Csapó Endre
A jövô magyar állama

Idônként elôállnak kétségbeesô emberek, de kárörvenô vészmadarak is, mondván < Magyarország az enyészeté. Ilyenféle súlyos gondolatokat ír le egy Mázsa Péter nevu jövôbelátó az ÉS (Élet és Irodalom) hasábjain. Írásának címe: Meddig tart a magyar állam? Az ezeréves fennállásra nyeglén utaló három bekezdést egy alcím követ: Hogyan hullik részekre a magyar állam? Majd eképpen szól:

“Nem kevés eredmény ez az elmúlt ezer évre, de nem elég a következo húszra sem. Eddig a legkínosabb buntettek, a legamatorebb lépések és a legvéresebb csapások sem vezettek államunk megszunéséhez. A történelemformáló folyamatok sodrából, valamint az állam és a
közgondolkodás muködésének jelenlegi módjából azonban nem következtethetünk másra, mint hogy a magyar államot 2020-ig szétbontják saját állampolgárai. Nehéz elképzelni, hogy a magyar államot kortársaink közül sokan túlélik. Végtére is a francia forradalom óta az uralkodócsaládok feudális államai helyett a nemzetállamok váltak a Föld politikai térképének otthonos létformáivá. A március tizenötödike óta eltelt másfél évszázad alatt rengeteg honfitársunk számára természetessé lett, hogy a szukebb és tágabb családjához hasonlóan a nemzetállamot is saját énje integráns részének, élete értelmének, közös küldetésnek, esetleg a legfobb jónak tekintse. Ezért a magyar állam halálának nyilvánvalóvá válása számos tragédiát okoz majd. Békés esetben a szocializmus eltunésekor
tapasztaltakhoz hasonló egyéni tragédiákat. A magyar nemzetállam bomlása < eltéroen a Trianon okozta folyamatoktól < mégis inkább reményteli és vidám lesz, mintsem tragikus. Talán tavasz lesz, talán még jobban csilingelnek a villamosok, és felnott gyermekeink a mostaninál lényegesen jobban élnek. Mindeközben sokan érzik majd úgy, hogy a továbbiakban nem vállalnak közösséget egy akkor már nyilvánvalóan életképtelennek bizonyuló magyar állammal. A magyar állam a következo két évtized alatt ugyanis láthatóan és érezhetoen elvásik, kiürül és szétfoszlik. Nem kétséges, hogy a globalizmus diadalát zengi mázsás gondolatainak sulykolásával, és herderkedve viháncol a kedve a liberálista mennyország eljövetelében, amikor majd megszunik az állam. Mostanában a magyar
állam azoknak van útjában, akik nem régen mindent államosítottak < mármint ami a másé volt. A francia forradalom óta nekünk is a nemzetállamok okoztak gondot és a magyar állam akkor hullott szét, amikor a világot átszervezôk liberálista muhelyében a többnemzetiségu Magyarországból is nemzetállamot faragtak, úgy belemártva a malteros
kanalat, hogy a magyarság egyharmada új nemzetállamok hadifogságában találta magát. Nem vitás, hogy nekünk, magyaroknak az ad majd feloldozást, amikor a nemzetállamok rendje felbomlik és nem lesz többé hárommillió magyar szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén meg osztrák állampolgár, hanem a magyar nemzet tagja.

Az államok jelenlegi rendjét, határait, nemzetközi jogállását az Európa-ellenes világháborúk hozták létre. Csak kontinentális, békés fejlôdés hozhatja meg a dolgok visszatérését természetes medrükbe.
Ettôl oszlott szét Csehszlovákia, Jugoszlávia, a Szovjetunió, és ettôl kell széthulljon Románia. A világ kétségtelenül átalakulóban van, és meglehet, hogy 2020-ban államiság tekintetében valóban más lesz a helyzet, mint ma, de azt nem a jelenlegi állam mai gyermekei fogják szétbontani, hanem remélhetôen a történelem szerves fejlôdése hoz majd
új alakzatokat az új helyzetekhez. És az nem szétesés lesz nem elvásik, kiürül és szétfoszlik, hanem bizonyára korszeru alakot ölt, ami megfelel a nagyon kevert népességu Közép-Európának. Remélhetôleg ebben a fejlôdésben nagy része lesz a magyar államalkotó géniusznak, az ezeréves államiság hagyományainak.

