vissza a főoldalra *  

From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com]  - Sent: Sunday, June 23, 2013 9:19 PM - To: 'mindenkinek.akit.erdekel@gmail.com' Subject:

Az oklisták ellopásától kezdve -
tudatlanság és mulasztás pénz általi elszámolások dolgában

Tartalom

Hol a határ a tudatlanság és a mulasztás között?. PAGEREF _Toc359785537 \h 1

Cseppből a tengert. PAGEREF _Toc359785538 \h 2

Az oklista ellopása. PAGEREF _Toc359785539 \h 3

A szerződés ismérveiről PAGEREF _Toc359785540 \h 3

Oklista és a szerződés intézményi, kapcsolódó szolgáltatási beágyazottságának kérdése. PAGEREF _Toc359785541 \h 4

A proletárosító diktatúra kulisszáinak romjai közt ténfergünk. PAGEREF _Toc359785542 \h 4

A mechanikus és a logikai reteszelésű pénzjel használata. PAGEREF _Toc359785543 \h 5

A létfeltételek áttekintése és rendszerezés kezelése. PAGEREF _Toc359785544 \h 6

Végjegyzet. PAGEREF _Toc359785545 \h 7

Hol a határ a tudatlanság és a mulasztás között?

Katolikusok mondják misén, hogy „… vétkeztem gondolattal, szóval és tettel valamint mulasztással”. Tehát nincsen mentség, ha valaki csak mulaszt, mert már akkor vétkezett (ha meg sem próbált megtenni valami szükségeset). És ehhez első pillanatra furcsa paradoxonként (látszólagos illetve feloldatlan ellentétként) kapcsolódik az a tétel, hogy vétkezni csak az ismert bűnben lehet, tehát ha valaki nem tudja hogy vétkezik, nem is tud a sértett normáról, akkor bűnösnek sem tekinthető. Hol a határ a tudatlanság és a mulasztás között?

Van egy ide vonatkozó ismert jogelv, miszerint a nem-tudás nem mentesít. Lám milyen egyszerű a világ, milyen egyszerű az erőszak, esetenként. Például az önkényes hatalom gyakorlója fogalmaz egy rendeletet, hogy mikor kit lehet vagyonától megszabadítani, életétől megfosztani, azt eldugja a fiókjába, majd a nem-tudás nem mentesít alapon széles rendet vág a neki kiszolgáltatottak, az ismeretlen rendeletet úgymond megsértők között. Napjaink kísértő valósága a titkos rendeletekre hivatkozás és a soktízezer oldalnyi olvashatatlan, kusza, megismerhetetlen joganyagra való hivatkozás. Így játszanak velünk a hatalom emeltyűi közelébe férkőzöttek az unióban kívülről meg itthon belülről, függetlenül attól, hogy egy kutya etetését rábíznák-e az illetőre elutazó szomszédai.

Annyira általános az emészthetetlen jogszabály tömkeleg gyakorlata, hogy a jogszabályok belső logikájának, a logikai, tudományos, köznapi tényeknek való megfeleltetése immár nem is kérdés (az alapvető emberi elvárásokról, szükségletekről, természetjogi tényekről már nem is beszélve). Erre, a tényekkel és evidenciákkal való egyeztetésre nem kerül sor. Oly mértékben, hogy a jogszabályi felhő, pontosabban szmog (amibe bele értendő a jogi intézmények sok működési zavara is) már a szakkérdések vizsgálata utáni érdeklődést fékezi le. Például a pénzkérdés[1]. Mi a pénz, mit csinálunk vele, mire kell oda figyelni.

Cseppből a tengert

Mulasztás, hogy nem olvasunk el évente csak a Hpt-ben 80-szori módosítást, vagy mulasztás, hogy a magyarországi egyetemi pénzelméleti ismeret átadás az alapkérdésekig nem jutott el? Az utóbbit inkább mulasztásnak lehet tekinteni, mégpedig olyan mulasztásnak, amely felér a cinkossággal. Az értelmiség árulásának nagy irodalma van. Legtöbb egyetemet végzett nem tudja, hogy nem végezte el az egyetemet, mert a szó tartalmi értelmében nem sokkal többen végzik el az egyetemet mint akár száz évekkel ezelőtt[2]. Egyetemeink lényegében a proletárosító diktatúra idején elvárt reflexekkel működnek és dezinformálják egy életre hallgatóikat.

