FW: a metafora és lelki békénk meg a tisztán látásunk

VÁZLAT II.

A metafora ha jól értem, a hasonlat egy fajtája (amelyet olykor nehéz értelmezni – például kétezer év távolából).

Méghozzá ha a hasonlatot úgy tekintem, hogy hasonlított és hasonlító illetve meg van benne nevezve amit és amihez hasonlítok, akkor a metafora egy csonka hasonlat.

A metaforában nincsen megadva, hogy a hasonlattal, párhuzammal mit fejezek ki, azt a szöveg értőnek kell dekódolnia, megfejtenie, ráéreznie.

Első pillanatra úgy tűnhet, mintha előbb lett volna a hasonlat, aztán annak lepusztulásából a metafora. Nem vagyok nyelvtörténész, de fordítva is el tudom képzelni, hogy előbb volt a metafora, és idővel fejlődött oda, hogy teljes szerkezetű hasonlattá válhatott.

A dolog érdekessége a tény, hogy a metaforán nem lehet számon kérni a kifejezni kívánt párhuzamot. ÉS fordítva, a ki sem mondott párhuzam logikáját sem lehet számon kérni a metaforán.

Tehát ha képekben mint metaforákban beszélek, hogy reszket a bokor, mert madárka szállott rá, ebből sem madártani elemzést nem lehet végezni, sem pszichológiai jelenségek tudományos leírását nem lehet megadni. Még kevésbé lehet ütköztetni, kijátszani a kettő logikát egymás ellen – kivéve a szatírát és kivéve olyan szónoki alkalmakat, amikor e zavarba ejtő hamis logika megengedhető – hiszen nem tagadva hogy szimbólumokkal való játékról van szó érzelmek, hangulatok kifejezésére alkalmas lehet, de tudományos, komolyan vehető logikai fejtegetésekre nem.

A filozófia és mindenféle elméleti spekuláció állandó kísérő jelensége a metaforák használatával a kétféle logika önkéntelen vagy szándékos keverése.

Azt nem lehet kivédeni, hogy beszédünk ne hemzsegjen a metaforáktól, mint „asztal lába”. A félre értéseket definíciókkal, levezetésekkel, igazolásokkal stb lehet szűkíteni.

A legnehezebb a korokon átívelően használt szövegek, megfogalmazások esetében kikerülni az alapvető tévedést.

Például amikor egy mai szóval egzakt megfogalmazást utólag (amikor már elhalványult a megfogalmazás eredeti értelme), annak kifejezéseit metaforaként értelmezve az utókor félre magyaráz. Vagy amikor egy eredetileg metaforikus kifejezést (ami a maga korában nem okozott félre értést) utólag pontos definícióként értelmezünk.

Különösen nehéz az eset, amikor tehát utólag olyan illúzió támad, hogy a félre értelmezés a tulajdonképpeni tudományos értelmezés.

Lásd például a „végső ok” kategóriát.

Ezt a hajdan igen szigorú logikai vázban alkalmazott, végső soron metafora kifejezést az eredeti arisztoteleszi fogalmi sablon részeként egyértelmű jelentéssel lehetett használni.

Évezred múltán az arab közvetítésen keresztül mintha az eredeti logikai vázban nem félre érthető jelentésű metaforát mint „nem-metaforát” hozták volna vissza az európai kultúrába.

Fogalmi zavar akkor keletkezik, ha például a teológián kérjük számon ezt a tévedést, mert a teológia nem teljesen a korábbi fogalmi sablont alkalmazza annak eredeti logikai értelmében, hanem annak a maga korában meglepően pontosan rekonstruált, feledésből előhozott fogalmi eszközeit próbálta felhasználni saját mondandója kifejezésére.

Tehát akár mi volt a tulajdonképpeni logikai tartalma a hajdani metaforának (pld „végső ok”), eleve attól elszakadva, nem annak eredeti funkcióját tovább építendő fogalmazta meg a maga teológiai tételeit. De senki más sem ismerte fel az arisztoteleszi fogalmi sablonban a „végső ok” tulajdonképpeni logikai szerepét.

És ha idők során (újabb ezer évvel később) oda jut az emberi gondolkodás, hogy szüksége van az eredeti arisztoteleszi fogalmi sablon sajátságainak, mibenlétének felismerésére, azzal nem cáfolhatja a teológia számára csak mint metafora használt kifejezés, fogalomkészlet segítségével kifejtett gondolatok teológiai tartalmát. Mert a metaforákban kifejtett gondolat nem cáfolható (és végső soron nem is bizonyítható) a metaforaként (mintaként) használt fogalom, definíció, levezetés, fogalmi rendszer nem-metaforikus eredeti, közvetlen jelentéskörében. Sajátos módon tehát amit nem-metaforikus szakszónak véltek a skolasztika idején, ha ma felismerjük eredeti fogalmi minőségét és jelentését, akkor ezáltal a teológiában válik a skolasztikus „végső ok” metaforává.

Tehát amikor a „végső okot” (ami nem ok, amiben az ok csak egy metaforikus szóhasználatot jelent Arisztoteles fogalmi sablonján belül), tehát e végső okot mint ama fogalmi sablonon belül metaforikusan megjelölt, de egészen egyértelmű szerepében használta Arisztotelesz és bizonyára kortársai, ami a fogalmi sablon rekonstrukciójából máig hatóan kitűnik – akkor az utókor nem veheti el e kifejezés metaforikus jellegét és nem értelmezheti mint az okok egyik fajtáját (ahogyan úgy vélem a skolasztika tette).

Ha tisztábban akarunk látni és fogalmazni, akkor magunk megnyugtatására lehet indexálni a végső és nem végső okokat egymás megkülönböztetésére vagy számunkra egyértelmű megkülönböztető jelzővel kiegészíteni, vagy a logikai keretet egyértelművé tenni a magunk számára hogy az azonos alakú de eltérő jelentésű „ok” szavak miatt bizonytalanság ne vehessen erőt rajtunk. Van olyan fontos a fogalmi sablon szerepe mindmáig, hogy ezt a fáradtságot ne sajnáljuk.

És ha ez sikerül, akkor araszolhatunk tovább, mert ott van a „létezés”, amelyet szigorúan ama sablon szerint használva nem létezik a matematika (hogy én ezt nem tudtam nehéz vizsgák alkalmával felhozni?!) és még egy csomó egyéb dolog mellett a „végső ok” sem létezik, mert „más a műfaja” az arisztoteleszi fogalmi sablonban..

Hogy előbb utóbb eljuthatunk a személy és személyiség szavak jelentésbeli különbségéhez is, miszerint a személy nem létezhet (de igen fontos elméleti kulcs-szó), a személyiség pedig létezhet, csak éppen érdektelen bizonyos elméleti fejtegetésekben …., azt talán mondanom sem kell.

És mindezt a megfelelő lelki békében és lelki kultúra iránti igényben tudomásul venni …. (nem eldobva az kétezer év alatt „kiizzadt”, „elért”, „kialakított” lelki kultúrát – csak azért, mert a metafora természetével „lassan” jöttünk tisztába).

A személy fogalma mint identitáselem nem csak értelmi, hanem érzelmi és értelmi kultúra függvénye egyaránt.