A hír: “A román igazságügyi miniszter felkérésére illegálisnak minôsítették a Pro Transilvania Egyesületet. A Sabin Gherman kolozsvári újságíró által alapított egyesület Erdély és Bánság közigazgatási autonómiájáért száll síkra. Gherman ellen másfél évvel ezelôtt indított pert az Ion Iliescu által vezetett Szociális Demokrácia Romániai Pártja, a Román Nemzeti Egységpárt és a Nagy Románia Párt.˛ 1998 szeptemberében, a romániai közéletben hatalmas port kavart a Pro Transilvania alapítvány elnökének, Sabin Ghermannak Torkig vagyok Romániával címet viselô kiáltványa, amely eredetileg a Monitorul de Cluj című napilap ’98 szeptember 16-i számában jelent meg, amiben többek között ezeket írja: “Torkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. ... Én nem akarok kivándorolni csak azért, mert tíz éve nem történik semmi. Csakhogy torkig vagyok Romániával. A szinonímáival. Hôsködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. ... Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, “a néb˛ (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat és az erdôkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemrôl döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepüek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy “éljen és virágozzék Moldova, Erdély és Havasalföld˛. és ismét egy gyôztes böffentés. Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam, éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélybôl való vagyok. Más országból. Altra pacse. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal, mert ha ôk nem lennének ... Hogy az éhség a tudás anyja ... Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót. Hogy muszáj meghúznom a nadrágszíjamat, mint Nastratin szamara. A román nép “egysége˛, “felvirágzása˛ nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt ... A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzôi, elárasztotta a “miticaság˛, az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségébôl, értékrendszerébôl. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt ... Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek és úgy beszélnek, hogy “sokan van˛, és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektôl. Túl hamar tértek át a furculitionról a “Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpátokon˛-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb “védelmezôi˛ a Kárpátokon túl születtek. Lehet ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne ... Rá kell döbbenünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestbôl jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élôk, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent és 75-ször szegényebbek vagyunk. Egyébként további jó napokat < torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.˛ Bátor hangvétel, aki így szól nyilvánosan Romániában, annak tényleg elege van az ottani állapotokkal, és ez az ember meg meri mondani azt is, hogy ezen változtatni kell. A bűnlajstrom Tófalvi Péter közli az alábbiakat tavaly novemberi lapjelentésében: “1998 szeptember 16-án a kolozsvári Monitorul de Cluj napilap elsô oldalon közli Sabin Gherman Elegem van Romániából! c. politikai esszéjét. A szerzô akkor a Román Televízió kolozsvári stúdiója Társadalmi műsorok részlegének igazgatója. A szöveget, amely mellett a Románia és Magyarország által határolt Erdély térképe volt látható, azonnal ismertetik és megvitatják a román parlamentben. A parlament felfüggeszti rendes ülését, néhány pártfrakció azonnali sajtótájékoztatót hív össze. E pártok vezetôi kérik, hogy a SRI (a román hírszerzési hivatal) és a Fôügyészség (Parchetul General) kezdjenek nyomozást Sabin Gherman ellen “hazaárulás és a nemzeti érdekek aláásása˛ címen. Az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor egy, a közszolgálati rádió România Actualită_i c. műsorában követeli az újságíró letartóztatását és elítélését sürgôsségi eljárással. Szeptember 17-én a bukaresti sajtó átveszi a politikai esszét, valamint ismerteti a szerzônek címzett kirohanásokat, egy nappal késôbb pedig a nemzetközi sajtó is foglalkozik a cikk politikai hatásaival. 