Debreczeny Ádám Drezda lángokban < én ott voltam! Sok emlék gyulik össze az embernek egy bizonyos kor elérése után. Egyesek kellemesek, mások felejthetetlenek. Vannak azonban olyan kellemetlenek, amelyeket nem lehet elfelejteni, olyan megrázó volt, hogy nem tudom kitörölni emlékeimbôl. Részemre a leghátborzongatóbbak közé tartozik 1945 február 13 és 14-ike: Drezda kegyetlen gyilkos bombázása. Állítólag több mint 350,000 ember lett a bombák áldozata. Ezt a légi vállalkozást Winston Churchill miniszterelnök és Arthur Harris légierô tábornok határozta el. Hogy is történt? Mint fiatal hivatásos tiszt Németországba, Drezdába lettem vezényelve a 81-es Magyar Királyi Honvéd ezredhez. Nagy bizalommal néztem új beosztásom elé. Egy háromemeletes német kaszárnyában voltunk elszállásolva, ahol több német katona is tartózkodott. A németekkel való viszonyunk huvös volt, mert nemcsak a szállást kellett velük megosztani, hanem az élelmet is, ami már igen szukös volt Németországban. Mi udvariasak voltunk és megköszöntük amit kaptunk, mely hasonló volt a németek ellátásával. Drezda gyönyöru város volt, festôies, kulturált és ezért sokan az Elba folyó partján lévô német Florencnek nevezték. A szirénák gyakran megszólaltak, de mindenki meg volt gyôzôdve, hogy Drezdát soha nem fogják bombázni, hiszen állítólag Churchill unokahugát itt tartották fogságban. A másik félrevezetô nézet az volt, hogy sok szovjet, amerikai, kanadai és angol hadifoglyot is itt tartottak szöges drótkerítés mögött. Az volt az általános vélemény, hogy csak nem fogják saját vérüket és csatlósaikat bombázni... Még légvédelmi ágyuk sem védték a várost és nem voltak német vadászgépek sem. Mennyire tévedtek a németek! A Yalta-i megegyezés szerint Drezda a Szovjet zónába fog kerülni a háború után. Winston Churchill és Arthur Harris tábornok szerint meg kell ijeszteni a németeket. Ha tönkre is megy a város < nem számít. A szovjetek problémája lesz a jövôben. Drezda már zsúfolásig tele volt menekültekkel, akik Berlin bombázásától és a vörös hadsereg elôl menekültek a csendes, muemlékekkel, múzeumokkal büszkélkedô békés városba. Hadászati szempontból itt nem volt hadiipar és nagyobb katonai alakulat sem. Talán a nagy és fontos vasúti csomópontot és hálózatot lehetett fontosnak tartani és az Elba folyó feletti hidakat. A németek és a magyarok számára egyre rosszabbodó hadi helyzet ellenére mi fiatalok meg voltunk gyôzôdve, hogy megnyerjük a háborút valami titkos német fegyver segítségével. A propaganda jól muködött és a kiképzés tovább folyt, mintha semmi aggodalmunk nem lett volna. 1945 február 13-án ügyeletes tiszt voltam, semmi szokatlan nem történt, este 10 órakor a szirénák ismét megszólaltak, sürgetve, hogy mindenki vonuljon a pincékbe és bunkerekbe. A katonák álmosan, lassan mentek a laktanya alatti óvóhelyre. Miután meggyôzôdtem, hogy katonáim biztonságban vannak, magam is lesiettem az óvóhelyre. A legtöbben biztosra vették, hogy kár az izgalomért, mert ez is egy “fals2 riadó: úgy sem fognak bombázni... Azonban hamarosan hallani lehetett az angol Lancaster bombázók fenyegetô bömbölését. Hányan lehettek? A többszáz gép összefonódó moraja kezdett aggasztani engem is. Valami furcsa hangulat fejlôdött a levegôben, ami azelôtt nem volt. Kiváncsiságból én is kilestem az egyik résen. Hírtelen az egész ég kivilágosodott! Mintha a pilóták szeretnék a várost jobban megtekinteni. “Mi az ördög lehet ez?2 < kérdezte egy német katona, riadt arccal. Úgy látszott, hogy ezúttal igazi bombázás lesz. Kis ejtôernyôk valamilyen világító anyagot szállítottak lassan lefelé, amely teljesen megvilágította az egész várost. Ilyet még soha nem láttam és nem is hallottam róla. Be kell valljam, szép látvány volt annak ellenére, hogy milyen ijesztô is. Ezt követôen, amikor a pilóták meggyôzôdtek, hogy Drezda felett repülnek, kiengedték a gyújtó és foszforos bombáikat a békés városra, melyek fütyülve zuhantak a föld felé < reánk. A borzasztó csapódások megrepesztették az ablakokat, gyengébb falakat. Mindnyájan megijedve, hirtelen