*
vissza az MVSZ válságról szóló nyitó
oldalhoz*
vissza az MVSZ válságról szóló nyitó
oldalhoz
NÉPESEDÉS ÉS TÁRSADALMI
ÖSSZHANG
MAGYAROK VILÁGKONGRESSZUSA 2000
III. Szekció
1. A XXI. század az emberi történelem alakításában a jelek szerint meghatározó szerephez – meglehet főszerephez – juttatja a népesedés kérdéskörét. Máris az egész világra kiható, merőben új helyzetet teremtett egyfelől a népességrobbanás, másfelől a civilizált országok népességének növekvő iramú fogyása, elvénülése, s ezekre a világméretű új kihívásokra nem készült fel sem a politika, sem a tudomány. Különösen hátrányos a helyzet Magyarországon, ahol a pártállami klientúra anya-, gyermek- és családellenes politikája a forradalom óta folyamatosa – sőt a felemás rendszerváltás óta is olykor brutális nyíltsággal – érvényesült.
2. A magyarság önpusztítása 1958-ban kezdődött igen tevékeny pártállami közreműködéssel. Nem kell ennyi rengeteg gyerek! – adta ki az ukázt agit-prop hadseregének a politikai hatalom 1957-58-ban, éppen amikor a születésszám elégtelenre váltott. A pártvezérelt sajtómonopólium tette a dolgát, s 1962-ben már a népességhez arányítva nálunk született a legkevesebb gyerek a világon. Aki szót emelt, megbélyegezték; a művi abortuszok száma kétszázezer fölé nőtt. Az átlagos életkor kitolódása 1980-ig elfedte a gyermek korosztályok fogyását, a teljes népesség csak 1981-ben kezdett fogyni. Ma még csak azok hiányoznak a termelőkorból, akik 1958 és 1980 között az újszülöttek közül hiányoztak, az utánpótlás 1980 és 2000 között bekövetkezett félelmes arányú fogyása még ezután csökkenti százezrekkel az élőmunkabázist, s ezt már semmilyen intézkedéssel nem háríthatjuk el. Az először 1981-ben jelentkező „természetes fogyás” gyorsuló iramban 2000-re huszonnyolcszorosára nőtt! Ha mától kezdve helyreigazodnék a születésszám legalább annyira, hogy fedje a halálozásokat, akkor is 40-45 év kellene ahhoz, hogy az eltorzult korszerkezetet kijavítva megteremtsük népesedésünk egyensúlyát.
3. Egyelőre a születésszám a legszükségesebb utánpótlás kétharmada sincs. Ma már nem nevezhetők túlzásnak azok a szakvélemények, melyek szerint a fogyásunk visszafordíthatatlan. Szinte a közösségi életerőt, életkedvet törte meg 1994 és 1998 között az a kormányhatalom, amely kérkedő nyíltsággal, gátlástalanul – úgyszólván osztályharcos éllel – intézkedések sorát hozta a gyermekes családok megnyomorítására. Évről évre zuhanásszerűen csökkent a születésszám és a teljes termékenységi mutató, egymásra licitáló történelmi mélyrekordokkal.
4. Minden okunk megvolna rá, hogy megkongassuk a gúnyosan emlegetett „vészharangot”: Magyarok! Szedjük össze minden erőnket s összpontosítsunk a pusztulás ellen, a megmaradásért! De nagy együgyűség volna ilyet mondani. Semmi esélyünk társadalmi méretű összefogásra a pusztulás elhárítása, a megmaradás jegyében. Ne áltassuk magunkat, igen jelentős politikai, társadalmi erők a nemzetet, a nemzettudatot, a nemzeti érzést negatív értéknek tekintik, „túlhaladottnak”, „esztelenségnek”, „indulati konglomerátumnak”, „orákulumok manipulációjának”, és szívósan tevékenykednek kiirtásukon a hazai sajtómonopólium elszánt segédletével. A nemzeti érzés szinte gyűlölködő megvetésének még a legszelídebb változata a közöny a nemzet sorsa, jövője iránt, ahogyan például ezt a közönyt a legnagyobb példányszámú napilap vezérpublicistája kifejezi: „Tudatosult bennem, hogy voltaképpen egyáltalán nem érdekel, mikor hal ki az utolsó magyar.” A nemzeti megmaradásnak csupán a kívánsága is sokak szemében vörös posztó. Végtére is Bokros családnyomorító „megszorításait”, a népritkítás – az ENSZ 1948-as határozatának szöveg szerinti minősítésében: népirtás – politikáját kétmilliónyi választópolgár támogatta szavazatával, és támogatná ma is, ha választásra kerülne sor, meglehet tudatlanul, tájékozatlanul. De felvilágosításuk nem várható a pusztulásunkat 42 éve – tudva-tudatlanul – szorgalmazó sajtómonopóliumtól.
5.
Népesedési csődhelyzetünk feloldásának talán a legnagyobb akadálya
az a fóbia, melyet jó negyven éven át programoztak be a szívekbe és az
agyakba: aki büszkén vallja magáról, hogy ő magyar, azt nyilván megszállták
ordas eszmék, a nacionalizmus leprája emészti. S ha még ráadásul orvul azt
is számolgatja magában, hányan születnek, hányan halnak meg – az már a
totális fasizmus.
Azt ne higgyük,
hogy a csődöt immár hivatalosan is elismerve kinőttük ezt az agymosást.
Semmi jele, összerándulnak a riadalomtól sokan ma is, ha a kiátkozott népesedésről
esik szó.
Igazi veszedelmünk
mintha nem a pusztulás volna, hanem az, hogy némelyek odáig süllyednek a
„demagógiában”, a „populizmusban”, hogy ezt a pusztulást nyilvánosan
emlegetik.
A kínálkozó száz
és száz közül csak egy-két eset mutatóban:
A „közszolgálati”
TV egyik műsorában megállapítja, hogy az ország lakossága „megállíthatatlanul
fogy”, „megállíthatatlanul öregszik”, kár volt a védekezéssel kísérletezni,
mert „a pusztulást gátló kísérleteken áthatott a populista mákony”.
A Demográfia
folyóirat körkérdésére egy „tudományos tanácsadónő” – egyébként
kitűnő közgazdász, a népesedési problémakör kiváló elemzője – már
azt is „demagóg riogatásnak” és „szélsőséges nacionalista, haladásellenes”
veszedelemnek nevezi, ha valaki azt mondja: „fogy a magyar”. Hát még ha
azt: „minden évben elveszítünk egy várost”.
Ez már elmebaj.
6. A Nemzeti Családpolitikai Koncepció tervezete, mely szociológusok, demográfusok, közgazdászok összehangolt munkájával készült, elsősorban a több évtizedes kártékony családpolitikához, népesedéspolitikához képest jelent előrelépést. Tudományos apparátusában nincs jele a megújulás szándékának. Kétségkívül életpárti javaslatai a vészesen romló helyzet tüneti kezelését célozzák, az oki terápiával adós marad. Az a kifejezett szándéka, hogy középtávon megalapozza a családpolitikát – nem ígér sikert. A népesedési világhelyzet ma olyan – folyamatosan változó – problémákkal s ellentmondásokkal terhes, melyeket idáig nem ismert az emberi történelem. A demográfia tudományának fel kell nőnie korához, a teljes elméleti megújulás elkerülhetetlen.
7. Ha elfogadjuk, hogy húszegynéhány évvel ezelőtt Guayanában a Népek Temploma szekta 918 tagja, vagy néhány éve egy svájci szekta 39 tagja közös akarattal, egyszerre lett öngyilkos, akár a demokrácia eszmei mintáinak is tekinthetnénk ezeket a szektákat. Hát lehet annál magasabb rendű demokrácia, amelyben a tagság önként vállalt halállal tesz tanúságot a közösségi akarat feltétlen hatalmáról?