1998 októberben a franciaországi Le Courier International (okt. 8/14. szám) egy teljes oldalt szentel ennek az országos botránykôvé nôtt témának La Transylvanie, une autre Padanie cím alatt, kiemelve a román állam túlközpontosított jellegét és a politikusok hisztérikus reagálásait. Szintén ebben az idôszakban Sabin Ghermant vádolják azért, mert a román újságírók között egyedül, nyíltan támogatta a magyar tannyelvű román állami egyetem létrehozását és a kisebbségek nyelvének (magyar és német) hivatalossá tételét az erdélyi közigazgatásban. A bukaresti Antena 1 tévéműsorban való egyik szereplése után, annak a személygépkocsinak, amelyben Sabin Gherman hazafelé utazott hirtelen elromlik a fékje és a kormányszerkezete, mely hibákat a rendôrség és két brassói autójavító műhely is igazol. A sajtóban folytatódnak a támadások: a Romania Mare (a PRM lapja) elsô oldalon hozza a “szenzációt˛, mely szerint a Sabin Gherman által 1999 április 6-án bejegyzett Pro Transilvania Alapítvány 30,000 dollárt kapott a magyaroktól. A Cotidianul c. napilap még “bôkezűbb˛, Ion Cristoiu, aki a Román Szenátus Honvédelmi Bizottságától kapott “bizalmas˛ információkra hivatkozik, már egyenesen 750.000 dollárról beszél, vagy inkább fantáziál. 1998 novemberben Sabin Gherman a proTV egyik, Octavian Paler által vezetett műsorának meghívottja, ahol megvádolják, hogy azzal próbálkozik, hogy Erdélyt leszakítsa Romániáról és önálló állammá alakítsa át. Másnap, egy kolozsvári tüntetésen, amelyen 2500 szakszervezetis vesz részt, megjelennek az elsô olyan táblák, amelyek a “Független Erdélyt akarunk!˛, “Saját, szabad Erdélyünket akarjuk!˛ jelszavak jelennek meg. (Lásd a Transilvania Jurnal napilap kolozsvári kiadásának november 12-i számát, 1. oldal, cím: A szakszervezetisek Erdély függetlenségét követelik). Egy, a Babes-Bolyai Egyetem hallgatói között rendezett közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 27%-a támogatja a Pro Transilvania Alapítvány célkitűzéseit. 1998 december 6-án Sabin Ghermant Mihály román ex-király ebédre hívja meg Temesvárra, ahol néhány tévés talk-showban is részt vesz és ismerteti elképzeléseit. A betelefonálók közül mindenki egyetértett a Pro Transilvania eszméivel. Kevesebb, mint 2 hét alatt alapítványi kirendeltség megalakítására érkezik felkérés 10 helységbôl. Miután Temesvárról visszatér kolozsvári munkahelyére, a TV vezetôsége közli Sabin Ghermannal, hogy elbocsátották, és letiltották a közszolgálati TV képernyôjérôl, annak ellenére, hogy az általa vezetett vitaműsor, a közvéleménykutatások szerint, a legnézettebb műsorok közé tartozott. E talk-show-k következménye, hogy 1998 nyarán az 1989 decemberi eseményekkel kapcsolatos bűnügyi dossziékat újra elôvették és 6 magasrangú tiszt ellen a forradalom idején elkövetett bűncselekményeikért vádat emeltek. 1999 januárban, a kolozsvári Fellebbviteli Bíróság a 91/P/1998. Sz. ügyben, Sabin Ghermant, mint vádlottat, a Büntetôtörvénykönyv 155.§. (hazaárulás) és 166.§. (az egységes nemzetállam aláásása) megsértése miatt beidézi. A felperesek: a PDSR, PRM, PUNR, Vatra Românească, PNR (elnöke < Virgil Măgureanu < a SRI vezetôje Iliescu idején) egyrészt, és Nicolae Popa képviselô, az ApR (Szövetség Romániáért, elnöke Teodor Melescanu, az Iliescu kormány egykori külügyminisztere) alelnöke, másrészt. Kirakatper Vladimir Kiss, az Erdélyi Világszövetség elnöke (Svájcból) villámlátogatást tesz Romániában, kijelentve, hogy szükség esetén egy nemzetközi jogászt fog felkérni Sabin Gherman védelmére. Adrian Severin, a Ciorbea-kormány volt külügyminisztere, is kijelenti, hogy szerinte ez egy kirakatper. Egy másik per ügyiratában, amelyet a Gyorsreagálású Erôk parancsnoka és a ’89-es ügyekben érintett Florian Caba tábornok indít Gherman ellen, C. V. Tudor egyes beszédeinek másolatai is szerepelnek, ezekben Sabin Ghermant és a Pro Transilvania alapítványt olyan terrorista szervezetként állítják be, amelynek célja Románia szétdarabolása. 