From: Fáy Árpád <arpad.fay@gmail.com>
Sent: Saturday, November 16, 2019 1:10 PM
Subject:

Na mit találtam?! Évszám?

- levél a vitakörhöz -

már egy talicska fa is kiizzaszt, ilyet már nem tudnék

 Címzett: 2005 február 18-i ülés Tárgy: SZUBSZTANCIA

"A szubsztanciális létező a társadalmi gondolkodásban"

Ahogyan Csányi is kiemelte, nem a legjobb, hanem a legelterjedtebb lesz jellemző változat a „nish”-ekben, a betölthető életterekben, az arra képes különféle fajta élőlényekből pl. Ha vezérlő elvvé emelem ezt a sémát (tehát hogy az időben érkezett minimálisan életképes mennyiségé a döntő szerep, és utána nincs értelme beszélni a minőségileg jobb ehetőségéről, kívánatosságáról) mint hasonlatot a gondolkodásban is (tömegjelenség) - akkor az a szellemi erózióhoz lesz hasonlatos, egy fél lépés választja csak el az „entrópianövekedés az információban, emberi társadalomban, gondolkodásban” stb vaskos, reménytelen megállapításoktól [a középszer vagy éppen a nívótlanság terrorja munkacímen].

A Bakos-féle Idegen szavak szótárában az szerepel, hogy "szubsztancia ~ minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad; szubsztanciális ~ lényeges, alapvető".

Ez azonban egy nyelvi szótár feladata szerint elsősorban a szó értelmezését szolgálja és kevésbé a megjelölt fogalom filozófiai jelentését. A szubsztanciális létező kifejezés valamiféle rendszerezést tételez fel a világon létező dolgok között.

Az egyik alapvető kérdés a mai vitatkozásban az, hogy mintha elfeledtük volna a lényegi és a másodlagos jellemzők, kérdések megkülönböztetését. Nem keressük a szubsztanciális „önmagában létezőt”, megelégszünk a másodlagos, akcidentális, esetleges jelenségek, tulajdonságok önkényes elhatárolásaival, vizsgálataival. Pedig a szubsztanciális létezők azonosítására törekvés, a lényegi létezőkre összpontosítás nélkül emberi gondolatok nemigen alkothatók. Az emberi lényeglátás nélkül legfeljebb elbutult mechanizált lények lehetünk, akiknek esélyük sincsen a valóban emberi életre.

A szubsztancia keresése tehát az emberi gondolkodásban a szabad akarat legsajátabb értelmi előfeltételének tekinthető.

Az élet valószínűtlensége a szervetlen világban természettudósok számára közismert. Ehhez a valószínűtlenséghez illetve ennek leküzdéséhez hasonlatos kérdés az emberi gondolkodásban a szubsztanciára, a szubsztancia (lényeg) megragadására (kiragadására) való eltökélt, alázatos, hittel teli törekvés.

A személy fogalma, ezen belül az emberi személy tisztelete megfelel e törekvésnek. A lelki-szellemi tömegesedés mocsara viszont az ellenkező irányt valósítja meg. Az európai történelem hallatlan sajátja az emberi és közösségi személyiség lehetőségének, létének felfogása majd szolgálata.

Azonban nagyot fordult a világ. Sok új, régen nem volt feltétel, kényszer, katasztrófa, számos társadalmi téveszme, kudarc eredményeként lassan olyan meggyőződés kap lábra, hogy csak a biztosra érdemes hajtani - azaz kezd a közfelfogás elállni az emberi személy és a közösségi személy ideájától (és helyette belefeküdni látszik a jogi személy és állami létezés elsődlegessége langymeleg ám annál veszélyesebb sarába).

Az emberi gondolkodásban teret nyerő szubsztancia-ellenes irányzat kezd lábra kapni a biológiához, élővilághoz való kapcsolatunkban is. A kő a biztos, a madarat agyon lehet/kell csapni (saját eredendő tartóssága kevésbé védi meg úgymond), nem kár érte, léte esetleges luxusnak is tekinthető egy robosztus tankéhoz vagy ígéretesen nagy bankbetéthez képest – az emberi felelősségre meg nem fordítunk energiát, mert az is gazdaságos hasznot növelő (ha nem törődünk a felelősség ködszerű, nehezen könyvelhető ügyeivel), ezúton is csökkenthető a költségoldal. Egyébként a legolcsóbb meg sem születni, és ez már az új uniós-európa ideájaként kezd kiteljesedni (a kisbetűs írásmód gondolom ezúttal jogos). (Azt hisszük, az unió filozófiája a legnagyobb gondunk, pedig lehet hogy az „ügynöklázadás” közelebbi probléma, de ez nem filozófia.)

