifikációs hibák (jogerő utáni jogorvoslat lehetősége) adtak okot e téren is panaszokra, amelyek mellett az Alkotmánybíróság is elment. Talán nem ok nélkül van, ha a volt ügyvéd gyakorlatából adódó érzékenység miatt több ilyen kérdésben is hallattam külön véleményemet a jogállamiság érdekében.[60]

Mai gyakorlatunk a perköltségek megállapításában több elvtelenséget is tartalmaz. Egyrészt nem a teljes munkadíjat igyekszik megállapítani, (az Alk. 70/B § /2/) ellenére, pl. alkalmazott jogász és megbízott ügyvéd esetén – előbbinél csak a tárgyaláson megjelenést díjazza). Másrészt vádelejtés esetén nem téríti a megbízott védő költségét, csak a kirendeltét. Végül megtagadja illetve korlátozza a védelem jogát a jogászilag legkényesebb törvényességi felülvizsgálattal kapcsolatban, azon a címen, hogy azt már a jogerő beállta utáni perszakaszban kell benyújtani (Alk. 75 § /3/ ellenére)

.

Szociális jogok. (Alk. 17., 70/E §§).

 

A szociális ellátásról a személyi méltósággal kapcsolatban már szó esett, de kézenfekvő az egészségügyi ellátás és a nyugdíjhoz való jog alapjogi jellegével kapcsolatos alkotmányos értékek és politikai gyakorlat néhány kérdésének felvetése.

Az egészségügyi ellátással kapcsolatban az új rendszer hurcolja magával az elpazarolt, költségvetési hiányok és pazarló célok érdekében a múlt rendszerben elfogyasztott biztosítási tőke hiányából, a befizetéseknek a fogyatkozó és elöregedő társadalom növekvő igényeihez képest elégtelen voltából adódó költségvetési kötelező terheket.

 >>>FÁ - Nagyon megtévesztő szóhasználat, szimbólumkészlet! Azt a bizonyos tőkehiányt újraelosztással korrigálni lehetne. Tehát senki se képzeljen itt el sok métermázsa, sőt akár sok vagonnyi „kötelező terhet”, amit szegény politikusok megerőltető éjszakai munkában görnyedve mozgatnak. A rendszerváltás arra volna jó, hogy újra rendezzen eltolódott arányokat, kiépítsen hiányzó vagy meggyengült kapcsolatokat, tisztázzon elhomályosult vagy kiérleletlen fogalmakat. De nem, hogy post fest mindig arra lehessen hivatkozni, ott azért nem sikerültek a dolgok, mert a lámpavasak üresen maradtak, viseljétek ti a következményeket. - FÁ<<<  

E terhektől a mindenkori Kormány igyekszik szabadulni – de főleg a két szocialista-liberális koalíció gyakorlata szemet szúró. A minden szolgáltatási terhet magánkézbe adni kívánó liberális szemlélet elvi vonalvezetése a hiányzó, bár névben vallott szociális érzékkel vegyítve hozza magával, hogy csak vonakodón vállalt alkotmányos kötelezettségek a szociális biztonság és az ingyenes gyógyítás, egészségügyi ellátás.

Voltaképen az erre irányuló reform-elgondolások szakkérdések. Alkotmányos kötelezettség csupán az, hogy a költségvetés, függetlenül a Társadalombiztosítás teherbíró képességétől, itt köteles a hiányzó pénzeszközöket rendelkezésre bocsátani. Ezt ugyan az Alkotmánybíróság többször rögzítette, és a Kormányok sem vitatják nyíltan, de a társadalom e téren, más rossz tapasztalatokból okulva, igen érzékeny és gyanakvó. Ahogy egy különvéleményben megfogalmaztam: „Jogállamban a jogalkotó nem oldhat fel minden kötöttséget a költségvetésre hivatkozással. Belül kell maradnia a költségvetés lehetőségein, de azon belül az ellátott és megrövidített területek rangsorának megállapításánál tartozik az alkotmányos rangsort, az alkotmányos kiemeléseket figyelembe venni. Sem a szakszerűség, sem a piacgazdaság nem elegendő indok arra, hogy alkotmányos célok háttérbe szorítását a politika azokkal indokolja, mikor eszközeit célok érdekében csoportosítja. … Az egészséghez való jog és az egészségügyi ellátáshoz való jog alkotmányosan védett terület. Az Alkotmánybíróság már több esetben tapasztalhatta, hogy a jogalkotó egyes területeken a szakszerű költségvetési szempontok érdekében visszalép alapjogok érvényesítésétől, míg az így elért megtakarítások már nem az alkotmányosan védett, a megrövidített területre kerülnek (szakszerűn) ismét vissza, hanem más, nem védett célok nyelik el a felszabadított eszközöket. … A törvényhozó érzékelhetőn nem az alkotmányosan védett és kiemelt értékek megvalósításának határai között mozog, hanem a rendelkezésére álló eszközöket bőven szórja a piacgazdaság szereplői közé, hogy aztán az alkotmányos kiemelések felvetésénél az üres államkincstárra hivatkozzék…. Voltakép ezt kifogásolják a panaszosok, akik eddigi ellátási szintjük ellehetetlenülését féltik az új rendszertől. … A jogalkotó az azonos vagy emelt szintű ellátás feladatának nem kézzel foghatón tesz eleget. … Az alkotmányos jogok kiüresítése apró lépésekben úgy, hogy az új megoldások elmaradnak, jogállamban elfogadhatatlan, kivált fiskális szempontok kedvéért.”[61]

Míg az egészségügyi ellátás küszködik jelentős tőkehiányával és a társadalom minden változással szembeni gyanakvásával, a nyugdíjasok és ellátásra szorulók immár egyre növekvő, lassan választásokon is figyelembe veendő csoportja a negyven év hazugságait, tőkeelvonását, a pénz értékállóságáról vallott hamis nézeteit nyögi mindmáig. A szociális biztonság, ami megilleti a társadalom tagjait, a kereső korban lévő lakósság számára megélhetési lehetőségeiről gondoskodó politikát kívánna, a nyugdíjasok számára pedig valahai keresetük szerinti életmódjuk bizonyos százaléka alapján meghatározott járadék-ellátásukat. E járadék az ő esetükben az alkotmányos tulajdonvédelem szabályai szerint őrzendő meg, nem lehet őket a romló gazdasági helyzet, vagy a pénzrontás kiszolgáltatottjaivá tenni.

Az Alkotmánybíróságon belül sokszor volt vita tárgya, mennyiben lehet a nehéz anyagi viszonyok között a nyugdíjasoknak szociális biztonságra igényük. Kivált azok számára, akik jövedelmük alapján döntő részben vásárolt joggal rendelkeztek, majd nyugdíjba menetelükkor a rendszer fokozott degresszív nyugdíj-megállapítását elszenvedték, további elvonás azon a címen, hogy beállási szintjük a jövedelmüknek megfelelőn magasabb volt, elviselhetetlennek tűnt. Másrészt azok, akik, egyre fogyó számban, még a múlt rendszerben kaptak nyugdíjat, melynek összegét a pénz értékállóságának fikciója alapján nem növelték az általános jövedelmekkel arányban, most egyszerre szenvedik az ártámogatások megvonását és a nominális pénzromlást. Végül az alacsony nyugdíjasok a létminimum alá süllyedés közvetlen veszélyhelyzetében vannak, vagy azon át is estek.

Meggyőződésem, hogy ezeknek az összetett nehézségeknek csak elvi, az eredőket szétboncoló és figyelembe vevő gyökeres reform vehetné elejét, toldozgatások csak rontanak az állapoton. Sokszor hangot adtam ennek, kifejtve, hogy az alacsony nyugdíjasok létminimuma közteher és nem a nyugdíjak közti szolidaritás körében oldandó meg: nem lehet a „magas” nyugdíjasokra terhelni mindazt, amit a többieknek feltétlen juttatni kell. A társadalom szolidaritása terhére jár a létbiztonság, persze ehhez a nagy vagyonúaknak és jövedelműeknek nem csökkenteni kellene a terheit, hanem éppen növelni – hisz más forrás nincs[62].

A létbiztonság kérdése önmagában is vet[63] fel gondokat. Még ha el is tekintünk attól, hogy a létminimum az önhibájukon kívül e szint alá süllyedteket illeti meg alkotmányosan, valójában azonban nem szoktunk különböztetni az okozás oldaláról. Más részről kétségtelen, hogy az állapotot nem lehet csupán jövedelmi oldalról közelíteni. Az lenne tehát a törvényhozó alkotmányos kötelezettsége, hogy ezen állapot megállapítását hatósági (legvalószínűbben helyi önkormányzati) hatáskörbe adja, panaszjog mellett, és annak megállapításához adjon támpontokat. Akiről viszont megállapítható, hogy sem vagyona, sem eltartója, sem jövedelmi lehetősége nincs és így jutott ebbe az állapotba, annak ellátását a költségvetés terhére kell megoldani – ha lehetséges, nem csak segéllyel, hanem inkább, az emberi méltóságot jobban szolgáló, munkával. Ennek viszont jelenleg teljesen kidolgozatlanok a törvényi előfeltételei. A rendszerváltás óta fennáll az ügyben a folyamatos alkotmányellenesség mulasztás okából.

Hivatkozott határozatában az Alkotmánybíróság kimondta, miszerint az Alkotmány 70/E /1/ §-ból nem következik, hogy minden magyar állampolgárnak, ha munka nélkül marad, jár munkanélküli segély. Amit ehhez hozzá kellett tennem, annyi, hogy viszont ha munka nélkül marad és ellátása a létminimum szintjén sincs biztosítva, jár neki az Alkotmány alapján szociális ellátás. „Az állam jogosult az ilyen ellátást szabályozni. Jogosult kárenyhítést vagy ellentételezést előírni. De mindenképen gondoskodnia kell arról, hogy magyar állampolgár, ha önhibáján kívül a megélhetéséhez szükséges ellátását biztosítani nem tudja, ellátásban részesüljön.

Azóta az Alkotmánybíróság megkeresésre azt is megállapította, hogy éghajlatunkon télen a létminimumhoz tartozik a fedett fűtött helyen való tartózkodás lehetősége[64]. Évek teltek el, s a fedélnélküliek száma még mindig ezrekre rúg, míg a férőhelyek évente jó ha néhány százzal gyarapodnak, amit diadallal szoktak bejelenteni.

 

Jog a környezethez. (Alk. 18 §., 70/D § /2/).

 

Ejtsünk szót a sok vitát kiváltó alkotmányos tételről, a környezet megóvásának kötelezettségéről, az élhető és fenntartható külső életkörülmények biztosításához. Új viszonylag ez az igény, fenyegetőn rohamos annak veszélyhelyzete. És ez is pénzbe kerül, látványos sikereket nem azonnal mutatva, mulasztások hatását csak utóbb érzékeltetve. Alkotmányunk a természetes és az épített környezet megőrzendő értékét elvben rögzíti. Az Alkotmánybíróság, kezdeti tétovázás után[65], több döntésében is meghatározta ennek az értéknek tartalmát a hétköznapokra. 1993-ban egy elvi alkotmányértelmezés során annyit rögzített csupán, hogy „az állam kétségtelenül köteles az egészséges környezet megvalósítását szolgáló sajátos intézményrendszer kialakítására és működtetésére. … Annak meghatározása, hogy e kötelezettségekből milyen jogalkotási és kormányzati teendők származnak, csak törvényhozási úton történhet.” Ádám Antallal közösen úgy láttuk, hogy ennek során a törvényhozás számára alkotmányos kötelezettség a) az egészséges környezet minőségi mutatóinak meghatározása, b) érvényesülési feltételeinek törvényi megállapítása, c) ezek érvényesülésének értékelése, d) a megtartásukra késztető eszközök meghatározása, e) megsértésük szankciórendszerének kidolgozása, f) a polgárok közreműködésének biztosítása.