1999 márciusában, a fôügyész megtagadja a bűnügyi nyomozást Sabin Gherman ellen, aki benyújtja a Pro Transilvania Alapítvány hivatalos bejegyzését kérô iratokat. Sabin Gherman eddig 15 helységben folytatott tárgyalásokat az alapítvány helyi képviseleteinek megnyitásáról és egy könyvet készül megjelentetni, románul és magyarul, Elegem van Romániából < sajtóvisszhangok címmel. 1999 április Transilvania Polgári Alapítvány megalakítása körül, míg a sajtó hírül adja, hogy a kolozsvári törvényszék jóváhagyta a bejegyzést. A baloldali pártok ekkor újból botrányt csapnak, támadják többek között az RMDSZ-es kisebbségügyi minisztert Eckstein Kovács Pétert is, és fellebbezést nyújtanak be az alapítvány bejegyzése ellen. 1999 június 6-án Marosvásárhelyen Emil Constantinescu államelnök azt a szenzációs bejelentést teszi, hogy tudomása van egy nyilatkozat-tervezetrôl, amely Románia föderalizálását irányozza elô, és hogy az aláírások gyűjtése már el is kezdôdött. A sajtó lehozza a Kolozsvári Nyilatkozat-tervezet szövegét, amely lényegében az 1989-es, magyar és román értelmiségiek által kiadott Budapesti Nyilatkozat tisztességes és civilizált folytatása, és mivel a potenciális csatlakozók között található Sabin Gherman neve is, elkezdôdnek a spekulációk, hogy az aláírók célja a föderalizálás vagy Erdély elszakítása Romániától. Az események nyomására a Pro Transilvania alapítvány 1999 június 10-én egy közleményt ad ki, amelyben megmagyarázza és megvédi álláspontját. A bukaresti sajtóban megjelennek az alapítvány célkitűzései: regionális kormány, Erdély komplementaritásának az elismerése, tisztelet a régióban élô nemzeti közösségek iránt, önrendelkezés a skót vagy katalán modellnek megfelelôen. 1999 július-augusztusban minimális finanszírozás mellett 32,000 aláírás gyűl össze olyan románoktól, akik Erdély autonómiáját akarják. 1999 júliusban megjelenik a Metro Media Transilvania közvéleménykutató intézet erdélyi felmérésének eredménye: 1.100 megkérdezett személy 95% román, 5% magyar amelybôl: 55% támogatja az adminisztratív autonómiát. 1999 szeptemberben, Sabin Ghermant a kolozsvári törvényszékre idézik be, ahol a bíróság indokolás nélkül úgy dönt, hogy elhalasztja az alapítvány bejegyzésének jóváhagyását, majd a Fellebbviteli Bíróságra is beidézik, államellenes összeesküvés vádjával. A Dési Törvényszéken Gherman meg nem jelenés miatt pert veszít a Caba tábornokkal szembeni perben, és 5 millió lej (300 US dollár) perköltség, valamint 50 millió lej kártérítés megfizetésére kötelezik. Az ügyvédek fellebbeznek. A sajtó helyt ad azoknak a véleményeknek, hogy az alapítvány ellen rágalomhadjárat folyik. Szintén ebben az idôszakban Sabin Ghermant másodszor is beidézik a Fellebbviteli Bíróságra, a vád “alkotmányellenes összeesküvés˛, a feljelentôk bukaresti alapítványok és Iosif Constantin Drăgan, egykori vasgárdista.˛ Ítélet A másfél évvel ezelôtt indított per most váratlanul végetért. A Pro Transilvania Egyesületet törvénytelennek ítélte a Kolozs megyei táblabíróság. Érdekesen reagált Gherman, kijelentette, nem szűnik meg az egyesület, tovább fog harcolni Erdély és Bánság közigazgatási autonómiájáért, és hogy annak nagyobb esélye legyen, “arra biztatom egyesületem mind a 32 ezer tagját, hogy Vadim Tudorra szavazzanak, ennél rosszabbat el sem tudok képzelni Románia számára, mert sajnos az a helyzet, amíg Románia nem tapasztalja meg a bulgarizálódást és a legmélyebb gazdasági, politikai krízist, addig semmi remény arra, hogy felébredjen a nép˛. Elmondta Gherman a kolozsvári Szabadság című magyar napilapnak, hogy egyelôre nem tart letartóztatásról, bár < mint mondta < Romániában minden megtörténhet. “Már becsomagoltam, külföldre utazom, hogy a nyugati politikusok figyelmét felkeltsem a romániai helyzetre. Ily