vissza a főoldalra *   

Bokor Levente

Mottó:

„Ami ésszerű, az valóságos;

s ami valóságos, az ésszerű.”

SZEMÉLY ÉS VALÓSÁG[1]

<<<(((nekem nagyon jó elemzés Levente írása, mert mutatja, hogy mennyire máshonnan közelítek.
Nekem ugyanis a személy az autonóm, felelősen szabad valaki,
aki nem másolja, hanem megéli-alakítja a valóságot
(abba hogy megéli, belefér a tudati megélés, azaz a megismerés is).
Tehát a legfontosabb, hogy egy mikrokozmosz, önálló végső okként és végső célként.
 

... a megjegyzések nélküli szöveg a végén olvasható ...  -FÁ)))>>>

 Amit fejtegetni szándékozom, annak nem az a célja, hogy egyezzen mások ismereteivel, hanem azt mondom, amit s ahogy tudni vélek. Ez azonban nem zárja ki, hogy felfogásom egybeessen bárkiével.

 

Nem hiszem, hogy amikor szóbahoztuk a személy mibenlétének kérdését, nekem jutott volna elsőként eszembe, hogy a valósággal való azonosulásában keressük.  <<<(((ez nagyon jó kijelentés, mert mutatja, hogy mennyire máshonnan közelítek. Nekem ugyanis a személy az autonóm, felelősen szabad valaki, aki nem másolja, hanem megéli-alakítja a valóságot (abba hogy megéli, belefér a tudati megélés, azaz a megismerés is). Tehát a legfontosabb, hogy egy mikrokozmosz, önálló végső okként és végső célként. -FÁ)))>>> Mert ott van pl. Polányi Mihály Személyes tudás c. könyve – hatvan évvel megelőzött szemléletileg. A mindennapi életben, hogyan is vehetnénk észre egy olyan viszonyt, amelyből ki sem látszunk az azonosulástól?  <<<(((önmagával azonosulni azt jelenti, hogy képes önállóan létezni, valódi szubsztancia lenni a tudatát is beleértve (amit ha személynek mondok, azt Isten után valónak mondanám, ha Isten elsődleges, akkor az emberi személy másodlagos, de Arisztotelesz másra használta az elsődleges és másodlagos szubsztancia kifejezést, tehát csak a személyre volna érthető). -FÁ)))>>>

Éppen ezért választottam a címzett összefüggést, mert magam is kíváncsi vagyok, mifene az a „valóság”? – Egyelőre csak hajszálakon függve látom a személy- és valóság eszméje között a fogalmi kapcsolat ésszerűségét.  <<<(((a személy valósága önmaga autonómiája, amit végső soron csak megélhet, amiről ismeretei csak elnagyoltak, sőt becsültek, eszmei vázlatok lehetnek csupán – lásd többek közt Gödel tételeit. -FÁ)))>>> De ha sikerül őket határozottan párosítanom, a jelenlegi kiselőadás legföljebb utalás lehet személy-fogalmunk téma-gazdagságára.

 

Mint előjeleztem a tárgyunkat „felskiccelő” fülszövegben, Hegel jog- és történet-filozófiájának szállóigévé lett tautologikus mondása keltette föl bennem a gyanút, hogy abban, mint egy dióhéjban, valami, számomra fontos foglaltatik. Az agyonhasznált idézetet most megpróbálom eredeti szövegkörnyezetében életre kelteni.

 

1821-ben jelent meg A jogfilozófia alapvonalai c. Hegel-mű (magyar ford.: Szemere Samu), amit afféle kézikönyvnek szánt a szerzői előszó, alcíme pedig:  A természetjog és az államtudomány vázlata.

A „kézikönyv” ténylegesen Hegel állameszményét fejtette ki.  <<<(((de nekem a magyar hagyomány fogalmi útja tűnik helyes, kívánatos kiindulásnak, miszerint a személyi lét szempontjai, feltételei az alkotmányos közösséggel szemben elsődleges elvárások. Ennek meg kell nyilvánulnia az állammal mint az alkotmányos közösség önirányító eszközrendszerével szembeni követelményekben. A személyi létet tisztelő, védő, feltételeit biztosító államért viszont az alkotmányos közösség komoly áldozatokat hajlandó vállalni. És ugyanígy az alkotmányos közösségért a személyek létükből fakadóan elkötelezettek. Nem tudok róla, még senki sem mondta, bizonygatta hogy Hegel állameszménye megfelelne a magyar alkotmányos hagyomány állameszméjének. -FÁ)))>>>

Egyensúlyt keresett

az igazság és a rend, valamint

az egyén lelkiismereti szabadsága között.