Számon tartjuk a sorsunkat ma is nagy mértékben befolyásoló nyugati hatalmak nézeteit, terveit. Nyugaton egyre-másra észrevesznek olyan törvényszeruségeket, amelyeket korábban átléptek, mondhatjuk < megerôszakoltak. A Párizsban megjelenô Geopolitique, a Nemzetközi Geopolitikai Intézet folyóirata 39-ik számából idézett a Magyar Szemle
egy írást 1993 áprilisi számában. Címe: Közép-Európa: Az új törésvonalak, szerzôje Pierre Béhar. Két “felfedezést2 idézünk a cikkbôl:

1. Elôször úgy tunt, hogy a vasfüggöny eltunésével Európa < Izlandtól egészen Észtországig < újra egységes lesz... Nem telt bele azonban sok idô, hogy újabb törésvonal keletkezzen ebben a potenciálisan újra létrejött egészben; amikor is 1990-ben választásokra került sor. Ez alapvetôen kulturális jellegu megosztás volt a nyugati kereszténységet (római katolikus és protestáns) valló Európa, illetve a keleti kereszténységet és az iszlám hagyományokat képviselô Európa között. Ez a megosztás Jugoszlávián haladt keresztül: a keleti tartományokból külön választotta Szlovéniát és Horvátországot, kivételt tett Bosznia-Hercegovinával (ahol a két világ érintkezésbe került és összefonódott egymással), míg Romániát, Bulgáriát és Albániát Európa peremére sodorta.

2. Közép-Európában a középkor óta állandó jellegu volt, hogy valahányszor nyugati részén a német hatalom valamilyen formában megújult, keleti végein a magyar pólus körül újjászervezôdés ment végbe. Mivel a Közép-Európára jellemzô alapvetô tények ma sem
változtak meg, az égvilágon semmi okunk sincs feltételezni, hogy nem ugyanaz fog ismét bekövetkezni... A térség túl sok apró darabra töredezett és túl sekélyesen szervezett ahhoz, hogy egy nap újra ne következzék be a koncentráció. Ebbôl viszont Franciaország számára újfent csak az következik, hogy figyelnie kell azokat a helyeket, ahol ezek a jövôbeni koncentrációk elkezdôdhetnek, és mindenütt jelen kell lennünk. Bár területe lecsökkent, úgy tunik, Magyarországra ( a Dunán elfoglalt, kivételesen kedvezô központi fekvésének köszönhetôen) mindenképpen olyan döntô szerep hárul a jövôben, amely elsôrendu feladatunkká teszi, hogy ne feledkezzünk meg errôl az országról <
függetlenül attól, hogy kedvezô vagy kedvezôtlen irányú fordulatot vesz-e... Franciaországnak nem joga, hanem kötelessége beavatkozni a közép-európai ügyekbe, hiszen felelôsség terheli azért a felfordulásért, amely ma Közép-Európát jellemzi, mivel döntô szerepe volt abban, hogy 1919<20-ban hol húzták meg az új határokat. Szomorú,
hogy ebben kitüntetett szerep jutott a francia földrajztudománynak, leginkább Emmanuel de Martonne-nak, aki Közép-Európa szétdarabolásakor Clemenceau tanácsadójaként muködött közre, s késôbb ennek a földrajztudománynak vezetô képviselôje lett...?

Az 1-esre: Ideje, hogy felfedezzék Európa határait. De Gaulle az Uralnál látta Európa keleti határát. Ha a magyar és lengyel történelem ismert lenne Nyugaton, nem mondanának ilyent. Azt is tudniuk kellene, hogy ez ma már nemcsak “kulturális jellegu törésvonal2, hiszen a vallásnak ma már nincs nagy jelentôsége, hanem az ezer éve létrejött vallási határ az idôk folyamán határa lett az európai mentalitásnak, gyakorlatiasságnak, fejlôdésnek, politikai, gazdasági rendszernek, életszemléletnek stb. stb. Vajha oda jutnának el a nyugatiak következtetéseikben, hogy hibás volt elôsegíteniük Európa keleti határának ortodox áttörését a Kárpátok gerincein, és ha ma ellátogatnának Erdélybe, elgondolkodhatnának rajta, mi végbôl építik a hagymakupolás ortodox templomokat mindenfelé, ahol hívek sincsenek, rádôbbenhetnének arra, hogy nemcsak Magyarországból de Európából is elherdáltak egy szép nagy területet. A földrajztudós Béhar úr jól
látta a helyzetet 1993-ban, de vajon hogyan látják azt a francia politikusok? Mikor látják meg, hogy egy országot, Erdélyt, vissza kellene szerezni Európa részére?