módon Románia újra monitorizált ország lesz. Rövidesen megkezdôdnek a nyugat-európai román nagykövetségek elôtti tüntetések. Tovább harcolunk Erdély és a Bánság közigazgatási autonómiájáért, a világ autonómiatörvényei alapján fogunk cselekedni˛ < nyilatkozta Gherman. Támogatást kér Sabin Gherman az alábbi felhívást intézte magyarul és románul, amiben társadalmi támogatást kér: “Hölgyeim és Uraim! Hétfőn, 2000 november 13-án a Kolozsvári Fellebbviteli Bíróság a 4951/2000. sz. ügyben, Valeriu Stoica román igazságügyminiszter kérésére, úgy döntött, hogy betiltja a Pro Transilvania alapítványt, amelyet Sabin Gherman vezet, és céljai között szerepelt Erdély és Bánság autonómiája, a multikulturalitás, a komplementaritás és szubszidiaritás. Az ítélet indoklásában az szerepelt, hogy az autonómia iránti opció révén sérül a román állam úgynevezett egységes és nemzeti jellege, bár az alapítvány Franciaországot hozta fel példaként, ahol elfogadták a regionális autonómiát, annak ellenére, hogy az alkotmányban formálisan megmaradt az egységes nemzetállam jelölés. E betiltás révén megsértették a szabad egyesüléshez való jogot, (amelyet a Helsinki Egyezmény 9.§. szavatol), valamint a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot is, melyet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata ír elő. Az Önök lehetôségeihez mérten, és attól függően, hogy milyen befolyásos embereket ismernek, kérjük, támogassák az autonómia eszméjét és az autonómista mozgalom működésének újbóli engedélyezését. Úgy gondoljuk, hogy a felmerült új helyzetre a megfelelő megoldás lenne, ha Önök azokban az országokban, ahol élnek, Pro Transilvania polgári alapítványokat hoznának létre, a Romániában betiltott alapítvány mintájára. Minél több ilyen Pro Transilvania alapítvány lesz Európában és a világban, annál inkább világosabbá fog válni, hogy azok, akik Romániában az autonómiáért szállnak síkra nincsenek egyedül. Pro Transilvania Polgári Alapítvány, Sabin Gherman. Email cím: <Pro Nem új ötlet mégis elsô a maga nemében, hiszen most nem egy magyar áll elô Erdély külön államiságának gondolatával, hanem egy román értelmiségi, egy népszerű média-személyiség kavarta fel a kedélyeket, és keltett riadalmat nagyszámú támogatottsága. Fel kell tenni a kérdést, ez a Sabin Gherman netán egy fantaszta, akinek úri szórakozása különleges tervekkel híressé válni, avagy elsô meghirdetôje a román állam súlyos belsô válságának és a megoldásnak? A regáti Románia Erdély szorgalmának fosztogatója, errôl sok panasz hangzik el 1918 óta erdélyi románok részérôl is. Ez lenne minden? Van itt más is. Erdély híres írója, építésze, Kós Károly nagyon finom fejezi ki: ... “más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumban is más, de metalitásban még inkább˛. Köteles Pál a részleteket is kifejti: “Erdély autochton lakossága még látszatra sem akart azonosulni a Kárpátokon túli területekkel. Hasonulni nem tudott, azonosulni pedig még kevésbé akart. Ezen a magatartáson döntôen a nagy betelepítések sem változtattak. A telepesfalvak intézményének megteremtése, a kultúrzónák létrehozása még inkább fölhívta a figyelmet a román nemzetcsoportok közötti különbözôségekre. Csak a második világháború után kialakult politikai viszonyok teremtették meg azokat a strukturális feltételeket, amelyek lehetôvé tették milliós román tömegek bevándorlását Erdélybe, és az erdélyi jellegzetességek tompítását, háttérbeszorítását, bizonyos értelemben erôszakos megváltoztatását. A nagy betelepítések s az erdélyi hagyományok erôszakos feledtetése ellenére az évszázadok alatt kialakult erdélyi román magatartás mindmáig ôrzi, mégha halványuló érvénnyel is a maga sajátosságait... Az erdélyi autochton < nemcsak magyar, német és szerb, de a román < lakosság gondolkodásában, mégha halványulóan is, de még mindig él az önálló Erdély utáni vágy és a titkolt törekvés. Legfôképpen a fölismerés miatt, hogy a románság társadalmi, szellemi fölemelkedésének hajtómotorja nem a román fejedelemségekben, hanem Erdélyben működik.