Honnan származhatott,
miből táplálkozhatott az ilyen közösségi akarat? Nyilvánvalóan a szektaközösség
agyközpontját kellett megszállni először ahhoz, hogy
beleprogramozhassák a késztetést, majd a kategorikus parancsot az önkiirtásra.
S el kellett szigetelni az agyközpontot minden ráhatástól, befolyásolástól,
„információtól” ahhoz, hogy az önpusztításra rávegyék.
Sikerült.
Feltehetően a nyomorúságos földi életnél magasabb rendűnek tetsző értékeket
kínált fel az agyakba betáplált késztetés, tehát jutalmat az áldozatáért:
az áhított túlvilágon boldogságos, rangos örök életet.
Kísért az analógia.
Mert való igaz: a magyar társadalom agyközpontját is évtizedek óta
megszállva tartja a tájékoztatás monopóliuma, sőt az utóbbi évtizedben
– sokak szerint – még szigorodott ez a monopólium. Aczél György három
T-je nagyobb teret adott a más véleménynek, akár az ellenvéleménynek
is, mint a média alkotmányt és törvényt tudatosan sértő mai cézárjai.
Abban is lehet
igaza az analógiának, hogy társadalmunk agyközpontjának megszállói az önkiirtást,
a kollektív öngyilkosságot programozzák szívósan, évtizedek óta a
magyarságba. Máskülönben a pusztulás elhatalmasodó erőivel szemben az önvédelem,
a közösségi életösztön szinte teljes hiánya alig magyarázható. Lehet
azt jó lelkiismerettel tiszta véletlennek minősíteni, hogy sehol a világon
nem torlódnak olyan számban, olyan arányban s olyan eredménnyel az önkiirtás
változatai, mint nálunk: öngyilkosság, művi abortusz, népesedési csőd, s
e három világrekordunkhoz számítsuk hozzá a negyediket (noha ebben
nem az önkéntességé volt a főszerep) a magyarság szétszórattatását, széthullását
a XX. században. Italozás, drog,
bűnözés, családok széthullása, erkölcsi züllés – ezekkel is dobogós
helyezésre pályázhatunk.
Az öngyilkos szekták „demokráciája” persze szálhámosság. Miféle „népakarat” az, melyet a nép megszállott agyközpontjából vezérelnek, miféle „népuralom” az, amely kollektív öngyilkosságra programozott „népakaraton” alapul? Sajtószabadság nélkül, a tájékoztatás és tájékozódás szabadsága nélkül nem létezhet demokrácia.
8. A népesedési szekció vitája kitért az állam és a társadalom felelősségére: „Nem véletlen műve a mai katasztrófa, hanem sok évtizedes, rendkívül tudatos célratörő állami politika következménye, mely politikát értelmiségi-szakmai csoportok kényszerítik ki az államtól. E politika s e csoportok célja a társadalom alapintézményeinek rombolása, pusztítása, s végső célja az európai és magyar keresztény nemzeti kultúra, hagyományrendszer és társadalom felszámolása.” „Ezen csoportokat nem lehet nemre, fajra, felekezetre, állampolgárságra tekintettel kategorizálni. Közös bennük csak az elmaterializálódás, a pénz, a hatalom tisztelete, s ezzel párhuzamosan az erkölcs, a tradíció, a szellem tagadása. Vagyis egy ateista materialista értelmiség és társadalom áll szemben egy erkölcsi-tradicionalista alapon álló társadalommal és értelmiséggel. Vagy egész röviden fogalmazva: az Élet társadalma küzd a Halál társadalmával.”
9. A XIX. század közepétől a házasság és a család ügyeit több évtizedes harccal kivették az egyházak joghatósági köréből, és a házasság egyre könnyebben felbonthatóvá vált. Ez igen pozitív, előremutató folyamatnak látszott, csak később követte a felismerés, hogy a bontóperbe és következményeibe igen gyakran anyagilag-pszichikailag belerokkannak a szülők is, a gyerek is. A XX. század első évtizedeiben kezdődtek a gyermek és a születendő élet elleni támadások, és az ötvenes-hatvanas években vált jogi gyakorlattá, államilag védett, szinte korlátozhatatlan joggá a magzatölés. Ekkor kezdődött először hazánk, majd Európa népesedési katasztrófája, az állam lezüllésével, prostitualizálódásával. Főszerepe volt ebben a züllesztésben az értelmiség jelentős csoportjainak, akik ezt kikényszerítették, végrehajtották. Elsősorban szülészek-nőgyógyászok és a mindenkori egészségügyi vezetés. Mára egész iparág alakult ki szerte a világon – nálunk is -, melynek célja, hogy beavatkozzon a nemzési, születési folyamatokba. Másodsorban az-az uralkodó demográfus csoport a felelős, amely szolgai módon segédkezett a gyermek- és családellenes politika végrehajtásában. Ez a csoport az élet védelmét ma is „korlátozásnak” tekinti, s a jelenlegi demográfiai csődöt betelepítésekkel orvosolná. A darabszám szerint értékelt embereket valamiféle célszerűség okán vándoroltatnák ide-oda a földgolyón, Hitler és Sztálin demográfiai lázálmához hasonlóan.
10. A művi vetélésnek a hazai és a külföldi szakirodalom egybehangzó állításai szerint közvetlen és késői szövődményei vannak, amelyek sokszor nagyon súlyos következménnyel járnak (meddőség, spontán vetélés, koraszülés, daganatos betegségek, méhen kívüli terhesség, stb.). A szövődmények aránya kb. 10-30 százalék. A hozzávetőleg 7 milliónyi – nyilvántartott és a nyilvántartásban nem szereplő – abortusz nemcsak közvetlenül, de közvetve is hozzájárult a népesedési katasztrófához, hiszen a spontán vetélésekkel és a koraszülésekkel számos megszülni kívánt gyermek is elpusztult, és nők tízezrei váltak meddővé. s ezekről a súlyos következményekről mit sem tud a nők túlnyomó része.
Magyarországon a
művi terhesség-megszakítások száma többszöröse az amerikai vagy a
nyugat-európai országokban végzett beavatkozásoknak, de a hazai egészségügy
és szociális intézményrendszer mindmáig nem hajlandó szembenézni a
„poszt-abortusz szindrómával”.
A „választás
szabadsága” untig hangoztatott szlogennel ellentétben azok a nők, akik
megtapasztalták, tudják, hogy szinte soha nem „szabad választás” az
abortusz. Egy részüket barátjuk vagy férjük kényszeríti rá, másokat a
hajthatatlan szülők, vagy az orvos biztatása, olykor a szociális munkásoké,
a lányanyákat a társadalmi előítélet. Bármilyen kényszerrel kell is
szembenézniük, valamennyi nő sarokba szorítva érzi magát, és az abortuszt
látja egyetlen kiútnak.
Az abortuszt
gyakran követő testi szövődményeknél talán még veszedelmesebbek a lelki
szövődmények. Bűntudat és lelkifurdalás. Szétesett kapcsolatok, szexuális
diszfunkció, frigiditás. Depresszió és veszteség, üresség érzése. Az énkép
negatívvá válik, önbüntetésre való hajlam. Öngyilkosság.
(Amerikai tanulmányok szerint az abortuszon átesett nők körében kilencszer
gyakoribb az öngyilkossági kísérlet. A „suicid ráta” drámai
emelkedése tapasztalható Amerikában az abortusz legalizálása óta. 1978-81
között a tizenévesek között a „suicid ráta” 500 százalékkal nőtt!)