A 2-esre: Most egy francia tudós igazolja azt a geopolitikai törvényt,
amely meghatározza Magyarország viszonyát a mindenkori német
hatalommal. Arra is rámutat közvetve, hogy valahányszor a németeket
támadás éri, azt egész Közép-Európa megszenvedi < azon belül
elsôsorban Magyarország. Most, hogy “a német hatalom ismét megújult2 <
a francia tudós következtetésében <, “a magyar pólus körül
újjászervezôdésnek2 kell, végbemenni. Mi is érezzük ennek a
geopolitikai törvénynek a jeleit, de érezzük érvényesülésének
akadályait is. Németországot példásan megbüntették a gyôztes hatalmak,
elszámoltatva saját buneikkel is. Az európai béke alapja ma a
francia nem lesz Közép-Európa-ellenes támadás. Magyarországot példátlanul
megbüntették Nyugatról, odalökve az ôsellenségnek, a balkáni és szláv
ortodoxiának. Velünk senki sem egyezett ki, nekünk meg kell elégedni
azzal a mellékkörülménnyel, hogy a nagyszláv birodalom összeomlott. De
itt maradt nekünk a franciák, angolszászok szláv-ortodox
szövetségeseinek jautalmazásaként Kárpát-medence szétszakítottsága, a
magyar nemzet nyolcfelé szakítottsága, és az Európai Unióba való
bebocsáttatásunk feltételeként hozzájárulásunk kötelezettsége a térség
stabilitásához azáltal, hogy alapszerzôdésekkel lemondtunk mindenfajta
területi igényrôl, az elszakított magyar milliókra utaló valamiféle
homályos ígéretek ellenében.

Trianonról,
Párizsról igenis beszélni kell. A mai helyzet megértéséhez fontos
tudni, milyen érdekek muködtek ezek létrehozásában, és ha azok az
érdekek már nem állnak fenn, milyen érdekeket tudunk besorolni a
Magyarország ellen elkövetett igazságtalanságok ma is muködô
következményeinek elhárítására.
Elôszôr is ezt a Mázsa-féle 20 éves szétbomlást, vagy inkább
szétbontás nem lehet komolyan venni. Az ilyen folyamatok lehet, hogy
benne vannak a jövô fejlôdés vonalában, de nem jönnek létre ilyen
hirtelenséggel. Volt ennek a mai világszerkezet-átalakító kísérletnek
egy gyorsított változata is, amelyrôl már-már hitte a világ,
elsôsorban a nyugati egyetemek izgága polgárai, hogy “odaát2 már
létrejött a szovjetember. Ja, ilyen gyorsan nem megy. Most a
globalizáció karolta fel a nagy feladatot, és annak magyarországi
lelkesedôi nemcsak jósolnak, de dolgoznak is megvalósulásán. De a
globálember sem fog létrejönni egyhamar, legkevésbé Európában.

Diákkorunkban Wilhelm Röpke genfi egyetemi tanár akkori muveivel,
megállapításaival foglalkoztunk < minden egyéb, agyunkban kavargó
korabeli elméletekkel egyetemben. Kijegyzett részek forogtak közkézen
a negyvenes évek elején megjelent Die Gesellschatskrizis der Gegenwart
címu munkájából, amiben nem a liebralizmust és a kapitalizmust ítéli
el, hanem ezeknek gyakorlati megjelenési formáit. A kor divatjával
ellentétben nem a szocializmus és kollektívizmus valamelyik alakjában
látja a megoldást, hanem ezek elvetésével, de a
liberalizmus utat javasolja, amelyben az államnak nagy szerepe van a
monopóliumok,
kartellek, szubvenciók és egyéb társadalomellenes összefonódások
megakadályozására. Másszóval a kapitalizmus fékentartása az állam
által. Németh Lászlót eléggé megdorgálták a bolsevisták a harmadik
útért, amit végülis egy derék munkásember, Rácz Sándor < ha rövid
idôre is <, a megvalósítás útjára tett elsô ízben Magyarországon, 1956
ôszén. A ma még bôvéru liberálkapitalizmusból majdan kimenekülô
emberiség rá fog térni a Wilhelm Röpke-, Németh László-, Rácz
Sándor-kijelölte útra.