˛ Mindkét véleményezô arra figyelmeztet, hogy nagyobb tényezô az együttélés tekintetében a közös történelmi fejlôdés, mint a nemzeti, nyelvi együvétartozás. Visszatérve még Kós Károlyhoz: “Megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözôségük mellett jellemzi ôket és minden megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determinálnak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére nem értett és érthetett meg soha.˛ Itt lehet a magyarázata Gherman elkeseredett küzdelmének. Annak, hogy nagyobb mértékben félti Erdélyt a Kárpátokon túli románoktól, mint a magyaroktól. Bukarest elsôsorban a zsákmányt félti, mert Erdély nyolc évtized után is zsákmányterület számára. A százhúsz éve létrejött és európai szintre soha nem jutott balkáni állam fennhatósága a századokon át gyakran önálló európai államiságot gyakorló Erdély felett < amely a műveltség és a haladás szigete volt a nehéz török idôkben is <, csakis erôszakos, elnyomó és kizsákmányoló lehet. És akkor még nem említettük az ortodoxia határainak erôszakos nyugatabbra kiterjesztését, ami nemcsak a magyar, de az európai kultúrterület vesztesége is. Az ortodox-világ nem vett részt Európa folyamatos évszázados szerves fejlôdésében. Erdély a nyugati kultúrának kelet felé utolsó állomása volt, Európa a Kárpátok vonulatán soha nem tudott túljutni. Erdély és Románia egybekapcsolása során nem az erdélyi civilizáció < amelynek akkor már az ott élô románság is részese volt < hódította meg Romániát, hanem fordítva volt, a balkáni ortodoxia erôszaka és brutalitása gyűrte maga alá Erdélyt. A második világháború után fokozottan súlyosbodott a helyzet, a délromán nacionalizmus megerôsödött az ortodox-mentalitással párosuló bolsevizmussal, ami a Ceasusescu-féle faluromboló, magyarirtó programban csúcsosodott. A temesvárról kiinduló forradalomban történelmi esélye lett volna a transzilván szellemiségnek az érvényesülésére, de az Iliescu-féle bolsevista puccs a diktátor gyors kiiktatásával megmentette és megalapozta a román nacionálbolsevisták további uralmát. Ezek jönnek most újra vissza a hatalomba. Az erdélyi magyarság részére, és nemcsak a magyarság , de egész Erdély részére elônyös lenne az eredetileg is és még ma is három eltérô régióból álló román állam három köztársaság államszövetségévé való átalakítása. Ezáltal lenne elérhetô, hogy Erdély újra szerves része lesz Európának, ahova mindigis tartozott. Románia, Szerbia, Ukrajna még ötven év múlva sem lesz olyan állapotban, hogy bekapcsolható legyen az Európai Unióba. Ha nem jön létre a román állam szétosztása, Európa határa nem a Kárpátokon lesz, hanem a Nagyalföldön. A mai Erdély, Kárpátalja és a szerbmegszállta Délvidék képezi azt a területet, amely ortodox hódítás alá került, de amely területen az évszázadok során a nyugati szellemiség uralkodott. Köztes terület tehát, és ha valamivel indokolható, hogy a jelenlegi államok keretében legyenek, legalább olyan mértékben indokolható, hogy a Kárpátokon belüli államiságuk helyreálljon. Ha ez utóbbi nem lehetséges, kapjon ez a minden tekintetben jelentôs terület egy határozott önálló státust, mint a két nagy kultúrterület közötti vegyes lakosságú ország, amelyben kialakulhat a türelmes együttélés gyakorlata. Ha pedig nem lesz változás, változatlan marad a fajüldözés, a vallásüldözés, a feszültség, a békétlenség és a végzetes lemaradás. Ebben az esetben ennek a köztes területnek a magyarsága felgyorsuló ütemben fog elvándorolni illetve asszimilálódni, teljesen felszámolódni. Nagyon jó, hogy Erdély önállóságának kezdeményezôi erdélyi románok. De ez nemcsak az ô ügyük. Magyar ügy is, európai ügy is, és a béke ügye is megmenteni Erdélyt a végsô pusztulástól. <<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<