Mivel mindezt egy alkotmányos, parlamentáris monarchiában képzelte el, politikai kritikusai a porosz állam elvtelen igazolásával vádolták. E látszatra gyanút is adott Hegel hivatalos elismertsége, noha semmilyen elvtelenség nem terhelte a lelkiismeretét.  Ám számított a támadásokra, ezért szenvedélyes, apologetikus hangú előszót írt könyvéhez. Ebből idézek, [ ] zárójelbe téve rövid kommentárjaimat:

 

 

Másutt azt mondja: „Aki ésszerűen néz a világra, arra a világ is ésszerűen néz vissza”. Minduntalan azt erősíti, hogy a gondolkodásé a kezdeményező szerep. <<<(((meglepő, hogy hirtelen a kényszerek, érzelmek sehol sincsenek? A közösséget összetartó fikciók, eszmék, érzelmi hullámok „reményei szerint” sehol sincsenek? -FÁ)))>>>  Jacobit egyetértőn mutatja be filozófiatörténetében, aki szerint a gondolkodás a valóság lehetőségi feltétele. Vagy: „Ebben áll az ember önállósága, tudja meg, mi determinálja őt.”  <<<(((nem tudom ki ez a Jacobi, de ebben a kijelentésében benne van a XX. század reménytelen embertelenségének örvénye, a felelősség gondolatának is az elvetése. Anyja kínját. Kell tudni, hogy mi determinálja az embert, de nem ez jelenti az ember önállóságát, mert az emberi önállóság világa az éppen a determináció fölött, a determináción kívül létezik. -FÁ)))>>>

Azt is tudnia kell, hogy minden determináltság mögött a belső szükségszerűség teleológiája (céloksága) munkál. A világszellem  <<<(((laikusként a világszellem fogalmát egy hatalmas szélhámosságnak éreztem első hallásra. Mindig megérintett, hogy ez csak bemagyarázás, ez nem a kémiai hanem a tudati kasztrálás egyik szála. És ebből a Jacobi és Hegel idézetből kiviláglóan: van alapja a megérzésemnek. -FÁ)))>>> a maga belső céljait követi, az „objektív” célszerűséget, melynek egyik eszköze az „ész csele”. Akit kicselez, az tudatától függetlenül a történelmi valóság útjába került.

„Ami ésszerű, az valóságos, s ami valóságos az ésszerű” mondás tautologikus volta fölött szoktak szarkasztikusan is élcelődni, mert „ugye, ha a valóság nem ésszerű, akkor az a valóság hibája, és nem a miénk.” Mi sem természetesebb, mint hogy a buzgó ember „kijavítsa a valóságot”.  

 

Hegel azonban nem így érti. Az ő valósága oda van nőve az emberekhez. Ez a kritériuma. Nála az „azonosan igaz kijelentés” – a tautológia – két dolog egymáshoz rendelt kölcsönös meghatározottsága: egymás ellentettsége (nem ellentéte!), egymás körül forgása.  <<<(((Nagy Varázslónak másfél évezreddel előbb, a porfürioszi fa megjelenése előtt kellett volna munkálkodnia, de még inkább a preszokratikusok korában, amikor osztatlan csodálat övezte a látszólagos ellenmondások, a paradoxonok csalóka világát. -FÁ)))>>>  Csakis az valóságos a számunkra, amit ésszerűként teszünk magunkévá és a saját létünkkel töltünk fel.  <<<(((Miért, a többi az micsoda? Az a valóságII. lenne? Vagy a valóság fogalmát leszűkíti mint valami kísérleti útmutató szakkifejezését egy fekete doboz tartalmára?-FÁ)))>>> Az „ésszerűség” sem több-sem kevesebb, mint az igazság- és a mi fennállásunk közös horizontja. E horizonton belül a „tudás” nem puszta ismeret, hanem a „legjobb tudás”, azaz, az isteni kormányzás igazságának megfelelés: erkölcsi minőség. Ami értelmünket nem emeli a ”magáért való” igazság erkölcsi magasába – föl az ésszerűségbe –, az ténylegesen fennállhat, de nem tartozik a mi valóságunkhoz, csupán határa az esedékes idegen valóságnak. <<<(((ez költészet, asszociációs roham, örvénylő gondolatok kavargása, mint amikor kicsúszik az ember kezéből a kormánykerék, és az autó bucskázik lefelé a domboldalon. -FÁ)))>>>

Hajoljunk közelebb ehhez a részlethez.