Mire gondolok? Például nincsen a XX. század végén, a XXI. század elején szabályozáselméleti tárgy sehol. Hogy mi a szabályozás ontológiája, hogy a szabályozás egy eszközféle, aminek használatára nem egyértelmű, hogy ki mikor milyen céllal jogosult, az nem kérdés az oktatásban, tudományban, közéletben. Mert az ilyesmit az önkényhatalom magának akarja fenntartani. Ahol valami hasonlót mégis oktatnak, ott az ki van herélve, mint pld a műszaki egyetemen, ahol el sem tudják képzelni, hogy diódáktól, villamos gépektől függetlenül is kellene legyen olyan szabályozáselmélet, amely konkrét alkalmazástól független elméleti alapokat képes nyújtani.

Van egy szokatlanul szerencsés, jó kifejezésünk, a jogszabály, a jogi szabályozás. Elméleti háttere azonban sehol. Nemhogy üreslap nincs ezzel a címmel, de semmilyen fecni nem tartozik e témakörhöz. És itt érdektelen a „szokás hatalma” meg a szakma rutinja, paradigmája mint szakmai érv. A XX. század alapvető gondolkodás módszertani felismeréseiből, logikai, rendszerelméleti, szabályozástechnikai újdonságaiból egy láthatatlan és érzékelhetetlen szakmai zugot kivéve (ahol titokban talán sejtenek valamit) senki sem tud, senki sem tartja nyilván.[3]

A problémákkal úgy találkozunk, hogy például dr Lehmann György a hazai devizahiteles botrányban a bűnelkövető bankokkal cinkos állami intézményeket szembesíti mérgében az ENSZ korrupció ellenes egyezményével[4], amelyben a falazás, a passzív cserbenhagyás, az értetlenség színlelése, a hivatali funkció nem teljesítése szintén egy-egy jól definiált korrupciós viselkedési mód. Egyik kényes pont, amit körüljár érveivel a bankok által lobogtatott oklista, amit minden becsapott ügyfelükkel alá írattak, hogy mikor legyen a bankoknak az ügyfél hátrányára joga a kölcsönszerződést egyoldalúan megváltoztatni. Léhmann György bemutatja, hogy az ENSZ korrupció ellenes egyezségokmányából következően ezért a gyakorlatért a magyar állami szervek, szereplők (hatóságok és vezetőik a kormány vezetésig bezárólag) felelőssé tehetők[A].

Az oklista ellopása

Talán valami sajátos optika okozza, de nekem nem az a legfőbb bajom ezzel az oklistával, hogy önkényesen alkalmazzák a benne leírtakat, hanem hogy ez az oklista alapvetően lopott.[B] A különösebb részletezést mellőzve ennek az oklistának a 80%-a éppen az ügyfélnek adna okot arra, hogy egyoldalúan a bankkal szemben kezdeményezzen a banknak hátrányos szerződés módosítást. Ebben kellene segítsék az ügyfelet a pénzügyi felügyeletei szervek, a törvények, az érdekvédelem, a bírói gyakorlat és minden egyéb. Ez volna a normális, sőt valami csavaros módon merem állítani, hogy ez volt az eredeti, a már régen felismert (tehát az oklista banki oldalra kerülve tényleg lopásnak tekinthető hatósági, tudományos, sajtó és egyéb közreműködéssel).

Hogy ez ütközik az általános, közkeletű képzeteinkkel? Sajnos, de a csalásnak, a tolvajoknak pont ezek az általános, ellenőrzetlen képzetek a legnagyobb segítői, tettestársai (a banki rabló fogalmi pajszerei a mi fejünkben!). Tehát azt is mondhatjuk, hogy a banki csalások legfontosabb tettestársai tulajdon elménkben, tulajdon homlokunk mögött rejtőznek kibicsaklott, tájékozatlan fogalmainkként.

Ha elfogadjuk, hogy az oklistákat tényleg ellopták, akkor szembe kerülünk egy következő kérdéssel, éspedig a szerződéses fegyelemmel.

A szerződés ismérveiről

A szerződés a felek megállapodásán alapszik, és a felek teljesítésén múlik. Mondhatjuk lényegében. De a szerződés is csak egy modulja egy sokkal nagyobb rendszernek, amelynek adottságaitól a modul, a szerződés nem tekinthet el.[C] Úgy szokták ezt fogalmazni, hogy a szerződés lehetetlen és tilos dolgokat nem tartalmazhat, mert akkor semmis, azaz úgy kell tekinteni éppen végrehajthatatlansága miatt, mintha nem is lenne, létre sem jött volna.