Dühkitörések, elsősorban családi körben. Az anyai kötődés torzulása, rémálmok
az abortált gyermek „visszatéréséről”, a fantom gyermek hosszú
évekig vissza-visszatérő élménye. Általánosan elhatalmasodó érzések:
magárahagyatottság, izoláció, reménytelenség. Gyakoriak a
pszichoszomatikus betegségek, hányinger, vérzési rendellenességek, fejfájás,
gyomor- és bélfekélyek.
A poszt-abortusz szindróma áttételeivel súlyosan fertőzheti az emberi környezetet, elsősorban a családot. Tünethalmazára ideje volna felfigyelni a szakmának és közvéleménynek, és felvállalni kezelését.
11.
Olvashattuk a sajtójelentést: „Ha csak gyors migrációs politikával
igyekeznénk orvosolni a helyzetet, azonnal be kellene fogadnunk 1,8 millió külföldit,
majd évente folyamatosan 40-50 ezret – nyilatkozta …a MTA demográfiai
bizottságának elnöke.” Ez ugyan nem javaslat volt, hanem figyelmeztetés:
ezt kellene tennünk ahhoz, hogy az ország lakosságszáma tíz millió körül
maradjon.
Tény, hogy azt a
zsugorított területet sem tudtuk belakni, amit a történelmi országból
Trianon meghagyott. Népesedésünk megrontói, s akiket „egyáltalán nem érdekel,
mikor hal ki az utolsó magyar”, máris kapnak az alkalmon: egyetlen megoldás
a betelepítés! „Telepítsünk vagy gyűlöljünk?” – kiáltja
nyomban egy cím a Magyar Hírlapból és sajtószerte cikkek falanxa készítgeti
az új leprabélyeget, a megkopott „fasiszta”, „antiszemita”,
„rasszista”, „szélsőjobb” gyarapítására: „idegengyűlölő”!
Voltaképp: fajgyűlölő. Egy sunyi felmérés szerint a lakosság 38-40
százaléka „idegengyűlölő”, mert ellenzi a betelepítést, jobb
szeretné, ha legalább ez a kis ország a magyaroké maradna. Pedig a betelepítés
gondolata nem újság, már a hetvenes években így vélekedett a jogi egyetem
KISZ titkára: Nem a hazai születések csökkenése a gond, hanem a túlnépesedés.
„Meg kellene egyezni a túlnépesedő országokkal, hogy ha mi kevesen leszünk,
jöjjenek be ők. Végtére is Európa kizsákmányolása miatt maradtak el a
civilizációs fejlődésben, jár is nekik ez a jóvátétel, hogy népfölöslegüket
most fogadja be Európa”. Az előrelátás csodájának tetszik, igaz, ma nem
a marxista, hanem a globalizációs világprogram ihletésére született meg az
ajánlás: fogyatkozó népessége pótlására fogadjon be Európa 160 millió
idegent. A németek máris képezik számítógépes szakmára a fiatalokat
Indiában, magyar fiataloknak zöld kártyát kínálnak hat évre. Az a hat év
éppen elég ahhoz, hogy egy fiatal családot alapítson, végleg megtelepedjék.
A brain drain új hulláma részleges népcserével fenyegeti Kelet-Európát,
szívesebben pótolja innen a hiányát a Nyugat. A kiszippantottak helyére
szippanthatnak a keletiek Ázsiából, Afrikából, többet az elégnél.
Egyébként a betelepítés, a brain drain, kedvelt kizsákmányolási forma. A gonddal-költséggel felnevelt, netán szakmára tanított, netán diplomás fiatal „munkaerő” más ország kertjében hozza gyümölcseit. Így gazdagodott meg az USA, minden égtáj felől magába szippantva a százmilliónál jóval több bekívánkozót. De ma már az USA-ban is kétséges – nem szólva a magunk fajta kis országokról –, hogy ezért az osztályharctól mentesített kizsákmányolásért nem kell-e majd később súlyos árat fizetni.
12.
A migrációval mindenképp számolnunk kell, s kialakítani a betelepülés
alkalmas formáit. A világgá szétszóródott magyarság idősebbje például
tízezrével jönne – és nem üres zsebbel, és nem kevés munkáskéz igényével
a szolgáltatásban –, ha kellő előkészülettel besegítenénk hazatelepülésükbe.
A Kárpát-medence határon túli magyarságának a felbolydulását el kellene
kerülnünk, viszont ez az utolsó történelmi pillanat, amikor a csángókból
is megmenthetnénk még tízezreket magyarnak. Idegen nyelvűek talán történelmi
testvéreink, a ruszinok illeszkedhetnének be legkönnyebben a magyar társadalomba.
Bármilyen település szigorú ellenőrzést követel. A liberális ellazulás
etnikai aknamezővé züllesztené az országot.
Némelyek a betelepülők asszimilációjában bizakodnak, mondván, van az asszimilálásban történelmi gyakorlatunk. Tehát abban bizakodnak, hogy a betelepülő, többnyire fiatal, összetartó, életerős, százezres – többszázezres? – etnikai tömböket asszimilálja majd az az elvénülő, széthulló magyarság, amely a saját édesgyerekeit sem tudja már magyarrá asszimilálni.
13.
Mindmáig nem tisztázódott megnyugtatóan a jövedelemelosztásban,
hogy a „munkaerő előállításának költsége” milyen forrásokból kapja
fedezetét. Vagy másképpen fogalmazva: A jövő beruházásainak terhe – mely a Nobel-díjas Theodor W. Schultz
szerint a nemzeti jövedelemnek mintegy 30 százalékát igényli –
hogyan oszlik meg a társadalomban, milyen arányok jellemzik a megoszlását. A
„jövő beruházása” az „emberi tőkébe” – a gyermekek szülése,
ellátása, nevelése, oktatása – létszükséglete a társadalomnak,
tehát a legkevésbé sem száműzhető a szociálpolitika alfejezetébe, noha
„szakmabeliek” száműzik oda. Pedig ugyanúgy a főhely illeti a jövedelemelosztásban,
mint a parasztgazdaságban a vetőmagot.
A közgazdaságtudomány
már a század közepén eljutott annak a felismeréséig, hogy a gazdaságban a
„munkaerő” mennyiségének és minőségének – képzettségének –
meghatározó szerepe jelentősebb a természeti és vagyon-jellegű tényezők
addig elsődlegesnek tartott szerepénél. A modern közgazdaság ezen a
nyomvonalon fejlődött tovább, a nemzeti vagyon értékelése is ennek hatására
változott, s a fejlett országokban teret hódított az új értékelés: a
nemzeti vagyonban a munkaerő mennyisége és minősége 50-80 százalékban
szerepel, s jelentősen csökkent az állóeszköz, a közmű, az ásványkincs
és a termőföld aránya. Az „emberi tőke”, a Theodor W. Schultz által
kifejtett „human capital” tehát főszerepet kapott a világgazdaságban.
Harsogó kivétel
– Magyarország. Nálunk sem a politika, sem a gazdaságirányítás – e két
tényező egyébként is túlságosan összefonódott – évtizedekig nem vett
tudomást erről a világméretű, forradalminak mondható változásról. Mi évtizedeken
át épp az ellenkezőjét tettük annak, amit tennünk kellett volna: a
„munkaerő” mennyiségének és minőségének a karbantartása, korszerűsítése
helyett e legfontosabb társadalmi-gazdasági tényező fosztogatására,
kizsigerelésére rendezkedett be a jövőrabló politika. (Lásd: Bokros
program.)
A demográfia – mellesleg: a közgazdaság, a szociológia – tudományának korszerűsödéséhez, megújulásához rendező elvnek kínálkozik Schultz elmélete a „jövő beruházásáról”, melyet az „emberi tőkére” alapoz. Schultz után már a „szakmában” sem kell túlságosan mélyre merülni ahhoz, hogy megfejtsük az évtizedek óta görgetett, megfejthetetlennek tetsző nagy kérdést: vajon a „munkaerő előállításának költsége” milyen forrásokból kapja fedezetét?