A globalizmus nemcsak államellenes, hanem nemzetellenes is. Minél több
felületet sért a globalizmus, annál nagyobb lesz az ellenállás. A
védekezés eszköze pedig mégiscsak az állam. Lehet, hogy a jövô állama
nem olyan lesz, mint a mai, de egészen bizonyos az, hogy a jövô állama
is a geopolitikai törvények függvényében jön létre. Nem kell, hogy
nekünk magyaroknak a francia földrajztudós fedezze fel a magyar nép
geopolitikai térségét, azt már államalapító Árpád pontosan kijelölte,
és azt a magyar nemzet magyar államként ôrizte és védelmezte. A magyar
nemzet azonos volt a magyar állammal és a magyar állam azonos volt a
magyar nemzettel. Ez volt a helyzet 1920-ig.

Jelenleg a magyar állam csak az országhatárokon belüli magyarság
közigazgatási szerve. Nyolcvan éve tartó természetellenes állapot,
hogy az összefüggô területen élô magyar nemzet országa nem azonos a
magyar állammal. Ezt a másik francia úr, a politikus Balladur nem
akarta tudomásul venni. A francia miniszterelnök úgy gondolta, hogy
megoldja a kárpát-medencei problémát. Sajnos a kilencvenes évek
elejének magyar kormányai utasításként fogadták a Balladur-tervet: < A
közép-európai és balkáni országok kétoldalú tárgyalások során kössenek
egymással barátsági, jószomszédi szerzôdéseket. E szerzôdésekben
garantálják a határok stabilitását és a saját területükön élô etnikai,
nemzeti kisebbségek jogait. Ezáltal hozzanak létre egy olyan stabil
kétoldali szerzôdéseken alapuló hálót a térségben, amely kiiktatja a
háborús konfliktus veszélyét és azokat az okokat is amelyek miatt
konvencionális háborúra, vagyis fegyveres összecsapásokra kerülhetne
sor. Vagyis kizárja a két közismert háborús okot, a területi
követelést és az etnikai konfliktusokat, nevezetesen a kisebbségi
népcsoportok jogsérelme miatti államközi feszültségeket.

Valójában < francia kívánságra < azokat a határokat kellett
garantálni, amely határok okozzák a problémát. Magyarország lemondott
a határok megváltoztatásáról, az utódállamok tehát megkapták a
garanciát, de az elszakított területek magyarsága nem mentesült az
elnyomás alól. Még csak a hangoztatott kisebbségi jogok beváltására
sem vállaltak a nagyhatalmak garanciát. Amíg egyik oldalon a
nagyhatalmak leállíthatják Magyarország határváltoztató törekvéseit,
az utódállamokat az állami szuverénitás megvédi minden olyan
nagyhatalmi beavatkozástól, amivel a kisebbségi politikájukat
befolyásolni akarnák. A nagyhatalmak részére az általuk létrehozott
határok megtartása fontosabb, mint a magyar sérelmek orvoslása. Mi
több < Magyarországot intik mérsékletre és vádolják a stabilitás
veszélyeztetésével.

