From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com] - Sent: Monday, July 21, 2014 9:48 PM - To: 'mindenkinek.akit.erdekel@gmail.com' - Subject:
naiv vagyok szobor
ügyben
- de másként érdemes?
25 éve várom, hogy értelmesebb korszak köszön be, mint amiben gyerekként élhettem.
Azt hittem rövid ideig, hogy szerencsés vagyok, megfogtam a főnyereményt a rendszerváltással.
De mintha sokaknak megártott volna a változás, nem változtak – és elkezdtek megint össze-vissza beszélni, érvelni.
Itt van ez a szobor ügy is. A magyarokra emlékezni tilos lenne – a tiltakozók szerint.
Én meg azt hiszem, hogy a szovjet emlékműre is oda kellene tenni egy táblát, hogy az ország azt a dúlást nem csak felszabadulásként hanem az ország feldúlásaként élte át – amire nem szolgált rá, ha a továbbélő háborús propagandától eltekintünk.
A csömöri világ kommunizmus áldozatainak emlékműve miért oda került? Miért nem a Szabadság térre legalább? Hogy a világméretű koordinátákat a mai gyerekek is megértsék? Be lehetett volna hozni a Szabadság térre. A szovjet emlékműre tett táblával együtt, hogy reálpolitikai tény volt a szovjet uralom, megszállás, de az ország fellélegzett egy pillanatra, amikor a megszálló csapatok kivonultak, tehát ha nem is a megszállást dicsőítő emlékműként, de a megszállás áldozataira emlékeztető emlékműként volna ott a helye. A tér egyik végén a német megszállásra emlékeztető szobor, a másik végén a szovjet megszállás obeliszkje (ami a német megszállás időtartamának majd negyvenötszöröse volt). Nyilván, hogy utóbbi negyvenötször nagyobb is lehetne (ha térfogatában, akkor az lineárisan, például magasságában 6-7 szeres különbséget jelentene).
Azonban középen ott lehetne még két szobor. Egyik a világ kommunizmus áldozataié – a másikról pedig eddig nem hallottam még, a XX. századi totalitárius államok saját belső civil áldozatainak emlékműve. Egy emlékmű kellene a XX. századi társadalom szervezési görcsökről. A balul sikerült probléma kezelésekről. A máig tartó numerus claususokról (egyetemi felvételi kvóták, pozitív diszkriminációként kommunikált kiszorítósdi játékok, agyament pályáztatások, női politikus és vállalatvezetői kvóták, stb-stb őrületek mind a mai napig). Ennek a XX. századnak az áldozatai között egy megjegyzés erejéig 7-8 millió békeidőbeli magyarországi magzatáldozat csak egy tétel. Például hétmillió kis fehér keresztet idéző oszlopként. Vagy a rendszerváltás önkezükkel maguknak véget vető áldozatai, nem is beszélve a kifosztottakról, megöltekről, elüldözöttekről.
Tehát külföldi német és szovjet totalitárius megszállók, és a belső önemésztő társadalmi szerveződési kísérletek. Az első látható volt, látványos, annak az emlékműveiről, mementóiról tudunk beszélni. De az utóbbiról, amelynek az öncenzúra mintájára bizonyos eszement önkéntesség is a részese – már kevésbé. Pedig az élethez a saját élni akarásunk, józanságunk sem nélkülözhető. Lesz vagy nem lesz, de még hiányzik egy emlékmű arról a térről, az eszement, eltévedt XX. századi társadalmi önszabályozás áldozatainak emlékműve.
FÁ