Tehát a szubsztanciális létező megnevezése a társadalomban igen fontos, mert így tehető sarokkővé az emberi személy tisztelete, ami igen különböző mértékben, minőségben valósulhat meg.

Korunkban partikuláris, másodlagos (akcidentális) részkérdéssé sülyesztették az emberi személy ügyét a közgondolkodásban - az emberi jogok tisztelete címszóval. Olyan ez, mintha gulág-táborban a rabokat állandóan azzal zaklatnák, hogy mostak-e fogat (víz és fogkefe nélkül, ott).

Nem kizárólag rosszindulat szülte ezt a helyzetet, mert a rosszindulat csak élt az alkalommal, hogy viszonylag elhatalmasodjon. A társadalom-szervezés eszközei nagy átrendeződésének korában a statisztikai, információs, irányítási és ki tudja milyen rendszerek kiépíthetőségének ízétől megrészegülve, megtántorodva a szubsztanciális kérdés, az ember társadalmi szubsztanciális létezőként való felfogása helyett egy kipipálandó plusz feladattá vált az emberi jogok néven annak elkenése. Az emberi jogokat ugyanis, ha nincs más sürgős dolog, az állam önnön önmegtartózta-tásával biztosít (átmenetileg bezárja a gulág-táborokat, átalakítja, átszervezi, felújítja a gulág-szektorokat - az egyébként nyíltan bevallott 20-80% felfogás szerint). Ebből az ördögi melléfogás-sorozatból csak úgy lehet kilépni, ha szembesülünk az ember természet-adta sajátságaival, személy-voltával, és a társadalom-politikában ezt egy megkerülhetetlen, alapvető szemponttá emeljük - ismét.

Végül egy megjegyzést: a szótári régi meghatározásban szerepel az "amelynek oka önmagában van" kitétel. A világ történéseinek összes oka nyilván nem tárható fel. Még a ható oka sem az ember nélküli természetben, nemhogy a cél-oka, amely csak az ember világában értelmezhető (hiszen a valódi elhatározott „cél” fogalma-jelensége kiteljesedett formában legalábbis emberi találmány-tákolmány, ha az emberfeletti isteni dimenziótól eltekintünk). Az "ok" tehát a számontartott okot is jelenti. Jelen esetben, az "amelynek oka önmagában van" definícióban mindenképpen kell ilyesmit is jelentsen. Valahogy úgy: "amelynek oka (jelentősége, önértéke) számunkra önmagában van, abba nem kívánunk vagy nem tudunk belenyúlni - ha tiszteljük a személyiséget", és nem akarjuk lépten nyomon megerőszakolni, állati sorba kényszeríteni, ledarálni, megalázni, csakhogy kipróbáljuk perverz képességünket alkotás helyett a rombolásra – mert ahhoz van hatalmunk, lehetőségünk még a középkori theológiai felfogás szerint is. Isten ugyanis abban a megfogalmazásban oly nagyra tartotta az emberi szabadságot, felelősséget, az ember személy mivoltát, hogy ennek érdekében „megengedte” még azt is, hogy az isteni elvárásokat vegye semmibe, hogy bűnözzön. Tehát Európában kétezer éven át tudták, hogy az ember nem tehet meg mindent erkölcsileg, amit megtehet fizikailag, mert ebben az erkölcsiségben van ember mivolta. Kétezer év hosszú idő, s az egyes emberek memóriája is képes felejteni, hát még a kontinensnyi Európának. Úgy látszik, most ismét ki kell próbálni, hogy van-e kitapintható, végletes határa, valósága a természetjognak. Volt már ilyen, erről szól az Antigoné, az asszír birodalom borzalmainak hosszú sora, erről szólt a Római birodalom romlása. stb-stb.

Úgyhogy akár vetélkedőt is lehet rendezni abban a témakörben, hogy próbáljuk-e ki a szubsztancia fogalmának elfelejtését (főleg társadalmi kérdésekben), a természetjogi elvek tagadását, együnk-e nagykanállal homokot, és megannyi esztelenséget (aminek a túlszaporodás időszakában is kicsi a jelentősége az emberi populáció fizikai fennmaradása ügyében, hátmég mennyire eltörpül a jelentősége a poszthumán korszak szemszögéből). – De ez már csak a befejező hangulati lazítás érdekében került itt említésre.

Fáy Árpád