14.
A gazdasági növekedés legfontosabb tényezője, tehát ma világszerte
a munkaerő és a tudás, azaz másod-harmadrendűvé vált a korábban
beruházott vagyon, vagy a természeti tényezők szerepe. Ma legbiztosabban
az emberekbe-emberfőkbe történő beruházás térül meg – annak ellenére,
hogy több évtizedet kell várni az ilyen befektetések megtérüléséig. Az
emberi munkaerő és tudás fontosságát felismerő országok tehát több évtizedig
nevelik, oktatják a gyereket és fiatalokat, míg beruházásaik megtérülnek.
Korszerű számítások
szerint a japán nemzeti vagyon 80 %-át az aktív keresők munkaképessége és
tudása teszi ki, és csupán ötödrésznyi az ásványkincsek, épületek, gépek,
az út és vasúthálózat, a hírközlési és energiaszolgáltató rendszerek
részaránya a nemzeti vagyonban.
Magyarországon épp a tömeges privatizáció kezdetekor – 1989-ben – szüntették meg a nemzeti vagyon nagyságára vonatkozó számításokat, akkor tehát – valószínűleg nem véletlenül –, amikor leginkább figyelni kellett volna az ország vagyoni helyzetének a változásait.
15. Egy magát liberálisnak valló hazai politikai elemző szerint: „a nemzetközi szociáldemokrácia ma a liberális világkapitalizmus gazdasági és politikai végrehajtója”. Nálunk 1990 előtt burkoltan, 1994-től már nyíltan megtörtént a – valójában posztkommunista – baloldalnak a pénzügyi érdekek előtti behódolása. A baloldalinak nevezett pártok tehát 1990 után még átmenetileg sem szolgálták az emberi tőkeképzés feltételeit, azaz a csak munkaerejükből, tudásukból élő munkavállalók érdekeit. Ennek igazolására elég csak egyetlen példa, az 1995 évi Bokros program. A látszólag szocialista – valójában a pénzmágnások érdekeit szolgáló – kormányzat azzal egyidőben szüntette meg a kamatjövedelmek utáni adót, csökkentette a magas jövedelmek adóterheit és növelte meg a pénzügyi befektetések és bankhitelek utáni adókedvezményeket, hogy eltörölte a létminimum adómentességét. Tandíjak bevezetésével megnehezítette az átlagnál szegényebb fiatalok továbbtanulását, elrendelte az eltartottak után fizetendő „egészségügyi hozzájárulás” fizetését, eltörölte a gyermeket nevelők adókedvezményeit és a gyermekgondozási díjat, a családosok jelentős részénél a gyermekgondozási segélyt, anyasági segélyt és a családi pótlékot. A családosok és a tanuló diákok anyagi ellehetetlenítését célzó – Bokros nevével jellemezhető – intézkedések mellett ma is kiállnak a pénztőkének elkötelezett politikai erők, meggyőzően bizonyítva ezzel alkalmatlanságukat arra, hogy hitelesen ellássák a munkavállalók – azaz az emberi tőke – érdekképviseletét. A pénztőke eredően a rövid távú befektetések gyors megtérülésében érdekelt, s ádáz ellensége az emberi tőkébe történő befektetéseknek. Minden szociális kiadásra, oktatásra és egészségügyre fordított közkiadást haszontalannak ítél, abból a megfontolásból, hogy szükségtelenek ezek a befektetések a munkaerőbe, ha a világ szegény országaiból ingyenesen is jöhet az országba munkaerő. Szerepe van ebben a szemléletben a liberális kézben lévő tömegtájékoztatás agymosásának is, annak az eszmei terrornak, mely szerint az őshonos lakosság lélekszámának, anyanyelvének és kultúrájának továbbadását vállalók eleve „rasszisták” „fasiszták”, „idegengyűlölők”.
16. Szembe kell nézni a források rossz elosztásából és az elosztás hiányos voltából fakadó feszültségekkel, s elő kell segíteni, hogy az anyagi javak igazságosabb elosztása révén mindenki egyforma mértékben részesüljön az utódok felnevelésére fordított társadalmilag elismert költségekből, hogy a gyermekeket nevelő családok a jelenleginél nagyobb és jobb lehetőségekkel rendelkezzenek… Nem lehet fenntartani azt a jelenlegi helyzetet, hogy a társadalom legnagyobb szegénységben élő rétegei éppen a több gyermeket nevelő családok legyenek. Tarthatatlan az az állapot, hogy jelenleg a háztartások többségében minden gyermek növeli a szegénységbe kerülés esélyét. Olyan költségtérítési rendszert kell kialakítani, amely kizárja annak lehetőségét, hogy a család egyetlen jövedelemforrása a gyermekek utáni „támogatás” legyen. Azaz nem kívánatos a „stratégiai” gyermekek számának, illetve a gyermekek után megszerezhető anyagi támogatásból élő családok és gyermeküket egyedül nevelő személyek számának a növelése. Mint ahogy nem kívánatos szaporítani sem az analfabéták, sem az aluliskolázottak táborát. A támogatási: – helyesebben költségtérítési – rendszereknek, függetlenül a gyermekek számától, nem a rossz anyagi körülmények között élőket kell segíteni, hanem az ország gazdasági lehetőségeivel összhangban, s nem annak alárendelten elismerni és elismertetni a születendő gyermek világra jövetelének, illetve minden megszületett gyermek gondozásának és felnevelésének költségeit.
17.
A társadalom elöregedésével az aktívak-inaktívak aránya nemcsak
megváltozik, hanem az inaktívak mind elviselhetetlenebbé váló túlsúlya
alakul ki. Azaz, amennyiben a fiatalok össznépességen belüli aránya a továbbiakban
is az eddigiekhez hasonló ütemben csökken, akkor az elkövetkező időszakok
idős nemzedékeinek eltartási lehetősége egyre aggályosabb lesz, s az aktívak-inaktívak
aránya meghaladja az 1:3 arányt. Ez pedig nemcsak működőképtelenné
teszi a kialakított nyugdíjrendszert, hanem – mivel az egészségügyi
ellátó rendszerek szolgáltatásait is mind inkább az időskorúak veszik igénybe
– a gyermekkorúak, a fiatal és középkorú felnőttek egészségének megőrzésére
mind kevesebb pénz jut.
Hazai viszonylatban egy gyermek felnevelése tizedrészét teszi ki egy idős ember eltartási költségeinek. Az egészségügy szolgáltatásait, s ezen belül is a gyógyszertámogatás jelentős hányadát a 60 éven felüliek veszik igénybe, éppen ezért azt is végig kell gondolni, hogy a „támogatások” mértéke hogyan érintse a gyermekeket felnevelő, illetve gyermekeket nem nevelő időskorú személyeket.
18. A népesedéssel foglalkozó tudományok megújulása, korszerűsödése nem egyik napról a másikra feladható lecke, de bizonyosnak látszik, hogy középtávon is, hosszútávon is homokra építene a népesedéspolitika, a családpolitika e nélkül a megújulás, korszerűsödés nélkül. Napi lecke viszont, hogy minél sürgősebben szabaduljunk az életünket megrontó tévhitektől, áporodott félreértésektől. Példaképpen néhány azok közül, melyeket a „szakma”, az említett tudományok s az országos politika legfelső szintjén is képviseltek és képviselnek mindmáig.