Az arisztotelészi lételemzés a valóság két módját adja meg:

1.   a lehetségest (dunamis, potentia), és

2.   a ténylegest (energeia, actus).

Eszerint a valóságot megkülönböztetjük lehetősége és ténylegessége szerint. Jelen esetben, a két móddal analógiában: idegensége és sajátossága szerint,

mert, ami „idegen”, az a megismerés felkínált lehetősége, a „sajátos” pedig a ténylegesen sajátunk. <<<(((igen elnagyoltan. Mert amit nem ismerünk, ami idegen, az nem biztos hogy számunkra meg is ismerhető. Kérdés, hogy a megismerő alanynak szándékában, lehetőségében és képességében áll-e a megismerés, a megismeréshez szükséges előfeltételekkel rendelkezik-e illetve azok kialakítására képes-e. -FÁ)))>>>

Hegel az idézett mondással a saját, „szubjektum és objektum azonosságának” dialektikus logikai tételére utal vissza. Mai felfogásunk és rálátásunk szerint, azt is sugallja a dialektikus azonossági tétel, hogy a valóság eszméjének aktuális fogalma olyan „műalkotás”, amely az alkotó jelenvalóságát is magában foglalja: <<<(((a világmindenséget értve alatta? -FÁ)))>>>  MINKET, az „értelmes természetet” (lásd később!) mint SZEMÉLYT.

Az azonosság természetes föltétele, hogy csakis a tiszta jelenvalóval, az „egyenesen közvetlennel” azonosulhatunk. Még a múlttal és jövővel is a jelenben vagyunk egyek. Az egymás körül forgás kétesélyes: vagy mi vagyunk a valóság predikátuma, s azt jelentjük ki, hogy a valóság személyes; vagy a valóság a mi predikátumunk, s akkor a személy valóságos.

 <<<(((lehet hogy ez németül könnyebben érthető, de nem tudom követni. A szófacsarás és szó tönkretevés divatját vélem érvényesülni, amikor jelzős szerkezeteket, gond nélkül megfogalmazható definíciókat elhessentve próbálnak mindent belemagyarázni egy a magyarázatokhoz képest súlyosan meghatározatlan (alulhatározott, hiányosan meghatározott) kifejezésbe - mint a számítógépek hajnalán, amikor a képernyőn minden percben megjelent az „open” felirat, de sosem lehetett tudni, hogy file, könyvtár, hibaüzenet, valami algoritmus vagy micsoda „megnyitása” következett. Aztán a világ belefért, azaz az „open” bármit jelenthetett. És többnyire az úgynevezett „forró vonalnak” vagy a telefonszáma, vagy a túlsó végén aki felvegye a kagylót, az sem volt.

Tehát kellene egy filozófiatörténet, amelyben értelmezhető Hegel, mert önmagában valószínűleg reménytelen, ha komolyan vesszük. -FÁ)))>>>

Ha megbolygatjuk a hegeli tételt, akkor kibonthatunk belőle egy személy-fogalmat és egy létfelfogást:

·         Személy-fogalomként azt, amelyiknek ősmintája a teológiai Szentháromság,  <<<(((nem vitatom, nincsenek tárgyi ismereteim, hogy Hegel-nek az ősmintája a szentháromság személy fogalma lett volna - ami a neoplatonikusok törekvéseinek felhasználásán alapult. Logikus is lehet. Az nem lehet viszont, hogy a személy fogalma úgy született hogy szentháromság. Az nem lehet, hogy Arisztoteleszben mutassa ki valaki a szentháromság ősmintáját, miszerint a végső ok csak valami alapelv-hármas első része lenne. -FÁ)))>>> és amelyik a krisztológiában az istenképiséget valló antropológia alapfogalma lett; amelyik megőrizte középkori lényegét (essentiáját), és magjaként Boetius (480-524) 6. századi megfogalmazását, mely szerint „Persona est rationalis naturae individua substantia” — a személy az értelmes természet egyedi (önmagában megálló) állaga.  <<<(((És Boethiusnál tetten érhető a szentháromság a személy fogalmának eme meghatározásában? -FÁ)))>>> Később, eme bevetté lett meghatározást Szentviktori Richárd (1120-1173) a lehetséges végsőig tágította, s aszerint a személy már „naturae intellectualis incommunicabilis existentia” — értelmes természetű közölhetetlen létezés.  <<<(((elmaradt a katolikus lexikon „személy” szócikkének meghivatkozása itt a szöveg közben. A katolikus lexikon filozófiai kérdésekben hihetetlenül jó, fontos forrás, azonban elsősorban lexikon, és nem egységes szemléletű, valamely kérdésre irányuló filozófiai tanulmány. Tehát a szócikkeknek nem a logikus kifejtés az elsődleges célja, hanem a koronként jellemző megfogalmazások fő vonásainak lehető hű és érthető visszaadása. E kettősség a „személy” szócikkben is érvényesül. Nekem Arno Anzenbacher nagy meglepetésemre pont ezt válaszolta. Lehet bárkinek a személyről minden korábbinál logikusabb vagy éppen mai világunkban minden más megfogalmazásnál jobb definíciója, de ő azt nem hivatott mérlegelni (ezt lustaságnak és idős kornak tekintettem, ami ha igaz is lenne, akkor sem semmisítené meg az ő korábbi munkásságát). -FÁ)))>>>

·          <<<(((tehát a közölhetetlen létezés nem függ össze a személy megismételhetetlen valóságával? És végső soron tágabban nem a szubsztancia önmagában valóságából következik, mint egy kiemelt jellemvonás a személy mint szubsztancia esetében? -FÁ)))>>>

Az utóbbi, a személynek olyan általánossá fokozása, amely az Istent, az abszolút személyt is értelmezhetővé tette. Az állag az értelmes természet maradt,  <<<(((Mert Isten a természet része? A világmindenség része Isten, nem pedig a teremtője? -FÁ)))>>> de közvetlenül nem közölhetőn.  <<<(((sokkal inkább arról van szó, hogy az egyik emberi személy létezése a másik emberi személy részére közölhetetlen, irányíthatatlan – s ha mégis kísérlet történne rá, akkor az a személyi lét megtörését jelentené, mint rabszolgává, zombivá tételt. -FÁ)))>>> [A persona névszó alapja a persono ige (per+sono = „hangzok”), melyből a hangos megnyilvánulás – a hang általiság – több szinonimája is származik. De a nem-antropomorf, a minden érzéki jegytől mentes Isten, csakis hallhatatlan és láthatatlan lehet, aki nem közvetlenül közli önmagát. — Hasonló redukción alapszik a 20. sz.-ban Lukács Györgynek a társadalmi létre vonatkozó általánosítása, amely a társadalmi valóságot mint tudományosan vizsgálható sajátos létet, a „meghatározatlan tárgyiság” definíciójával létezteti. Állaga a tárgyiság, a legfőbb vonatkozás, melyben az „értelmes természet” (a személy) külsőként is realizálódik (tárgyiasul). S mivel a társadalom itt a nemfogalom (genus), csak a „tárgy” fókuszáló eszméjét nevezheti meg, milyenségét nem.]  <<<(((ezt még egyszer nem ártana kifejteni, ne hidd, hogy úgy teszek, mintha mindent kapásból értenék. A faj a nemen belül a részhalmaz? -FÁ)))>>> — Látnunk kell tehát az Isten legfelső nemfogalmában (genus), hogy az élő emberi személy maga lett esetlegességei mellőzésével az Abszolút Személy legfőbb ismertető jegyévé (attribútumává).  <<<(((ez gondolom költészeti megfogalmazás. -FÁ)))>>> Mint „attribútum” pedig, léte iránti elhivatottságból, a gondolkodás erejével juttatta fogalmi csúcsra az élet örökkévaló leheletét, melyben a JEL méltóságával létezik.  <<<(((Pedig elegendő lenne a szubsztancia is neki, azon belül a sajátlagos „végső szubsztanciaként” a személy méltósága (ha már méltóság). Klasszikusabban fogalmazva Isten képmása nem Isten jele, mert ha igen, akkor az egész világmindenség Isten jele volna. De a klasszikus Isten képmására teremtette az embert nem azt jelenti, hogy Isten mintegy a nevét írta fel a falra. -FÁ)))>>>

