Vissza a főoldalra * vissza az MVSZ válságról szóló nyitó oldalhoz
Az ingerület rossz tanácsadó. A "Tragédia zárt ajtók mögött" c. írás után kellemetlenül éreztem magam. Kellemetlen szájízzel vettem tudomásul, hogy megcsapott egy erőszakos, sőt őrült rohanás szele, amelyet rémesnek érzek, ugyanakkor magam is felháborítónak tartom a legtöbb jelenséget, amit ők hibáztatnak.
Nem az épület a tét immár, hanem amit szimbolizál a Magyarok Világszövetségének székháza.
Nem az a tét, hogy melyik párt győzött, hanem a bizalom a tét - a választásban, és mindenben, ami utána következik.
Ha nem tudják kezelni (nem lekezelni vagy elfojtani, hanem kezelni, érvényesíteni) a nemzeti értékeket, gondolatokat, attól a problémák nem szűnnek meg, hanem más fog rájuk hivatkozva kiutat keresni.
Nem tudom, hogy mi a tényleges helyzet Patrubány és társai lelke mélyén, Isten színe előtt, de azt tudom, hogy ez már régen nem egy nagy egyesület története, hanem a magyar igazságszolgáltatásé, jogbiztonságé, amelyben 8-10 évig nincs döntés egy politikai párt elnöki posztjának jogtalan betöltéséről (amelyben a millárdos áfacsalással vádolt személy akkor van börtönben, amikor nincs nyerő helyzetben a pártja).
A világszövetség által eredetileg képviselt, hangsúlyozott nemzeti gondolat lesajnálása, kinevetése, leértékelése, időnként kifejezett üldözése, anyagi ellehetetlenítése vezet oda, hogy a dolgok elkeseredésbe fulladnak.
Volt-e Patrubánynak megbízatása a magyarokétól külön nép érdekében (amit sokan emlegetnek), nem tudom. De amit személyesen tapasztaltam 1999 eleje óta a világszövetségben, az abszurd volt és abszurd ma is. Érthetetlen számomra, vajon Patrubány ilyen is volt vagy csak ilyen lett. Tolerálhatatlan, amint cselekszik, elviselhetetlen, megalázó, álszentté teszi minden érzelmeinket célzó átszellemült szónoklatát.
Hogy a tragikus erdélyi sors vagy mi tette őt olyanná, amilyen, nem tudom. Hogy miért kellett neki szétverni a mindenkit befogadó világszövetséget mindenkit kiszorító valamivé, nem tudom. Nem értem, hogy miért nem alapítottak egy másik egyesületet, mert ennyi energiával rég lekörözték volna a kényelmes, rövid pórázon tartott világszövetséget. Megtehették volna és akkor most nem lenne ez a konfliktus.
De a táptalajuk mindenképpen az a magyarországi politikai közállapot, ahol a nemzeti szolidaritás még mindig inkább szlogen és nem egy alapprogram (a mai családsegítő, határon túli segély és hasonló programok a lényeget még nem érintették!). Jóleső de nem elegendő lépések, hogy parafrázissal éljek.
Amíg a nemzeti gondolat szavazatszerző gesztus, PR eszköz, a hagyományápolás barátságos megnyilvánulás, addig ez a táptalaj működik, erősíti a Patrubányékhoz hasonló erőszakosak lépéseit.
Jó, de nem elég feltenni a kokárdát, hanem a valós nemzeti értékeket kell egyeztetni a kor kihívásaival, illeszteni a kihívásokra adott válaszokkal. Valós nemzeti politikát kell folytatni (és nem belemerülni az álságos jobb-bal partiba vagy éppen a valóság iránt érzéketlen nemzeti nosztalgiába).
Hogy ne az utcai cselekvés legyen radikális, durva és váratlan, ahhoz a nemzeti szolidaritásnak ténylegesen megélhető modern valósággá kell válnia - mind a kultúrában, mind a szociális esélyekben, mind a tulajdon szerzésben, mind az igazságosságban, egész életünkben. A nemzeti szolidaritás nem lehet négyévenkénti választások játékszere.
A jelkép erejéig (tehát nem a problémák mélyeként, hanem jellemző felszíni jelenség gyanánt) nézzük meg a nemzeti szellemiségű társaságok, egyesületek állapotát. Menjen el valaki a Magyarok Világszövetsége Semmelweis utcai épületébe, és ítélje meg annak állagát. De elmehet az MDF-es párthelyiségekbe is, vagy az 56-os szervezetek székhelyeire. Amilyen döbbenetes körülményeket ott talál, az nem indokolható az ország gazdasági helyzetével, az csupán a már-már undorral vegyes megvetést, de legalábbis értetlenséget idézheti, amellyel a hivatalos politika viseltetik a nemzeti gondolat, a nemzeti szolidaritás iránt. Nem a luxus hiányzik, hanem a minimális tisztaság, szolid ápoltság, működőképes ép állapot.