19. A legsürgősebb feladatok egyike: a népesedéspolitikának elméletben is, gyakorlatában is túl kell lépnie a szociálpolitikán. – Világszerte uralkodónak tekinthető – természetesen a Koncepciót is jellemzi – a népesedés szociálpolitikai szemlélete, mely az első számú közügyet, az élet társadalmi méretű újratermelését a szociálpolitika egyik alfejezetének feladatkörébe utalja, a „ha jut rá pénz”, a „maradékelv” guberálóknak fenntartott roncstelepére száműzi; szánalomra méltó elesettek, nyomorultak, hajléktalanok közé sorolja a szánalomra és megsegítésre méltónak ítélt gyermekes családokat. A nemzeti jövőnek erre az internálására épültek a Bokros-program „megszorításai”, „koraszülött jóléti társadalmunk” elmezavara, s épül ma is a „halálpárt” híreinek egész érvrendszere a „rászorultság elvével” kitapétázva. Pedig a szociálpolitika rovataiba a „rászorultság elve”, s a „ha jut rá pénz” gyakorlata alapján csak a társadalom szükségleteiből fér annyi-amennyi, de semmiképp sem fér a társadalom létszükséglete.
Az első számú közügy deportálása a szociálpolitika alrovatába - végzetesen kártékony téveszme. A „rászorultsági elvre” alapozott népesedéspolitika, s a követelés, hogy az adókedvezményeket terjesszék ki azokra is, akik nem fizetnek adót – szintén ebben a téveszmében gyökerezik.
20. Kapcsolódva Schultz elméletéhez: egy rápillantással felmérhetjük, hogy a jövő beruházásainak a nemzeti jövedelem 30 százalékát kitevő óriási terhét gyalázatosan eltúlzott arányban a gyermeket, kívált a több gyermeket nevelő családok viselik. Rajtuk élősködik a társadalom, az ő „segélyüket”, „juttatásukat”, „támogatásukat” zsebeli be, az még hagyján, hogy tisztességes ellenszolgáltatás nélkül, de azzal a megszégyenítő, hazug beállítással mindmáig, hogy amikor valamicskét törleszt az adósságából, ő, a társadalom adományoz segélyt, juttatást, támogatást hitelezőinek, a kizsákmányolt gyerekes családoknak. Külön részletezés nélkül is világos, hogy a jövő beruházásaiért a gyermekes családoknak az egész társadalom adósa. Legkivált azoknak adósa, akik mások helyett is szülnek, és – tisztességgel! korszerűen! – nevelnek utódot, s legkivált azok adósok, akik helyett szülik, nevelik. Számba véve a körülményeket igazságos tehermegosztás a lehetetlennel határos, de legalább annyi igenis megilletné a gondos szülőket, hogy ha a ráfordított időt, fáradozást, gondokat, aggodalmakat nem is veszik számba, térítsék meg a jövő beruházásainak tényleges, normán felüli költségeit. Negatív – több mint negyven év óta negatív! – népesedési mérleg esetén a teljes térítés megilletné őket. Ehelyett megkapták általában egyötödét költségeiknek, azt is úgy, mint valami megalázó, kegyes ajándékot. „Állami gondoskodás” e tévhit félrevezető neve, s a legalsótól a legfelső szintig vallja szinte az egész társadalom („Az én zsebemből veszik azt ki” – évtizedek óta így háborog az adósok kórusa.) „Segélynek”, támogatásnak” vélik a költségtérítést maguk a családosok is.
21.
Téveszme: „A demográfia nem irányítható folyamat” – állítja
vezércikke címében, legutóbb például az ingyenes lap azt a képtelenséget,
melynél nagyobbat ebben a témakörben kitalálni sem lehet. Nem új dolog,
sokan vallják ma is, pár évvel ezelőtt egy akadémiai vita főreferense
fejtette ki: „a népesedés alakulása lényegében befolyásolhatatlan”,
sommásan „sikertelennek” „kudarcnak” minősítve a hazai próbálkozásokat.
Ennek az állításnak
ellentmond minden, ami mérhető.
Emlékezzünk: amikor a forradalom után az egypárt kiadta a jelszót: nem kell ennyi rengeteg gyerek!, azzal érvelt: „A családlétszám az egy főre jutó jövedelemmel fordítottan arányos”, lám az egy főre jutó havi jövedelem az egyedülállóknál (1957-es adatok) 1209 forint, az öt és több tagú családoknál 400 forint. Többször magasabb életszínvonal jutalmazta a gyerektől tartózkodókat, viszont munkahelyi hátrányok, a „nem dolgozó nőt” illető gyalázkodások, becsmérlések, gúnyolódások, mélyen a létminimum alá szorított megélhetés sújtotta azokat, akik a jutalmazottak helyett is szülték - nevelték az utódot. Egy KSH vizsgálat szerint az eltartott nélküli keresők jövedelmi szintje átlagosan kétszerese, háromszorosa, három és félszerese azonos munkát végzők között a három vagy több eltartottat ellátó családok jövedelmi szintjének. Hogy mi lett az eredmény, azt legmeggyőzőbben épp a hazai szomorú számsorok igazolják. De a népesedés sikeres, pozitív befolyásolására is hazai példa kínálkozik: statisztikai módszerekkel valószínűsíthető: több százezer gyerek meg sem született volna a gyes és a gyed intézménye nélkül.
22.
Téveszme: a művi abortusznak nincs szerepe a népesedés kedvezőtlen
alakulásában – magas állami rangon is, elismert tudományos rangon is
messzehangzóan képviselik. Tehát annak a ténynek nem volna szerepe, hogy az
abortusz liberalizáció óta ötmilliónál jóval több a nyilvántartott
terhesség-megszakítás, s a nyilvántartásban nem szereplőkkel együtt igen
szerény becslés szerint hét millió magzatot pusztítottak el. (Nyolcmilliós
becslés is indokoltnak tűnik.) Voltak évek, amikor a fővárosban öt terhességből
egy gyermeket hagytak világra jönni.
A legjobb esetben is bűnösen kártékony elfogultság volt nacionalizmust, sőt fasizmust kiáltani azokra, akik idejében jelezték: a születésszám vészes csökkenése a közös jövőt veszélyezteti. Komolytalan vita helyett az-az állítás, hogy 7-8 millió magzat legyilkolásának nincs szerepe népesedésünk alakulásában, úgyszintén bűnösen kártékony elvakultságnak minősíthető. A legjobb esetben.
23.
Téveszme: semmi vész, ha fogyunk, „a munkaerőbázis csökkenése
technikával pótolható”, - A legmagasabb tudományos szinten vallották, a többi
közt az Akadémia népesedési vitájának főelőadója is. A demográfia
tudományának eminens képviselőivel szemben meg kell kockáztatni az ellenvetést:
ez a tétel annyira nem igaz, hogy épp az ellenkezője igazolható. A gépesítés,
az automatizálás dehogyis pótolja, tehát értékteleníti el a munkaerőt a
jól szervezett, korszerű gazdaságban! Épp az igazolódik, ami végképp nem
újság: minél fejlettebb a technika, annál nagyobb hátrányba kerülnek azok
az országok, ahol a termelésbe bevonható élőmunka kevesebb.
Tegyük fel: az a
hozzávetőleg ötven ember, akit a kombájn helyettesít, nem a legyet
csapkodja a lába szárán, hanem más területen foglalkoztatják, ahol ő is a
kézi aratás ötvenszeres hatékonyságával dolgozik majd. Azaz nemhogy
elértéktelenedne az élőmunka a gépesítéssel-automatizálással, hanem épp
fordítva: a fejlettebb technikával, /mindenki jóval többet teljesít,
termel/ sokkal-sokkal több használati értéket állít elő. Utolérhetetlenül
gyors fejlődéssel behozhatatlan előnyökhöz jutnak azok a társadalmak,
ahol bőséges utánpótlást tudnak korszerűen foglalkoztatni.
Csak a társadalmilag
szükségtelen munkaerőt helyettesítheti a gép.
Ma már ez pontosabb így: a világtársadalmilag szükségtelent helyettesítheti.
24.