A létezés, a valóságosság eszméjének fogalmát Aquinói Szent Tamás súlyosbította, meghaladva Arisztotelészt. — Arisztotelésznél a létezés önmagában üres kifejezés, mert nem állítmánya semmilyen alanynak. Szerinte csak akkor van tartalma, ha valakinek, vagy valaminek a létezéséről nyilatkozunk. — Szent Tamás azonban már azt állítja, hogy a létezés legalább annyira tevékenységet jelentő szó, mint a járás. A létezésnek (existentiának) igenévi olvasata forradalmi felismerés, s utólag látjuk, hogy a reneszánsz kezdete. Messze hordó következményeinek távolhatása a hegeli dialektikus filozófia is, amely a tevékenységet abszolutizálja, és a létezést önnön fogalmának kibontakozási menetrendjeként írja le. Abban a valóságfogalom keletkezése nem más, mint egy emelkedőn a fokról-fokra lépkedő létfokozat dialógikus eseménye. A ’logikai házasságban’ leledző fogalompárok által tagolódó dialektika a minőségek metamorfózisának formalizálhatatlan logikája; a megtapintani vélt Logosz, az Ige evilágisága. — A klasszikus formális logika kétértékűségét meghaladó „tertium datur” (harmadik érték is van) logikája az „egzakt” matematikai igazságokat csak hatálytalanítva tartja érvényben – „megszüntetve és megtartva” (Aufheben, Aufhebung) – az ellentmondásokat szintetizáló magasabb egységükben. Hegelről elmondható, hogy eszménye egy „abszolút filozófia”, ami örök (Philosophia perennis).  <<<(((Tudtommal ezt a poént már a görögök ellőtték, hogy a filozófia örök igazságai meg az örök igazságok örök filozófiája. De mintha minden újkori, utolsó fél évszázadi filozófus külön hangsúlyozta volna az örök filozófia örök igazságainak igézetét (Leibniz jut eszembe hirtelen, de a legtöbb matematikában is sertepertélő számottevő filozófus hasonlóképpen nyomakodott). Erről az jut eszembe komolytalanul továbbá, hogy lehetne méltatni, hogy nálam a víz h2o. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Hegelről biztosan tudom, hogy érdemtelenül emlegetik. De azt igen, hogy érthetetlen a méltatása, kb olyanként hat, mint a marxista nagyságok méltatása annak igénye nélkül, hogy a filozófia történetének lényegi vonalai azonosítva lennének. Mert lehet vizsgálni a levél bármely csücskét, de attól még nem a csücsök lesz a levél. Ennél többet mutatott fel az európai filozófiatörténet két és fél évezrede. Javíts ki ha tárgyi tévedésben volnék -FÁ)))>>> A magafajta bölcseletet a „spekulatív filozófiákhoz” sorolta.  Heller Ágnes ítélete a spekulatív filozófiáról talán Hegel esetén a legtalálóbb. A „praktikus filozófiák” ambícióitól eltérőn, szerinte, „a spekulatív filozófia új világokat teremt”. Hegel ennél is többet szándékozik: a Teremtéssel együttműködés kulcsát szeretné átnyújtani a „spekulatív módszerrel”. – S a „módszer” mindenekfölött! A minőség logikája nem tűr el más formalizmust, mint a teljességet (a „totalitást”) felgöngyölítő eljárás dialektikus rendjét. Logikai végállomása: az aktív létezés teljességét átfogó gondolat, az „abszolút eszme”, a létező valóság letisztult fogalma, amely önmaga tartalmát szemléli. —  Hegelnél csakis a teljességet (totalitást) fenntartó, a Logoszt értelmező dialektikus logikai eljárás – mai szinonimával – algoritmusa a maradandó.  Az emberi valóság egységfogalmát előállító hegeli „módszer” a létezés generátorának örökkévalóságával bír, s ekként a létről szóló tanítás; ontológiai tan.   <<<(((esetleg később térjünk vissza rá. Tényleg nem értem Hegel különlegességét. Lehet hogy ismerethiány miatt. Mindenesetre erős nehézséget jelent a tézis-antitézis-szintézis gondolata. Főleg ha a kétértékű logika meghaladásaként merül fel, mert nem az. Ha az, amit Levente te írtál, hogy a fejlődés mechanizmusát akarta volna megragadni vele, akkor nyugodtan mondhatjuk mára, hogy fatális melléfogás. Mint amikor az új felismeréseket egyenletekkel akarják ellenőrizni. Talán ha azt vizsgálnák egyenlettel, hogy logikai váza emlékeztet-e valamely korábban is megvolt érvelésére, vagy hogy a közölt logikai vázban van-e valami elemi hiba (mint valami filozófia-szabadalmi hivatalban), akkor abban lehet realitás. De ha ennek a nagyívű törekvésnek volna is realitása, akkor sincsen köze az új gondolat vagy teória lényegéhez, mert az axiomatikának csak az axiómákra épülő logikai vázát elemezheti mechanikus úton. Tehát nem az új felismerést, nem az új megérzést, nem a fejlődés megjósolhatóságát. Azaz Hegel ha azt mondta, amit Levente te hoztál ki belőle, akkor egy naiv festőhöz hasonlítható, akinek érzései kivetülnek ugyan munkájára, de az elkészült munka valamely absztrakt mű esztétikai élményén túl filozófiai iránymutatásként nem szolgálhat. -FÁ)))>>>