Lényeg e határozatokban, hogy a környezet értékeinek megsemmisülését meg kell akadályozni, a tényleges védelmi intézkedések egyszer elért szintjét nem szabad rontani, amint ezt a védendő erdők ügyében elvi éllel 1994-ben a Bíróság kimondta. Nevezetes az a határozat 1995-ben, amikor a helyi hatóság környezetvédő, de a bányatörvénnyel ellenkező határozata elleni panasz során az Alkotmánybíróság nem a panaszolt helyhatósági döntést találta alkotmánysértőnek, hanem a bányatörvény rendelkezését, s azt meg is semmisítette. Ugyancsak környezetvédelmi érték megtartása céljából került megsemmisítésre 1997-ben a 13/1996 (VII. 9.) KTM rendelet. (A két utóbbi ügynek előadója voltam.) Különböző ágazati, kormányzati, akár alkotmányos értékek mérlegelésénél a környezetvédelem, mint alkotmányos érték szempontjait nem lehet hátrább sorolni más szempontokkal szemben, így 1998-ban a testület. 2000-ben a nehéz tehergépkocsik közlekedésével kapcsolatban, 2001-ben miniszteri rendeletalkotási mulasztás miatt, illetve megyei környezetvédelmi érdeket sértő rendelkezés okán lépett fel az Alkotmánybíróság. 2003-ban a vadvédelmi törvényben talált alkotmányellenességet.

Mára országos mozgalommá erősödött esetenként e körben a rövidlátó fiskális szemlélettel szembeni ellenállás. Távol vagyunk azonban attól, hogy a velünk élő és az utánunk jövő nemzedékekkel szembeni, a nekünk juttatott világgal kapcsolatos erkölcsi felelősségünk súlyát teljes egészében érzékeljük, és az azzal kapcsolatos anyagi terheket készséggel vállaljuk. Értékrendi átállást követelne Alkotmányunk e haladó tételének teljes megvalósítása legalább országunk határai között: átállást az anyagias szemléletről a szellemi és erkölcsi értékek magasabb rendűségének és kollektív kötelező voltának elismerésére. Ma legtöbben rövidlátón hasítani akarnak maguknak a közösből, minél nagyobb darabot privatizálni, nem látva át, hogy a részek soha nem fognak többé egésszé összeállni, ha nem védjük őket mindnyájan, egészként.

 

Vélemény és vallásszabadság

 

Említettem már az Alkotmánybíróságnak azt az állásfoglalását az iskolákkal kapcsolatban, hogy a vallás gyakorlását, a vallásos nevelést az Állam valós lehetőségként köteles – nem nyújtani, de – biztosítani. Mind a közéletben, mind a magánéletben, egyenként és közösen, részt vehetnek, véleményt formálhatnak, hitük megvallására és értékrendjük megélésére jogosultak a vallásos polgárok. A vallás tételesen tanítható, és alap- és középfokon a szülők kívánsága szerint …

 >>>FÁ - Már csak a szülők kívánsága esetén. Ennyi maradt a nemzetből? Hivatalosan? Mert megválasztani a vallási utat lehet egyéni döntés kérdése, de a vallási út létét intézményesen ráterhelni sok irányban kiszolgáltatott családokra, az cinikus módon az intézményes felszámolást jelenti. Lásd tudatos és számonkérhető genocidium címszót. - FÁ<<<

… része az ingyenes oktatásnak, felsőfokon pedig a hallgatók igénye szerint kell ugyanúgy támogatni, mint más tudományos tanulmányokat. Az Állam nem szólhat ebbe értékelőleg bele, de nem is akadályozhatja annak gyakorlását. A vallás szülők által vagy felső oktatásban hallgatók által igényelt oktatása állami támogatás mellett sem értéksemleges, nem is kell annak lennie. Az egyes vallások meghatározhatják, hogy kebelükön belül ki jogosult tanaik hirdetésére, és e döntéseket a társadalom többi része, kisebbség vagy éppen többség, a szabadság megnyilvánulásaként köteles tiszteletben tartani, tudomásul venni.

Idén ismét fellángolt a vita, a költségvetéssel kapcsolatban, az egyházi közoktatás alulfinanszírozása tárgyában. Közhelyszerű e témában az Alkotmánybíróság határozatait, az 1990 évi IV. törvény rendelkezéseinek értelmezését idézni. Folyik a játék a számokkal, a vallási közösségek iskola fenntartási alkotmányos joga, a szülők elkötelezett szellemű neveléshez való alkotmányos joga, a helyi közösségek és a városok lakóinak egyenlő feltételekhez való alkotmányos joga semmibe vevésével.

A vallásos vélemény megnyilatkozásának szabadságát közéleti kérdésekben szokás vitatni. Nemrég éles vita bontakozott ki e kérdésben a Károli Gáspár református egyetem egy hallgatójával kapcsolatban, aki lelkészi hivatás gyakorlására jogosító oklevelet igényelt annak nyílt megvallása mellett, hogy homoszexuális beállítottságának megélését lelkészi pályán sem kívánja feladni, sőt azt emberi jogként követeli. Az esetet követőn az ügyben szerencsétlen bírói döntés is született, a „fegyelmi határozat” felülvizsgálása során. Majd az egyik homoszexuálisokat pártoló, kiemelten közhasznú egyesület perelte a Református egyházat a szexuális erkölcsre vonatkozó tételei közre bocsátása miatt, az egyenlő elbánásról szóló már említett 2003. évi CXXV tv. alapján. A pert az egyesület elvesztette, de az egész eseménysor mutatta, mennyire nem kész a társadalom bizonyos része – valószínűleg kisebbsége – e téren a többiek jogát tűrni nézeteik szabad hirdetése, identitásuk megőrzése terén. Nemrég felmerült a Sapientia főiskola keretein belül is, hogy hogyan lehetne a hitoktatói diploma kiadását megtagadni azoktól, akik nyilvánvalón alkalmatlanok e pályára – anélkül, hogy a mondott törvényt sértenők. (Arra, hogy katonai, rendőri, orvosi pályára, gépkocsivezetésre, sportolásra, vezető állásra való alkalmasságot vizsgáljon a társadalom, nap-mint nap sor kerül, csak a vallásokkal kapcsolatban ilyen nagy az érzékenység.) Nem kétséges előttem, hogy a vallási önazonosság joga szabadság-jog, amely csak belülről bírálható el. Alkotmányos ez a szabadság, és nem ütközik semmilyen más alkotmányos joggal, míg az emberek törvény előtti egyenlőségét, és a jogrend adta keretet nem vitatja vagy nem kívánja erőszakkal megdönteni. A vallásos vélemény épp úgy szabad, mint ahogy szabad a közdolgokkal és a közélet szereplőivel kapcsolatban minden vélemény. Senkinek nincs alkotmányos joga adott vallási közösséghez tartozni, adott vallást egyházi elismeréssel tanítani. Ám mindenki jogosult a maga vallásos meggyőződését egyrészt vallani, másrészt közügyekben a maga véleménye alakításánál figyelembe venni[66].

 >>>FÁ - Szép mutatvány, és egyet is értek vele, de reménytelen dolog a lényegi alapvető kérdések megkerülésére felhasználni (mint a történelmi alkotmány jogfolytonos elismerése máig tartó halogatásának ügye). - FÁ<<<

Nem csak a vallásos véleményt nehéz elfogadtatni politikai életünkben. Újra meg újra történnek kísérletek a politikai ellenfelekkel szembeni éles, sértő vélemények megfogalmazása elleni védekezés törvényes lehetővé tételéhez. Egyelőre az Alkotmánybíróság elszegte az ilyen kísérleteket, amelyek, kivált ki nem bontakozott politikai kultúra mellett, óhatatlan a szabad véleménynyilvánítás üldözéséhez vezettek volna[67].

Két kiegészítéssel elfogadható ez az akár szélsőséges magatartás. Az egyik, hogy akiknek mesterségük a tájékoztatás, akiknek „joguk” van, de esélyük mindenesetre a mikrofonhoz, vagy a média színteréhez jutni, azoktól elvárható hivatásuk etikája folytán a visszafogott, nem bántó szóhasználat. Rádióból, TV kamerából ne szidják se más vallását, se más foglalkozását, se más személyét, főleg ne uszító jelleggel. Ne sértsék más meggyőződését, ne gázoljanak tiszteletének, gyászának, hitének tárgyain. És a másik etikai norma, ami azonban e hivatásos kommentátorokra szakmai magatartási szabály: hazudni nem szabad. Tudva valótlant állítani, vagy csak érzékeltetni is, tilos. Ide tartozik részigazságok tévedésre késztő hirdetése is! Aki ezekhez az etikai követelményekhez nem tartja magát, ne kapjon helyet a tájékoztatás intézményeiben. Orvostól, ügyvédtől, tisztviselőtől elvárjuk a szakmai etika szabályai betartását, követeljük meg a sajtó és média emberétől is.

 >>>FÁ - A legsúlyosabb kérdést meg sem említi a szerző, nevezetesen a finanszírozási-érdekeltségi rendszer ösztönző jellegének ügyét. Az alkotmányos alapelveket, jogokat semmilyen eszközzel nem lehet megsérteni, felülbírálni az alkotmányosság csorbulása nélkül. A mai alkotmánybíróság 15 éves tevékenységének egyik, ha nem a legfőbb mulasztása, hogy érzéketlen volt az alkotmányos alapelvek érvényesülésének kontroll-feladata iránt. Ilyen intézményt nem javasolt, nem hiányolt. Ez megoldatlan. Mert hogy mi van a törvényekben meg mi van a valóságban, az kettő, kiváltképpen posztszovjet utódállamunkban. Ha az alkotmánybíróságnak volna ilyen feladata, akkor érzékenyebb lenne aziránt, hogy például a gazdasági intézményrendszer mennyire felel meg az alkotmányos elvárásoknak. Mert ma az a helyzet, hogy annyira nem látják át ezt a kérdéskört, hogy egyenesen olyan nyilatkozatot tettek 1994-ben, amiben ők beszéltek arról, hogy ők annyira modernek, hogy eszükbe sem jutna véleményt mondani a gazdaságpolitikáról (annak „szuverenitása” miatt). Azt hiszem jól emlékszem. Ezért van szükség a történelmi alkotmányra. Abban ilyen tétel nincsen, hogy alkotmánysértésre szabad az út, ha pénzügyi műveletnek nevezik. Ahelyett, hogy az alkotmányosság érvényesüléséről rendszeres szociológiai felmérések születnének alkotmánybírói, felsőház vagy más hasonló megrendelésre. Akkor remélni lehetne, hogy a bírói kar, egyetemi tanszékek, legalább egyes politikai műhelyek „felelős tudattal” képesek lennének tényleges alkotmányos problémákat azonosítani a mai gumicsontok helyett. - FÁ<<<

 

Oktatás, művelődés, kutatás.

 

Nehéz terület. Szabadságokat kell biztosítani, közben a demokrácia működésének műveltségi alapfeltételeiről gondoskodni, egymást keresztező, szakkérdésekben mutatkozó igényeket valódi hozzáértés nélkül, tehát semleges és általánosan érvényes szempontok szerint eldönteni. Közben dönteni kell, mert a „nem döntés, a halogatás” értékeket kockáztat, rombol. A fennálló helyzetet a szabadságok biztosításában legalább is fenntartani kell, ha nem lehet azonnal egyen- vagy magasabb értékű megoldással helyettesíteni. Ehhez pedig sokszor rövidek az egy-egy Kormány rendelkezésére álló szakaszok. Ennek belátásából azonban – sajnos, - nem az következik, hogy választási ciklusokon átívelőn közösen kell a lényeges kérdésekben tervezni, hanem tehetetlenség és más, rövid távú, sikerekkel kecsegtető célok keresése.

A közoktatás vonalán már ejtettem szót arról, hogy a közösség kötelessége annak biztosítása, iskola rendszerünk fenntartásával, fejlesztésével, hogy a demokráciához szükséges információk felvételére és megértésére minden felnőtt állampolgár képes legyen. Másrészt ennek az oktatási rendnek megfelelő működése az ismeretek közlése

 >>>FÁ - a családtól és egyéb közösségektől el nem szakító nevelésről hol van szó? - FÁ<<<

terén a tanítók, tanárok szakmai felelőssége és szabadságára, a bennük folyó nevelés meghatározása pedig az oda járó gyermekek szüleinek alapjogként védendő szabadságára tartozik!

Tapasztaljuk, hogy e téren egyre- másra merülnek fel „takarékos” megoldások, helyi óvodák, iskolák megszüntetése, intézmények összevonása terén, figyelem nélkül arra, hogy minél fiatalabb korosztály látogatja az intézményt, a család számára annál lényegesebb annak a lakóhelyhez közel eső volta. Utalok a családbarát kötelező értékszemléletről már mondottakra.