Téveszme: magánügy! Legutóbb is egy parlamenti párt vezérkara
szögezte le: az államnak semmi köze ahhoz, akar-e az állampolgár gyereket
vagy nem akar, ez MAGÁNÜGY! Vitacikkekben, hozzászólásokban gyakori szemlélet,
példaként egy országos vitára beküldött levél, melynek írója a MAGÁNÜGY
SZENTSÉGÉNEK védelmében kifejtette: „A gyerek lehet önző érdek, felelőtlenség,
vagy többségében – merjük kimondani – hobbi (tehát MAGÁNÜGY),
mint teszem azt a bélyeggyűjtés, a kutyatartás, stb… Ha pedig hobbi
– és nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az –, ezt
mindenkinek önerejéből kell finanszíroznia! A nemzet pedig nem
fog kihalni, emiatt nem kell aggódnunk; mindig lesznek olyanok, akiknek a
gyerek a hobbijuk, mint ahogy kutyabarátok is mindig vannak, ha nem is kapnak kutyapótlékot
és kutyaólat.”
Adós maradt viszont a levélíró is, az idézett parlamenti párt is annak a magyarázatával: ha a gyerek magánügy, milyen alapon minősíthető elsőrendű közüggyé például a honvédelem? Vagy az öregek ellátása-eltartása? Milyen alapon lehet megkövetelni, hogy a jövő beruházásának gondjait, terheit gyalázatosan igazságtalan arányban azok viseljék, akiknek a gyerek hobbijuk, azok helyett is, akiknek a gyerek nem hobbijuk? Mi jogosítja fel erre a szemérmetlen intézményes kizsákmányolásra, élősködésre azokat, akiknek az a hobbijuk, hogy az elődeiktől kapott élet továbbadását megtagadják?
25.
Téveszme: „nem kell az öregeket eltartani”” Ezt bizonygatta az
Akadémia vezéralakja, ezen háborgott a központi pártlap: „Milyen
meggondolás alapján merik” – tudniillik a nyugdíjast –
„eltartottnak” nevezni? Noha ez csak a „kötelező eltartás” és a
„kegyelemből eltartás” fogalmának a fölcserélése, de jellemzően
ezeket a fogalmakat igen gyakran és következetesen összecserélték. Igen
olcsó és igen hatásos módszernek bizonyult az öregek bizalmának a megnyerésére.
A szociális otthonok, nyugdíjasklubok, kórházi elfekvők falait akár betapétázhatnánk
olyan újságcikkekkel, melyek azt bizonygatják: nem kell eltartani az öregeket,
megtermeltek ők már mindent, amire szükségük lesz „102 éves korukig”
– ezt neves szaktekintély számolta ki. Hangos reklám visszhangozta a sajtóban,
sűrűn megbiztatták az öregeket vajszívű politikusok, újságírók: nem
kell őket eltartani, s ez a csordultig öregpártinak tetsző vegyes kórus épp
az öregek számára volt legártalmasabb. A magyar társadalom oly igen elhitte
az évtizedek során szívósan beletáplált maszlagot – „nem kell az öregeket
eltartani!” –, arra a következtetésre jutott, hogy ha eltartókra semmi szükség,
elmaradhatnak – csak baj van velük – a gyerekek is.
26.
Téveszme: a nyugdíjrendszer. Utódaink gazdaságtörténészei nem tudják
majd mivel magyarázni, hogyan terjedhetett el a világon a XX. században olyan
nyugdíjrendszer, amely teljességgel hamis, tudománytlaan szemléletre épül.
Hová tette a józan eszét racionalizmusával kérkedő XX. századi elődje,
amikor elkötelezte magát olyan nyugdíjrendszer mellett, amely öngyilkos
érdekviszonyokat kényszerít a civilizált világra. Amely egyfelől nagy
körültekintéssel, törvényes szankciókkal biztosítja a jogot az öregkori
ellátásra-eltartásra, másfelől, megkerülve a lényeget, a legkevesebb
figyelmet sem szánja arra, világra jön-e az a kellő létszámú, a kor színvonalán
fölnevelt utódnemzedék, amelynek a munkából kiöregedettek majd jogigényüket
benyújthatják. Sőt túl ezen a figyelmetlenségen még önpusztító ellenérdekeltségeket
is teremt maga a rendszer: jóval magasabb nyugdíjjal jutalmazva általában azokat,
akik nem nevelnek eltartó utódot, s alig elviselhető hátrányokkal sújtva
általában azokat, akik nevelnek, azokat meg éppenséggel kizárva a nyugellátásból,
akik túlzottan belemerültek az utód-nevelésbe. Az egymást váltó nyugdíjrendszerek
barkácsolói képtelenek felfogni: az öregkori ellátás-gondozás alapja a
társadalmi folyamatosság, s ez nem csupán a javak újratermelésén
nyugszik, legalább annyira az élet újratermelésén is. A két pillér
közül – a javak és az élet újratermelése – az utóbbiról
a civilizált-világszerte csőd felé sodródó nyugdíjrendszerek nem vesznek
tudomást. Sőt tovább növelik az öngyilkos ellenérdekeltséget:
rosszul jár, aki saját utódot szül és nevel – ha többet, annál
rosszabbul.
Nyilvánvaló ma már, hogy a civilizált világ nyugdíjrendszereinek ezt a közös ellentmondását csak a nyugdíj intézményének az utódláshoz való szerves kapcsolódása küszöbölheti ki. (Lásd: Javaslatok 47. pont.)
27.
Kezdjük megszokni és elfogadni, hogy az értékek rangsorában az
anyagiak kerültek az értékrend csúcsára. Természetesen szükséges eszköz
az anyagi az élet fenntartásához is, az életminőség javításához is, ám
az eszközérték célértékké rangosodott, s ez már önmagában életellenes.
A Jólét istensége uralkodik a politikán, a társadalmakon, a pártprogramok,
a kormányprogramok térdre esnek előtte, a szavazótábor minden más ellenében
– akár minden más rovására – ezt követeli. Nagybetűs eszménnyé
szentesült a Jólét, a legvonzóbb példává a lottónyeremény, a több
milliós havi jövedelem, a hirtelen meggazdagodás. Olvashattuk: a megkérdezett
diákok kilencvennél nagyobb százaléka már ennek a züllesztő értékrendnek
a bűvöletében tervezi életét.
Tudjuk: az
anyagiakat s az anyagiasságot könnyű megvetni azoknak, akiknek bőséggel van
saját megvetni valójuk. Dehogyis megvetni kellene, csupán a fontos eszközértéknek
kijáró helyére illeszteni az életet vezérlő értékek rangsorában. Sosem
feledve – amit a társadalom már elfelejteni látszik – hogy az élet
legnagyobb, időtálló értékei, célértékei – szeretet, szerelem,
barátság, hűség – semennyi pénzért, csakis ingyen kaphatók. Vagy
épp sokszor áldozattal, ráfizetéssel, mint a becsület, a tisztesség, az
erkölcsi tartás, a tiszta lelkiismeret, az igazság szolgálata, a szabadság
szeretete.
Az anyagi jólét
s két ikerpárja, a kényelem s az élvezkedés, ha az életet vezérlő értékrend
csúcsára kerül, életellenes, pusztulásba sodor. A közösségek
züllesztésének ez a „modern” szentháromsága soha nem egyeztethető össze
miden értékek forrása és hordozója, az élet szolgálatával, tehát
az anyaság vállalásával sem. Bizonyítanunk sem kell, annyi már a
bizonyíték: nemcsak minket, a kivérzett országot, de a hatalmas tartalékokkal
rendelkező nagy és gazdag országokat is pusztulásba sodorja.
28. …A nemzetet, a családot nem szabad (még segítő szándékkal sem) kizárólag anyagi-gazdasági szempontból vizsgálni. Újra egyre több szerepet kell kapniuk azoknak a szellemi-kulturális-erkölcsi értékeknek, amelyek egyedül alkalmasak gyógyításukra és egészséges életben tartásukra. Az egészséges nemzet és család lehet az ember, az emberiség egyedüli reménye.