 

Nem szokás észrevenni, hogy Hegel módszere a „létforgatag” – a szamszára –

ind filozófiájának késő-nyugati rokona. Minőségének ez az a kritikus eleme, amely a belőle merítőknek egyaránt szolgált a legmélyebb magasságok fölismerésére, és a felszínes értelemben megjelenő „technológiai” barbárság késztetésére, amely csak könnyen elsajátítható „módszer” kérdésének tartotta a társadalmakat átalakító hatalmi technológiát.

 

Hegel (és mások) „azonosságfilozófiájának” gondolati előképe lehet a Leibniz-i Teodicea „eleve elrendelt harmóniája”, mert a hegeli azonosságok kulcsa a valósággal való megbékélés eleve elrendeltsége. Pályája azt bizonyítja, hogy a „megbékélés” nem „eleve belenyugvást” jelentett számára, hanem a fönnálló világ megismerésének végső stációját, az „abszolútum” megérintését, melynek tapasztalata a következő kezdet kezdete. A végső megbékélést, olyan önreprodukcióként hagyja a következőkre, mint növény a magot.

 

Arról viccek tanúskodnak, mit jelent az, ha valaki a szerelmi párkapcsolatból, és utódok nemzéséből csak a „módszert” szereti. Számára a „módszernek” puszta mellékterméke minden egyéb „hátrány” mint kötelezettség.

Nagyjából így járt Hegel módszere is a vulgarizmus kezén. De megkérdezhetjük, létezik-e olyan nemes közügy, amelyiknek nincs vulgáris változata? A késsel-villával nem csak enni lehet, mindenki tudja. Sőt, aranyórát is lehet kalapácsként használni!

 

Hegel „dialektikus logikai algoritmusa” nem technikai doktrína, hanem a külső és belső tényezők által teremtett valóság fölfogásának ajánlott rendje. Nem jöhetett volna létre a mű, ha nem a korával való személyes azonosulás reflektorával világíthatott volna az azonosság mélyére. Az ésszerűség és a valóság egységének követelménye olyasféle posztulátum, amely sokkal inkább a „befejezett valóság” művészi kifejezésének követelménye, mint az éppen keletkezésben lévőé. De ha „valóság-generátorként” fogjuk fel, akkor minden pillanat rendező elve is lehet. Hogy mindezt nem könnyű kihámozni belőle az átlag olvasónak, annak példájaként nézzük meg, amit maga ír Enciklopédiájának logikai kötetében a Valóság címszó bekezdéseként (Szemere Samu fordítása):

 

 