Tapasztaljuk, hogy egyre – másra merülnek fel központi, íróasztalnál kiötölt elképzelések arról, mit, hogyan kell tanítani, miközben vészesen emelkedik az írni, olvasni, számolni nem igazán tudó közoktatásból kikerültek száma. Különböző projektek születnek az okozott bajok megelőzésére, s költségeik révén büszkélkedhetünk az oktatásra ráfordított összegek stabil vagy emelkedő voltával, miközben könnyen kimutatható, hogy baj van az alapok szilárdságával, s e baj tovább terjed a középfokú ismeretekre, hisz nincs mire építeni azokat!

Négy elemi osztályt végeztem, és megtanultam írni, olvasni, számolni, beszélni. Az elsőt kivéve – fiúosztály lévén – férfi tanítónk volt, egyik közülük bölcsészkaron történész doktorátust szerzett, könyvei jelentek meg az ifjúság számára. Társadalmi megbecsülésük toronymagasan állt a ma áldozattal az alapoktatásban küszködő pedagógusoké felett, noha munkájuk inkább könnyebb volt, mint mai társaiké.

A középiskolai tanár társadalmi megbecsülése akkor nem állott lejjebb egyetlen értelmiségi pályán mozgó társánál sem. Igaz, pl. akadémikus nagybátyám, a magyar stilisztika atyja, élete nagy részén középiskolai tanár volt, viszonylag későn kapott meghívást a szegedi egyetemre. Hol vagyunk ma ettől?

Akik az oktatás minősége érdekében szólhatnának, kiszolgáltatottak a rendszernek, gyermekük kiszolgáltatottsága révén, vagy éppen munkahelyi kiszolgáltatottságuk révén. Akik, demokratikus társadalmunkban a jelentős többség, nem lévén gyermekük, nem közvetlen érdekeltek, hagyják magukat a számok és információk által megtéveszteni. Pedig, ha nem harcolunk jogainkért, a jövő nemzedék komolyat veszíthet a mai fejlődés menetén. Közben a jövő nemzedék szószólójáról szóló törvényjavaslat, amit ellenzékként készséggel vállalt, ott lapul a parlament elnök asszonyának fiókjában, s legfeljebb az ellenzék emlegeti néha, nem meggyőződésből, de hasznos kritikai érvként. Nem került plénum elé, elakadt a bizottságoknál. Helyette szószólót kaptak a mai diákok, minisztériumi tisztviselőt, aki, érthető, nem a hatóság mulasztásaitól óvja az oktatás mindkét oldali szereplőit, hanem egymással állítja szembe azokat.[68]

 

Ismert szívügyem a felsőoktatás alkotmányosságának kérdése. Talán sehol nem oly világos az Alkotmány, mint a tudomány szabadsága vonatkozásában. Talán sehol nem történt betűje és szelleme ellen annyi támadási kísérlet, mint ezen a téren. Több alkotmánybírósági határozat, több figyelmeztetés sem tudta elvenni a Kormányszervek kedvét attól, hogy az egyetemek, azokon belül a karok, illetve a tanárok autonómiája ellen újabb és újabb támadásokat indítsanak. Most is két törvény fekszik az Alkotmánybíróság előtt, mire az egyiket elbírálhatta, annak egy részét már is újabb törvényben szavazta meg az Országgyűlés, ismét módosítva az általa már megújított törvény általa hatályon kívül helyezett előbbi változatát! Ide vágó munkásságom eléggé ismert[69]. Hadd soroljam fel mégis, röviden, ami az utolsó évtizedben, a Mádl Ferenc miniszter előterjesztette Felsőoktatási tv. megjelenése óta. A Minisztérium fokozatosan megfosztotta az egyetemek karait a maguk autonómiájától, elvette a felvételi önálló lebonyolításának lehetőségét, a létszám önálló megállapításának jogát, az oktatáshoz szükséges költségek megállapításának jogát, a tanulmányok rendje egyéni megállapításának jogát. Közben következetesen hangoztatják, hogy kiteljesíteni akarják a tudomány és a kutatás autonómiáját. Az utolsó előtti, Alkotmánybíróság által épp elszegett, törvény immár a teljes intézményi irányításból kizárta az egyetemek tanárait, az Alkotmány kizárólagos döntési hatáskörüket megállapító szövegét hallatlanná téve. Mára eljutottunk oda, hogy valóban csak „a mellény újra gombolása”, a felsőoktatásnak a professzori, tudósi autonómiából és rendelkezési, döntési jogosultságból kiinduló, teljes újragondolása mentheti meg a felsőoktatás rendszerét a piac kiszolgálójává silányodástól, az autonóm tudóst a szellemi tőke részekénti kezeléstől, számbavételtől.

Azok a hangok, amik az Alkotmánybíróság döntésének megjelenése óta frissiben elhangzottak, távolról sem azt érzékeltetik, hogy a Kormány magába szállt volna és végre felvállalná a felsőoktatás kívülről való finanszírozását, a professzori testületek autonómiáját elismerve.

 

Alkotmányos hatalomgyakorlás

 

Két kérdéskörrel szeretném a sajnos nem mindenben lelkesítő, de őszintének szánt leírásomat zárni alkotmányos értékeink érvényesüléséről és érvényesíthetőségéről. A hatalom társadalmi feladatát elemeztük. Rögzítettük, hogy mindannyiunk képviseletében jár el, mindannyiunk javára, szükségszerűn. Így hát mindnyájan együtt felelünk azért, hogy képes legyen betölteni helyét. Egyik kérdés ezzel kapcsolatban a polgárok felelőssége.

Alkalmas egyedeket tisztelünk-e meg bizalmunkkal: a választás demokratikus szabadsága erkölcsi kötelezettséget ró a polgárok összességére, képviselőink megválasztásánál.

Mindnyájunk kötelessége, alkotmányos érték az is, hogy a szükséges közterheket vállalnunk kell, önként, jó lélekkel, kiszabás szerint. Az Alkotmány előírja: Minden állampolgár köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelőn a közterhekhez hozzájárulni. (Alk. 70/I §) A kötelezettség tehát relatív, de legalább is jövedelemarányos kell, hogy legyen.

Ezzel szemben állandón hangoztatott politikai törekvés, hogy a nagyobb jövedelmeket kevésbé adóztassuk, míg azt az igényt, hogy a létminimum adómentes legyen, kivált a családfenntartóra számított létminimum, következetesen visszautasítja a pénzügyi politika. Mindenféle megoldást keresnek a közhatalom gyakorlói, hogy eleget tudjanak tenni az EU felénk támasztott költségvetéssel és államháztartási túlköltekezéssel kapcsolatos igényeinek, csak az nem jut eszükbe, hogy a magas jövedelműek jövedelemarányosan – a létfenntartás szükségletein felüli jövedelem növekvő arányában – vegyenek részt a közterhek viselésében,

Míg vállalkozónál, üzemnél természetes, hogy a létfenntartás, sőt az elhasználódást pótló felújítás költségeinek levonása után fennmaradó jövedelem az adóalap, ennek elismerése a munkaviszonyban álló, bérből és fizetésből élő polgárra nem elfogadott (csak ha látszatvállalkozóvá minősíti át önmagát! A jog csalásra buzdít!)

Még kevésbé elismert e leírás lehetősége a társadalmi önfenntartás költségeinél, a jövő nemzedék nevelésénél. Ma a társadalom gyermekvállalása minimális készséget mutat. A családosak harmada egyáltalán nem, harmada csak egy, s a maradékból is elenyésző kisebbség, aki három vagy több gyermeket vállal. Ebben a helyzetben abból kiindulni, hogy a középső korosztály keresői úgy is általában nevelnek gyermeket, tehát ez a teher általánosnak mondható és eloszlik, csalóka játék. Annak tagadása pedig, hogy a kevesek által anyagi többletteherrel nevelt gyermekek nem lesznek szükségesek a mai teljes középgeneráció szociális biztonságának biztosítására, ugyancsak nyilvánvalón valószerűtlen, vagy legalább is erősen valószínűtlen állítás. Csak arra jó, hogy a többség ne vállaljon szolidaritást a kisebbséggel.

    

A másik kérdéskör, amivel a hatalom gyakorlásával kapcsolatban röviden foglalkozni szeretnék, a hatalom alkotmányos korlátjain túl nyúló igénye a maga elgondolásai megvalósítására. A pártok alkotmányellenes hatalom gyakorlásáról már beszéltem, most az alkotmányos korlátjait túl lépni kívánó hatalmi szervek alkotmányellenes magatartását szeretném szóvá tenni, miután már kezdetben rögzítettük, hogy a jogállam hatalmi szervei csak szigorún alkotmányosan körvonalazott felhatalmazási körükben jogosultak eljárni, ténykedni.

 >>>FÁ - De történelmi alkotmány nem kell??? - FÁ<<<

Azt számos esetben rögzítette az Alkotmánybíróság, hogy egyes hivatalos szervek, központi vagy helyi szervek, túlnyúlva hatalmi körükön, önkényesen iparkodnak akaratukat érvényre juttatni. Különböző, nem jogszabálynak minősülő irányításokat adnak államtitkárok, osztályvezetők, alájuk rendelt szerveknek, s többnyire pénzügyi eszközökkel, ellátmányok visszatartásával, megrövidítésével zsarolják ki akaratuk érvényesülését. Megnyilatkozik e magatartás időnként a hatalmi szervezeten belül is, amikor törvényes működésében gátolnak egy szervet, különböző más kívül eső szempontok érdekében, vagy személyi, vagy fiskális ráhatásokkal. Emlékszünk még jogállamiságunk hajnalán a Köztársaság Elnökének részéről megnyilvánuló hatáskör tágítási kísérletekre. Emlékszünk a Pénzügyi szervek Országos Felügyeletének önállósága megszüntetésére irányult és lényegében sikerrel járt törekvésekre. Szemünk előtt folyik a tájékoztatás intézményeinek ellátási eszközökkel központi ellenőrzés alá vonása. Többszöri figyelmeztetés ellenére pusztába kiáltó szózatok az Állami Számvevőszék, a Nemzeti Bank alkotmányos feladatkörükben tett nyilatkozatai, figyelemfelhívásai.

Sajnálatos, hogy ilyen túllépések az Országgyűlés, a törvényesség legfőbb letéteményese részéről is adódtak. Gondoljunk az átvilágító bírák visszahívására[70], a Mécs-bizottság esetére[71], avagy a kórháztörvény újra megfontolását kérő köztársasági elnöki javaslat nevetségesen formális elintézésére[72]. Az Alkotmánybíróság ugyan több ilyen esetben „helyre tette” a túlzó hatalmi igényeket, de épp úgy elégtelen féknek bizonyult azokkal szemben, mint az Állami Számvevőszék a Kormány költségvetést átlépő vagy figyelmen kívül hagyó tevékenységével szemben, persze, ugyancsak az Országgyűlésnek a Kormánnyal vállalt mindenkori szolidaritása miatt.

 

Hogyan tovább?

 

Mindazok amiket most szóvá tettem, igazolják talán azt a kezdetben felvetett gondolatomat: ha a jogállam, az alkotmányosság mindannyiunk értéke, érdeke, akkor gondoskodni kellene erősebb védelméről. Belép Jhering gondolata: kiveszett - még létre újra nem jött erkölcsi érzékünket társadalmi szinten jogszabályokkal kell pótolni, megerősíteni.

Milyen változtatásokra gondolhatunk? A jogállam eddigi legerősebb bástyája nálunk az Alkotmánybíróság. Annak működőképessége előfeltétele az alkotmányos jogrend védelmének. Amint a gyakorlatban kiderült, az Országgyűlés el tudja lehetetleníteni a testület működését, amint már többször „elejét vette” annak az eredetileg létezett alkotmányos gondolatnak, hogy az új bírák egy ideig elődeik társaságában dolgozhassanak és így a testület folyamatos gyakorlatot alakíthasson ki.