29. Oly korban és olyan országban élünk, ahol két megfogant magzat közül az egyiket megölik. Biztos azért teszik, mert nem tudják, ki a magzat, se azt, hogy kik ők maguk! Minden egyes ember egyetlen sejtfázisától (a fogantatástól) – személy. Életének kioltása, történjen bármikor, gyilkosság. Ez tény, örök érvényű tény! Minden alkotmányban és az emberi életet érintő minden törvényben ezt a tényt deklarálni kötelező! Az egyetemes tudásból, a tudományból fakadóan is kötelező a művi abortuszról szóló törvény preambulumában is deklarálni, hogy a magzat az egyetlen sejt fázisától személy, életének kioltása, törtéjen bármilyen eszközzel, gyilkosság! Éppen a tudomány egyetemességéből, a megismert igazságból fakadóan nem maradhat fenn tovább az az állapot, hogy se az anya, se az apa, se a gyilkosság végrehajtója ne tudja, ne tudhassa, hogy valójában mit is cselekszik. Ha nem tudjuk, ki a magzat, nyilvánvalóan saját létünk lényegét sem tudjuk. Az ember az egyetlen élőlény, akibe nincs eleve bekódolva a tökéletességre irányultság. Az ember nincs alávetve a fajnak. Az ember szabad. Lényege megismételhetetlen egyedi voltában van. Éppen egyedi voltából fakad a hozzá tartozó misztérium. Talán az emberiség még időben képes lesz felfogni, hogy a tudomány csak a misztériummal kapcsoltan teljes. Talán az emberiség még időben képes lesz felfogni, hogy az élővilág az igazi, az egyedüli érték. Csak ennek az értéknek a megőrzése lehet minden döntésünk, minden tettünk, minden politikánk, az országok és az egész világ politikájának középpontjában.
30. A magzat-tömeggyilkosságok országa vagyunk, a feltámadás országa kívánunk lenni. Törvényeink ma az anya személyiségi jogát védik a magzat életjogával szemben. De lehet-e törvényes, ami erkölcstelen? Ami életellenes? Eltöröltük a halálbüntetést, a tömeggyilkost tehát megilleti az élethez való jog, jövőnk zálogától, a magzattól viszont megvontuk – alkotmánysértéssel – ezt a jogot, a magzat pusztuljon el.
31. Alkotmányunk szerint minden embernek jog van az élethez. A magzat élete a fogantatással kezdődik, tehát jogképessége is. Kötelessége az államnak, hogy biztosítsa a magzat életvédelmét.
32. Az élet ajándék, az élet szent. Az élet mindenek feletti érték. De nálunk az élet alá van rendelve az, életmódnak, s az erkölcsi relativizmus olyan fokára jutottunk el, amely már pusztulásba sodor. A rádió, a televízió az életmód negatív mintáit kínálgatja, például azzal is, hogy reklámozza az élettársi viszonyt. Pedig a magánember és a társadalom élete egyaránt a szilárd családokra épül.
33. …Nincs „megélhetési bűnözés”, „megélhetési politizálás” vagy „megélhetési kulturális környezetszennyezés” sincs, mert a vizek és lelkek elciánozása egyaránt a jövő megrontása. Nincs ártatlan és ártalmas drog, nincs kisebb vagy nagyobb gyilkosság.
34. Pénzügyi manőverekkel többet lehet gyilkolni, mint atombombával. Nemzetidegen jegybank az országban lehet nagyobb veszedelem, mint a határon egy ellenséges hadsereg.
35. Ötszáz évvel ezelőtt elvált egymástól a tudás és a hit. Az emberi társdalom mai kórjai idáig gyökereznek el. A tudás teljességében van a menekvésünk. Hit nélkül nem érhető el a tudás teljessége, a tudás teljessége nélkül teljes a hit sem lehet.
36. Az emberi tudás hosszú távon mindenekelőtt akkor hasznosul, ha az egymást követő nemzedékek egymásnak is átörökíthetik, ha tehát folytonos a népesség.
37. Ha csökken a lélekszám, elveszítjük elődeink civilizációs munkájával létrehozott élet- és lakókörnyezet egy részét is. Ezért, ha majd növekedne a lélekszám, ez csak akkor lehet „produktív”, ha visszaszerezhetjük az elvesztett anyagi-szellemi értékeket, újból „be tudjuk lakni”, élővé tudjuk tenni a környezetet.
Egyébként történelmi példák igazolják: a betelepítés mindig „drágább”, mint a megtartás.
38. „Nemes önbizalom, de nem az önhittség! Rugói lelkedet nagy célra hevítsék!” – inti Arany János kedves tanítványát, s intené – ma sem szégyellve a néptanító székét – szeretett nemzetét. (A múlt század magyar gondolkodói még ismerték azt a lélektani közhelyet, hogy az önbecsülés társadalmi, közéleti tettekre váltható. Forradalmat és szabadságharcot tudtak vívni vele.) Csakhogy ma legfeljebb egyéni önhittség van, nemes nemzeti önbizalmunkat kemény félszázad oltotta ki, immár a harmadik nemzedéket nevelve soha el nem követett bűnökért való önostorozásra, örökös koldus-jajveszékelésre, alázatos kopogtatásra Európa kapuján.
39. A népesedéspolitika korszerűsítéséhez, alapjaiban a megújításához a terepről kellene letakarítani legelőször a téveszméket s az elmebajokat. Ehhez pénz sem kellene – csak spiritusz.
40. Annak ellenére, hogy az ország gondolkodó értelmisége már a hatvanas évek elejétől előre jelezte a demográfiai helyzet romlásából várható bajokat, az uralkodó politikai elit – néhány bátortalan kísérlettől eltekintve – nemhogy semmit sem tett pozitív fordulat érdekében, hanem családellenes intézkedések sorozatával a népesség pusztulását siettette.
41. Az Orbán kormány s a jelenlegi Parlament érzékeli a pusztító folyamatokat és változást akar. Máris van hatása: kis mértékben ugyan, de már nő a születésszám. A politika pozitív beavatkozásának pozitív eredményei egyben azt is meggyőzően bizonyítják, hogy a több évtizedes negatív folyamatok életellenes, tudatosan pusztító állampolitika következményei.
42. A forradalom óta a jelenlegi az első életpárti kormány, bízhatunk benne, hogy intézkedéseivel javít a születésszámon, reménykedhetünk, hogy a termelőkorú férfiak vészesen magas halálozási aránya javuló életszínvonallal csökkenthető – de ez mind nagyon-nagyon kevés. Annyira sem elég, hogy ne csökkenjen a lakosság száma 2050-ig nyolcmillió alá.
43. Ez a kormány sem tekinthető életpártinak, ha egyetért 65-70 ezer jövendő állampolgár elpusztításával évente, s az így keletkező hiányt idegenek betelepítésével akarja megoldani.
44. Tennivalók? Elkezdhető a felsorolásuk, de nyilván befejezhetetlen volna, s a címzett is bizonytalan. Nincs gazdája a népesedésnek, azaz mindenki a gazdája, ami semmivel sem jobb. Közös ló, túros a háta, kormányszinten is jellegzetesen tárcaközi gond: minden tárca ügykörébe beletartozik, és messze túl azon, hogy beletartozik, szinte-szinte főszereplőnek nevezhető, mégis, mintha sehová sem tartozna igazán. Sürgősen létre kellene hozni újra a Családvédelmi Tanácsot, most már kellő jogosítványokkal, s a miniszterelnökségre bízni a költségkeretét és felügyeletét. A Tanács dolgozná ki a közép és a hosszú távú stratégiát és rangsorolná a tennivalókat. (A hatvanas években a Hazafias Népfrontban alakult meg az Országos Családvédelmi Tanács, civil szervezetként, jogosítványok és költségvetés nélkül. Kidolgozott programtervezete ma is időszerű s használható.)