Washington imádja az emberi jogokról oktatni a világot, pedig amit Amerika a háború alatt tett, az nagyon távol áll az emberi jogok tiszteletben tartásától < röviden így foglalta össze az Egyesült Államokról alkotott véleményét egy huszonhárom éves vietnami egyetemista lány egy nappal Bill Clinton történelmi hanoi látogatása elôtt. Vietnam 1954-ben, a franciák veresége után szakadt ketté: az indokínai háborút lezáró genfi egyezmény értelmében a 17. szélességi foknál ideiglenes katonai demarkációs vonal létesült az északi részen 1945-ben kikiáltott Vietnam Demokratikus Köztársaság és Dél-Vietnam között. Délen 1963-ban a CIA által támogatott puccsot hajtottak végre, 1964-ben Washington kereskedelmi szankciókat léptetett életbe a VDK ellen, majd bombázta Észak-Vietnamot, és aktívan beavatkozott a harcokba. A vietnamiak nem felejtik akkori sérelmeiket, de Amerika ma már a szabadságot is jelképezi a még mindig kommunista irányítás alatt álló ország lakosai körében. “Amerikáról beszélni annyi, mint a szabadságról beszélni˛ < mondja egy középkorú eladó a New York Times riporterének, hozzátéve: azt szeretné, ha Vietnam is olyan fejlett és gazdag lenne, mint az Egyesült Államok. Clinton négynapos látogatását majdhogynem természetes eseményként könyvelték el Vietnamban, holott a háború befejezése óta elôször érkezett amerikai elnök Hanoiba. Az ellenséges viszony olvadása, majd a lassú közeledés nem egyik napról a másikra ment végbe a két ország között. Tizenkét évvel ezelôtt amerikai és vietnami szakértôk elôször kezdtek tárgyalásokat a háborúban eltűnt kétezer amerikai katona földi maradványainak felkutatásáról. 1991 tavaszán John Vessey amerikai tábornok és Nguyen Co Thach vietnami külügyminiszter Hanoiban megállapodott, hogy az Egyesült Államok hivatalos képviseletet hoz létre Hanoiban, két évvel késôbb Bill Clinton bejelentette: országa nem ellenzi, hogy a nemzetközi szervezetek (így a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) kölcsönöket nyújtsanak Vietnamnak, ezt követôen Szingapúrban, a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) értekezletén találkozott a vietnami és az amerikai külügyminiszter. Öt éve az Egyesült Államok és Vietnam hivatalosan diplomáciai kapcsolatot létesített egymással, megszűnt az amerikai embargó Hanoi ellen. Idén nyáron Washingtonban aláírták az Egyesült Államok és Vietnam átfogó kereskedelmi egyezményét, amelyet az amerikai kormány a történelmi megbékélés mérföldkövének nevez. A vietnami háború sebei, úgy tűnik, az amerikaiak számára fájóbbak. Clinton Indokínában mintegy ötvenezer amerikai emléke elôtt fog tisztelegni, és igyekszik felgyorsítani a háborúban eltűnt amerikai katonák földi maradványainak felkutatását. Pataky István:
És egy korabeli vélemény: Ha az volt a szándék, hogy megöljenek 55 ezer amerikait, 200 ezer dél-vietnamit, 910 ezer észak-vietnamit... ... hogy a háború 150,000 millió dolláros költségei felemésszék az ország tartalékait és inflációba sodorják az amerikai dollárt... ... hogy növeljék a kommunista kormányok önbizalmát... ... hogy népszerűtlenné és értelmetlenné tegyék a bolsevizmussal szembeni ellenállást... ... hogy újabb területeket adjanak át a diktatorikus kormányzat hatalma alá: akkor ennek a háborúnak meg volt a teljes eredménye. General Thomas A. Lane (USA), The War for Vietnam című könyvében megállapítja, hogy “a koreai háború (mely ugyancsak 54,000 amerikai kato-na életébe került) tette vörös Kínát nagyhatalommá. A vietnami háború megrendítette Amerika világhatalmi helyzetét. Láthatóan a veitnami háború célja az volt, hogy elveszítsék. Az a folyamat ami elkezdôdött 1933-ban (a Szovjetunió elismertetése Roosevelt által), most érlelte meg gyümölcseit. Nem lesznek többé MacArthur-ok, Patton-ok, Wedermeyer-ek˛. A fent említett koreai háború esetében még az volt a megoldás Amerika részérôl, hogy még mielôtt gyôzelmesen befejezte volna, hirtelen megyegyezett az ellenséggel azon a határvonalon, ahol elkezdôdött a háború. Vietnamban is történt ilyenféle kísérlet, < de csak látszólag. Itt már a befejezés a kommunizmus