 >>>FÁ - Nem független az országgyűléstől, legfőbb biztosíték a történelmi alkotmány lenne. - FÁ<<<

Legegyszerűbb, és az alkotmánybírósági törvény szövegéből akár le is vezethető lenne az a rendelkezés, hogy a kora (70 év) vagy a kilenc évre szóló megbízás lejárta miatt a testületből kiváló bíró ne hagyja ott helyét mindaddig, míg elődjét …

 >>>FÁ - utódját? - FÁ<<<  

... (a törvény szövege szerint elődje megbízatásának lejárta előtt (AB tv 8 § /4/) meg nem választották.

Ha nem ilyen módon áll be a fogyatkozás, az lenne a kedvező rendelkezés, hogy ha az Országgyűlés az AB tv 16 § /1/ bek. szerint két hónapon belül nem tölti be kötelessége szerint a megüresedett helyet, az Alkotmánybíróság tagjai többségi szavazatával kooptálhasson új tagot.

E rendelkezéseket az Alkotmány 32/A § (4) pontjába kellene beilleszteni. Tudom persze, hogy e törvénymódosításnak az Országgyűlés két harmada részéről való megszavazására ma komoly esély nincs. De azért tudatosítani kell, hogy lenne megoldás, kézenfekvő.

A másik komoly gond az Állami Számvevőszék észrevételeinek és általában a közvagyon és a közigazgatás sérelmére elkövetett cselekményeknek semmibe vétele. Ezt legjobban a Közigazgatási Bíróság újra felállításával lehetne megoldani. Ez a Bíróság akadályozhatná meg a pártok hatalmi túlkapásait is, ha államhatalmi vagy államigazgatási szervekre nyomást kívánnak gyakorolni. Az intézménynek van hazai hagyománya, jól bevált és a magyar jogállamiság fontos biztosítéka volt, amíg a diktatúra meg nem szüntette[73]. Legutóbb egyik szakértő kollégám mondotta, hogy az Igazságügyi Minisztériumban készülő új Alkotmánytervezet nem tartalmazza a közigazgatási Bíróság intézményét, mivel azt egyik parlamenti párt sem kívánja!

 

E kiegészítéssel továbbra is vallom, hogy nem az Alkotmánnyal van a baj, hanem az  azt hordozó közösséggel. Cicero nyomán elmondhatjuk: van törvényünk, erős és határozott! Mi, polgárok, mi hiányzunk mögüle!

 >>>FÁ - Mert ha mi a szó iagz értelmében polgárok volnánk, akkor nem engednénk az alkotmányt alaptörvénnyel pótolni. - FÁ<<<

 

A további feladatok megoldásában komoly felelősség terhel bennünket, keresztény magyar polgárokat. Az értékek, amelyeket meg kell valósítani, a mi értékeink is, s nekünk természetes feladatunk, egyben hitünk szerinti kötelességünk, hogy só legyünk a világ levesében, ...

 >>>FÁ - Ezzel a szemlélettel nagy baj van. Szerintem teljes az önértékelési zavar. Európa ha feje tetjére áll, akkor sem tudja keresztény eredetét nemlétezővé tenni. Ha valaki a szüleit likvidálja, akkor is ők a szülei. A legelvetemültebb materialista is európában keresztény értékrendi morzsák talaján áll. Amikor a 90-es évek elején a keresztény egyházi iskolák képviselői kijelentették, hogy ők csak a kb 5%-nyi egyházi iskolák ügyeihez akarnak hozzá szólni, és sorsukra hagyták az önkormányzati iskolákat, akkor szakszóval ÁRULÁST követtek el. Nem feleltek meg az evangélium örömhírének megvallása követelményének sem. Nem feleltek meg annak a minimális európaiságnak, amely adminisztrált felekezeti hovatartozástól függetlenül ki kellett volna álljon az erkölcs oktatása mellett minden magyar iskolában, a szülői kapcsolatok intézményes ápolása mellett az oktatási rendszer egészében, és még számos akkor megfogalmazott követelmény folytatható, amelyeket ők taktikus megfontolásból deklaratívan utasítottak vissza 1992-93 táján. Nagy megdöbbenést és elkeseredést okozva szülői, iskolaalapító és tanári  körökben. Ennyire nem értek véget a kommunista évek, mert akkor sem várhattunk volna más kiállást. Ez is a képhez tartozik. Ez nem sóvár, hanem elefántcsont torony, amivel nem értek egyet (mint az egyik szülői szervezeti képviselő, akit dr Mádl Ferenc oktatott ki annak idején művelődési miniszterként, hogy “nincs szülői érdek”, aztán uniós csatlakozásnál nem volt számára államelnökként magyar alkotmányos érdek vagy szempont stb. A http://kovasz.uni-corvinus.hu/kov5/fay.html internetes címen szereplő írásban általánosságban próbáltam megfogalmazni észrevételeimet, hogy legalább konzultációs partnerként a keresztény szempontokat igenis meg kell jeleníteni a magyar politika, társadalom-tudomány számára (de nem úgy, hogy jogi egyetem dékánhelyettese arról fanyalog, hogy őt szellemi párbajra ne hívják ki –ahelyett, hogy ő szervezné, kínálná fel ezen szerepvállalásukat). De beszéljünk magunk nevében: Kérem a szerzőt, Zlinszky János professzor urat és ezen olvasói megjegyzésekkel tűzdelt írás minden olvasóját, mérlegeljék megjegyzéseimet. - FÁ<<<

... fény legyünk a homályban. Lelkiismereti kérdéssé kell tennünk a felnőtt keresztények között, nevelés tárgyává a felnövekvő nemzedéknél[74], hogy a közélet feladatai minket is, minket elsősorban köteleznek. Akár ránk vár ez a világ, akár inkább kinéz bennünket, nekünk dolgoznunk kell azon, hogy jobb legyen, hogy a szó helyes értelmében civitas Dei, Isten országa legyen![75]




Zlinszky János: A szentkorona-tan – „mai érvényében”.

 

 >>>FÁ - Kocsis István írását, amelynek kritikája az itt következő szöveg, nem olvastam. Tehát ezzel a fenntartással értékelhetők a megjegyzéseim, amelyeket a kritika szerzőjének felfogásához igyekeztem tenni. - FÁ<<<

 

A Szentkorona-tan, mint a magyar alkotmány máig élő és érvényes alapja, sokszor és sokak által felvetett kísértetként van jelen közgondolkodásunkban, az erről gondolkodók egy nem elhanyagolható csoportja felfogásában. Sokszor és sokat váltottunk erről már szót[76]. A magyar alkotmányosság a magyar jogállamiság sarkalatos kérdése. Éppen azok részéről, akik komolyan veszik, kerül megkérdőjelezésre. Ezáltal még távolabbra kerülünk attól, hogy egységes nemzeti közakarattal keressük a megoldást, a demokratikus jogállam megvalósítását.  

>>>FÁ - erre mondták nem is régen, hogy zsdanovi módszer? Már elnézést, de túszokkal szemben szoktak hasonló logika szerint a belátásra hivatkozni. - FÁ<<<

Éppen a gondolatot komolyan vevők táborának egy csapata tagadja meg ebben az együttműködést, tagadja, hogy a kérdés egyáltalán vita tárgyává tehető.

A kérdés tisztázása azért nehéz, mert a történelmi alkotmány érvényességéért harcoló tábor nehezen tudja megfogalmazni, mit is ért szentkorona-tanon, mit is ért történelmi alkotmányon. Ezért üdvözöltem őszinte örömmel a Magyar Szemle októberi számában megjelent 1 % metafizika c. írást, amely „Szabados György rovata” alatt Kocsis István, A Szent Korona Tana – záradékkal végre világosan kifejti, mit is ért a történeti alkotmány, a szentkorona-tan érvényességén. Így lehet szót váltani arról, hogy az egyébként tiszteletre méltó célú gondolatsor hol téved, miért nem alkalmazható végkövetkezetése. (Ha az írás az 1995-ben megjelent tanulmányból való, akkor magamra kell vetnem, mert hiszen hosszú ideje elolvashattam volna – de mindenesetre a sok, a tárgyról szóló, általam olvasott, és hol költői, hol metafizikus elkötelezettséggel, de jogászi pontosság nélkül írott, a történelmi alkotmány érvényességét vitató és megkérdőjelezhetetlenségét valló írás között eddig ilyen tömör megfogalmazással én nem találkoztam.)

Nos, most van mire válaszolni. A gondolatsor abból indít, hogy „a hatalom eredetileg a nemzeté” ( a Szentkorona tan meghatározta államjogi rendszerben).

Egyet értek a szerzővel abban, hogy a hatalom – a szuverenitás – a nemzeté. Persze indokolatlan a lehatárolás: „nem csak a Szentkorona-tan meghatározta államjogi rendszerben,” hiszen „eredetileg” – ez kitűnik a levezetésből -, ez az államjogi rendszer nem létezett. A hatalom hordozója, a szuverén nemzet hozta létre. Minden társadalomban a szuverén nemzet hordoz hatalmat, saját sorsának, rendjének, társadalmi és államszervezetének meghatározására szóló hatalmat.

A nemzet fogalmának – bár a szerző az általam vallott értelemben használja – érdemes itt egy kitérőt szentelni. Nemzet az a társadalmi csoport, amely együttesen, közösen, más csoportoknak alávetettség nélkül határoz saját sorsa felett, gyakorolja a hatalmat, a szuverenitást, független más nemzetektől vagy hatalmaktól.

 >>>FÁ - És mivel a nemzet sokgenerációs entitás, ezért a pillanatnyi hatalmi állapota nem az egyedüli szempont nemzeti mivoltának megítélésében. - FÁ<<<

Döntési lehetőségét szabadságnak, más hasonló társadalmi csoportoktól független voltát szuverenitásnak nevezzük: a nemzet mindkét vonatkozásban ezen adottságok természetes hordozója. A nemzet tagjai mindazok akik (legalább potenciálisan) a nemzet közös ügyeire ráhatással, azokba beleszólási lehetőséggel bírnak. A nemzet alkot saját függetlenségének megőrzésére, saját belső együttműködési rendjének alakítására és fenntartására államot, szabja meg az általa alkotott államszervezet formáit és hatalmának határait, valamint a nemzet tagjainak egymás és az államszervezet által is tiszteletben tartandó szabadságait, még pedig törvényekben és törvényes szokásokban, esetleg ezek alapját képező alkotmányos rend

 >>>FÁ - Jelzőkkel el lehet látni a nemzet fogalmát, mint „rab nemzet fiai”, de elvitatni a székelyektől, hogy ők a magyar nemzet tagjai, vagy a hódoltságkori Erdély lakosaitól, az járhatatlan út! - FÁ<<<  

megfogalmazásával. Az állam ezen átruházott hatalommal szolgálja a nemzetet, annak érdekeit, szabadságát. Az államalkotó nemzet tagjai az államnak polgárai.

 >>>FÁ - Igen kívánatos volna, hogy a nemzethez kétségtelenül tartozó székelyeken kívül az azt igénylő csángókra is értelmezhessük ezt az érvelést. Egyébként a trianonista nemzet-darabolás helyett talán jobb út volna az állam-nemzet és terület kapcsolatáról elmélkedni. Semmilyen tudományos érveléssel nem lehet a trianoni döntést nemzet-aprító természetes folyamat részeként értelmezni, mert az nem a nemzetet, hanem a „tudományt” minősítené.- FÁ<<<

Mit jelent a hatalom törvényes gyakorlása? (ami, ha nem lehetséges, visszaszáll a nemzetre?)

A hatalom akkor törvényes, ha törvényes formában került átadásra (legalitás) és legalább is a nemzet többségének egyetértésével (legitimitás) működik törvény szabta keretek között.

 >>>FÁ - Kevés, az alkotmány tisztelete nem hiányozhat!!! A szentkoronához való viszonyát a nemzet nem határozhatja meg. Ez nem egy önkényes tiltás, hanem az efféle trianonnal és hasonlókkal terhelt korszakok igazságainak tömör megfogalmazása. Öngyilkosság tilos! Tudatlansággal visszaélve is! - FÁ<<<

Megszüntethető, ellehetetleníthető ez a törvényes átruházott hatalomgyakorlás akár idegen hatalom kényszere által (a függetlenség elvesztése), akár a nemzeten belül valamely kisebbség erőszakos, törvényellenes hatalomra jutása (diktatúra) révén (a belső szabadság elvesztése). Ilyenkor, ha megszűnik a folytonosság a hatalom gyakorlásában, a törvényes hatalom gyakorlásának helyreállítása valóban össznemzeti együttműködéssel oldható meg (amelyben az együttműködésnek legalább az egyetértés szintjén potenciálisan meg kell lennie ahhoz, hogy a váltás legitim legyen). Ezt az együttműködést nevezi a szerző nemzetgyűlésnek.