Tovább lépve a létrejöttnek tekinthető szerződések ügyében egy sor további kikötést lehet megfogalmazni, főleg az egyenlő felek megegyező akaratát véve alapul. Elvileg a szerződés fogalmába nem fér bele az erőfölénnyel való visszaélés, a csalás, az aránytalanság, az uzsora és így tovább. Azokat a szerződéseket, amelyek eltérnek a norma szerinti szerződésektől, meg lehet támadni bíróság előtt.

Végül van a közös akarattal megváltoztatható szerződések ügye, ahol a felek egyező, egyezően módosuló akarata a döntő feltétel.

A már említett oklista azon egyébként ritkán tárgyalt okoknak a listája, amelyek fennforgása esetén az egyik fél a másik beleegyezése nélkül a másik kárára módosíthatja egyoldalúan a szerződést. Főleg amikor erőfölénnyel rendelkező nagyszervezetek szerződnek ügyfeleikkel, akkor válik kényes kérdéssé az oklista. És meglepő (megdöbbentő) módon sem a devizahitelek vitatásánál sem egyéb helyeken, közkeletű tankönyvekben, de tudomásom szerint bírói ítéletekben sem szokásos az erőfölénnyel rendelkező szerződő partnerekkel szembeni oldalon az oklista értelmezése, szerződések kötelező mellékletévé tevése törvényi, hatósági kötelezéssel.

A kérdés nem csak igazságossági érzület dolga, hanem az intézményi háttér, környezet funkcionális értelmezhetőségének is előfeltétele.

Oklista és a szerződés intézményi, kapcsolódó szolgáltatási beágyazottságának kérdése

Tehát nem egyszerűen a csaló, helyzetükkel visszaélő bankok és egyéb nagy szolgáltatók megleckéztetése a tét, nem is csak az áldozatok megmentése. Az áldozatok ugyanis egy diszfunkcionálisan működő rendszer, gépezet áldozatai. Gazdasági talpraállás nem képzelhető el diszfunkcionálisan működő kapcsolati rendszerben köthető szerződésekkel.

Minden politikai erőfeszítést az érdekképviseletre fűznek fel, a valódi érdekképviseleti törekvésre vagy az érdekképviselet meghamisítására. De amint egy rossz autóval, lyukas kerekekkel, üzemanyag nélkül messze jutni nem lehet, úgy nem lehet a gazdaságot talpra állítani olyan körülmények közt, amikor például az oklistákat is banki és más kalózok eltérítették, „ellopták”. Fogalmilag kizárt az eredményes gazdálkodás, eredményes szerződéses gyakorlat az eltérített oklisták hamisdíszletei között.

Vegyük például az elhíresült nyitott pozíciók lezárását. Miért nem teheti meg ezt a vállalkozás vagy bárki banki ügyfél is? A különféle biztosítások nem értelmezhetőek nyitott pozíciók lezárásaként? A nyitott és zárt pozíciók értelmezésétől függetlenül a szolgáltatók és ügyfeleik miért nincsenek körül bástyázva az évszázada ismert biztosítási eszközökkel? A jelzálog a megélhetési feltételekre miért nem tilos, ha egyszer tilos a rabszolgaság? Miért nem tilos a közvetett rabszolgaság, az életfeltételektől való elszakítás - ráadásul csalással[5]?

A proletárosító diktatúra kulisszáinak romjai közt ténfergünk

És elérkeztünk az egész rendszerváltás gyenge pontjához, achilles sarkához, amelyről nem beszélünk. A proletárosító diktatúra alapszerkezete mindmáig működik. Méghozzá a felelőtlen, kölcsönös, egymást proletárosító szándékokat, műveleteket a piaci munkával össze keverve, össze-tévesztve, a társadalmi szélességű hajdani proletárosító szándékot romjaiban, alig felismerhető torzóként is tovább érvényesítve. A mindennek alfája és omegájaként kezelve, hogy kié a hatalom, és aki azt megszerezte, annak mindent lehet – tipikus diktatórikus szemlélet.

Az a diktatúra pedig, amely megengedi, hogy a bankok, közszolgáltatók a lakosságot lerabolják, az a másféle diktatúrák között is a proletárosító diktatúra fajtáját képviseli. Ráadásul esetünkben mintha erkölcsi alapot hangoztatnának, hogy nekik joguk van a poszt-proletár diktatúra gépeit zakatoltatni, mert úgymond „másra nincsen lehetőség”. Pedig van lehetőség más szemléletre és más szellemű társadalom szervezésre. De az nem fog menni rutinból, erőszakosságból.