a földre vetettük magunkat, fejünket önkénytelenül takartuk. A süketítô zaj, a repülô téglák és fadarabok pánikot keltettek az óvóhelyen. Nem szégyelem bevallani, hogy arra gondoltam, most fogok meghalni. Mellettem egy komoly arcú, dekorált német ôrmester megszólalt mérgesen: “Bár csak tudnék valamit tenni!2 Több süketítô robbanás és visító bomba zuhanása következett. Valaki nyögve mondta: “Végünk van! Mind meghalunk!2 Óvóhelyünk azonban még bírta, nem esett össze. Fokozatosan azt érzékeltem, hogy már nem félek és nem gondoltam a halálra. A többi beosztottam aggódva nézett rám, mintha tôlem függne az életük. Egy pár bátorító szó után ôk is megnyugodtak. A repülôgépek riasztó zúgása egyre messzebbrôl hallatszott, amit fellélegezve vettünk tudomásul. Lassan felálltunk és kiváncsian néztünk ki az ajtón. Az ég még mindig ki volt világítva, de ezúttal nem azoktól a leereszkedô gyertyáktól, hanem a lángoktól. Drezda dühös lángokban égett! A sziréna ismét megszólalt, de ezúttal a riadó végét jelezte. Kaszárnyánkat alig érte kár, szerencsénkre. A lakosság közben mozogni, éledezni kezdett. A tuzoltók szaporán oltották el a tüzeket ahol lehetett. A nép fürgén de kétségbeesve szaladt egyik helyrôl a másikra, keresve hozzátartozóikat. Már a mentôket is lehetett hallani. Az élet visszatért, de a város ilyen romlást, rombolást soha nem szenvedett át hosszú élete folyamán. A katonák visszatértek szállásukra, amely a törött ablakokon kívül épnek bizonyult. Miután meggyôzôdtem hogy embereim megnyugodtak egy kissé, visszamentem szobámba. Alig hogy elnyúltam ágyamon, a szirénák újra elkezdtek visítani. A katonák ezúttal gyorsabban rohantak a menedékhelyre. Ez 1945 február 14-én, hajnal 2 órakor történt. Miután meggyôzôdtem hogy mindenki elhagyta a hálótermeket, én is lesiettem egy óvóhelyre, ezúttal a bunker felé, mert azt biztonságosabbnak tartottam és ahol több bajtársam már meghúzódott. Már lehetett hallani a közeledô négymotoros angol Lancester bombázók fenyegetô, gyílkos hangját. Sokan lehettek, valószínu több mint ötszázan, mert a zaj fülsüketítô volt. Legnagyobb meglepetésemre a kaszárnya udvarán lévô bunker ajtaját nem tudtam kinyitni. Rozsdás volt a zárja, vagy a németek belülrôl nem akarták kinyitni? Ezt soha nem tudtam meg. Gyorsan kellett döntenem. A kaszárnya udvarán több lövészárok és egyszemélyes fedezék volt ásva a kiképzés és gyakorlatok érdekében. A repülôkrôl ledobott fáklyák ezeket megvilágították. Amikor a bombák ismét suvíteni kezdtek, beugrottam, amilyen gyorsan csak tudtam az egyik ilyen fedezékbe, rohamsisakom a fejemre tettem és összehúztam magam, remélve hogy életben maradok. A szörnyu robbanások majdnem megsüketítettek. Ez alkalomkor tuzbombákat dobtak le, amik felrobbanáskor kiszívták a környezetbôl az oxigént, mely fulladást okozott. Még mindig nem értem, hogy maradtam meg, miért nem fulladtam meg. A robbanások egyre közelebbrôl hallatszottak. Nagyon ijesztô pillanatokat éltem át. Úgy tünt, mintha ez a második bombázás örökkévalóságig tartott volna. A kaszárnya közelében volt egy lôszerraktár, ami telitalálatot kapott. A lôszerek egyenként sultek el, lövöldözve minden irányba. Még imádkozni sem volt idôm a rémültségtôl. Mikor elcsendesedett a légitámadás fenyegetô zaja, egy kicsit ki merészeltem dugni a fejem, hogy körülnézzek. Minden égett körülöttem, alig ismertem rá a környezetemre. Lassan feltápászkodtam fedezékembôl és a bunker felé mentem, melynek ajtaját a riadó elején nem tudtam kinyitni. A látvány megdöbbentô volt: a bunker találatot kapott, kettészakadt mint egy óriási görögdinnye. A magyar és német katonák holttestei szétszórva a helyszínen: végtagok, agyak, belek a falon csüngtek. Rémísztô és visszataszító kép. Gyorsan megfordultam és levegô után kapkodtam. Úgy éreztem akkor, hogy én vagyok az utolsó megmaradt ember a földön. Nagyon kétségbeejtô és szomorú érzés. Leültem a földre egy kis távolságra a tragikus mészárlási helytôl. Fejemet két tenyerembe hajtottam és hálát adtam Istennek, hogy megvédte az életemet. Majd