>>>FÁ - A nemzetgyűlés sem véthet az alkotmányosság ellen! Tehát nem a nemzetgyűlés hozza az alkotmányt, hanem a nemzetgyűlésnek is meg kell felelnie az alkotmányos alapkövetelményeknek. - FÁ<<<

Hogy ez a nemzetgyűlés miért „ideiglenes megoldást kell, hogy keressen”, előttem nem világos. Ha a volt alkotmányos hatalom megszűnt létezni, akkor azt létre kell újra hozni. Lehet ideiglenesen is, addig, míg végleges, teljes egyetértés nem hozható létre, de ez nem szükségszerű.

Ám máris kiderül, hogy miért is ideiglenes a nemzet teljhatalmának jogköre: a szerző szerint azért, mert a magyar nemzet e függetlenségéről, ezen alapvető természetes teljhatalmáról valamikor örök időre lemondott, és ezen az utódok már nem változtathatnak. „A nemzet teljhatalmat többé senkire sem ruházhat” – nyilván azért, mert már nincs neki!

 >>>FÁ - Ez nem túl komoly megjegyzés, személyes társagásban csipkelődésként volna helye. - FÁ<<<

„Tiszteletben kell tartania a Szentkorna-tan legfőbb alaptételét, mely szerint csak a Szenk Korona bírhatja a hatalom teljességét.”! „Magát a főhatalmat ugyanis a magyar nemzet örökérvényűen a Szent Koronára, mint legfőbb személyiségre, ruházta.[77]

Egyet értek azzal, hogy teljhatalom csak a politikai nemzet összességét illeti meg. Ám kérdem, kikből áll ma a politikai nemzet összessége? Nyilván a magyar állam polgárainak összességéből. A ma élő magyar állampolgárok összességéből. Nem kétséges, hogy ez az összesség eszmei összesség, abban sok egymástól elkülönülő, egyénileg szabad és döntésképes egyén akarata nyilatkozhat meg, s ezen akaratok valamilyen formalizált módon történő összegzése (vektora) a politikai nemzet közakarata.

Ami azonban mindebből nem következik, amin az egész levezetés igazsága vagy tévedése múlik, hogy a valahai politikai nemzet lemondott-e, egyáltalán lemondhatott-e utódai nevében örök időre a maga hatalmáról, szuverenitásáról, függetlenségéről. (most mellékes, hogy milyen feltételekkel, kinek javára.)

 >>>FÁ - Van egy tétel, amivel ez a megállapítás ütközik: a nemzet nem szabhatja meg a koronához való viszonyát! - FÁ<<<

Példálózhatnánk a jogtörténetből vett olyan példákkal, amelyek szerint léteztek leges sacratae, szentnek, megváltoztathatatlannak hirdetett törvények, amelyekhez a legális törvényhozás sem nyúlhat. Nem kétséges azonban, mélyebb vizsgálat alapján, hogy e szentnek vallott törvények tartalma is azért kötelez nemzedékről nemzedékre, mert az újabb-újabb nemzedékek azokat, legalább hallgatólagosan, elfogadják. A „szent és örök” törvény jogi érvényességét is mindig az éppen azt hordozó, éppen létező társadalom közakarata adja. Lehet, hogy magát a szuverén közösséget befolyásolja a történelmi folytonosság, elődeinek tisztelete, ám ez mindig az éppen élő nemzedék tudatos elfogadásán fog múlni – a motívumokra tekintet nélkül. (A jogilag kifejezett akarat független annak indítékaitól, mert az ember belső világát a jog nem vizsgálja – és ez az akarat kifejezett változtatási szándék nélkül ugyan folyamatos, de annak viszont alá van vetve.) Elvitatjuk pl. a francia rendi gyűlés döntésének érvényességét a polgári rendszer mellett? Úgy véljük, hogy Franciaországgal nemzetközi kapcsolat csak a nemlétező francia király személyén keresztül létesíthető a „l’état c’est moi” elv alapján? Gondolom, ez abszurdum.

 >>>FÁ - Ez az érvelgetés nem sok különbséget tesz alkotmányos alapelvek, alapvető tételek, és aktuális hatalmi berendezkedések, például államforma között. De leginkább elvitatja az úgynevezett jogkiterjesztéses alkotmányos fejlődés lehetőségét. Egyébként meglepő a fogalmazás, de csak annyira, mintha a Dózsa György féle időkön az általános titkos választójogot kérnénk számon. Ennél már elnézést, de „komolyabb”, több történelmi tudatosságot igénylő ügyről van szó. Tökéletesek az elmúlt évszázad után alkotmány dolgában nem lehetünk, de legalább törekednünk kellene a lehető legjobb megoldásokra. - FÁ<<<

Még a legszélsőségesebb legalitást vallók részéről is elismerhető, felismerhető: a hatalom teljességével felruházott Szent Korona – a király és a nemzet együtt – ezt a hatalmi teljességet átadhatja, visszaadhatja annak, akitől eredetileg származott, a nemzetnek. 1918-ban megtörtént, hogy a király lemondott a maga részéről a politikai hatalomról, s ezt a nemzet utóbb legális formában tudomásul vette. Előbb csak a király személyére, de ez is azt jelentette, hogy nem lesz új király, csak a nemzet akaratából. A nemzet szuverenitása teljessé vált a király lemondásával  

>>>FÁ - Ajánlhatom Kocsis István és mások írásait arról, hogy több mint 500 évvel ezelőtt mit csináltak király hiányában a szentkoronára hivatkozva. - FÁ<<< , és a maga hatalomgyakorlási formáját szabadon választhatta, választhatja meg. (Érdekes, hogy ezt a jogot a vizsgált írás elfogadni látszik.)

Vitatkozhatunk azon történetileg, hogy 1945-ben a köztársasági államforma mellett a nemzet többsége nyilatkozott-e meg. Megkérdőjelezhető akár a döntés legalitása is, még inkább legitimitása. Ami nem kérdőjelezhető meg, hogy a nemzetnek hatalma volt a maga hatalma gyakorlásának formája, szervezete kialakítására.

 >>>FÁ - de nem ilyen pozitivista módon!! - FÁ<<<

A kérdés legfeljebb az, hogy adott történelmi pillanatban e hatalmat tudta-e szuverén módon, szabadon és függetlenül gyakorolni.

Formailag minden esetre megváltozott a magyar nemzet hatalomgyakorlásának mind szervezete, mind tartalma 1945 után. Ezt a formai változást elismerték a világ szuverén nemzetei, mikor hazánkat felvették az Egyesült Nemzetek szervezetébe, közösségébe.

 >>>FÁ - Az ENSZ, mint ontológiai létforrás??!! Kiváltképpen, hogy az ENSZ számos dekrétuma sokkal közelebb van a történelmi alkotmányhoz, mint ehhez a mai adhoc papírhoz.- FÁ<<<

Amikor a színleges függetlenséget valódi függetlenség váltotta fel 1989-ben (vagy 1990-ben, az időponton lehet vitatkozni), nem nyilatkozott meg olyan nemzeti közakarat, amely a régi politikai formát, a Szent Korona uralmának nevezett alkotmányos monarchiát vissza kívánta volna hozni.

>>>FÁ - Tehát csak ügyesség kérdése az egész. Tolvajnak úgy kell lopnia, hogy a tulajdonos ne tudja tőle vissza követelni az elvett javakat? Vagy meg is kell ölni biztos ami biztos? Elnézést, de nem értem, hogy ezt az érvet miként lehet felhozni. - FÁ<<<

Az 1989-ben kihirdetett és alkotmánynak nevezett Alaptörvény kimondta: Magyarország köztársaság, mint ilyen, független demokratikus jogállam, amelyben minden hatalom (szuverenitás) a népé. (ez a meghatározás fentiek szerint téves: a nép etnikai fogalom, a magyar néphez számosan tartoznak más államok polgárai is – a szövegben „nemzet”nek kellene állnia – népszuverenitás = a nemzet szuverenitása).

 >>>FÁ - Na lám!? És ismételten: a székely nem része a magyar nemzetnek?! Megszállt területekről és nemzetrészekről nehezen esik a szó. Jó. De akkor ne tessék az elvi viták keménységét hajszolni. - FÁ<<<

Nem kétséges, hogy az a parlament, amely az 1949. évi, XX. (alkotmánynak csak csúfolt) törvény módosítását megszavazta, nem volt legitim képviselete a nemzetnek, talán legális sem a tartalmat illetőn. Az is volt a kifejezett szándék, hogy a szabadon választott, legitim „népképviselet” alkosson ezen ideiglenesnek szánt Alkotmány helyett újat, immár legitimet.

 >>>FÁ - tehát szakadjon meg a magyar nép és nemzet, a magyarság folyamatossága?- FÁ<<<

Az azonban egyértelműnek tűnik, hogy az új választásokkor a nemzet (legalább is annak jelentős többsége) nem kívánt királyságot létre hozni.

 >>>FÁ - A király a szentkorona hivatalnoka. A szentkorona hivatalnoka nem változhat? Fontosabb a hivatalnok mint a „főnöke”, a nemzet? Kicsit partikuláris gondolat- FÁ<<<

Ezt a gondolatot a közösség már nem hordozta. Lehet az okait kutatni, lehet az eredményen szomorkodni, de elvitatni aligha lehet.

Azóta négy választás volt Magyarországon, de egyik után sem alakult ki olyan alkotmányozási akarat, amely a nemzet közakaratával az ideiglenesnek szánt Alkotmány által létre hozott államformán és berendezésen, vagy az ezen alkotmány által biztosított szabadságjogokon változtatni kívánt, változtatott volna.

 >>>FÁ - szerintem nem szavaztuk meg még a cipőfűzőt meg az anyanyelvet sem – bár ha így haladunk tovább, az is bekövetkezhet. - FÁ<<<

Úgy vélem, ezt a megnyilatkozó negatív szándékot bizonnyal elfogadhatjuk a közakarat megnyilvánulásának. Az ideiglenes alkotmányt tizenöt év közakarata elfogadta, legitimálta Alkotmányként.

 >>>FÁ - Már csak a Syladecor nem mérgező szavazás hiányzik 1988-ból az MSZMP Kb-ben - FÁ<<<

Ha pedig a ma élő nemzetnek nincs arra irányuló közakarata, hogy valaha szentnek tartott formákhoz visszatérjen és amúgy is nehezen összehozható közakaratát terméketlen közjogi vitákban őrölje fel ismét[78], akkor volt nemzedékek döntése erre nem kötelezheti.

 >>>FÁ - Alapvető elméleti kérdés, hogy a volt nemzedékek nem a mai chartális alkotmányos felfogás szerint döntöttek arról, hogy mi legyen az alkotmány tartalma, hanem felismertek, érvényesítettek felismert tételeket, összefüggéseket. Tehát nem döntéseik köteleznek, hanem felismeréseik lehetőséget adnak. - FÁ<<<

Amint a római jog világosan megfogalmazta, az a jog, a ius, amit a nemzet utoljára, most a jelenben, parancsol.

 >>>FÁ - Tehát valamilyen birodalmi eszmeiség a feltétlenül erősebb, mint a magyar alkotmány? Római birodalom, német birodalom, Szovjetunió, Európai Unió, majd a fehér ember USA EU uniója, csak történelmi alkotmányt ne halljuk meg? A szentkorona a legrosszabb mind között? - FÁ<<<  

Őseinknek tisztelettel tartozunk, de nem állunk hatalmuk alatt, önjogúak, szabad személyek vagyunk, politikai vonatkozásban is.

 >>>FÁ - S hogy téveszméinket ne oktrojáljuk saját gyerekeinkre, azért kell tisztába tenni a magyar alkotmány dolgát: ősi döntések kényszere helyett az ősi felismerések és alkotások figyelembe vételével, önmagunk és utódaink szabadságának érdekében. - FÁ<<<

 


 

[1] Az a gyanúm, hogy ez egy rég ismert filozófiai kérdés volt Hamlet megírásának korában, amelyet Shakespeare úgy használt, hogy feltételezte a mögöttes ismereteket a nézőben. Embernek lenni vagy embertelenségbe csúszni? Nem a biológiai létről van szó benne.