gyôzelmét hirdeti. Nincs két éve, hogy Nixon kijelentette: “Az Egyesült Államoknak nincs szándékában bombázni az észak-vietnami gátrendszert, mert el akarjuk kerülni, hogy a polgári lakosságnak kárt okozzunk˛. Egyébként kijelentette azt is, hogy az Egyesült Államoknak van annyi ereje, hogy “megszüntesse North Vietnamot egy délután alatt˛. Az erôviszonyok ilyen arányában nincs is okunk kételkedni, de amint Koreában sem volt szabad gyôzni, az ilyen megoldásnak itt sem volt helye. A terv ennek éppen ellenkezôje volt: látványos lerohanás Hanoi részérôl. A terveket a szovjet helyettes hadügyminiszter Marshal Pavel Batitski készítette elô, egy meglepetésszerű, mindent elsöprô támadásra, mely megsemmisítette volna az amerikai haderôt Dél-Vietnamban, még a novemberi válasz-tások elôtt (1972). Késôbb a támadás idôpontját Nixon moszkvai látogatása idejére tették át, 1972 májusára, tehát korábbi idôpontra. Ezt a látványos világszenzációt az amerikai légierôk generálisa John D. Lavelle akadályozta meg azokkal a bombatámadásokkal, melyeket 1971 november 8. és 72 március 8. között végeztetett. Gyakorlatilag elpusztította az orosz hadianyagot, amely a támadásokhoz szükséges volt. Ezek voltak azok a nevezetes bombatámadások, amelyek oly nagy port vertek fel akkor az amerikai sajtóban, és amelyekért Lavelle generálist hazarendelték és eljárás alá vonták. Beigazolódott ismét, < mint MacArthur esetében <, hogy Amerika háborúit a politikusok döntik el és nem a tábornokok. Még mielôtt egy logikus katonai lépés történhetett volna a délvietnami hadviselôk részérôl, dr. Kissinger megkötötte a párizsi békét és az amerikai szenátus kényerítette az elnököt a csapatok visszahozatalára. Kissinger ezért Béke-Nobeldíjat kapott és máris Hanoiba repült megtárgyalni a North Vietnam részére folyósítandó összegeket az “újjáépítés˛ finanszírozására. William J. Porter, amerikai követ már így nyilatkozik: “We envisage a new and mutually benefical relationship with all of you. We Americans have no permanent enemies. We take pride in the fact that many of those with whom we have had difficulties in the past are now our friends˛. Tegyük hozzá: feltéve ha az illetô vörös. Ami ezek után történt Vietnamban az a háború folytatását jelentô állandó vörös támadás és ezen többé fel nem háborodó amerikaiak teljes és dicstelen kivonulása. A felgyülemlett amerikai hadianyag még alkalmat adott az elmúlt három évben az ellenállásra, de a katonailag mindinkább felerôsített északiak a lelkiekben is gyengülô déliekkel szemben mindinkább fölénybe kerültek, mely a jelen hetekben érte el a katonai összeomlás állapotát: a feltétel nélküli fegyverletételt. Émelyítô látni a hipokrita-humanizmust a dél-vietnami hadiárvák körül. Divat lett újra, hogy államfôk, politikusok, menekült gyerekekkel fényképeztetik magukat, mintha avval jóvátennék azt, amit elôidéztek. Mint Nixon alelnök annak idején 1956 novemberében a magyar határon. A nagymosolyú államférfiúi szeretet sok mindent kell hogy eltakarjon. Elsôsorban azt, hogy ismét átjátszottak egy országot a bolsevista táborba. A húsz éve tartó háború befejezôdött. A háború méreteirôl elég adatot olvashattunk a napilapokban. A vietnami nép szenvedése felmérhetetlen és megpróbáltatásainak még nincsen vége. Áldozatává váltak a politikának, mely a világot akarja megváltoztatni. Nem az elsô és nem az utolsó áldozatai. Amíg harcoltak, megváltozott körülöttük a világ. Az amerikaiak repülôgépeiken odébb álltak, < nekik maradni kell az ôsi földön rabszolgának, trágyának. Meg kell tanulniuk az újfajta békét, az újfajta szabadságot, ahogy sok más nép már gyakorolja a népek új táborában. Csak a fegyvergyárak nem állnak le. A háború közben tovább megy, hogy új világot gyilkoljon a régi helyébe. A háborúk méretei talán kisebbednek a jövôben, < ahogy a nagyhatalmak egy táborba kerülnek. A sor végén az egyén áll, ha esetleg más véleményt nyilvánítana. Csapó Endre (Ausztráliai Magyarság, 1975.
május) |