lassan, sisakommal a kezemben visszagyalogoltam a félig rombadôlt kaszárnyába. Egyre több katona bújt elô különbözô óvóhelyekrôl, a legtöbb élettelenül vonszolva magát, megsebesülve tántorgott biztosabb helyre. Lassan visszatért az élet a kaszárnyába, a parancsnokok kiabálták a parancsokat, amire a katonák csak félszívvel reagáltak. A konyha is üzembe lépett és hamarosan kávét is ajánlottak az érdeklôdôknek. A reggel is beköszöntött, és azt vettük észre, hogy már nem találtuk az életben maradt németeket barátságtalannak. Igaz, mosolyuk erôltetett volt, de ôk is örültek, hogy élnek. Igazi bajtársi hangulat fejlôdött ki, amely nagyban enyhítette a szomorú, tragikus állapotokat. Egy lett a sorsunk. Reggeli után új beosztást kaptam: különbözô századokból életbenmaradt magyar honvédeket szerveztek meg parancsnokságom alatt, hogy a város civil lakosságát segítsük a mentési munkálatokban. Drezda egyik részét jelölték ki csapatom számára, ami gyalogtávolságra volt a kaszárnyától. A konyhán szendvicseket kaptunk, amit a kenyérzsákba tettünk (ebédre) és mindenki el volt látva gázálarccal és lapáttal. Egy órai menetelés után megérkeztünk a kijelölt helyre. Csak most vettem észre igazán, hogy milyen óriási volt a pusztítás. Alig maradt egyetlen ház épen. A füstös és poros levegô nemcsak a lélegzetvételt akadályozta, hanem látásunkat is. A tuzbombák olyan hihetetlen rombolást okoztak, hogy a földön fekvô több ezer halottnak még a ruháit is leégette. Csupasz és égett holttestek hevertek körülöttünk. Iszonyatos látvány volt. Egy fiatal, kormos, ijedt arcú fiú odaszaladt az egyik holttesthez és szorosan megölelte, majd síró szemekkel kérte: vigyük el az apját a közeli házba. Mi ezt meg is tettük, de mi sem tudtuk könnyeinket visszatartani. Elôször a pincékben kerestük az életbenmaradottakat. Fel kellett venni gázálarcunkat, mert a sok szén amit a pincékben raktároztak, a hatalmas tuz, hô miatt égni kezdett, megfullasztva az ott lévô embereket. Többen azért mégis életben maradtak. A sebesülteket elvittük az elsôsegély-helyekre, a lakosság ezért nagyon hálás volt. Soknak így mentettük meg az életét. Minden házba küldtem két katonát, hogy keressék az életbenmaradottakat. Volt olyan hely, ahol katonáimmal elmozdítottuk a nehéz gerendákat és téglákat, hogy kiszabadítsuk a beszorultakat. Jól kivettem a részem a mentésekben, nemcsak azért hogy példát adjak katonáimnak, fôleg azért, mert annyira sajnáltam a szenvedôket, fôleg a gyermekeket. Ezt a barbár támadást a civil lakosság nem érdemelte meg. A történelem ezt el fogja ítélni. Február 14-ike szép napos idô volt, de a látást a füst és por komolyan befolyásolta. A szél is fújt és ez okozta a gyenge és ingó falak összeesését, melyek néha több szerencsétlen embert maguk alá temettek, beleértve jó pár katonát is. Délben pihenôt rendeltem elfáradt katonáimnak. Alig hogy leültünk a földre, hirtelen, minden riadó nélkül amerikai vadászgépek jelentek meg és géppuskázni kezdtek minden életben lévô személyt. Mi azonnal egy közelben lévô, félig romos házban kerestünk menedéket. Ekkor már hallottuk a több száz bombázó közeledését is. Mindannyiunk arcán lehetett látni az aggodalmat. A szônyegbombázás újra megkezdôdött. A süketítô bombák robbanása félelmet okozott. Nem volt védekezés ellene. Miután a robbanások végre elhalkultak, óvatosan körülnéztem. Minden másképpen nézett ki, mint azelôtt. Azt sem tudtam, hogy merre van a kaszárnyánk. Nemcsak a tuz, a füst és a felpuffadt holttestek, a döglött lovak, kutyák zavarták meg irányérzékünket, hanem az eltünt házak és utcák is. Az égô testek és égett faanyagok kellemetlen szagát ugyan már megszoktuk, de elveszítettük az utunkat visszafelé. Szerencsére egy nagyon idôs asszony felénk közeledett, akitôl pontos irányt kaptunk kaszárnyánk felé. Kaszárnyánk ismét megúszta a komoly támadást, de katonáink száma erôsen lecsökkent. Két nappal a légitámadás után átvezényeltek Meiningenbe, ahol késôbb mint páncélvadászt bevetettek az amerikai tankok ellen. De ez már egy másik történet.