[2]  3/1990. (III.4.) AB határozatával.

[3] KF Jogállam és diktatúra, Bp. 2005. 9 skk. o.

[4] A magyar jogrendben ennek történelmi, mondhatni ezeréves hagyományai vannak. Vö. ZJ Történelmi alkotmányunk fejlődése, ea a Pofosz és a Tört. Alk. Műhelynek 2001. dec. 15. in: Magyar Szemle 2002. ápr. 28-50. I. Rész, jun. 88-103. II. rész., ZJ Die Krone Symbol der Freihei – Die Freiheit Sinn des Rechts, Péteri EK Bp 2005. 437-456. o.

[5]  ZJ A jogrend belső harmóniája közérdek, interjú Uj Magyarország 1997. máj. 24.

[6]  32/1991 (VI. 6.) AB hat. ABH 1991. 158. o.

[7] ZJ. Modernizáció - társadalom - erkölcs: A jog nem pótolja az erkölcsöt, kerekasztal konferencia 1997. máj. 23.   

[8]  54/1996. (XI. 30.) AB hat. ABH 1996. 173.  ZJ párh. ind. 201. „Jogállamban az államhatalom, a jogalkotó nem oldhat fel minden kötöttséget a költségvetésre hivatkozással. Belül kell maradnia a költségvetés lehetőségein, de azon belül az ellátott és megrövidített területek rangsorának megállapításánál tartozik az alkotmányos rangsort, az alkotmányos kiemeléseket figyelembe venni. Sem a szakszerűség, sem a könnyebb kezelhetőség, sem a magánosítás, sem a piacgazdaság nem elegendő indok arra, hogy alkotmányosan védett területek háttérbe szorítását a politika azokkal indokolja, mikor eszközeit célok érdekében csoportosítja.  … Az alkotmányos jogok kiüresítése jogállamban elfogadhatatlan, kivált nem más alkotmányos, hanem  fiskális szempontok kedvéért.

[9] Vö. ZJ Az írott malaszttól a jogállamig, int. Észak-Magyarország, 1993. aug. 19. – 12., ZJ A társadalmi átalakulás jogi-etikai gondjai In: Európajogi tanulmányok 2. Bp 1996 (ELTE ÁJK Nemzetközi Magánjogi Tanszék, Európai Unió Dokumentációs és Kutatási Központ) p. 244-254.,  ZJ Rechtsbewusstsein im Rechtstaat, Bevezető ea a tutzingi magyar-német találkozón, máj. 1. in: Gedankenaustausch zwischen deutschen und ungarischen Juristen, Konfernzbeiträge 1997-2003.Bp 2004. 17-21., ZJ Értékek a polgári jogban, ea. 1998. ápr. 22-én az MTA jogi bizottságában, in: Magyar Jog  1998. aug. p. 449-455., ZJ. Az alkotmányos értékrend követelménye, koreferatum a MTA ülésén, 1997. máj. 8. in: "A demokrácia intézményrendszere - Magyarország az ezredfordulón - Rendszerváltozás: Piacgazdaság, társadalom, politika, MTA, 1997. 53-60.,  ZJ Alkotmány, értékek, polgári jog, in A polgári jogi tudományos diákkör évkönyve, 2001/2 Bp 2003. 225-250., ZJ Az Alkotmány értékrendje, Nádasdy Alapítvány ea 2004. aug. 7. in Szimpoziumok 2004. II. A bizalom helyreállítása 48-52. o.,

 [10]  ZJ Akarjuk-e igazán a jogállamot? Int. Krónika (Szombathely) 1996. febr. 5.

[11] Vö az Alkotmánybíróságnak a vallás szabad gyakorlásával kapcsolatban kifejtett álláspontját.

[12] Rudolf von Jhering, Der Kampf ums Recht, Wien 1872. Ez a harc bizonyos keretek közt a múlt rendszerben is lehetséges volt, a hatósági túlkapásokkal szemben a jog érvényesítése a polgárok érdekében a Legfelsőbb Bíróság előtt esetenként sikerrel járt. Ilyen eseteket jogi szakfolyóiratokban ismertettem már ügyvédként is vö. Az ingatlan fogalmának alakulása – problémák az illetékjogi gyakorlatból, Magyar Jog 1972/6 360-363., Polgári jog és családi jog viszonya egy gyakorlati eseten, MJ 1973/3 282-284., Gyakorlati kérdések az öröklési jogból MJ 1978/12 1102-1105., Haftung für immateriellen – Nichtvermögens-schaden – im ungarischen Recht, Acta Iuridica 1983. 207-221., Jogalap nélküli gazdagodás egykor és ma Jogtud. Közlöny 1987/9 471-480., Építményi jog és osztott tulajdon de lege interpretanda JK 1988/2 73-78., A jogász erkölcse JK 1990/1 17-27., A jogi módszertantól az erkölcsre épülő jogrendig JK 1990/5 183-184.

[13] ZJ Kettős állampolgárság – megjegyzések a református zsinat állásfoglalásához, 2004. nov. 12. in Confessio 4. 11-12. o., ZJ Szavazzunk – és igennel, Dabasi Hírek 2004. dec. 5. Népszavazási szám 1.

[14]  Már csak azért sem, mert hiszen a pártprogramokban megfogalmazott, a népakaratot kifejezni kívánó tervekre többségükben nem pártok tagjai, hanem pártokon kívül álló, csak a terveket elfogadó vagy helyeslő állampolgárok nyilatkoznak meg, ők adják a képviselők meghatalmazását. A meghatalmazott pedig a meghatalmazó érdekében és akarata szerint köteles feladatának, legalább saját ügyében tanúsított lelkiismeretesség szerint, eleget tenni.

[15]  ZJ Kérdezni tudni kell (Kormányválság az Alkotmány tükrében), Heti Válasz 46. 2004. nov 11. 60. o. , ZJ Államjog vagy jogállam, válasz Körösényi Andrásnak, HV V. 1. 2005. 01. 6. 62. o., ZJ. Jogállamból – elégséges. Mj 2005/2. 91-94.,  ZJ Észrevétel dr. Bitskey Botond és dr. Tordai Csaba válaszára, MJ 2005/6 332-333.

[16] ZJ A vallásszabadság gyakorlati kérdései az Alkotmány és az alkotmánybírósági határozatok tükrében, ea a MKPK Titkársága által rendezett konferencián, 2001. szept. 28., in: Iustum, aequum, salutare, I. 2005/1. 89-102.

[17]  ZJ Jelentés a tömegdemonstrációk ügyében, hozzászólás a Parlamenti bizottság vitájához, 2003. o2. 14.

[18] Alig tudom máskép értékelni, mint döntéstől való húzódozásnak, ha volt alkotmánybíró, ügyvéd, egyetemi tanár kérelmét azon formai okon utasítják el a Legfelsőbb Bíróságon, hogy ügyvédi ellenjegyzés nélkül érkezett.  Vö. ZJ A töredékszavazatok beszámítása, vélemény Magyar Nemzet 2002. 4. 27., ZJ  A töredékszavazatok ügyében, beadvány az OVB-nek a LFB részére 2002. 4. 27., ZJ Töredékszavazatok, int. Demokrata, 2002. Ezt tanúsította egyébként a pártügyekben, mint a KDNP vagy a FKFPP ügyeiben folyó bírósági eljárások elhúzódása is.

[19] Vö ZJ Erkölcs és választások, ea a Zrinyi Ilona körben febr. 14. in Vigilia  8. 562-571.

[20] ZJ A jogász erkölcse, ea a Márton Áron Társ.ban márc. 13. In: JK 1990/1. p. 17-27., ZJ Bírói etika ea Veszprémben,  2001. 5. 7.,  in: Ünnepi kötet Boytha Györgyné tiszteletére, Bp 2002. 156-165.  

[21] Vö ZJ Demokrácia az egyetemen, ea a Szt. Ignác Kollégiumban, 2002. márc. 28-án, in: In honorem magistrorum, Botos Gábor ek Bp 2005. 175-178.

[22]  Vö 51/1991 (X.19) AB sz. hat. ABH 224 sk. különvéleményét.

[23]  ZJ Egy Kormánynak sincs “szabad keze”, Magyarország, 2004.  ápr. 20.

[24] 48/1991. (IX. 26.) AB hat. ABH 1991. 189 sk.

[25] 397/B/1994 AB hat. ABH 1994 712 sk., különvéleményem 716. o.

[26]  731/B/1995/4. ABH 1995. 801. különvélemény 809.

[27] 387/B/1990/6. AB hat. ABH 1991. 422.

[28]  579/B/1990. AB hat. ABH 1991. 434. különv. 436.

[29] 40/1997. (VII. 1.) AB hat. ABH 1997. 282. különvéleményem 289.

[30] ZJ A  jog a béke útja a társadalomban, Kapu  10. 2000. 76-79.

[31] ZJ Az Alkotmány értékrendje, in: Egyén és társadalom: a bizalom helyreállítása, Nádasdy Akadémia Symp. 2. Bp 2004. 48 o.

[32] 29/1993 (v. 4.) AB hat. ABH 1993. 230. o. „Az Alkotmány megszüntette az állami tulajdon primátusát a 9 § (1) bekezdése a köztulajdont és magántulajdont egyenrangú minőséggel ruházta fel, a 13 § (1) bekezdése pedig tulajdoni formákra tekintet nélkül biztosítja a tulajdonhoz való jogot… Más gondot vetett fel a felületes kezelés a kétféle tulajdon egyenlő elbírálásával kapcsolatban, nem jelentős, de jellemző esetben: 57/1994. (XI. 17.) AB határozat: A jogszabályi kedvezés a hatósági beutalással terhelt tulajdonos és az azzal nem terhelt tulajdonos, illetve a beutalt és a lakásért ellenértéket fizetett bérlő között különböztetne helyesen, a jelenlegi szabályozás formalisztikus, önkényes, ezért ütközik az Alkotmány 70/A § (1) bekezdésébe, midőn célja szerint az egyenlőtlenséget feloldani kívánó intézkedést tesz annak (3) bekezdése szerint. ( 9/1990 (IV. 25.) AB hat. ABH 1990 48. , 752/B/1990 AB ABH 1990 513. , 28/1991 (VI. 3.) AB ABH 1991 102. , 61/1992 (XI. 20.) AB ABH 1992 282. ) Önmagában az alkotmányos cél nem helyettesíti és nem pótolja a helyesen megválasztott csoportalkotó szempontot a kedvezmény megadásakor.

[33] ZJ Ius publicum, Bp 1997. 132-148.

[34] A vevő védelme mellett a tulajdonos védelmét kívánja megvalósítani javaslatom a Ptk új szövegéhez, amidőn a más dolgát forgalomba hozó ellen deliktuális védelmet kíván nyújtani. Vö. Alkotmányos tulajdonvédelem - biztonság a jogállamban – és a Ptk 118. §. Polg. Jogi Kod. VII/1 18-20., ZJ Eigentumsschutz versus Marktschutz, Fs Mußgnug, 2005. Heidelberg.

[35] ZJ Elvárhatóság a magyar magánjogban, Petrik eml. k. Bp 2003. 281-290.

[36] (Alk 9 § /2/)

[37] Noha az Egyenlő elbánásról szóló 2003 évi CXXV tv ezt a szabadságot is megszorítani látszik, hivatalos keresetindításra nyújtva lehetőséget magánsérelemmel kapcsolatban.

[38]  21/1990 (X. 4.) AB hat, ABH 73 sk

[39].  37 j.ben id. AB hat.:„Az Alkotmánybíróság értelmezése a jogilag hibátlan állami tulajdonra vonatkozik.” 76. o.

[40]  15/1993 (III. 12.) AB hat. ABH 1993 112 sk., különvéleményem 134. o.

[41] Legalität und Eigentum – Probleme des werdenden Rechtstaates, Zeitschrift für Eur. Privatrecht 3/1995. 524-533.

[42] ZJ A banktitok helytelen értelmezése, Magyar Nemzet, 1999. szept. 16.