Nem csak a Népszabadság uszít Tóth Ilonka szobra ellen. A FIDESZ-kormány minisztériumi tisztségviselői is meglepően tudtak viselkedni. Nem érezték át maroknyi vezetőjük nemzeti elkötelezettségének jelentőségét. Az Informatikai Kormánybiztosságon a POFOSZ képviselőjétől pályázati megbeszélésen 2002-ben megkérdezték, hogy 12 évvel 1990 után még mit akarnak? Miért ne felejtsük már el a múltat? Miért nem elég, hogy 56 ténye szerepel a tankönyvekben, miért kellene azt még magyarázni is?
1956 októberében a nemzeti érzés lökéshulláma mozdította meg az országot. Nem szavakban, tettekben követeltek igazságot. Ha nincs helye a közéletben az 56-osoknak, ha nincs helye egy törvénytisztelő, emelkedett szellemiségű világszövetségnek, ha helyettük deviánsoknak írnak ki pályázatokat, ha a határon inneni és túli magyarságot egymás ellen hergelik, ha egy Illyés Közalapítvány szinte együttműködik az MVSZ Anyaországi Régió lemorzsolásában a mindent szétverő-kizáró-felszámoló Patrubánnyal, ha ott sem tartunk, hogy egy tisztességes országos választást meg tudjunk tartani elsumákolt panaszok nélkül, ha egy 50 országra kiterjedő nemzetközi szervezetet (a legnagyobb magyar egyesületet) képes az állami hatalom lábhoz tett fegyverrel kivéreztetni a legszélesebb közvélemény szeme láttára - megengedve minden törvénytelenséget (érthetetlen politikai megfontolással), akkor mit csudálkozunk azon, hogy Patrubány és csapata bátorságot érez minden elemi törvényes és civil (erkölcsi) norma semmibe vételére - valóságos harctéri hangulatra gerjedve?
Akkor mit csudálkozzunk azon, hogy Grespik László eszét vesztve fut Patrubány ölelő karjaiba? Patrubány nem a parlamenti választásokat cinkeli, csak a világszövetségét - perverz módon ahol csak teheti, megszavazzák hogy ők mindenről szavazhatnak, leginkább a megválasztott küldöttek elzavarása után.
Jó lenne, ha a politikai szféra felébredne alaptalan magabiztosságából, hogy a civil szervezetek világa nem számít (csak a gazdasággal és a pártokkal kell törődni).
Jó lenne, ha nem a teljes civil szféra további rohasztásával akarnák kezelni pártpolitikai ellenfeleik hátországát, hanem az egyesületi kultúra emelésével, amihez nem nélkülözhető a törvényes garanciák javítása. A civil szervezeti élet ugyanis nem az őserdő világa, ahol minden galádság megtehető a szabadság nevében - a mai magyarországi gyakorlat szerint. (Soros például a maga csapatával másként viselkedik, kényezteti őket, csak nemzeti szolidaritást ne emlegessenek, és kapnak irodát, ösztöndíjat, telefont, miegymást a még csak ezután szerveződő társaságok részére is!).
Ennél sokkal kevesebb is bőven elég volna. Legyen jogbiztonság az egyesületek világában (ami a 10 éves perek idején nulla), legyenek a civil szervezetek működéséhez reális előírásokat fogalmazó törvények (a mai egyesülési törvény Kádár idején lehetett modern, nem a mai problémák közepette), legyenek eljárásjogi garanciák (az égbekiáltó disznóságokat ne kelljen évekig magyarázni a bíróságnak), legyenek megfelelő adózási és támogatási feltételek stb.
Például el kell felejteni a szégyenteljesen hamisan suhogtatott "támogatás" szót, mert megtévesztő. Ez ugyanis az esetek nagy részében nem jótékonyság, hanem a gazdaságot és az élet sok más területét átfogó monopolrendszer igen halvány, esetleges, csekély kompenzációja. Méltánytalanul alacsony, és méltánytalanul felosztott a kompenzációja (támogatásnak nevezve). Legjobb lenne a monopolviszonyok visszaszorítása - de ehelyett a megnyomorított egyesületeket, civil szférát odavetni a kárhoztatott erőfölény-kultusznak több mint lelketlenség (pofátlanság), igen nagy kockázattal jár. És ha nekem nem hisznek, akkor majd elmagyarázza Önöknek Patrubány, hogy mi illeti meg az ő civil kezdeményezését - nem támogatásként, hanem feltétlen kijáró jogként.
Borús hangulatban egy telefon hatására Fáy Árpád, 2002 április 29. este