45. A jogrendben szükséges változások:
A) A születendő élet gyakorlati védelme.
B) A Magzatvédelmi törvény módosító javaslatai közül a népesedés távlati tervéhez illeszkedők elfogadása.
C) Az 1952 évi IV. tv. helyett a népesedés távlati terveihez és feladataihoz igazodó új családjogi törvény.
46. Minél kisebbé válik egy nemzettest, az apadás annál inkább felgyorsul. A huszonnegyedik óra cselekvésre kényszerít. A magyar nagy család váltsa fel fokozatosan a magyar átlagcsalád helyét a Kárpát-medencében…Minden 2 feletti egy háztartásban nevelt gyermek 7500 HUF anyagi támogatásban kéne részesüljön. Ezt az összeget a család kapná egy direkt erre a célra létrehozott magyar állami alapítványból, a Nagy Család Alapítványból…
A határon túli magyarság körében óriási hatást várhatóan Kárpátalján, Erdélyben, és Délvidéken váltana ki, ahol ez a plusz családi bevétel a fizetéssel összemérhető, vagy annak többszöröse. A lényegesen megnövekvő szaporulat olyan térségben indítana be fokozatosan, 4-5 éven belül nagyon pozitív folyamatokat, ahol jelen pillanatban a legkritikusabb a helyzet, a falvakban. A falvakban, ahol ürülnek ki a házak, nincs ki megművelje a visszakapott földeket és erdőket, legyengülnek a magyar intézmények, ahol már beindult a csángósodás folyamata.
47. A magyar nemzet megmaradása a legfontosabb nemzetpolitikai cél – írja a Népesedési modell c. javaslata bevezetőjében Baranyi Károly. – Eredményes népesedéspolitika kulcsa az, hogy vissza kell állítani a család gazdasági egységét… A családnak a jövőre vonatkozóan alapvető érdeke legyen, hogy gyermekei szülessenek, azokat minőségi oktatásban részesítse, törvénytisztelő állampolgárrá nevelje, még a jelenben hozott áldozatok árán is. Az elgondolás antropológiai alapja az, hogy az ember jövőjét (a genetikai program és a törzsfejlődés során kialakult tudatalatti szerint) az utódaiban látja. A koncepció alapvető eleme, hogy a családokat nemcsak a gyereklétszám szerint jutalmazza, hanem a minőség szerint is.
A javaslat lényege: A felnevelt gyermek jövedelemadójának mintegy 25 százaléka (az adóhivatal apparátusának működtetésével) a felnőtt gyermek döntésétől függetlenül, növeli a szülők jövedelmét vagy nyugdíját. Bevezetése fokozatosan történne, emelkedő mértékben, s mintegy 15-20 év múlva érné el a kívánatos mértéket.
A részletesen kidolgozott javaslat egyébként kiválóan alkalmas arra, hogy feloldja a nyugdíjrendszer fentiekben jelzett ellentmondásait (lásd: 26 pont).
48. Az adópolitika terén kemény ellenállásba ütközik a teherviseléssel arányos – tehát az eltartott gyerekek számát figyelembe vevő – személyi jövedelemadó megvalósítása. A szociálliberális pártok évek óta azzal a hamis indokkal támadják a gyermekek után elszámolható adókedvezményeket, hogy ettől az adócsökkentéstől elesnek a legalacsonyabb jövedelmű, nem adózó családok. Holott valójában a család nagyságára, az eltartottak számára érzéktelen, képtelenül igazságtalan személyi jövedelemadó akikre nem vet ki igazságtalanul adóterhet, mert nincs annyi jövedelmük – azok esetében nincs mit korrigálnia adó-visszatérítés címén.
49. Tudatosítani kell, felismertetni a társadalom minden rétegével, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság népesedési helyzetét, egészségi állapotát tekintve vészhelyzetben van. Sürgető feladat az egészséges életmódra nevelés, az egészséges tudat formálása. Ennek érdekében legcélravezetőbb már az óvodás kortól kezdődő, és minden oktatási intézményben kötelezően bevezetett egészségtan oktatás. Ennek keretében rá kell vezetni a tanulókat az egészség egyéni, erkölcsi, nemzeti értékére. A pedagógusképzés minden szintjén kötelezően oktatni kell az egészségtant, a védőnő- és orvosképzésben a legszükségesebb pedagógia ismereteket.
50. Sehol Európában nem vetnek ki olyan súlyos örökösödési adót özvegyekre és árvákra, mint Magyarországon. Az elmúlt hét évben háromszor növelték meg az illetékterhet. Ideje volna visszaállítani a családtagonként 25 négyzetméterben megszabott lakóterület adómentességét is, melyet – család és gyermekellenes elvakultságában – a Horn kormány szüntetett meg.
51. A lakóhelyeken egyre nagyobb számban jelennek meg a társadalmi együttélés szabályait be nem tartó, a gazdasági értékteremtés kultúrájával nem rendelkező csoportok, a ritkuló népességbe ékelődve. Deviáns életvitelükkel már viszonylag alacsony jelenléti arány esetén is (10 %) képesek felélni a környezetet, terrorizálják, kizsákmányolják, végül menekülésre késztetik az önfenntartásra és értékteremtésre képes lakosságot, lepusztítják s hulladékként értékesítik az építményeket, nem gondozzák, csak károsítják a természeti környezetet. Amikor a környezet már végképp lepusztult és a segélyek sem biztosítják a megélhetést, akkor ezek a csoportok számban megerősödve s újabb területet keresve törvényszerűen kirajzanak.
A társadalmi munkamegosztásba bekapcsolódni nem tudó vagy nem akaró csoportok letelepedését a közösség döntése alapján csak az általa lehetségesnek tartott mértékben és ütemben, országos programok keretében szabad lehetővé tenni.
52. A reprodukciós programokat úgy kell végrehajtani, hogy azok ne ösztönözzenek a szegénység és a szociális deviancia újratermelésére.
53. A kitett, elhagyott gyermekeket szeretetben, családban kellene felnevelni, beleölelni őket a társadalomba, a nemzetbe.
54. A háborús években az un. ONCSA lakótelkesítés és családi ház építési akció példájára az önkormányzatokat anyagilag is ösztönözze a kormány.
55. A társadalomnak fontos a jelkép, a szimbólum. A nyolcmillió elpusztított magzat emlékének emlékművekkel kellene tisztelegni, de nem a temetőkben, hanem a köztereken.
56. Legalább egyetlen országos fórumot adjanak, ahol a népesedés kérdéseiben igazságainkat képviselhetjük. Jelenleg azoké minden fórum – minden rádióadó, minden TV csatorna, minden napilap –, akiket ebben az első számú sorskérdésünkben nem igazolt sem az idő, sem a történelem. Legalább egy százaléka a nyilvánosságnak jusson nekünk is, akiket igazolt.
A szekción elhangzott előadásoknak és hozzászólásoknak ez az összefoglalója csak szerény vázlat annak nyomatékos jelzésére, hogy a népesedéspolitika hatékony középtávú programjának a kidolgozásához még igen sok probléma alapos elemzésre, megvitatásra, tisztázásra vár. S annak a jelzésére, hogy sürget az idő.
Dr. Andrasofszky Barna, dr. Baranyi Károly, dr. Bíró László, Fekete Gyula, dr. Fekete Gyula, Filó Katalin, dr. Hegedűs Lóránt, dr. Jobbágyi Gábor, dr. Kellermayer Miklós, dr. Paksy Mária, dr. Tóth Pál Péter, Varga Domokos