[43] ZJ Jogerős ítélet született Tocsik Márta és társai büntető ügyében, MJ 2003/7 411-415.

[44] ZJ A közvagyon kezelésének erkölcsi elvei, szövegterv a Közt. Etikai Testület részéről elfogadva nov. 14., HV dec. A Testület e visszhangtalanságot észlelve megállapította, hogy működése csupán az erkölcsösség álcájájául szolgál külföld felé, s ezért feloszlott.

[45] 43/1995 (VI. 30.) AB hat. ABH 1995. 188 skk. ZJ párh. ind. 200. sk.

[46] ZJ A család az Alkotmányban. Vigília, 1994/12. p. 916-22. ZJ A család az Alkotmányban - elvek, gyakorlat, remények, ea a NOE kongresszusán juli 18. Gödöllő, in: A társadalom bölcsője a család, Gödöllő 1998. 41-49. o., ZJ Élet és család védelme az Alkotmányban, ea a Kereszténydemokraták az életért egy. ben okt. 2. in: Vigília 1998/4 262-270., ZJ Házasság, család, szexualitás – a Református zsinat nyilatkozatához, 1n: Confessio 2004. 3. 23-27. o.

[47] ZJ Vallásos nevelés, katolikus iskolák. Vigília, 1994/10. p. 722-732.

[48]  18/1994 (III. 31.) AB hat. ABH 88 sk., párh. indokolásom 93 sk.

[49] 21/1996 (V. 17.) AB hat. ABH 1996. 74 sk. o.

[50] ZJ Iskolakerülők, in: Magyar Nemzet 2002.  6.6.

[51] ZJ Közéletre nevelés, Vigilia, 1997/4. p. 251-58., Közéletre nevelés, Huszti ek. Miskolc 2000. 379-388.

[52] ZJ Adatvédelem - ki ellen?, Magyar Nemzet 2001. febr. 16. 7. o.

[53] Mikor az AB megszüntette a halálbüntetést, tudatában volt annak, hogy a társadalom többsége értetlen e döntéssel szemben. Hasonló a helyzet az adatvédelemnél, vagy a nyilvános vélemények nyilvánításánál. Nem jelzi-e ezen döntések értékét az évek múltán sem elismerő, hanem ezen döntésekkel továbbra is elégedetlen közhangulat, hogy a jogállami értékek erkölcsi kibontakozását segítő intézkedéseket nem követte a társadalom felnövése az alkotmányos értékek hordozására?

[54] 48/1998 (XI. 23.) AB hat. ABH  1998. 333.

[55] ZJ Az abortusz joga, Új Demokrata, 95/20 5.

[56] 1482/B/1995 AB hat. ABH 1996. 602. és különvéleményem 606. o.

[57] ZJ A szociális törvény vitájához, in: Hírhozó 2003. jan 16. 5-7

[58] ZJ Az Alkotmány 70/A §-ának értelmezéseaz Alkotmánybíróság gyakorlatában, in: 10 éves az Alkotmánybíróság, Bp 2000. 137-144.

[59] ZJ Gondolatok és aggályok egy koncepció kapcsán, Fundamentum 2003/2 131-136., ZJ Bűnüldözés államigazgatási jogkörben – egyenlő elbánás és esélyegyenlőség-teremtés örve alatt, in: Placet experiri, Bánrévy G. ek. Bp. 2004. 349-358.

[60] 401/B/1992/7 AB hat. ABH 1994.534.: „Tudatában vagyok annak, hogy az általam javasolt változtatás a bűnügyi költségek viselésében terhet jelent a költségvetésnek. Ám az alkotmányosság nem lehet csak pénzkérdés függvénye. Tudatában vagyok annak, hogy a jelenlegi megbízásos- kirendeléses védelem-rendszer megváltoztatása, noha a visszásságát kiváló ügyvédek sora hosszú ideje észlelte és szóvá tette már, korántsem számíthat osztatlan tetszésre ügyvédi körökben sem, s talán a bírák is úgy fogják ítélni, hogy fölös többletterhet ró rájuk a védői munka helyes értékelésének kötelezettsége. Nehéz a berögződött rossz rendszert és főleg az azzal kapcsolatos tudatot megváltoztatni. Az orvosok sem lelkesednek osztatlanul a tisztességes fizetések esetére kilátásba helyezett paraszolvencia-tiltásért. Ám meggyőződésem, hogy a védelem alkotmányos garanciát csak ilyen megoldás esetén fog jelenteni, s csak az elvi alapon megoldott bűnügyi költségviselés fogja biztosíthatni a bíróság előtti egyenlőséget szegény és gazdag között.”

1518/B/1991/62. AB hat. ABH 1992. 570. „A Pp 75. § (4) pontja azonban - álláspontom szerint - indokolatlanul különböztet a felek terhére, mikor az állandó jogi képviselőt alkalmazó peres fél költségét nem a ténylegesen igazolt költség, hanem a mérlegeléssel megállapított ügyvédi költség hányadában engedi csak megállapítani. A költségek igazolását ugyanis kizárni látszik a (3) és (4) pont szövegéből kitűnő azon rendelkezés, mely szerint munkadíj nem, hanem csak csökkentett ügyvédi díj számolható el a munkaidő kiesés megtérítéseként. Ha ez a jogszabályi rendelkezés a bírói költségmérlegelést és a felmerült költségek igazolását egyáltalán nem érinti, úgy a szabályozás felesleges és ezért jogbizonytalanságot okoz. Ha viszont a Pp tényleg elvi különbséget kíván tenni a teljes költség megtérítése vonatkozásában ügyvéd által képviselt és alkalmazott jogász által képviselt peres felek között utóbbiak terhére, úgy sérti a felek bíróság előtti egyenlőségét és a jogellenesen okozott károk áthárítása vonatkozásában a jogszolgáltatás alkotmányos elveit. A peres fél számára ugyanis az alkalmazott jogtanácsos a teljes peres ügyre fordított munkaidejének ellenértéke perköltség és nem csak a bíróság előtti megjelenéssel igénybevett munkaidő minősül a perre fordított költségnek.”

1406/B/1991/3. ABH 1992. 497. különv. 504. „A Be. 393/B 1-4.) pontjai a biztosítékkal kapcsolatban álláspontom szerint sértik az Alkotmánynak a tulajdon elvonásával kapcsolatos 13. § 2), a bírósági eljárással kapcsolatos, az igazságos ítéletre - ezzel kapcsolatban az arányos büntetésre - valamint az ártatlanság vélelmére vonatkozó 57. § 1-2.), és ezzel összefüggésben a jogállamiságról, jogbiztonságról szóló 2. § 1) pontjait. A biztosíték célja, hogy a külföldi lakos terheltet ne korlátozza indokolatlanul szabad mozgásában az eljárás alatt, viszont biztosítsa az állam büntetőhatalmának érvényesülését a külföldön levő terhelttel szemben is, egyszerű és célszerű módon (, de nem az egyedül lehetséges módon !) . A biztosíték összegszerűségét úgy kell megállapítani, hogy az mindenesetre fedezze az államnak a terhelttel szemben keletkezhető összes igényei fedezetét.

A biztosíték nélkül a terheltre háruló anyagi következmények többnyire alatta maradnának az előre megállapított biztosíték összegének. Ha a biztosíték így kerül kiszabásra, akkor el kell vele a terhelt felé számolni. Az állam saját igényét biztosítja, nem vonhat el azonban többet a terhelt tulajdonából, mint amennyi a büntetőeljárás eredményeként jogosnak mutatkozik. Azok a rendelkezések, melyek szerint büntetés kiszabása nélkül is, sőt a terheltnek az eljárásban való későbbi részvétele ellenére is, az államra száll a biztosíték összege, meghaladják a büntetőeljárás célját, jogtalan és alkotmányellenes tulajdonelvonást jelentenek, akkor is, ha abba a terhelt előzetesen beleegyezett. Erőfölényét a büntető hatalmat gyakorló állam anyagi előnyök szerzésére nem használhatja ki, ez ellenkezik a tulajdon védelme és a jogállamiság alkotmányos elveivel. A támadott törvényhely 3.) pontja bizonytalan fogalmazása miatt is sérti a jogbiztonság elvét, ezzel a jogállamiságot. Nyilván a kiszabott szabadságvesztés büntetés letöltése esetén is szó lehet pénzmellékbüntetésről, perköltségről vagy elkobzási egyenérték megállapításáról, s ezek akkor is levonhatók a biztosítékból.”

1320/B/1993/3. ABH 1995. 683.: „Más helyen már kifejtettem, hogy büntető eljárásunk ennek az alkotmányos biztosítéknak következményeit hiányosan vonja le. A tehetősebb terhelteket előnyhöz juttatja és így vét a törvény előtti egyenlőség elve ellen a védői költségek megtérítésével kapcsolatban ( 401/B/1992 AB hat ABH 1994 534 ) . Most ismét ilyen hiányossággal találkozunk. A törvény egyébként jelenleg belső ellentmondást is tartalmaz. Ha a kirendelés a jogerősítélettel véget ér, az ítélet pedig jogerős, noha még jogorvoslattal alanyi jogon megtámadható, a kötelezően részt vevő védőnek a Be 284/A § (1) bekezdés I/c pontjában biztosított felülvizsgálati indítványozási joga eleve értelmetlen, hisz nincs már védő! Felesleges akkor a védő jogát még külön korlátozni. Ha viszont ez a joga fennáll, úgy korlátozása, a bíróság diszkréciós jogától vagy a terhelt akaratától függővé tétele alkotmányellenes, mert az igazságos és törvényes ítélkezés gátját képezheti. Igazságos ítélet meghozatalát azonban a terhelt sem akadályozhatja - jogállamban - alkotmányosan.

 

 

[61] 54/1996. (XI. 30.) AB hat. párh. indok. ABH 1996. 203.

[62] ZJ A nyugdíjrendszer aránytalanságai, ea a SzM által rendezett konferencián, 12. 4. in: Utak és lehetőségek az egyenlő esélyek megteremtésére, szerk Németh György, Bp 2002 329-340.,  28/1991 (V. 18.) AB hat. ABH 1991. 314., 43/1995. (VI. 30.) AB hat. ABH  1995. 188., „A szociális piacgazdaságra való átmenet követelménye mindazonáltal, hogy az átmenet során a jogállam biztosítsa a szociális védőhálót mindazoknak, akik az új rendre felkészülni idejében nem tudtak, akiket a piaci viszonyok szabad érvényesülése aránytalan hátránnyal sújt, vagy akik koruk, egészségi állapotuk és egyéb ok miatt az új viszonyokra átállni már képtelenek. Ha az így hátrányos helyzetbe kerülők az előző szociális rendben állami ígérvényt szereztek szociális biztonságukra, részükre azt az Alkotmány 70/E szakasz első fordulata biztosítja, összhangban a tulajdonvédelem alkotmányos követelményeivel. Ha ilyen garancia nélkül ugyan, de létalapjukat vesztik önhibájukon kívül az átállás következményeképp, az Alkotmány 70/E szakasz második fordulata kötelezi a 17. szakaszban megfogalmazott elv alapján az Államot a megélhetésükhöz szükséges ellátás ( kiegészítés ) biztosítására. A piacgazdaságra való átmenet során az Állam kivonulása a gazdaságból és egyéb magánautonómia körébe kerülő közfeladatok intézése területéről eleve azzal jár, hogy az államháztartás terhei csökkennek, az államapparátus a célszerű és hatékony méretre módosítandó. Ennek során ügyelni kell arra, hogy az állami anyagi eszközök felhasználása közérdekű módon, arányosan történjék : a piacgazdaság magával hozza, hogy a piachoz jobban alkalmazkodó egyedek anyagi érvényesülése kiugró előnnyel járjon, de a jogállam követelménye, hogy az állami, közteherviselésből fedezett, források felhasználása törvényes, nem egyedi, hanem köz érdeket szolgáló legyen. A közteherviselés alkotmányi követelménye (70/I szakasz ) mind a közterhek arányos vállalását, mind a közterhek célszerű, átlátható és lelkiismeretes, felelősségteljes felhasználását is előírja a jogállamiság keretei között.”