A mechanikus és a logikai reteszelésű pénzjel használata

A „mechanikus reteszelésű aranypénzjel” korában nem lehetett pénzjelet a „semmiből” elővarázsolni, nagyon fontos volt a pénzjel fizikai léte, birtoklása, kölcsönnél a már fizikailag is meglévő fedezete.

Ellenben a „logikai reteszelésű pénzjel”, a hitel pénz korában a pénzjel korlátos mennyisége már nem akadály a valódi pénzfunkciók ellátásában (következésképpen leértékelődött a pénzrendszerben a mechanikus reteszelésű pénzjel fizikai birtoklása, sőt egyáltalán a megléte is, és hátrább kellene szoruljanak a különböző zálog jellegű fedezetek (amelyek mellett a legfőbb érv manapság az, hogy a logikai retesz esetén nagyobb a fizikai lehetősége a csalásnak - ami ellen nehéz védekezni a képzetlen és elfogult bíróságokon, a közömbös vagy elfogult hatóságok árnyékában).

A korábbi, betétekre támaszkodó pénzrendszerrel szemben (ahol a pénzjel nemesfém anyaga maga volt a legjobb betét) a hitelpénz korában hitellel teremtődik a pénz (amelyből rendszerszinten azonos mennyiségű betét lesz). A fedezet pedig az eredményes gazdálkodás, vállalkozás ígérete - a zálog, a letét helyett. A legfontosabb fedezet a kölcsönt felvevő azon törekvése, szándéka, hogy majd úgy fogja felhasználni a kölcsönt felvett pénzt, hogy azt vissza is tudja fizetni, vagy különösebb veszteség nélkül legyen képes forgatni.

Egészen más szabályok, garanciák jellemzik tehát a mechanikus reteszelésű pénzjelet használó hajdani aranypénz rendszerét és a logikai reteszelésű pénzjelet (a szabályok betartásával kockás papírra vagy számítógépre írott pénzjelet) használó hitelpénz rendszerét. A logikai reteszelésű hitelpénz technikája tette lehetővé az első világháború négy évesre húzódását fél év helyett. Ez tragikus volt, de innentől kezdve nem lehetett figyelmen kívül hagyni az új pénz-technikát. A hitelpénz rendszer jövőre támaszkodó voltának, jövőt finanszírozó jellegének, lehetőségének köszönhető a XX. század nagy gazdasági nekilendülése és még nagyobb válságai.

Miért nem ezzel kezdődik a pénzről, pénzintézetekről, pénzhasználatról szóló törvény? Hogyan lehetséges hogy a mechanikus és a logikai reteszelésű pénzjelek között nem tesz egyértelmű és közérthető módon különbséget egy pénzről szóló sarkalatos törvény?!

A devizahiteleknél felmerül a kérdés továbbá, hogy a bankok milyen jogon szelektálják a hitelkérelmeket? Látható módon ellenérdekelt üzleti félként viselkedő, lopott oklistákat lobogtató bankoktól hogyan lehet elvárni, hogy az ügyfelek gazdasági érdekét szolgálják pénzügyi ügyleteikkel? Netán ugyanúgy lopott jogosítványokat lobogtatnak, mint a lopott oklisták? A pénzügyi szerződéseket a gazdasági szerződések egy speciális fajtájaként kezelve alapvető szerződési elveket sértenek a mai banki hitel-szelekciós eljárások.

A bankok lopott jogosítványaikkal élnek vissza, amikor hitelképességi vizsgálatoknál a bankok üzleti érdekeire, betéteseik érdekeire hivatkozva gáncsolnak el állami gazdaságpolitikai kedvezményeket, egyéni és kisebb közösségi vállalásokat, célkitűzéseket, tapogatják le ügyfeleik minden létező gazdasági információját, kérnek minden lehetséges szószágra jelzálogot - és viszonosság helyett tagadnak meg minden alapvető információt nemcsak magukról mint szerződő partnerekről, hanem még azon ügyletekről is, amelyekbe kartellszerűen, állami intézményekkel összefogva hajszolják bele ügyfeleiket. A betéteseik érdeke? Dehiszen a betét logikailag a hitelből lesz a modern pénzrendszerben.

A bankok tehát nekünk mint hitelkérőknek a saját betétesi érdekünkre hivatkozva nem adnak hitelt - azaz obstrukcióval gátolják a hitelpénzrendszer működését?! Hamis, logikátlan, értelmetlenségénél fogva semmis érvelés és működés, ami a deviza alapú hiteleknél napfényre került, és aminek nagyobbik fele még mindig árnyékban, tulajdon következetlenségünk, ügyfél érdektelenségünk árnyékában van.