Mi a baj
a nyugati követelménnyel? Az a baj, hogy a nyugaton ismert, bevált
módszert akarják megismételni Közép-Európában. Amíg a két világháború
szinte érintetlenül hagyta nyugaton az államhatárokat, mértéken felül
feldúlta azokat a keleti részen. Amíg nyugaton az inegráció alapját
képezheti a határok véglegesítése, keleten lehetetlenné teszi azt.
Európa keletén a francia forradalom szellemében a 19-ik század vége
felé létrehozott nemzetállamok a xenofób nacionalizmus diadalai. Minél
nagyobb két szomszédos állam között egymás kisebbségeinek aránya,
annál kevesebb remény van békés megegyezésre. Ahol nincs alkuhelyzet,
nincs mirôl tárgyalni. A magyar nemzet egyharmada más állam területén
van, míg a magyar állam területén számottevô kisebbség nincs. Ilyen
arányú eltérés, ilyen nemzetszétosztás páratlan a mai Európában. Ezért
a magyar helyzet különleges és így különleges kezelést igényel.
Amennyire megkövetelte az integráció sikere nyugaton a határok
véglegesítését, épp annyira követeli meg keleten a határok okozta
feszültségek feloldását.

Egy az integrációról szóló tanulmány szerzôje (Molnár Gusztáv) így
fogalmazza meg egyes nemzetek politikai érettségét és
integráció-képességét: “A sokféle nemzetet és nemzeti közösséget
egyesítô Európának csak az az állam lehet aktív, az egyszerre
elkerülhetetlen és kívánatos egyesülési folyamatot elôsegítô és nem
akadályozó tényezôje, amely a kisebbségi kérdést képes az emberi jogok
kérdéseként kezelni, és amely nem valamely uralodó, ôshonos vagy
ôsfoglaló nemzet, hanem a szabad identitásválasztás jogát önmaguknak
fenntartó polgárok állama. Ez a kisebbségi és általában a nemzeti
kérdés igazi európai jelentôsége. Egy olyan államban azonban, amely
önmagát a többségi nemzet államának tekinti, a kisebbségi kérdés nem,
pontosabban nem csak emberjogi kérdés. Az ilyen állam nem integrál,
hanem kirekeszt, a nem a többségi nemzethez tartozó közösséghez
tartozókat egyfajta gettóba kényszeríti.2
Az idézett rész pontos természetrajzát adja Magyarország
szomszéd-államainak. A magyar diplomácia feladata, hogy rámutasson
nemzetközi fórumokon a magyar probléma egyedi jellegére, kiindulva
abból, hogy a határok mozdulatlanságával szemben kodifikált európai
kisebbségi jogi normarendszer nem létezik. De ha egyszer lesz is, az
nem oldja meg azoknak a határon túli magyar falvaknak és városoknak
azt a problémáját, amit egyszeruen azzal fejezünk ki, hogy idegen
megszállás alatt élnek. Amikor ez a helyzet létrejött, még színmagyar
városok és községek kerültek idegen kormányzóság alá < szenvedésük
mértéke mérhetô mai megváltozott számarányukkal. Ezzel a folyamatos
genocidiummal nem szabad állapotrögzítô EU-telekkönyvezést elfogadni.

A klasszikus magyar államfelfogás alapja a nemzet. A magyar
nemzetpolitika nem állhat meg az államhatárokon. Mi lesz a határok
sorsa a távoli jövôben < nem tudhatjuk. A közeljövôben az a veszély
fenyegeti a magyar nemzetet, hogy Magyarország Európai Közösségbe
belépése után szigorodik a határátlépés a még nem csatlakozott
államokba. Ennek élét kívánja elvenni a magyar kormányzat a
státustörvénnyel. Ez lehet átmeneti enyhító akció, de még mindig
hiányzik az általános nemzeti méretu megoldás gondolatköre, tervezete.
El kell jutni a nem távoli jövôben < amíg nem késô < oda, hogy a ma
elszakított nemzetrészek szervesen visszatagozódjanak a törzsország
magyarságába. El kell érni, hogy a Kárpát-medencében minden magyar
szabadon tanulhasson magyar intézetekben minden fokon és azt ne érezze
hátrányosnak. El kell érni, hogy a Kárpát-medencén belül minden magyar
otthon érezze magát és érezze a magyar állam védelmét, érezze és
vállalja a nemzethez tartozás elônyeit és kötelezettségeit. Ennek
érdekében sok olyan határt le kell bontani, ami a nemzet
integrációjának útjában áll, még akkor is, ha az államhatárok
megmaradnak. A trianoni határokat át kell lépni.

<<<<<