26/1993. (IV. 29.) AB hat. ABH 1993. 196. különv. 208 sk.: „A jogállamiságból folyó igény, hogy a múlt rendszer által ígért nyugellátást biztosítani kell, hacsak keletkezése nem ütközik jogellenes diszkriminációba, s ennek során a járandóság jogosságát vélelmezni kell.

A legalitásból folyó igény, hogy a megszerzett jogosultságok, jogosultságot létesítő tények nem vesztik érvényüket, azokat azonban egyeztetni kell az új alkotmány elveivel.

A szociális biztonságból folyó igény, hogy a rendszer által visszteher fejében garantált ellátás - a nyugdíjalapul szolgáló, biztosítás alapját is képezett jövedelem százaléka – szerinti járandóság a nyugdíjasnak nyugdíjas kora végéig jár (Alkotmány 70/E.§ (1) bek.). A módosított Alkotmány életbelépése óta a szociális biztonság mellett a tulajdon védelméből, a vagyoni jogok elvonásának tilalmából is következik, hogy ezt az ellátást az állam, ill. a társadalombiztosítás állami garancia mellett értékállóan tartozik biztosítani, tehát sem közvetlen rendelkezéssel nem csökkentheti annak értékét, sem a nominális mennyiség értékének elvonásával. (Alkotmány 13.§ (2) bek.) Ez az államnak a már megállapított nyugdíjjárulék vonatkozásában mint a társadalombiztosítás működtetőjének szerződéses kötelezettsége.

A szociális biztonság minimumának garantálásából következik végül, hogy a mindenkori létminimumot az állam minden rászorulónak állampolgári jogon biztosítani tartozik a társadalombiztosítás útján (Alkotmány 70/E.§ (2) bek.), de nem feltétlenül a társadalombiztosítási alap terhére. Ha strukturálisan a folyósítást a társadalombiztosítás végzi, úgy a forrásoldalt a költségvetés egésze terhére kell biztosítani és nem lehet egyedül a biztosítási vagyont ezzel megterhelni. A létminimum az Alkotmány szerint állampolgári jogon jár, biztosítása pedig az államnak közjogi kötelezettsége.

Az utóbbi két szempont egybevetve azt jelenti, hogy a társadalombiztosításnak befizetett járadékkal megszerzett jog nem csökkenthető azon a címen, hogy az állam egyeseknek viszont többletellátást nyújt bármilyen téren. A nyugdíjas számára a biztosításként szerzett jog vagyoni jog. Annak elvonása csak a vagyonelvonás rendes szabályai szerint lehetséges. Alapvetőn tehát teljes kártalanítás mellett közcélból, másrészt közterhek viselése céljából, a különböző vagyoni jogok nem diszkriminatív terhelése mellett arányos mértékben, ha a cél máskép el nem érhető.”

1067/B/1993. AB hat.ABH 1996. 446. párh. ind. 449.: „Az tény, hogy a kedvezményekhez való jog nem alkotmányos jog. Az is tény, hogy az alkotmány 70/A. §-a a hátrányos megkülönböztetést tiltja. Ebből következik, hogy a pozitív diszkrimináció szabad, de ez a „szabadság” esetenként alkotmányos követelmény is. Ilyen lehet például a házasság és a család intézményével kapcsolatban, amely az Alkotmány 15. §-a értelmében védelemben részesül. Ebben a körben a pozitív diszkrimináció nem a törvényhozó szabadsága, hanem az Alkotmányból folyó kötelezettsége. A határozat szerinti szűkített értelmű ellátási jogosultság vonatkozásában sem lehetne törvényhozói szabadság körébe utalni egy olyan esetet, amikor a társadalombiztosítás útján szerzett ( vásárolt ) nyugdíj összeg - időközi, az állam által létrehozott infláció miatti értékvesztés folytán - a minimális szociális ellátás szintje alá süllyedne. A nyugdíj létminimumhoz viszonyított arányának fenntartása az elemi szociális biztonság követelménye.”

277/B/1997. AB hat. ABH 1997. 740. különv. 744.: „A létminimum biztosításának nem a nyugdíjasok szolidaritása, hanem a társadalom szolidaritása keretében kell megvalósulnia. Önmagában az, hogy valakinek a nyugdíja a létminimum alatt kerül megállapításra, vagy az inflációnak meg nem felelő emelés miatt oda süllyed, nem is jelenti, hogy rászorul és jogosult erre a szolidaritásra : lehet vagyona, megtakarítása, önkéntes biztosítása, őt eltartó házastársa.

A nyugdíjemelés alsó határának megállapítása sok mindent kifejezhet : lehet pénzügyi oka, lehet társadalmi hangulati oka, célozhatja a járadékok alsó szintjének emelését is. Azonban sem meg nem oldja a létminimum biztosítását, sem nem szolgálja azt feltétlenül ( hiszen juttathat kisnyugdíjas, de gazdag személynek is. )

Ilyen körülmények között nem helytálló a határozat azon álláspontja, mely szerint a Kormány joga a nyugdíjemelés felső határának megállapítására a szolidaritás jegyében alkotmányosan védett tulajdoni igény elvonására arányos és szükséges intézkedési jogosultság. A nyugdíjak emelésére a pénzromlás következtében az állam a járadékok egyenlő értékállósága ( értékvesztése ) körében jogállamban vagyonvédelmi, de adósi kötelezettsége körében is köteles. Mégpedig minden nyugdíj, minden egyszer már a szolidaritás szabályai szerint megállapított járadék és ellátás vonatkozásában, hátrányos megkülönböztetés nélkül. Ha esetleg a létminimumra való jog miatt alkalmaz pozitív előnyt, azt a rászoruló, nem pedig a kisnyugdíjas vonatkozásában, és nem a többi nyugdíjas terhére, vagy egyes nyugdíjas rétegek terhére, hanem az állampolgárok összessége terhére, a közteherviselés szabályai szerint, az Alkotmány 70/I. § szabályának szigorú figyelembe vételével köteles tenni.”

[63] Vö. a nyugdíjjal kapcsolatban idézetteket is, továbbá a 31/1993 (V. 21.) AB hat. ABH 1993. 242 sk.-hoz fűzött párh. ind-mat, 244. sk o.

[64] 42/2000 (XI. 8.) AB hat. ABH 2000. 329.

[65] 996/G/1990 AB hat. ABH 1993 533. és hozzá különvéleményünk Ádám Antallal 536 sk. o., 28/1994 (V. 20.) AB hat. ABH 1994. 134., 29/1995 (V. 25.) AB hat. ABH 1995. 145.,  48/1997 (X. 6.) AB hat. ABH 1997. 502., 14/1998 (V. 8.) AB hat. ABH 1998. 126., 30/2000 (X. 11.) AB hat. ABH 2000 203., 25/2001 (VI. 29.) AB hat. ABH 2001. 639.,  46/2001 (XI. 17.) AB hat. ABH 2001. 735.,  64/2003 (XII. 18,) AB hat, ABH 2003. I. 698.,

[66]  ZJ Szabálytalan fegyelmi határozat – vagy vallási önazonosság? Heti Válasz, IV. 13. 2004. márc 25. 59-60.  ZJ Elveszett alkotmány, cikk, MJ 5. 2004. május 280-282.,   ZJ Wahrung der Rechte der Kirche in der neuen Verfassung Europa’s, Bellomo eml k. 2005.,

[67] ZJ Jog a tapshoz és a füttyhöz, Magyar Nemzet 2002.11. 8.

[68] ZJ Védjük a diákot az egyetemi kizsákmányolástól, Heti Válasz, 2005. nov. 3.

[69] ZJ Betörhet-e az új idők új dala, 2000. MN 8.23., ZJ Alkotmányellenes a felsőoktatási törvényjavaslat, MN 2005. máj. 23. ZJ Ne vágjuk le a gombokat,  HV V. 27. julius 7. IV-VII., ZJ Gondolatok a felsőoktatásról – „van” és „legyen” jegyében,  HV V. 41. 2005. okt. 13. XIV. o.,

[70] 753/B/1995. AB végzés ABH 1995. 981. és különvéleményem 984. o. „Alkothatott volna az Országgyűlés olyan szervet, amely az egyébként a törvényhozástól független bírók megválasztásával kapcsolatos közjogi megtámadhatóságot, vagy a bírák választásának érvényességét felülbírálja. Nem alkotott. Ezért ilyen szervezet nincs. Ennek a hiánynak pótlásaként országgyűlési beavatkozás a testület függetlenségébe olyan veszélyes precedens az alkotmányosság ellen, amelyet az Alkotmánybíróság akkor sem hagyhat megállapítás nélkül, ha úgy érzi, hogy annak elbírálása - bár szerintem ez kétséges - hatáskörét meghaladja. Az Alkotmánybíróság saját rendeltetésével kerül szembe, ha e mellett az alkotmánysértés mellett szó nélkül elmegy. Az Alkotmánybíróság szerepe ugyanis a jogállamban éppen az, hogy az Országgyűlés, általában a jogalkotó, formailag legális de alkotmányellenes aktusait, akár az Országgyűlés egyhangú döntéseivel szemben is, jogi szakmai szempontból felülbírálja és szükség szerint megsemmisítse. Ha a mostani egyedi gyakorlat precedenst teremt, az Országgyűlés le fogja válthatni a Legfelsőbb Bíróság elnökét, az alkotmánybírákat, ténybeli tévedésre hivatkozva s anélkül, hogy e ténymegállapítással szemben bírói útnak helye nyílnék, hisz az aktus jogalkotói egyedi határozat lesz. Véleményem szerint ebben olyan alkotmányos veszély rejlik, ami mellett eltörpül az a törvénysértés, amellyel az előző Országgyűlés, ahelyett, hogy először az ügynöktörvényt módosította volna, adott esetekben nem észlelte a törvénynek egy korlátozó rendelkezését.”

[71] ZJ Alkotmányos? Népszabadság 2002.szept. 6. 10. o

[72] Egy parlamenti szavazás tanulságai, (kórháztörvény) Magyar Nemzet 2003. jul. 1.

[73] Létrehozta az 1896:XXVI. tc., megszüntették 1949-ben. ZJ A századforduló magyar közigazgatása, JK 1996/10 398-403.

[74]  Véleményem szerint döntő fontosságú lenne a katolikus középiskolák 11. vagy 12. évfolyamán az Állampolgári ismeretek kötelező oktatása, ennek érdekében a Sapientia tanárképző főiskolán e tárgyra szakosodott képzés bevezetése. Ez irányú javaslataim eddig nem találtak visszhangra. [ezzel viszont nagyon egyet lehet érteni. - FÁ]

[75]  ZJ Keresztény hivatástudat és közéleti elkötelezettség Házunk Népe, 1991. febr. 2., Jog és társadalom keresztény szellemben, Jel 1995 nov., ZJ Keresztény közéletiség, Magyar Szemle 1996. szept. 845-855., ZJ Az Alkotmány keresztény szemmel, Jel IX./1 1997. jan., Közéletre nevelés Vigilia  1997/4 251-258., Keresztény jogállamiság KÉSz IV Orsz. Kongr. 1999. nov.,  ZJ Keresztény célok a politikában, ea a Barankovics Akadémia ünnepi ülésén, dec. 15. in: A Néppárt politikai öröksége, MN 1999. dec., ZJ Könnyebb a jogásznak, ha keresztény, int Igen 2001. szept 7-10. o.ZJ Politika – katolikus szemmel, ea Debr. Teol. Főisk. 2005. IV. 12., in: Iustum, aequum, salutare, 2006.

[76] Engedtessék meg, hogy saját, írásban is rögzített álláspontom eddigi megjelenéseit itt idézzem: A szentkorona-eszme és története, in: A magyar szent korona és a szentkorona-tan az ezredfordulón, szerk. Tóth Zoltán József, Bp 1999. 7-34., Történeti alkotmányunk fejlődése, in: Magyar Szemle 2002. 3-4., 5-6. 28-50., 88-103., Die Krone als Symbol der freiheit – Die Freiheit als Sinn des Rechtes, in: Ius unum, lex multiplex, Péteri Z. ek. Bp 2005. 437-456.

[77] Nem ironizálni akarok, mikor megkérdem: mikor mondott le? Melyik az a történelmi pillanat? Ebben az elvet vallók gondolkodása is eltér.

[78] Mint szerencsétlenségünkre a kiegyezés után tette.

 Vissza az oldal tetejére