Jó lenne már végre nem fordítva ülni a lovon. A bankoknak – az állami szervezeteknek à és a tisztelt lakosságnak, népnek, nemzetnek, társadalomnak, banki és más nagyszolgáltatói ügyfélnek legfőképpen. Mert a működésképtelen szemléleti roncsokat felárral ránk sózó szemfényvesztést akkor lehet ilyen értelmetlenül és zavartalanul a végtelenségig folytatni, ha a tisztelt károsultak nem törődnek vele mert már jártányi életösztön sem pislákol bennük.

Emeljük föl a fejünket a sárból. Vegyük vissza az oklistát, a hiteljogosítványt, a természeti erőforrásokat, az élethez való jogunkat. Nem csak a földtörvény arcátlansága eleve alkalmatlan az életre, hanem általában ez az itt fertőző másokat és önmagunkat és mindenkit proletárosító szemléleti hullabűz is. Amitől higgadt, türelmes és mégis eltökélt tájékozódás, józanság nélkül nem fogunk tudni megszabadulni. Nem csak fazék körüli tolongásból áll a boldogulás. Ebben a fazékban romlott ételek fortyognak egyelőre.

A létfeltételek áttekintése és rendszerezés kezelése

A szocializmusban a közgazdaság egyik legszárazabb fejezete volt az ágazati kapcsolatok mérlege. Amiért ez száraz, nehezen érthető, távoli lehetett, annak oka, hogy erre közembernek sem reális rálátása sem ráhatása nem lehetett. Pedig a gazdasági rendszer egészének szerkezetéből mutatott meg valamit, tett érthetővé annak, aki nem kapott száraz köhögést fűrészporízű szövegek olvasásától.

Nemrég szintén olvashattam egy hasonló gondolatot, de ez meglepően érzékletes volt. A földforgalmi törvény vitájához szólt hozzá egy levelező, hogy ha jellemzően nagybirtokot engednek továbbra is, akkor a föld haszna nem fogja a helybéli munkamegosztást táplálni, hanem a haszon távoli elköltése révén megkerüli a vidéket, a falut, és ezzel a falu mint szárazra vetett hal fog elpusztulni, a mainál is sokkal jobban. Azaz életképes társadalmat feltételezve nem lehet eltekinteni a föld nemzeti közösséghez tartozásától mint tulajdon, amit nem lehet elidegeníteni a társadalom feje fölül, és nem lehet eltekinteni a föld birtoklásának olyan kialakításától, amelyben egyebek mellett szempont a tanya, a falu, a vidék megélhetése.

Általánosítsunk. Vegyük sorra

·                    az egyének, a háztartások (és az általuk alkotott élő közösségek) mint végső tulajdonosok jövedelem forrás típusait (jövedelem forrás portfólió), - a föld csak egyike a természeti és általánosabban a jövedelem forrásoknak

·                    az egyének, a háztartások (és az általuk alkotott élő közösségek) mint végső fogyasztók költségeinek fő típusait (költség típus portfólió)

·                    a megélhetés tipikus kombinációi egyének, háztartások és általuk alkotott közösségek számára (életpálya típusok portfóliója)

·                    az adott konkrét életút (és annak esetleges válságkezelésére a csődtörvény)

A portfóliókba (átfogó, teljes igényű listákba) szedett létfeltételek lehetnek a kiinduló pontjai mid az egyéni-háztartási gazdálkodásnak, rövid és hosszútávú tervezgetésnek, életvezetési stratégiáknak, mind pedig az állami (esetleg önkormányzati) társadalompolitikának.

Az állami társadalompolitika egyik klasszikus alapelve az lehet, hogy a háztartások létfeltételeit nem vonja be éves gazdálkodási forrásaiba, újraelosztási tevékenységébe.

Másik kötelessége viszont, hogy a feltételek szintjén biztosítsa a háztartások, egyének és nagyobb közösségek létfeltételeit.

A devizahitelek állami kezelése majd a földforgalmi törvény parlamenti kezelése azt bizonyítja, hogy az országos politika szintjén lényegében 23 éve a mai napig nincsen jelen felelős társadalompolitika olyan értelemben, hogy tisztában lenne a pénz funkciójával és technikai lehetőségeivel, hogy a szerződések mibenlétét, korszerű intézményi környezetét kialakítani kívánta volna, hogy a jövedelem források és kiadások portfólió rendszerében próbálta volna meg élhetővé tenni az országot a magyarság, az itt lakók számára – felelőtlen lakosságcsere, ki- meg bevándorlási folyamatok lebegtetése helyett.

Végjegyzet

 Vissza az oldal tetejére