Azt hiszem, a hegeli filozófia annyira személyes, amennyire egy műalkotás szimbólumrendszere lehet.  <<<(((személyes mint egy műalkotás, egy festmény? -FÁ)))>>> Logikáját csak beleérzéssel lehet megérteni. <<<(((ezt is ki lehet sarkítani, a reprodukálható tudományos állításokon azonban kívül esik eszerint. -FÁ)))>>>  Azonossági követelménye alig profanizálható, mert azt nem is a halandó emberekre szabta, hanem a „szellemre”.  <<<(((Levente ennél szebbet nekem nem is kívánhatnál. Értsem meg Hegelt, aki nem is halandó emberekre szabta elméletét. Azaz lépjek ki a halandóságból, hogy megérthessem Hegelt? Elgondolkodtató kompromisszum ajánlat. S mi alapon vagy a kezdeményező? Van valami recepted? Majdnem Pap Gábor előadásai jutnak eszembe ahol az élet vizét keresni nem egy extra dolog, rengeteg mondabeli hős tette. És állítólag Szibériában a permafrostból is kolvadtak némely baktériumok, amelyek a génkopást tudják redukálni azaz megfiatalíthatnak jó esetben (de csak fiatalítás és nem halhatatlanság a tétjük). -FÁ)))>>> Ám kihívó maximalizmus, és arra késztető. Korához hűen alapította meg a filozófiai romantikát, és szabadította ki formális bilincseiből a történelmet megreformálni akaró dialektikus romanticizmust. Az ontológia romantizálása pedig gigászokat, héroszokat és kimérákat termett. Filozófiáját sokan gonosztevésnek tekintik, mert nem tudják ugyan, hogy miről szól, de megérzik benne a „létforgatagot.”

 

Ez volt a „valóságjavító” 20. század, melynek egyik Bibliája az ésszerűség és valóság azonosságát hirdető Hegeltől származott.

Főbb irodalom

 

Hegel: Előadások a filozófia történetéről, Előadások a világtörténelem filozófiájáról, A jogfilozófia alapvonalai, A szellem filozófiája, A logika tudománya, Enciklopédia.

 

Képes filozófiatörténet (Typotex, 2010.)

Katolikus lexikon

Karl Rahner, Herbert Vorgrimler: Teológiai kisszótár, Szent István Társulat, 1980.

„…a filozófia, mivel az ésszerűnek a kutatása, éppen ezzel a jelenvalónak és valóságosnak megragadása, nem pedig egy  másvilágnak felállítása.(…)

 

                   Ami ésszerű, az valóságos;

                   s ami valóságos, az ésszerű.

 

Ezt a meggyőződést vallja minden elfogulatlan tudat csakúgy, mint a filozófia, s az utóbbi abból indul ki mind a szellemi, mind a természeti univerzum szemléletében … Így hát ez a mű, amennyiben az állam­tudományt tartalmazza, nem akar más lenni, mint kísérlet az államnak mint magában ésszerűnek felfogására és bemutatására. … A tanítás, amelyet magában foglalhat, nem irányulhat arra, hogy kitanítsa az államot, milyen legyen, hanem inkább arra, hogyan kell az államot, az erkölcsi univerzumot megismerni. … Hogy mi van: ezt kell felfogni, ez a filozófus feladata, mert az, ami van, az ész. [az ész fogja föl Isten történelmi eszméjét mint általa kínált valóságot.] Ami az egyént illeti, mindenki korának gyermeke; Így a filozófia is … Azt hinni, hogy … túlmegy a maga jelen világán, éppolyan balgaság, mint az, hogy egy egyén, át­ugor­ja a maga korát … örülni ennek a jelennek [kell]: ez az ésszerű belátás, a megbékélés a valósággal … béke vele az, amelyet a meg­ismerés szerez. [Ismerd meg, fogd föl a valóságot!] Hogy milyen legyen a világ, ahhoz a filozófia amúgy is mindig későn érkezik. Mint a világ gon­dolata, csak abban az időben jelenik meg, miután a valóság befejezte alakulásának folyamatát és elkészült. … Csak ha megérett a valóság, jelenik meg az ideális [mint célszerű érték] a reálissal szemben, s hogy az ideális ugyanazt a világot, szubsztanciájában [állagában] megragadva, építse fel magának egy értelmi birodalom alakjában. … Minerva baglya [a tudomány] csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét.”

„A valóság a lényegnek és az exisztenciának, vagy a belsőnek és a külsőnek közvetlenné vált egysége. A valóságosnak megnyilvánulása maga a valóságos, úgyhogy a megnyilvánulásban éppoly lényeges marad, s csak annyiban lényeges, amennyiben közvetlen külsőleges exisztenciában van.”

 

---